Pavlenko „új hullámának” egyik meghatározó és egyben nélkülözhetetlen jellemzője a két- és többnyelvű „lencse” felvétele az érzelemkutatásban27. Az interdiszciplinárisnak induló irányzat (mely felöleli pl. a nyelvészetet, az antropológiát és a pszichológiát is) a következő fő célokat tűzte ki maga elé:
1. Megérteni azt, hogy a két- és többnyelvű mentális lexikonban hogyan reprezentálódnak az érzelmi töltésű szavak és hogyan történik a feldolgozásuk. Az
25 Paradis, 2005 26 Grosjean, 1994 27 Pavlenko, 2006a: xiii
érzelmi fogalmak lefordíthatóságának vizsgálatával a kutatók a nyelvi relativitás kérdésköréhez szeretnének hozzájárulni.
2. Bebizonyítani azt is, hogy a két- és többnyelvűséget specifikus referenciális keretként használva újdonságokra is rálelhetünk a nyelv és érzelmek kapcsolatát illetően, ezért nem csak egynyelvű személyeket kell és lehet a kutatásokban összehasonlítani.
3. „Emberarcúvá” tenni a nyelvi és pszicholingvisztikai kutatásokat, oly módon, hogy a mindennapi gondokat és jelenségeket is bevonjuk a felmérésekbe.
A terület fő célja a két- és több nyelvet beszélő személyek érzelmi világának és működésének a feltárása. Sok elméletalkotó egyezik abban, hogy a két- és többnyelvű személyek életében az anyanyelv az érzelmek nyelve.28 Arra a kérdésre azonban, hogy miért jelentkezik általában az első nyelv dominanciája, valamint arra, hogy néha miként jelenhet meg ez a törvényszerűség alól is kivétel – teljes választ még nem találtak. A problémát illetően többfajta indoklás létezik, amelyek közül ismertetünk néhányat.
Panayioutou véleménye29, hogy az érzelemkutatásban a nyelv kikerülhetetlenül beékelődik az érzelmek és az őket érző emberi lény közé, így tehát egy lehetséges mód, amelyet használhatunk az érzelmek tanulmányozására, a verbális szinten keresztül történő megközelítés. Panayiotou nézete szerint az érzelmek értékelő komponense nagyban kulturálisan meghatározott. A szerző egyik kutatásának kiindulópontjaként az az állásfoglalás szolgált, hogy léteznek olyan érzelemfogalmak, amelyek az egyik és a másik nyelven jelentésileg nem egymás megfelelői – annak ellenére, hogy elnevezésük, cimkéjük ugyanaz –, így „kulturálisan lefordíthatatlanok”30, mert a tartalmuk különbözik. A kutatás két kiválasztott fogalomra, a bűntudatra és a szégyenre irányult, két különböző kultúra és nyelv, az angol és a görög megközelítéséből. A szégyen és a bűntudat szociális és egyben morális fogalmak is, amelyek általában elmaradhatatlanul ki vannak téve kulturális hatásoknak és (át)formálódásoknak. Emellett a helyzetet bonyolítja az is, hogy a két fogalom mindig személyközi helyzetekhez kötött. A szerző kutatásában részt vevő személyek kétnyelvűek és bikulturálisak (két kultúrával is érintkező személyek) voltak. Első feladatukként egyik nyelvükön beszámoltak eddigi érzelmi tapasztalataikról (interjú formájában), és azt is meghatározták, hogy ezek melyik nyelvükhöz köthetőek. Egy következő interjúban a kutatás vezetője arra kérte őket, hogy a második, eddig nem választott nyelven megadva a választ, az érzelmi tapasztalataikról adjanak leírásokat.
Ehhez még hozzátartozott az is, hogy számoljanak be arról, személyes véleményük szerint mennyire lehet lefordítani az egyik nyelv érzelemfogalmait a másikra, ha ez egyáltalán lehetséges. Ezek után két történetet hallottak a kikérdezett személyek,
28 Harris – Berko Gleason – Aycicegi, 2006 29 Panayiotou, 2006: 188.
30 Uo.: 193.
egyet angolul, és egy másikat, amely az első lefordított változata volt. A második történetileg megegyezett az elsővel, de kulturálisan a másik nyelvhez lett igazítva.
