A szóbeli közlésen alapuló autonóm tanulás módszerei

II.1. A kérdezés

Az autonóm tanulás legegyszerűbb módját a hozzáértőktől való érdeklődés, kérdezés jelenti, mely a történelem kezdetétől fogva egészen a mai napig változatlanul működik. Ez egyidős az emberi beszéddel, bár erről az írásbeliség előtti korokból természetesen nem rendelkezünk semmiféle egykorú forrással, azonban hasonló eljárásokat a természeti népek tanulmányozása során ma is megfigyelhetnek az antropológusok.

A legkorábbi irodalmi művekben azonban találhatunk az írásbeliség előtti autonóm tanulás ezen módjára példát, mégpedig az Odüsszeiában. Bár ma már tudjuk, hogy a mükénéi korban, amikor a trójai háború lezajlott, a görögök ismerték az írást, mégpedig a lineáris B-nek nevezett szótagírást, de ennek Homérosz négyszáz évvel később keletkezett eposzaiban – mivel az ő korában már rég elfelejtették ezt – semmi jele. Homérosz így írja le, hogy Odüsszeusz fia, Télemakhosz hogyan szeretett volna bővebb ismereteket szerezni Agamemnón, a Tróját legyőző görög sereg főparancsnokának nagy felháborodást kiváltott meggyilkolásáról Nesztór püloszi királytól:

„Erre a jóeszü Télemekhosz neki válaszul így szólt:

«Már erről, Mentór, bármint busulunk, ne beszéljünk:

Rá hazatérés már sose vár, de az elnemenyészők Régen rámérték a halált meg az éjszinü véget.

Mást akarok most én itt kérdeni, megtudakolni Nesztórtól, ki a legbölcsebben tudja a törvényt;

Három nemzeten át tart már, mondják, az uralma:

Éppenezért örök istennek tűnik, ha tekintem.

Szólj, Nesztór, Néleusz fia, mondd, mi a tiszta igazság:

Hogy pusztult el a széles földön uralt Agamemnón?

S hol maradott Meneláosz? Mint rendezte a romlást Aigiszthosz ravaszul, ki megölte a nála különbet?

Nem volt tán az akháj Argoszban, távoli nép közt Bolygott még Meneláosz, ezért ölt bátran a gyilkos?»

Erre Gerénia bajnoka, Nesztór válaszul így szólt:

«Gyermekem, elmondok neked én mindent, ami történt.

Úgy látom, magad is jól sejted, hogy mi esett meg.»” (HOMÉROSZ 1967 III. 239-255.)⁴ A kérdezés, mint az autonóm tanulás legrégibb módja, az írásbeliség kialakulásával és elterjedésével sem veszített jelentőségéből, ahogy arra számos példát találhatunk az ókorból. A legközismertebb talán ezek közül a jeruzsálemi templomban a bölcseket vallási témákról kérdezgető tizenkét éves Jézus története:

„A szülei pedig minden évben elmentek Jeruzsálembe a Húsvét ünnepére.

Mikor azután tizenkét esztendős lett, fölmentek mindnyájan Jeruzsálembe az ünnepi szokás szerint. Amikor elteltek az ünnepnapok és már visszatérőben voltak, a gyermek Jézus ottmaradt Jeruzsálemben, és nem vették észre a szülei. Úgy gondolták, hogy az úti társaságban van. Megtettek egy napi utat, s akkor keresték őt a rokonok és az ismerősök között. Mivel nem találták, visszatértek Jeruzsálembe, hogy megkeressék. És történet, hogy három nap múlva megtalálták őt a templomban, amint a tanítók közt ült, hallgatta és kérdezte őket. Mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak okosságán és feleletein.

Mikor meglátták őt, elcsodálkoztak, és anyja ezt mondta neki: «Fiam! Miért tetted ezt velünk? Íme, apád és én bánkódva kerestünk téged.» Ő pedig ezt felelte nekik: «Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem?» De ők nem értették meg, amit nekik mondott.” (LUKÁCS 2,41-49)

Jézus tanítványainak hasonló tanulási módját mutatja be Lukács evangéliumának következő részlete is:

„Történt egyszer, hogy valahol [Jézus] éppen imádkozott, és amint befejezte, tanítványai közül az egyik azt mondta neki: «Uram! Taníts meg minket imádkozni, ahogy János is megtanította tanítványait.» Erre azt válaszolta nekik: «Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod! Mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponta, és bocsásd meg a bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk minden ellenünk vétkezőnek, és ne vígy minket kísértésbe.»” (LUKÁCS 11,1-4)

