Az írott információkon alapuló autonóm tanulás módszerei

III.1. Levelezés

A kérdezés és a beszélgetés, mint autonóm tanulási módszer speciális, írott formáját jelenti az azonos érdeklődésű egyének információcseréje leveleken keresztül.

Ez a módszer különösen az újkorban, a postaszolgálat elterjedésével lett nagyon divatos és csak a modern elektronikus távközlési eszközök, a telefon, majd az internet szorította ki. A levelezés, mint az autonóm tanulás egyik módja a korábbi korokban különösen a nők körében bírt nagy jelentőséggel, ugyanis a magukat képezni kívánó hölgyek számára még nagyon sok tudásszerzési mód – a magasabb iskolák, az önálló, szabad utazgatás, ismerkedés – el volt zárva, így ez maradt az olvasáson kívül szinte egyedüli lehetőségüknek, ha el szerették volna mélyíteni tudásukat.

A híres 13. századi legendagyűjtemény, a Legenda Aurea Szent Borbála vértanú élete kapcsán leírja, hogy Origenész, a híres alexandriai hittudós híre eljutott az igaz Isten hitét kereső Borbálához, aki szeretett volna többet megtudni a keresztény vallásról, így erről egy követre bízott levélben érdeklődött Origenésznél. A Legenda Aurea természetesen egyáltalán nem tekinthető hiteles forrásnak, de mégis a legenda ezen kis részlete jól érzékelteti, hogy a mű keletkezése idején, a középkorban hogyan működött a levelezés útján való autonóm tanulás:

„Szent Borbála ezt hallván, szívének rejtekén igen megörült, és lázasan törte a fejét, miként juthatna el hozzá. Atyja nemes és nagy hatalmú volt, ezért nem avatta bizalmába. Mivel senki támogatója nem akadt, arra az elhatározásra jutott, hogy levelet

ír a nagy bölcsességű férfiúnak, Origenesnek, és a következő szavakkal tárja fel előtte titkát: «(…) Ezért hírneved nagyságától megérintve, tiszteletre méltó Atya, elhatároztam, hogy amazok [a pogány istennek] helyett csakis annak az Istennek kutatására adom magamat, akinek ismerete tudomásom szerint nálad van. Ezért, ha úgy van, miként mondják, könyörögve kérlek, hogy méltóztasd szétoszlatni szolgálóleányodban a tudatlanság éji sötétjét és a zavar káoszát, hozd fel számára az igazság napját és az értelem fényét. (…)» Ezt a levelet küldte el Origenes paphoz Alexandriába, mely Afrika egyik részének fővárosa, igen távol Nikomédiától [ahol Borbála élt].” (VORAGINE 1990 12-13.)

A koraújkorban már élénk családi levelezést folytató nemesség köréből számtalan példát találhatunk a levelekből szerzett információk alapján folytatott önálló tanulásra, például az orvoslás iránt érdeklődő Thurzó Györgyné a 17. század elején levélben kér információt egy számára ismeretlen gyógynövényről Závisné Halácsi Katalintól, kora egyik elismert füvesasszonyától. (FÁBRY-VÁRKONYI 2007 156.) Mintegy kétszáz évvel később a magyar kisdedóvás megalapítója, Brunszvik Teréz is levélben kért tanácsokat sorra alakuló óvodái fenntartásának anyagi lehetőségeiről a pedagógiai iránt élénken érdeklődő Edward Reed angol lelkésztől, és Joseph Wertheimerrel, a neves pedagógussal is levelezést folytatott nevelési tapasztalatairól.

(DÁNIEL 1986 141.) III.2. Könyvek

Az autonóm tanulás egyik legnépszerűbb eszközei a mai napig a könyvek. Már az ókori görögöknél betöltöttek bizonyos önképző, önnevelő szerepet, például ismert Philopoiménról, a Kr.e. 3. századi megalopoliszi hadvezérről, hogy már ifjúkorától tudatosan készült a katonai pályára és ennek megfelelően válogatta össze olvasmányait is, melyek segítségével minél jobb hadvezérnek kívánta kiképezni magát: „Szívesen hallgatta és olvasta a filozófusokat, de nem mindegyiket, hanem csak azokat, amelyeket az erény szempontjából hasznosnak tartott. Homérosz költeményeiből is csak azokat a részeket olvasta, melyekről úgy vélte, hogy felkeltik a bátorságot, és fejlesztik az ember képzelőtehetségét. Más olvasmányai közül különösképpen kedvelte Euangelosz Taktika című művét és az Alexandroszról írt történelmi műveket, de mindig azt tartotta szem előtt, hogy az olvasmányok tettekre buzdítsanak, és az olvasás célja ne a léha időtöltés vagy céltalan szórakozás legyen.” (PLUTARKHOSZ 1978 Philopoimén 4)