A történetek alapján két kérdésre kellett válaszolniuk: hogy mit mondanának a főhősnek, ha egy hozzájuk közel álló személy lenne, illetve hogy éreznének a főhőssel kapcsolatban. Panayiotou eredményei alátámasztják kiindulópontját: arra engednek következtetni, hogy a használt görög és angol fogalmak, amelyek egymás nyelvi megfelelői voltak, jelentésben nem egyeztek meg, mégpedig főként kulturális meghatározottságuk miatt. Néha ugyanis a jelentés szintjén az angol bűntudatnak közelebbi megfelelője a görög szégyen(érzet) – így Panayiotou igazoltnak véli azt a meglátását is, hogy az érzelmek részben kulturális konstruktumok. A kétnyelvűek érzelmi repertoárját illetően azt a következtetést vonja le, hogy két érzelmi „világegyetemük”31 van, két különböző rendszerük, amelyek össze is vannak kötve és hatnak is egymásra. Így a bikulturális kétnyelvűeknek valahogy két kultúrát kell összhangba hozniuk és elfogadniuk önmagukban, és esetenként az érzelemfogalmak használatát illetően is kifinomultabbak és érzékenyebbek, sőt néha elővigyázatosabbak az egynyelvűeknél. Panayiotou magyarázata szerint ez éppen azért jelentkezik, mert a kétnyelvűek finomabb nyelvi variációkat és hasonlóságokat is érzékelnek a kulturális különbségeken keresztül.
Hasonló nézetet vall Marian és Kaushanskaya32 is a kétnyelvűek „világait”
vizsgálva, csak általánosabb szinten. Szerintük a kétnyelvűség módot ad egy összetettebb self kialakulására, a nyelv, mint közbeeső faktor hatásával. Kutatásukban ők egyidejűleg jelen lévő nagyobb számú kognitív perspektívát, belső modellt és érzelmi működési módot találtak a kétnyelvűeknél. A felmérésükben részt vevő személyek különböző, előre megadott hívószavakhoz köthető történeteket meséltek a saját életükből, amelyek származhattak az első és a második nyelvükből is. Az érzelmeket illetően Marian és Kaushanskaya azt találták, hogy akkor volt a leírásnak erősebb érzelmi színezete, ha magának az eseménynek a lejátszódásakor a nyelvi kontextus megegyezett az esemény előhívására használt nyelvvel.
Az érzelmi fogalmak vizsgálatával foglalkozott Stepanova Sachs és Coley33 is:
ők az érzelmi konceptuális és nyelvi szintet célozták meg kutatásukkal. Konkrétan a féltékenység és az irigység fogalmaival foglalkoztak az angol és az orosz nyelvben.
A kutatásban részt vevő csoportok angol egynyelvű, orosz egynyelvű és orosz–
angol kétnyelvű személyekből álltak. Az érzelmek kategorizációját illetően, egy nemverbális feladat eredményei alapján kevés különbséget találtak a két egynyelvű és a kétnyelvű csoport között. Viszont az orosz és az angol nyelvi különbségek iránt érdeklődve, egyes érzelmekre vonatkozó terminusokat is használtak és azt találták, hogy az orosz egynyelvű személyek a féltékenység fogalmát kifejezetten
31 Uo.: 204.
32 Marian – Kaushanskaya, 2004: 199.
33 Stepanova Sachs – Coley, 2006
csak féltékenységi helyzetekre használták és ugyanígy az irigységet csak irigységet kiváltó szituációkra. Ezzel ellentétben az angol egynyelvű csoportban az a tendencia volt megfigyelhető, hogy a kísérletben részt vevő személyek az irigységet és a féltékenységet is használták csak irigységre vonatkozó történetekben (bár a féltékenység fogalmát ők is csak a féltékenységi helyzetekre alkalmazták). Így ez a két fogalom felcserélhette egymást az irigységre vonatkozó helyzetekben, mégpedig az angol egynyelvű, de az orosz–angol kétnyelvű csoportban is.
Ezt a markáns különbséget Stepanova Sachs és Coley az angol nyelv hatásával magyarázza. Tehát az angol, mint második nyelv, kiváltotta a kétnyelvű személyeknél azt, hogy olyan módon használják az érzelmekre vonatkozó szavakat, amely nem megszokott és nem is létezik az anyanyelvükben. Ebben az esetben tehát a fogalmak jelentése eltolódott, mégpedig oly módon, hogy az angol nyelv hatása miatt az irigység és a féltékenység fogalmai között kiemelődtek a jelentésbeli hasonlóságok.
Ennek következtében a kétnyelvűeknél változás következett be: ugyanis tágult azon helyzetek listája, amelyekre ezeket a szavakat elkezdték használni, a második (angol) nyelvet használva és az anyanyelvüket is tekintetbe véve közelebb kerültek az angol egynyelvű nyelvhasználatban rögzült viselkedéshez.