Az autonóm tanulás ezen módszerének szinte iskolapéldáját láthatjuk másfél évszázaddal később, Marcus Aurelius nevelőjéhez, Frontóhoz írt egyik levelében,

4 Az ókori művek jegyzetelése nem a kiadások oldalszámával, hanem az ókori műveknél szokásos, a szerkezetre utaló számokkal szerepel.

melyben a régiségek iránt érdeklődő filozófus-császár egy városnézés alkalmával kérdezősködéssel igyekszik az ősi szabin dolgokról ismereteit bővíteni:

„Kedves Frontóm! Miután kocsira szálltam, miután elbúcsúztam tőled, elég kellemesen telt az utunk, ámbár kissé permetezett az eső. Hanem mielőtt Signiába érkeztünk volna, még letértünk az útról, körülbelül egy mérföldnyire, Anagniába; azután néztük csak meg azt az ódon városkát, mely kicsiny ugyan, de sok antik emléket őriz, főleg épületeket és vallási szokásokat. Nem volt egyetlen szöglet sem, ahol ne bukkantunk volna kápolnára, szentélyre vagy templomra! Ezenkívül sok a régi, vászonra írott könyv, mind vallásos tárgyúak. Mikor aztán kihajtottunk a városkapun, azon egy kevert nyelvű felirat állt, ilyenforma: «pap, tűzd fel a samentumot». Megkérdeztem egy ott lakó embert, mit jelent ez a szó. Azt válaszolta, hogy szabin nyelven azt az áldozati állatból származó kis bőrdarabot jelenti, melyet a pap akkor tűz a süvegére, amikor bevonul a városba. És még sok másról is felvilágosítást kaptunk, amire kíváncsiak voltunk.” (SZEPESSY 1998 206.)

Az ókor utolsó évtizedeiben Szent Ágoston Vallomásaiban is lépten-nyomon felbukkan az autonóm tanulás ezen módja. Az „Igazságot” megszállottan kereső fiatal római tanár élete megtéréséig egy folytonos autonóm tanulási folyamatnak tekinthető:

kora számos divatos eszmei és vallási irányzatával megismerkedik, azokban elmélyül és olvasmányai, kérdései és vitái segítségével igyekszik mind közül az igaz hitet kiválasztani. A különböző tanítások valóságtartalma felderítésének leggyümölcsözőbb módja számára, hogy az egyes mozgalmak vezető személyiségeitől felvilágosítást kér az adott vallás kérdéses vagy bizonytalanságot okozó elemeiről. Így tesz Faustussal is, a manicheusok tudós hírében álló püspökével:

„Majdnem kilenc esztendőn át, míg tétovázó lélekkel hallgattam reájuk, igen erős, epekedő vágyódással lestem, hogy végre megérkezzék ez a Faustus. A többi manicheus ugyanis, ha itt-ott beléjük akaszkodtam, és ha a tőlem fölhánytorgatott hasonló kérdésekhez nem volt sütnivalójuk, egyre csak őt ígérgették nekem. Hogy majd eljön. És hogy személyes tárgyalásban valamennyi kérdésem, sőt ha talán még súlyosabbakat is keresgetek elő, könnyen kibogozódik. (…) Mihelyt erre lehetőség nyílott, barátaimmal együtt ugyancsak igénybe vettem a fülét, a megbeszélésekhez alkalmasnak látszó időpontban. Eléje adtam néhány izgató nehézségemet. Tüstént észrevettem, hogy a szabad tudományokhoz nem ért emberünk.” (AUGUSTINUS 1982 V. VI.)

Ágoston hasonlóképpen szerette volna Szent Ambrus püspököt is kikérdezni a keresztény hit néhány, számára nem világos részletéről, azonban a püspök sok elfoglaltsága miatt erre sokáig nem nyílt alkalma: „Akaratom és kívánságom szerint nem kérdezgethettem őt. Fülét és ajkát elzárták előlem az ügyes-bajos emberek seregei. (…) Annyi bizonyos, hogy nem kérdezhettem meg soha, amit szerettem volna, a püspök szívétől, a te oktató szentélyedtől. Nem adódott erre alkalom. Mindössze röviden hallhattam meg tőle egyetmást, pedig az én tépő vajúdásaim ráérő embernek óhajtották a püspököt, hogy színe előtt kitárulkozhassanak. Ilyennek azonban sohasem találtam.”