Hasonlóképpen a Julius Caesar állítólagos fiaként és gyilkosaként elhíresült Brutus is ifjú korában az ismeretei önálló bővítését különböző könyvek segítségével végezte, még igen nehéz pillanatokban is: „A hadjáraton, ha nem volt Pompeius társaságában, egész nap tanulmányokkal, könyvekkel foglalkozott, de nemcsak szabad idejében, hanem még a nagy csata előtti napon is. (…) A többiek vagy aludtak, vagy aggodalommal gondoltak a jövőre; ő pedig egész estig Polübiosz műveiből készített kivonatot.” (PLUTARKHOSZ 1978 Brutus 1, 4)

Szent Ágoston is az „Igazság” szenvedélyes keresése során számtalan könyvet elolvasott, elsősorban vallási és filozófiai műveket, csak hogy egy példát említsünk:

„Sóvárgó vágyakozással kaptam Szentlelkednek tiszteletet érdemlő írásaira, de legfőképpen Pál apostoléira. (…) Olvasni kezdtem és megtaláltam a platonista könyvekben valaha olvasott minden igazságot.” (AUGUSTINUS 1982 VII. XXI.)

Láthatjuk, hogy a római időkben már teljesen általánosnak számított a könyvek felhasználása az autonóm tanulás eszközeként, azokban bárki utánanézhetett annak, ami éppen felkeltette érdeklődését: „Minden esztendőben neki [a geniusnak] szól tehát áldozatunk, bármilyen korúak vagyunk is, jóllehet nem egyedül ő, hanem rajta kívül

számtalan más istenség is oltalmazza az ember életét, mindegyik a maga feladatköre szerint: aki ezeket meg akarja ismerni, annak bő felvilágosítással szolgálnak a fohász- gyűjtemények.” (SZEPESSY 1998 75.) Sőt, ekkor már kimondottan az autonóm tanulást elősegítő könyvek is megjelentek, elég csak Publius Ovidius Naso A szerelem művészete című, nagy botrányt kiváltott művére gondolnunk, melyet a régi erkölcsök őreként fellépő Augustus császár olyannyira károsnak tartott a római társadalom számára, hogy élete végéig száműzetéssel sújtotta érte a költőt. De más, ártalmatlanabb ismeretterjesztő jellegű művek is ismertek a korból: például a Kr.u. 400 körül élt Theodorus Priscianus orvos Könnyen megszerezhető szerek című műve, amelyben egyes szépséghibákra és egészségügyi bajokra ajánl könnyen megvalósítható gyógymódokat hétköznapi alapanyagokból, de megemlíthetjük a Marcus Gavius Apicius neve alatt fennmaradt, valószínűleg a 3. századból származó receptgyűjteményt, vagy akár Marcus Porcius Cato a földművelésről írt szakkönyvét is.

A Római Birodalom bukása után nagyon visszaszorult az írásbeliség, a koraközépkor századaiban szinte csak az egyházi intézményekre korlátozódott.

Természetesen ez magával hozta a könyvek elterjedtségének csökkenését is, kevesen fértek hozzájuk – ekkor drága ritkaságnak számítottak – és kevesen értették ezeket. Így természetszerűleg az autonóm tanulásban is lecsökkent a könyvek szerepe – párhuzamosan a szóbeli források felértékelődésével – és csupán az írni-olvasni tudó, általában egyházi személyek szűk csoportjára korlátozódott. Majd csak az érett középkor századaiban lehetünk tanúi a könyvekből szerzett ismeretek újbóli terjedésének.

Legjobban példázza ezt a változást Anonymus Gesta Hungarorum című műve a 12. századból. Ennek előszavában III. Béla király névtelen jegyzője kifejti, hogy „ha az oly igen nemes magyar nemzet az ő származásának kezdetét és az ő egyes hősi hogy mindazt utódaink legvégső nemzedékéig feledésnek ne engedjem. Tehát legjobbnak tartottam, hogy igazán és egyszerűen írjam meg Neked, s így aki olvassa, tisztán láthassa, miképpen estek meg a dolgok. (…) Ezért most már inkább az iratok biztos előadásából meg a történeti művek világos értelmezéséből nemeshez méltó módon fogja fel a dolgok igazságát.” (ANONYMUS 1975 Előbeszéd)

