Egyike a legszebb, legérdekesebb, de egyúttal a tegfurább alkatú vizi-szárnyasainknak, kivált pompás színezetű nászruhájában, melynek tömött, vastag atlaszfényü tollazata, hátán, szárnyain és a nyak felső részén sötétesen hullámzott umbra-barna, hasán hófehér, oldalain sötétbarnásan csikóit élénk sárgásbarna színezetű, karélyosan szegett uszóhártyás, nagy lábai zölden fol
tozott sárgák, szemei élénk pirosak, hosszú, hegyes csőre pedig erősen rózsa
színű. Arczát nagy gömbölyű tollgallér köríti, fekete, gesztenye-vörös és narancssárga színezettel, feje tetejét ellenben egy kétágú, bársony-fekete toll-bóbita ékesíti.
Miután évenként két vedlésen megy keresztül, a pompás tavaszi és nyári nászruhán kivül, van neki egy egyszerűbb őszi ruházata is, mely nagy
jában ugyan a nászruha főbb színezetének megfelel, de hiányzik a pompás tollgallér és élénk színezete, a kaczkiásan felmeredő kettős bóbita, mert ezek jóformán csak kicsi, suta maradványnyá zsugorodnak össze.
A körülbelül vadrucza nagyságú szárnyas, a hideg északot kivéve, egész Európában, sőt Ázsiában, Észak-Afrikában és Amerikában is feltalál
ható, nálunk pedig a náddal, kákával s egyéb vizi növényekkel szegett álló bel
vizeinknek és nagyobb tavainknak rendes lakója, ellenben folyóvizeinken csak a költözködés idején tartózkodik, miután október végén vagy november elején a hideg elől délibb tartományokba költözködik, a honnan csak márcziusban tér vissza hozzánk és ezen vándoruljam a nappalokat pihenéssel töltve, útját mindig az éj setét homályában folytatja . . .
Természetére nézve a vöcsök (Podiceps eristatus) a legtőzsgyökeresebb vizi madarak egyike és souverain egyeduralkodója a hullámoknak és ezt a védő és éltető elemét csak a legvégső szükségben hagyja el, hogy a szárazra menjen, a hol nemcsak ügyetlenül és esetlenül mozog, de még felrepülni sem tud, ellenben a vizben nálánál gyorsabb és ügyesebb mesteruszot és bukót keresve sem lehet találni. A viz hátán eszik, pihen és alszik s eledele mindenféle vizárovar, álcza, apró halak, békák, békaporontyok és szitakötő-lárvák, me
lyeket alábukva, a viz fenekén keresgél össze és azután felbukva, a viz szinén fogyaszt fel. Ezen táplálék mellett minden szál tollát, pelyhet, melyeket el
hullat, vagy amelyek tisztogatás, rendezgetés közben csőrére tapadnak és
ki-tépődnek, nagy mohósággal elnyeldesi. E különös szokása abban leli magya
rázatát, hogy ezek a tollak valóságos védőburkot képeznek a gyomorfal körül, hogy ezt a keményhéj u rovarok és a tüskés szitakötő-álczák sertései ellen megvédelmezzék . . .
Hogy mennyire kitűnő uszó és búvár, azt mutatja az, hogy a viz alatt gyorsabban képes úszni, mint a viz felett, ugy, hogy a parton tovafutó ember a viz alatt tovasikló vöcsökkel nem képes lépést tartani, hanem hátramarad, mert ez pár másodpercz alatt legalább ötven lépésnyire képes tovalökni magát és a milyen gyorsan bukik fel, ép oly villámgyorsan tűnik el a viz alá . . . Teljes biztonságban érezve magát, könnyedén és kecsesen, mint valami para
fadugó úszkál és hintálódik a viztükrön, megriadva azonban, oly mélyen alá
merülve siklik tova, hogy csak feje, nyaka és háta közepe látszik ki a hullá
mokból . . .
A milyen sajátságos az alkata, ép oly furcsa és groteszk járása van neki a szárazföldön, mivel lábai egészen hátul a testvégén állanak, ép azért járásközben a test egészen függélyesen áll. Daczára ennek egy-egy darabon elég gyorsan képes szaladni, de csakhamar kifáradva, kifelé meresztett lábak
kal hasravágódik.
