Az állam túlhatalmának korlátozása: demokrácia és jogállam

Az alkotmányosság fogalma utal a jognak a hatalom gyakorlóinak cselekedeteit, ha úgy tetszik önkényét korlátozó jellegére. Ahol a jog uralkodik, ott az uralkodó nem tehet meg bármit, mert őt magát is korlátozza a jog, miközben az állampolgárokat történetileg egyre több jogintézmény védi az önkénnyel szemben. A modern, de-mokratikus jogállam politikusának helyzete tehát gyökeresen eltér a feudális idő-szak, majd az abszolút monarchiák uralkodóinak helyzetétől. Előbbi az országra, mint saját birtokára tekinthetett és ekként is rendelkezett vele, amit a hatalom iste-ni eredete szentesített. Utóbbi helyzetét pedig jól leírja a Napkirálynak tulajdonított kijelentés: L'Etat, c'est moi. (Az állam én vagyok.) A demokratikus, jogállami rend-szerekben a politikai vezetőknek elvileg a köz érdekét kell szolgálniuk (sajátjuk el-lenében is), gyakorlatilag pedig, mint láttuk, köti őket a népakarat a választásokon;

a választások közötti időszakban a népszavazás (referendum, népi kezdeménye-zés) jogintézményei, valamint a különféle mozgalmak, érdekcsoportok, lobbik

fo-lyamatos nyomásgyakorló tevékenysége a demokratikus országokban. Ezek mö-gött általában olyan jogi szabályozás is áll, amely garantálja hatékony szerepüket a politikai folyamatokban. A népszavazásról, népi kezdeményezésről külön jogsza-bályokat találunk (esetleg külön az országos és külön a helyi szintről), amely pon-tosan szabályozza a technikai részleteket. A civil szervezetek működését számos jogszabály garantálhatja, valamint jogszabályok határozhatják meg a politikai nyo-másgyakorlás módját, lehetőségeit és korlátait. Ilyen pl. a jogalkotás kapcsán már említett szabály, amely szerint az érdekelt csoportokat (stakeholderek) be kell von-ni a jogszabályok előkészítésébe. Az állampolgári elvárások, érzületek figyelemmel kísérése még az autoriter rezsimeket is jellemzi, elsősorban közvélemény-kutatás-okon keresztül. Igaz, ennek garanciális jogi vonzata nincs.

Mindehhez adódnak hozzá azok a jogi szabályok, amelyek a politikai vezetőket szintén kötik. A legfontosabb alkotmányos szabályok esetében ezek megváltoz-tatása jogilag különféle technikákkal megnehezített. Erre korábban utaltunk a jog-szabályi hierarchia csúcsán álló törvények kapcsán is. Az állami berendezkedés egyes szabályai szintén az állampolgárt védik az állam túlhatalmával szemben.

Ezek egy részére már a jegyzet korábbi pontjain utaltunk. Ilyen a hatalommegosz-tásból következő súlyok és ellensúlyok elve, amely megnehezíti az államon belül a hatalomkoncentrációt, így azt, hogy diktatúra alakulhasson ki. Ilyen, hogy az állam csak törvényi felhatalmazás alapján cselekedhet. Nyilvánvalóan az önkényes dön-téseket korlátozza a jogorvoslathoz való jog elve is. A modern államokban mindezt szervezeti eszközökkel is biztosítani kívánják. Erre szolgálnak mindenekelőtt az al-kotmánybíróságok vagy azok funkcióját betöltő szervezetek. Az alkotmánybírósá-gok jobbára a második világháború után terjedtek el Európában. Az ombudsman skandináv példát követve jelent meg számos országban valamivel később. Azt vizsgálja, hogy az állami szervek jogszerűen és méltányosan bánnak-e az állam-polgárokkal. Eszköze a nyilvánossághoz fordulás. A bíróságok is ellátnak a jogál-lamiságot védő funkciót.