Pár évtizeddel később már arról hallunk, hogy egyes művelt, nemzetünk történelme iránt érdeklődő domonkos szerzetesek könyvből – a valószínűleg Anonymus által is felhasznált ún. ősgesztából – hogyan ismerik meg népünk eredetét:

„A keresztény Magyarok Történetében azt találták, hogy van egy másik, Nagyobb Magyarország, ahonnan a hét vezér népével együtt kiköltözött, hogy lakóhelyet keressen magának, minthogy földjük a lakók sokaságát eltartani nem tudta. Miután sok országon áthaladtak és pusztítottak, végül elérkeztek arra a földre, melyet most Magyarországnak neveznek, akkor pedig a rómaiak legelőjének mondottak. Ezt választották maguknak lakóhelyül a többi földek közül, meghódítván a népeket, amelyek akkor itt laktak. Ahol is végül Szent István, első királyuk a keresztény hitre térítette őket;

míg az előmagyarok, akiktől származtak, hitetlenségben maradtak, mint ahogy ma is pogányok. A domonkos barátok, miután ezeket a Magyarok Történetében megtalálták, megszánták a magyarokat, akiktől származtak, hogy mind az ideig hitetlenségben

51

tévelyegnek. Elküldtek hát négy barátot keresésükre, hogy Isten segedelmével megtalálják őket, ahol csak tudják. Annyit tudtak a régiek írásaiból, hogy keleten laknak, de hogy hol vannak, nem is sejtették.” (KATONA 1981 95.)

Európa boldogabbik felén ekkor már jóval elterjedtebb volt az írás-olvasás tudománya. Ennek megfelelően az autonóm tanulásban is újra egyre nagyobb szerepet kaptak a könyvek. Jól példázza ezt Marco Polo utazásainak előszava: „És éppen ezért [Marco Polo] úgy gondolta magában, nagy kár lenne, ha nem fektetné le írásban ama csodákat, melyeket látott vagy biztos forrásból hallott, hogy más emberek, akik ebben az előnyben nem részesültek, könyve által jussanak ilyen tudáshoz.” (MARCO POLO 1963 32.)

A humanizmus elterjedése és a könyvnyomtatás feltalálása ugrásszerűen megnövelte a könyvek szerepét az autonóm tanulásban. Egyre többen tanultak meg olvasni – az írás-olvasás már megszűnt az egyházi személyek kiváltsága lenni –, és különlegességből használati tárggyá vált a viszonylag olcsó nyomtatott könyv. A reneszánsz nagy felfedezői, tudósai gyakran önállóan szerezték meg tudásukat könyvekből, például fennmaradt Pierre d’Ailly kardinális Image Mundi című művének egy példánya, amelyet Kolumbuszt Kristóf földrajzi tanulmányai során jegyzetekkel látott el. De újra megjelentek nagy számban az ismeretterjesztőnek szánt művek is, amelyekből bárki önállóan elsajátíthatta az adott területre vonatkozó tudást. Ezek közül legismertebb talán a korszakban sok kiadást megélt Boszorkánypöröly, melyből az érdeklődők – és akkoriban ki nem érdeklődött a boszorkányok iránt! – megtudhatták, hogy milyen jelekről lehet felismerni a boszorkányokat és mi a követendő eljárás velük szemben.

Magyarországon ekkoriban a könyvek használata azonban még igen kis mértékű volt, Galeotto Marzio és Bonfini krónikája szerint még a főurak nagy része sem igen forgatta a könyveket – még ha egyébként ismerték is a betűket –, és kinevették Báthori Miklós püspököt, aki a király előszobájában várakozva egy kis könyvet vett elő és olvasni kezdte. Mátyás király ezt látva megfedte őket és megdicsérte a püspököt, hogy minden időt felhasznál az olvasásra és a tanulásra. (LENGYEL 1972 388.)

Az újkorban már az előkelő nők nagy része, sőt, a középrétegből is egyre többen tudtak írni-olvasni, így önművelésükhöz fel tudták használni a könyveket – erre bizony szükségük is volt, mert mint fentebb említettük, a rendszeres, magasabb fokú iskolai képzésből ekkor még ki voltak zárva. A 18. században egyes pedagógusok már egyenesen ajánlották a lányoknak, hogy olvasással műveljék elméjüket és bővítsék ismereteiket, ahogy az Madame Le Prince de Beaumont nőnevelési könyve Formátlan és Szépike történetéből kiderül: Szépike férje a házasság után hamar megunja szép, de fecsegő és buta feleségét, így nővére, a csúnya, de művelt és boldog házasságban élő Formátlan tanácsára Szépike is olvasni kezd és kiműveli magát, hogy férje szerelmét visszaszerezze. (FÁBRY-VÁRKONYI 2007 237.) A 19. században is egyes hölgyek különösen magas műveltségre tudtak szert tenni olvasás útján, elég csak Brunszvik Terézre gondolnunk: olvasta Kant és Fichte filozófiai műveit, Herbart és Wilderspin pedagógiai tanulmányait, de emellett olvasmányai segítségével kiművelődött a biológia és a vallástudomány területén is – bár Teréz önállóan megszerzett műveltségét egyáltalán nem mondhatjuk általánosnak. (DÁNIEL 1986 104., 123., 138.)