Dewaele34, ellentétben az előzőekkel, egy pozitív érzelmet jelölt ki kutatása célpontjául: a szeretlek (I love you) kifejezés érzelmi súlyát vizsgálta több mint ezer két- és többnyelvű személy megítélése alapján. Az eredmények három kategóriáját kapta: a kérdezettek majd fele az első nyelven érezte át érzelmileg a szerelem fogalmát a legmélyebben, kevesebb, mint a harmada hasonlónak ítélte az első és a második nyelv (vagy valamelyik később tanult nyelv) ezen fogalmát, és a negyedénél pedig kifejezettebb érzelmi hatása a második nyelvnek volt. Deweale eredményei szerint tehát nem minden esetben az anyanyelv az érzelemtelibb.
Aneta Pavlenko35 kiemeli, hogy az a könnyedség és kényelem, amelyet akkor élünk át, mikor anyanyelvünkön számolunk be az érzelmeinkről, sokszor teljes ellentétben áll azzal a mesterségesség-érzéssel, amelyet a kétnyelvűek a második nyelv használatakor tapasztalnak. Több magyarázat is megfogalmazódott ezt illetően. A jelenség onnan is eredhet szerinte, hogy a második nyelv egy később tanult rendszer, amely nem teljesen ismert számunkra. Így azok az írók, akik több nyelven megjelentetnek irodalmi műveket, „mostohaanya”36 nyelvnek nevezik a második nyelvüket, az első érzelmisége után sóvárogva. Pavlenko azt a jelenséget, hogy általában szívesebben fejezzük ki érzelmeinket az anyanyelvünkön, azzal magyarázza, hogy gyerekkorban történik az „érzelmi nyelvi kondicionálás”37, amelynek alapjában a klasszikus kondicionálás nevű tanulási folyamat áll és amely
34 Dewaele, 2008 35 Pavlenko, 2006b 36 Uo.: 22.
37 Uo.: 22.
ebben az esetben feltételezetten a limbikus rendszer és az érzelmi emlékezet teljes mértékű aktiválásával történik. Később ez a folyamat már nem így játszódik le, hanem egy másik memóriarendszer, a deklaratív emlékezet aktiválódik és talán épp ez a magyarázat arra, hogy más minőségű és lefolyású az érzelmi működés is.
Pavlenko38 ezt a feltételezését a nyelvi megtestesülés elméletének nevezi (Theory of language embodiment). Az elmélet szerint az anyanyelv elsajátításának folyamatában két, egymással szorosan összefont folyamat létezik: az első a fogalmi fejlődés – amikor a fogalmak denotatív, elsődleges és alapjelentése formálódik.
Véleménye szerint ebben a folyamatban kialakuló konceptuális reprezentációk minden érzékszervi, szenzoros rendszerből magukba építik az információkat (például többek között a látási, szaglási, hallási rendszerekből is). Továbbá a szocializáció folyamán jelentkező apró változások és hatások is módosíthatják a jelentésüket. Ezzel párhuzamosan történik az affektív nyelvi kondicionálás is, amely az elmélet szerint a második folyamat és amely során az emocionális, konnotatív jelentése alakul ki a szónak – az egyén személyes és erős érzelmi töltéssel rendelkező tapasztalataiból és emlékeiből. Pavlenko véleménye szerint például egyes szavak félelmet keltő hatása is így keletkezik. Szerinte ehhez szükséges egy tanulási folyamat, amelynek komponensei: a feltételes inger – az érzelmeket kiváltó szó (pl. a pók) és az ezzel együtt járó jutalom vagy a büntetés –, ami jelen esetben a feltétlen ingernek felelne meg.
A viselkedés, amelyet a pók szó kivált a későbbiekben, a feltételes válasz lenne. Így tehát a személyes életútjaink, tapasztalataink és történetünk nagyban meghatározzák, hogy például melyik szó lesz a félelem érzéséhez kötve és melyik marad semleges. A szerző elméletének központi állítása, hogy az első nyelvet tanulván, a konnotatív és denotatív jelentések formálódása alatt is mind a szenzoros képek, mind a fiziológiai változások a fogalmak részeivé olvadnak egybe. Ezzel ellentétben az idegen nyelv tanulásakor iskolai környezetben általában egyáltalán nem aktiválódik, vagy csak nagyon gyengén, az érzelmeket reguláló limbikus- és a szenzoros rendszer.
Pavlenko az anyanyelv szavait így „megtestesült”39 szavaknak nevezi, ellentétben az idegen nyelv szavaival. Mindezt azért, mert a második nyelv szavait sok esetben
„dekontextualizált tantermi környezetben (kontextusban) tanuljuk”, a deklaratív, tudásalapú emlékezetünket használva, minden személyes emlék és érzelem átélése és aktiválása nélkül. Így ezek a szavak nem kapcsolódnak össze egyáltalán a személyes, autobiografikus emlékeinkkel és az érzelmi memóriarendszerünkkel sem.