(AUGUSTINUS 1982 VI. III.)

Az írásbeliség visszaszorulása és ezzel összefüggésben a keletkező művek számának lecsökkenése következtében a középkorból jóval kevesebb forrással rendelkezünk az autonóm tanulásról. Azonban Marco Polo a 13. századból származó útleírásában a mű szerzője – akinek a nagy utazó a genovai börtönben mesélte el kalandjait – több helyen is megemlíti a kérdezés útján való saját indíttatású ismeretszerzést, mégpedig a nyugati világ iránt élénken érdeklődő Kubláj kán esetében:

„Mikor a két testvér Kubiláj Nagy Kán, a tatárok ura elé járult, az nagy megbecsüléssel és vendégszeretettel fogadta őket; látásuk nagy örömet szerzett neki,

mivel még nem látott latinokat és a lenyugvó nap országából érkező jövevényeket.

Számos kérdést tett fel nekik. Mindenekelőtt a római császárok iránt érdeklődött: hogyan viselik méltóságukat, hogyan szolgáltatnak igazságot birodalmukban, hogyan indulnak háborúba, milyenek követeik és így tovább. Azután hasonló kérdéseket tett fel a többi keresztény király, herceg és egyéb hatalmasság szokásai és hatalma felől. Azután kérdéseket tett fel az apostolok utóda és a kardinálisok meg az egyház dolgait illetően, valamint mindarról, ami Rómában történik, továbbá a latinok szertartásairól. A két testvér minden kérdésre az igazságot híven, részletesen, rendszeresen és értelmesen felelt, amint az bölcs férfiakhoz illik; ezt annál inkább megtehették, mivelhogy jól beszélték a tatárt nyelvet; így a Nagy Kán kegyébe fogadta őket; gyakran kellett színe előtt megjelenniük, hogy tájékoztassák a lenyugvó nap országában szokásos dolgokról.”

(MARCO POLO 1963 35-36.)

A messziről jött, „egzotikus” utazók kikérdezése a nyugati világról Kubláj kán által a történelemnek egy egészen különleges pillanata, de a középkorban a legtöbb,

„Tellfordnál voltam. Abbington Street 24 a Westminster közelében. 76 éves.

Egészen süket. Felette vidám. Fütyül vagy dünnyög valamit.

Ő Mintegy 1200 hidat építettem.

Én Szeretnék egyet Magyarországon – körülbelül 1600 láb széleset. Nálunk azt hiszik, nem lehetséges. A jég elviszi a pilléreket – vagy áradást okoz. Mi a véleménye erről?

Ő Nehéz megítélni – ha nem ismeri az ember a környéket. Milyen mély a víz? Miből van a talaj?

Én Itt-ott 6 öl, – futóhomok – – Ő Az rossz! –

Én Mit gondol mégis?

Ő Hogy lehet rajta segíteni – és a jég semmi kárt nem tehet – a pillérek biztosíthatók, és semmi esetre sem okozhatnak szokatlan áradást, ha eléggé távol vannak egymástól. – Én Milyen hidat akarna ön? Minő fesztáv a lehető leghosszabb?

Ő Ez a fekvéstől függ. A függőhíd teszi lehetővé a leghosszabb fesztávot. Elkészítettem a tervét egy 1000 láb hosszúnak Glasgow számára. Önök azonban vegyenek 500 láb hosszút … aminő a Menai híd. Az alappillérek ott a jégtorlódást gúnykacajjal fogadják.

E tekintetben sok tapasztalatra tettem szert több skóciai hídnál – ahol a jégtorlódás igencsak vehemens etc. etc. etc. Mindez csak bohó szeszély. Az emberek azonban szeretik – – They love, they dote upon their prejudice [Imádják az előítéleteiket, csüggenek rajtuk.] – – Vasat azonban csak itt tudnak csinálni etc.

Én Midőn a Menai hídon voltam – 6 ember sebes ügetésben átlovagolt rajta;

meglehetősen ringott – Buda és Pest között az átkelés roppant nagy – nem hiszi-e – hogy ott a függőhíd veszedelmes lehetne; – vagy hogy másfajta jobb lenne?