Mint már emlitettem, a szárazon nem tud felrepülni, ellenben a viz szí
nén öt-hat lépést előre lökve magát, emelkedik gyors szárnycsapásokkal a leve
gőbe és midőn április végén, — vagy májusban náluk is elérkezik a szere
lem bűbájos korszaka, akkor az egymást gyengéden szerető és csakis szigo
rúan egymásnak élő párocska megkezdi a fészeképitás csodálatos munkáját a nád, káka vagy más mocsári növények közelében. Ez az uszófészek abban különbözik a más fészkektől, hogy egészen átázott anyagokból lesz ópitve és a tojások úgyszólván egész nedvességben lesznek kiköltve. Ugyanis a him és nő néhány szál nádat vagy kákát a viz szine alatt letörnek és ezekre a csonkokra
a viz hátán úszkáló, vagy a viz fenekéről felhozott különféle vízinövényeket, leveleket és nád cseretet raknak rá és mindezt egy circa 30 cm. széles és 15 cm. magas gomolylyá fonják össze, vagy pedig a viz ringó színén megépítve fészküket, hogy a viz hullámzása el ne sodorja, néhány szál szívós füvei vagy szittyóval egyik-másik nádszálhoz vagy kákához hozzákötik. Itt eszembe jut, hogy minő jót nevettem F. M. Helbornnak azon a leírásán, mely a „Vom Fels zum Meer" cz. folyóirat 1886. évfolyamában volt közölve. Ebben azt irta, hogy
„ha a nőstényt költés közben veszély fenyegeti, akkor a mennyire csak lehet, fészkére lapul és egyik lábát gyorsan a vizbe eresztve, ezzel lassan és óvatosan evezni kezd és ez által fészkét a nád ós káka sürü rejtekébe kor
mányozva, megmenti a veszedelemtől." Hát ez igen szép volna, ha igaz lenne, mert, ha a fészek, mondjuk, egy megfeneklett faághoz, kákacsomóhoz van kötve, vagy éppen a lecsikkantott nádtövekre van építve, hogyan hajókázik el vele a nád közé?? Erről Hellborn ur, ugy látszik, elfeledkezett! . . .
Ennek a fészeknek tojóágya jóformán nincsen, majdnem egészen lapos, csakis a kotoló madár testsúlya nyom belé egy kis sekély mélyedést és inkább a viz által odasodort és megfeneklett korhatag giz-gaz csomónak, mint fészeknek látszik és ugyancsak avatott szemnek és tapasztalt észlelőnek kell
lenni, ki a fészket felismeri benne. A másik csudálatos építészeti tulajdonsága a lengén libegő fészeknek az, hogy a le- és felszálláskor a tojó aránylag ne
héz testsúlya folytán fel nem billen. Valóságos remeke az egyensúly problé
májának! Május hó közepén a nőcske 3—6 tojást rak, melyeknek nagysága egy kisebbfajta tyúktojáséhoz hasonló és három hétig a himrnel felváltva üli őket . . .
E tojások eredeti színezete piszkosan fehéres-sárgás-zöld, de a nedves és rohatag fészekanyagtól bepiszkolódnak és zöldesbarna foltok keletkeznek rajtuk, melyeket azonban langyos vizzel könnyen le lehet róluk mosni — és valahányszor a tojó fészkéről távozni akar, gyorsan a viz alá bukik és an
nak fenekéről annyi iszapos gizgazt hoz fel, a mennyi csak csőrébe fér és ez
zel takarja be tojásait, ugy, hogy az egész egy gazzal kevert iszapos sárku-paczhoz hasonlít.