Pavlenko azonban kitér egy lényeges dologra is a később tanult nyelveket illetően:
szerinte a második nyelv tanulása abban az esetben, amikor nem iskolai, hanem természetes környezetben történik, különböző szintű érzelmi kondicionálással járhat a szocializációs hatások hozzájárulásával, mégpedig az életszakasz bármely pontján.
38 Pavlenko, 2005: 154-155.
39 Pavlenko, 2005: 155.
Harris, Berko Gleason és Aycicegi40 nézete szerint is általában az első nyelv az érzelemtelibb, mégpedig azért, mert az elsajátítása a gyerekkorban formálódó kötődési kapcsolatok alatt történik, erőteljes érzelmi kontextusokkal töltve. Így véleményük szerint a korai nyelvtanulás az adott nyelv emocionalitásának egyik meghatározó, referenciális pontja. Az ő véleményük is egyezik Pavlenkoéval abban, hogy a természetes tanulási környezet szociálisabb és egyúttal személyközibb, mint az iskolai, formális oktatás. A nyelvtudás magas szintjét is könnyebben el lehet érni serkentőbb, érzelmileg színezett környezetben, társas kapcsolatokon keresztül.
Ez viszont egy kétirányú, egymásra ható és egymást meghatározó folyamat, mert a magas szintű nyelvtudás maga is lehetőséget nyújt az érzelmi témák könnyebb boncolgatására. A kutatóknak három fő – és a témában jelentős – kiindulópontja volt, melyeket le akartak ellenőrizni felmérésükben: 1. hogy az első elsajátított nyelv az érzelmek nyelve; 2. hogy a nyelvtanulás ideje meghatározó a nyelv érzelmi vonatkozásait illetően; 3. hogy a magasabb fokon ismert nyelv általában érzelemtelibb.
Elméletük releváns pontja, hogy egy, a felnőttkorban megtanult nyelv is lehet érzelmileg dominánsabb, még akkor is, ha ez a rosszabbul, alacsonyabb szinten ismert nyelv. Ami szerintük meghatározó hatásként jelentkezik itt, az az, hogy a nyelvet tanuló személyek tanulási kontextusa erősen érzelmi töltésű legyen és hogy olyan interperszonális helyzeteket foglaljon magába, amelyek a gyerekkori gondozókkal való kapcsolatokra és interakciókra hasonlítanak. A szerzők az okozati viszony keresése helyett inkább a korrelációs kapcsolattal való foglalkozás jelentőségét emelik ki. Nem tagadják és nem zárják ki az érési folyamatok, az elsajátítás idejének és a nyelvtudás szintjének hatását, viszont kihangsúlyozzák a kontextust, mint kifejezetten lényeges hatást. Egy adott nyelv érzelmi intenzitását illetően tehát nagyon fontos, hogy erőteljes emocionális környezetben lett-e tanulva, mivel a szociális és interperszonális helyzetek sokkal motiválóbbak és érzelemtelibbek, mint a formális tanulási helyzetek, melyekhez érzelmek általában nem kapcsolódnak.
A felsoroltak mellett más okokkal is magyarázható, hogy a kétnyelvűek sokszor miért tűnnek érzelmileg semlegesebbnek és tompábbnak, sivárabbnak a második nyelvükön. Egyes esetekben például arról is szó lehet, hogy nem ismerik olyan szinten a második nyelvet és nem tudják annyira jól a második nyelven kifejezni magukat, mint az elsőn. Más esetben, azért, mert szoronganak, feszültek, figyelmük nem az érzelmekre, hanem például a helyességre irányul megnyilvánulásaikban. Egy másik tényező lehet, hogy nagyobb általános erőfeszítésre van szükségük a második nyelv használatakor, ugyanakkor néha pedig arról is szó lehet, hogy kellemetlen emlékek árasztják el őket a második nyelv aktiválásakor (például, ha immigránsokról van szó, akik különböző beilleszkedési nehézségekkel küzdenek).
40 Harris – Berko Gleason – Aycicegi, 2006
A kétnyelvű személyeknél a felsoroltak mellett nem ritka jelenség, hogy két kultúrát is össze kell hangolniuk. Ramirez-Esparza41 és munkatársai a „kulturális keretcsere” (Cultural Frame Switching) jelenségével foglalkoztak. Szerintük a kétnyelvű egyéneknél olykor észlelt nyelvfüggő személyiségváltozások azért jelentkeznek, mert a nyelvi váltás folyamatával ezek a személyek valamiféle kulturális váltást is végeznek. A kulturális keretcsere arra vonatkozik, hogy az értékrendszerük és világszemléletük eltolódik, és az éppen aktivált kultúra irányelveit veszi át és ahhoz igazodik.