Ő Veszedelmes semmiképpen sem, – de – – – tudja, mi volna a legjobb? Öntött vasból, 4000 lábnyi íveken – ez éppen 3 oszlopot tenne ki középen – amelyek körülbelül 75 lábnyit foglalnának el a folyamágyból. – Ilyen híd örökkévalóságig eltartana –; és sem a jég meg nem rekedne – sem a víz föl nem torlódna. De hogy van-e annyi pénzük – amennyi a költségek fedezésére kell, ez másik kérdés – – Az ilyen hidak többe – sokkal többe (talán /-szor annyiba) kerülnek, mint a függőhidak. A pilléreket sokkal, sokkal erősebbre kell csinálni. A Menai híd 120 000 font sterlingbe került.

Én Sokba kerül a Menai híd karbantartása?

Ő A mázolása!

Miután mindezt a legbarátibb módra megmutatta – és elmondotta, és megajándékozott a Holyhead utcai Waterloo híd rajzával, azt ajánlotta, «hogy egyenest hozzá forduljak – és ne ügynökök útján». [kiemelések az eredetiben]” (SZÉCHENYI 1978 727-728.)

De természetesen nemcsak az ilyen nagy fontosságú tárgyakban kérdezősködtek az ismereteiket bővíteni kívánó személyek. Az angliai tanulmányútra igyekvő Wesselényi Miklós naplójából megtudhatjuk, hogy útja során sok érdekes, különleges helyet meglátogatott, és előfordult, hogy a helyiek kérdezgetésével igyekezett az adott helyről, illetve az ahhoz kapcsolódó nevezetes eseményekről tudását gyarapítani:

„Rastattban újra kelle kocsinkat igazíttatnunk, s ezalatt sok mindent beszéltettem el magamnak a követek híres történetéről. Rastattban, 1799-ben, kongresszus gyűlt össze franciák, németek, osztrákok részéről, mely azonban Károly főhercegnek a franciákon Stockbachnál aratott győzelme után feloszlott, amennyiben Lehrbach gróf osztrák követ elutazott. A franciák még ott maradtak, mert szerették volna a német királyságokat Ausztriától különválasztani. E tervet több kisebb német állam készséggel támogatta. A francia követek április 23-án hagyták el Rastattot, és a városon kívül osztrák katonáktól megtámadva kettő, Roberjot és Bonnier halva maradtak ott.

Egyik, Derby nevű, súlyosan megsebesült. Ez az incidens szolgáltatott okot a további háborúra. Az akkori időkben már itt élő, jól értesült egyének, nem kételkednek abban, hogy Ausztria parancsára történt a dolog.” (SZÉCHENYI-WESSELÉNYI 1986 134.)

Wesselényi naplójegyzetét érdemes összevetnünk Marcus Aurelius császár fentebb idézett, ugyanilyen élethelyzetet bemutató, majd kétezer évvel korábban kelt levelével: a két forrást egymás mellé állítva szembetűnik, hogy az autonóm tanulás ezen legegyszerűbb és egyik legősibb módja mennyire változatlan maradt századokon át, mind a mai napig.

II.2. A beszélgetés és vita

A szóbeli közlésen alapuló autonóm tanulás másik, az előbbihez nagyon hasonló, attól sokszor elválaszthatatlan módja az egy bizonyos téma iránt érdeklődő, abban már előzetes ismeretekkel bíró személyek közötti beszélgetés, illetve vita az adott tárgyról, amelynek során megismerve egymás gondolatait, véleményét, sokat tanulhat a valamilyen témában jártasságra szert tenni igyekvő egyén.

Az ókorból számos példát találhatunk az önművelés ezen módjára.

Plutarkhosztól megtudhatjuk, hogy Cicero fiatal korában „életét a tudománynak és a bölcseletnek szentelte, és állandóan görög tudósok társaságában forgott”

(PLUTARKHOSZ 1978 Cicero 3.), a tudományok iránt érdeklődő Cato pedig, mivel a politika és az államügyek egész napját lefoglalták, „éjszakai poharazás közben társalgott a filozófusokkal” (PLUTARKHOSZ 1978 Az ifjabb Cato 6.). A filozofikus hajlamú Szent Ágoston hasonló érdeklődésű barátaival szintén sok napot átbeszélgetett a különböző vallási és eszmei irányzatokról az „Igazságot” keresve, azok igazságtartalmát és tévedéseit mérlegelve:

„Bizalmába férkőztem. Buzgó figyelemmel lestem élénk, mesterkéletlen, gondolatokban gazdag, kellemes beszédét. Midőn megtudta csevegésünk során, hogy a csillagjósok írásait bújom, jó szívvel és atyai szóval intett: hajítsam sutba valamennyit.