Mikor a fiatalok három hét múlva kibújnak a tojásból, ebből az érdekes szárnyasból a leggyöngédebben szerető és gondos madáranya válik, mely csakis kicsinyeinek és ezek nevelésének él és a leggyengédebb szeretettel nekik szenteli minden idejét és erejét ós őket minden veszély s rablótámadás ellen a. kétségbeesés és a szülői szeretet szilaj bátorságával egészen körömszakadtig védelmezi, hegyes csőrével, erős szárnycsapásaival, ellenben a him, a veszély idején gyáván kereket old és cserben hagyva családját, csak biztos távolból, szájhősködő kiabálással és lármával adja tudtul feleségének, hogy ő is sze
retne ám segíteni, csa"k volna hozzá bátorsága! Különösen a ragadozófélék fenyegetik a kicsinyeket, épp ezért a bátor és harczias tojó a vizből fel-fel
szökve, minden szárnyashoz — még a legártatlanabbhoz is hozzá vág, hosszú hegyes csőrével, ha ezek fészkének, vagy fiainak a közelébe merészkednek.
Ha veszély nincsen, akkor nagyobbrészt az apa veszi át az őrködést s ilyenkor bátorságát fitogtatva, be nem áll neki a szája, különben a kicsinye
ket mind két szülő vezeti és gondozza, noha az oroszlánrészt ebből is az anya veszi ki magának. Kezdetben a kicsinyeknek a mindenféle rovarálczát cső
rükben adják oda, később a viz szinére helyezik nekik és egyúttal a bukásban, búvárkodásban is valóságos tanitást és leczkéket kapnak, hogy a kisebb-nagyobb halakat elkapni megtanulják. Érdekes elnézni, hogy ha a kicsinyek fiznak vagy elfáradnak, milyen gondos szeretettel veszi őket anyjuk a hátára és igy úszkál velük ide s tova és mikor már1 elég volt nekik a pihenésből,
akkor éppen csak annyira merül a viz alá, hogy kicsinyeit a ringatódzó hul
lámok szépen leemeljék a hátáról.
A vöcsök husa, mint vadpecsenye, hal- és mocsárize miatt ehetetlen, annál értékesebb azonban a bőre, melyekből — remek atlaszfényü és szép szinezetü tollazata miatt, — pompás női karmantyúk, kalapdiszek, gallérok és boák készülnek. Egy-egy ilyen bőrt 4—5 koronával is szivesen Imegfizetnek
a szűcsök és prémkereskedők- Csakhogy ember legyen a talpán az a vadász, ki ezt a nagyon óvatos, szemes, vigyázó és mindent megfigyelő, neszes szár
nyast puskája végére tudja kapni . . . Mert, ha a szárazról akarja meg
lopni, akkor óvatosan a tó közepére lőtávolon kivül vonul, ha pedig ladikon akarja megközelíteni, egy villámgyors rövid perez alatt elrejtőzik a nád és
Donászy: Tengereken innen, tengereken tul, 5
káka közé, sőt, ha a szabad viz közepén lepi is meg, kevés esélye van, hogy eltalálja, mert oly villámsebesen bukik fel és alá, hogy a töltés csak a viz szinét éri, a vöcsök pedig akkorra már meseszerű gyorsasággal messze löki
magát a viz alatt.
Mint park-, tavi, vagy állatkerti diszszárnyas szintén egyike a legszeb
beknek és legérdekesebbeknek, mert igen könnyen megszelidül s apró halakkal és mesterséges táppal a fogságot igen jól és huzamosan kiállja, csakhogy bő bazinjának, vagy tavacskájának kell lenni, hogy kedvére úszkálhasson, mert
viz nélkül hasmar elpusztul. A másik ok, a miért tartása nehézségekbe ütkö
zik, az, hogy nem állja a hideget ás télen legalább is 8—10 fok hőmérsékletű zárt helyen kell tartani és ott is bő vizü bukó- és uszóhelylyel ellátni . . . A harmadik nehézség ivedig az, hogy megszerzésük a legtöbb esetben csak a véletlen ritka kedvezéséből sikerül, tudniillik, ha annak a tónak a vizét, a hol tartózkodnak, sikerül leereszteni, akkor az iszapból nem tudnak felrepülni,
vagy ha bugdácsolás közben a zavaros vizben kirakott varsákba, halfogókba vagy hálókba belekeverednek, a kicsinyeket pedig azért nehéz megfogni, mert veszély esetén, anyjuk a szárnyai alá rejti őket és velük együtt bukik le a viz
védő mélyébe . . .
A h a j ó f o g ó h a l a k a c z á p a m e l l e t t .