A könyvek segítségével végbemenő önművelés azonban ebben a korban már nemcsak a magas műveltségre vonatkozott, ekkor már sokkal „prózaibb” témákban is lehetőséget nyújtottak a könyvek az autonóm tanulásra. Jól példázza ezt Wesselényi Miklós esete, aki angol telivérek vásárlásával magas minőségű lótenyésztésbe szeretett volna kezdeni, és ezért a lovakról szóló szakirodalmat is tanulmányozta: „Justinustól kapám ma a Hochstetter Prakt[ische] Pferdkenntnisét, mely most nemrég jött ki,

olvasni. Ebben az anatómia igen rövid és jó. Ez annyival hasznosabb lesz nékem, hogy azon célra, melyért Angliába megyünk, ezen ismeretiem szélesítése nagyon szükséges.”

(SZÉCHENYI-WESSELÉNYI 1986 96-97.)

A könyvek egy nyelv önálló elsajátításában is mindig nagy szerepet játszottak, különösen az olyan élethelyzetekben, amikor valamilyen oknál fogva nyelvtanár nem állt az egyén rendelkezésére. Ezt láthatjuk például az 1849-es szabadságharc után Angliába menekülő Rónay Jácint bencés pap-tanár esetében: „Életkérdés lőn reám nézve, második hazám nyelvét mielőbb, és minden előtt megtanulni: hogy mindennapi kenyeremet beszerezhessem, hogy saját munkám után, becsülettel megélhessek. Nem is kíméltem sem időt, sem fáradságot, s meg-megesett, hogy az éj csendében is ott könyököltem, ott búsultam az angol nyelvtan és szótár fölött… A német, latin és francia nyelv segedelmével, rövid időn, könnyen megértettem az olvasottakat; de a beszéd e nyelven, hol minden szó kiejtését, külön kell megtanulni, mondhatatlanul sok nehézséggel járt.”

(RÓNAY 1996 82-83.)

Forrásainkban ekkor már megjelenik az autonóm tanulás kapcsán a közkönyvtárak használata is: Széchenyi István és barátja, Wesselényi a fentebb említett angliai út során Párizsba is eljutnak, ahol – Széchenyi régi vágyát kielégítendő – elhatározzák, hogy meglátogatják a Párizs közelében fekvő La Trappe-i kolostort.

Azonban bár Széchenyit már régóta érdekelte a különleges szerzetesrend, de saját bevallása szerint ennek jobb megismerése érdekében „mit sem érdeklődtem, mit sem olvastam”. A két barát így a tervezett kirándulás előtt két nap is felkereste a Bibliothéque Royale-t, hogy bővebb ismeretet szerezzenek a kolostorról:

„La Trappe-ba egy jó gyalogos Párizsból két nap alatt kényelmesen elérhet – tehát közel van. Hogy milyen nehéz azonban a távolságtól, az odajutás módjáról, a pontos fekvésről némi felvilágosítást kapni, ha az ember idegen, nem nézhet minden könyvtárban és térképen utána – azt meg kell próbálni! E féktelen város 700 ezer lakosa közül ki gondol La Trappe-ra, s kinek jut eszébe elmenni oda? A legszükségesebb felvilágosításokkal ellátva, miután a Bibliothéque Royale-ban három, La Trappe-ot felületesen és nem kielégítően tárgyaló kis kötetecskét átlapoztunk.” Majd két nap múlva: „A könyvtárba megyek Wesselényivel, és a Cassini-féle térképen megtaláljuk La Trappe-ot.” (SZÉCHENYI-WESSELÉNYI 1986 152-154., SZÉCHENYI 1978 257.)

A 19. században megjelennek a szaklapok is, folyamatosan újabb ismerettel látva el az egyes szakterületeken önmagukat művelni kívánó érdeklődőket, de ezek igazi virágkora már vizsgált időszakunkon kívül esik.