Munkám és időm hasznos dolgokra kell és csak hiába fecsérlem ezt is, amazt is erre a balgaságra. Elmondotta, hogy ifjú éveiben ő is tanulmányozta ezt a mesterséget.

Foglalkozásul tűzte ki magának, hogy később vele keresse kenyerét. Ha megértette Hippokratest, ezt a tudományt is talán csak megérthette. Mégis faképnél hagyta az

egészet, orvosi pályára adta a fejét, mert végül belátta, hogy milyen förtelmes csalás ez a dolog. Nem volt kedve hozzá, hogy mint komoly férfiú, más emberek becsapásával keresse meg a kenyerét. «Te pedig – így szólt – a szónoklást tanítod és ezzel megélsz bárhol a föld hátán. Ezt a szédelgést te inkább csak kedvtelésből és nem megélhetési gondból kutatod. Nos, ebben a dologban annál inkább adj nekem hitelt, mert lám, én olyan alapos fáradozással feküdtem neki, hogy pusztán belőle akartam megélni.»

Megkérdeztem tőle: Tehát miképpen történhetik meg, hogy ez a mesterkedés mégis fényt derít sokféle igaz dologra? És ő válaszolt, ahogyan válaszolhatott: a teremtett világon mindenütt szétáradó végtelenség hatalmából adódik ez. Midőn például valaki egy költő könyvéből tudakol valamit, habár teljesen másról énekelt a költő és más volt a szándéka is, sokszor meghökkentően találó vers csendül a tudakolt ügyre nézve. Nem amelyben rendszerint a király is előszeretettel részt vett.

Előfordult, hogy a meglévő ismeretek bővítését célzó eszmecsere gazdag gyümölcsöt eredményezett: a pedagógia iránt ifjú kora óta élénken érdeklődő Brunszvik Teréz és húga 1808-ban több hetet töltött Yverdonban, kora legnagyobb pedagógusa, Pestalozzi intézetét és pedagógiai módszereit tanulmányozva, amelynek során mély vonzalom alakult ki a nővérek és Pestalozzi között. A nagy pedagógus naponta meglátogatta őket és Teréz visszaemlékezése szerint „igen nagy öröme telt bennünk”. A napi beszélgetések természetesen a pedagógia körül folytak, melyekből Teréz nagyon sokat tanult, és az itt megszerzett ismereteit később, óvodái kialakításánál gyümölcsöztette. (DÁNIEL 1986 93-99.)

Hasonló, az autonóm tanulás példái közé sorolható beszélgetésekről számol be Wesselényi Miklós is naplójában, ahol a kiváló juhtenyésztőként ismert Széchenyi Pállal beszélgetve igyekszik elsajátítani az akkor még Magyarországon ritkaságnak számító merinói juh tartásának fortélyait: „Széch[enyi] Pállal a juhokról igen sokat beszélgettünk. Barátsága s ismerete a selyemjuhra való verekedésbeli célomban, remélem, nagyon fog segíteni.” Nyolc hónap múlva Wesselényi újra találkozik Széchenyivel, aki megmutatja neki mintagazdaságát is: „Pállal Óladon juhászatát nézők meg. Sok mindent magyaráza nekem a juhok ápolásáról s neveléséről, mit eddig nem tudtam.” (SZÉCHENYI-WESSELÉNYI 1986 115., 248.)

Természetesen az egy adott témáról beszélgető felek véleménye nem mindig egyezik meg és ilyenkor viták keletkeznek. Ezt is az autonóm tanulás egyik formájának tekinthetjük, hiszen a felek a másik eltérő véleménye által magát a vita tárgyát is jobban megismerik. Brunszvik Teréz visszaemlékezéseiben megemlíti, hogy Pestalozzi yverdoni intézetében minden szombat este vitaestet tartottak az Európa minden országából odasereglett pedagógusok és érdeklődők a különböző pedagógiai elvekről és tapasztalatokról: „Itt láttuk Pestalozzit közel harminc különböző korú és különféle országból jött tanítótól környezve. (…) Minden új tapasztalás itt közöltetett, minden új eszmét itt vitattak meg, a gondolatokban s azok lelkes előadásában a legtermékenyebb mindig Pestalozzi volt.” (DÁNIEL 1986 94-95.)

De nemcsak a nyilvános viták során van lehetősége az egyes témák iránt érdeklődő személyeknek az autonóm tanulásra. Jó példát láthatunk erre a közügyek iránt élénken érdeklődő Károlyi Mihályné Andrássy Katinka visszaemlékezésében, aki házasságkötése után a családi körben lezajlott viták során ismerte meg alaposabban a politikát:

„Velem, a fiatal és még éretlen (mert későn érő) asszonnyal Mihály egyenrangú partnerként bánt. Politikai fölfogásával szemben eleinte tartózkodó és kétkedő álláspontot foglaltam el, hiszen ez a felfogás ellenkezett Duci bácsiéval [ifjabb Andrássy Gyula, Károlyiné nevelőapja] meg az Andrássy-hagyományokkal, amelyekben nevelkedtem. Lojális ellenállást tanúsítottam, naphosszat vitatkoztunk, s vitáink a késő éjszakai órákba nyúltak, mert kemény diónak bizonyultam. (…) Fokozatosan azonban bekövetkezett az elkerülhetetlen: Mihály győzött és én kezdtem másképpen látni a világot. (…) Mihály jóvoltából most egészen más arculatát fedeztem fel a politikának;

felfedeztem az emberi oldalát, ráébredtem, hogy a politika feladata: boldogabbá tenni az embereket, hogy érdemesebb legyen élniök. Nem tekintettem már «csak férfiak számára» fenntartott unalmas foglalkozásnak. Érdekessé vált a szememben;

felvillanyozott és azzal az érzéssel töltött el, hogy én is részt vehetek a küzdelemben úgy, hogy segítek Mihálynak.” (KÁROLYINÉ 1978 182-183.)

II.3. Beszédek, előadások hallgatása

A szóbeli közlés útján megvalósuló autonóm tanulás némileg különböző módja, ha az ismereteket szerezni óhajtó személy az őt érdeklő témáról szóló beszédet, előadást hallgat. Erre már a Bibliában is találhatunk több utalást:

„Történt pedig, hogy amikor továbbmentek, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony befogadta őt házába. Volt neki egy Mária nevű húga, aki az Úr lábához ülve hallgatta szavait, Márta pedig sürgött-forgott a sok házi dologban. Egyszer csak megállt és így szólt: «Uram! Nem törődsz vele, hogy a húgom egyedül hagy engem szolgálni? Szólj már neki, hogy segítsen!» Az Úr ezt válaszolta neki: «Márta, Márta!

Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, és nem is veszíti el soha.»” (LUKÁCS 10,38-42)

Ez a magatartás azonban nemcsak Máriára volt jellemző, Jézust működése során általában igen nagy tömeg kísérte, messzi vidékekről is elmentek az emberek, hogy hallhassák tanítását: „Majd lement velük [Jézus] és megállt egy sík helyen. Vele volt tanítványainak egy nagy csoportja és hatalmas népsokaság egész Júdeából, Jeruzsálemből, Tírusz és Szidon tengermellékéről, akik eljöttek, hogy hallgassák őt és meggyógyuljanak betegségeikből.” (LUKÁCS 6,17-18) Máté evangéliuma szerint a csodálatos kenyérszaporításnál mintegy ötezer férfi volt jelen, a nőkről és gyermekekről nem is szólva!

Az ókori görögök és rómaiak esetében ez a fajta autonóm tanulás elsősorban a filozófusok beszédeinek és eszmecseréjének hallgatását jelentette. Plutarkhosz tudósítása szerint Epameinóndasz, a Kr. e. VI. században élt thébai vezető ifjú korában nagyon érdeklődött a tudományok iránt és „a filozófusok előadásain töltötte szabad idejét”.

(PLUTARKHOSZ 1978 Pelopidász 4) Szent Ágoston is több alkalommal ír Vallomásaiban arról, hogy az őt érdeklő egyes vallásokban az adott hit szakértőjének

(PLUTARKHOSZ 1978 Pelopidász 4) Szent Ágoston is több alkalommal ír Vallomásaiban arról, hogy az őt érdeklő egyes vallásokban az adott hit szakértőjének

In document Nonformális - informális - autonóm tanulás (Pldal 42-49)