A jogállam és demokrácia jobbára egymást feltételező fogalmak, ám ez nem feltétlenül van így. Van olyan értelmezés, amely szerint pl. a bismarcki Német-országot úgy lehet jellemezni, hogy alapvetően jogállamként működött, de nem demokráciaként. Magyarországon a jegyzet írásakor annak a szemléletnek a tér-hódítása jellemző, amely a demokráciát – etimológiailag helyesen – a többség uralmával jellemzi, amit aztán nem korlátozhatnak kétes legitimitású általános jogelvek. Talán túlzott leegyszerűsítéssel, de úgy fogalmazhatunk, hogy mind a demokrácia, mind a jogállam olyan berendezkedést takar, amelynek lényege, hogy fellép az állam túlhatalmával szemben. Ennek a veszélyes túlhatalomnak jelképe – Hobbes alapján – a Leviatán, egy szörny, amely az embereket fenyege-ti, elnyomással, állami terrorral és végső soron méltóságuk és életük elvételével.

Az utóbbi száz évben a fasiszta és kommunista totalitárius rendszerek ponto-san ezt tették – elsősorban egyes kisebbségi csoportokkal szemben (ám mindig új csoportokat találva), eközben minden állampolgárt fenyegetve. Bárkit,

bármi-kor, bármiért „elvihettek” a Gulagra vagy Auschwitzba. Az állam túlhatalmának a – szűk értelemben vett – demokrácia olyan módon képezi korlátját, hogy az ál-lam működését a választók többségének akaratához köti. A jogálál-lamiság pedig úgy, hogy az állam működését jogi korlátok közé szorítja.

Mindkét megoldással szemben hozhatók fel ellenérvek is. A tapasztalat azt mutatja, hogy a diktatúrák ki tudják alakítani azt az intézményrendszert, amely az embereket „meggyőzi” az adott rendszer jóságáról. Ennek tipikus eszközei fiatal korban az oktatás, később pedig az agitáció és propaganda, modern kifejezés-sel politikai marketing, kormányzati PR, a média uralása. A tapasztalat azt mu-tatja, hogy a diktatúrákban a lakosság többsége valóban támogatta a rendszert.

Ez volt a helyzet a hitleri Németországban, a sztálini Szovjetunióban, a kádári Magyarországon vagy a jelenlegi Észak-Koreában. Ha pl. a többség uralma nem egészül ki a kisebbséget védő intézményekkel, akkor az logikailag is azzal járhat, hogy a társadalom nagyobbik fele (pl. a vagyonáért vagy csak egyszerű ellen-szenv okán) kiírtja a kisebbik felét. Ez addig ismételhető, amíg ketten maradnak.

Röviden: a többség akarata gyakran a demokratikus értékek ellen hathat, és az elnyomó államot erősítheti. (Tegyük most félre azt az alapvető kérdést, hogy a társadalom tagjai mentálisan és kognitíve egyenként és tömegként mennyire ké-pesek megfelelő válaszokat adni a társadalmi kihívásokra.)

A jogállami megoldások kapcsán a legfontosabb ellenérv, hogy ezek vala-honnan adott normák, amelyeket gyakran egy kicsiny, kétséges legitimitású, a szónak a „társadalomtól elkülönült” értelemben vett: elit csoportja, pl. az alkot-mánybírák képviselnek és mintegy „erőltetnek rá” a társadalomra. Különösen erős lehet ez az érzés az olyan országokban, ahol ezek az alapjogok egyszer-re, és külföldről érkeznek. (Angol kifejezéssel: legal transplant.) Ezek a jogok ugyanis történetileg bizonyos problémákra, kihívásokra adott válaszokként je-lentek meg, mint legjobb megoldások, és ilyenként élnek a társadalmi tudat-ban. Ahol azonban ezek váratlanul, történeti háttér nélkül jelennek meg nagy számban, ott nagy az esélye annak, hogy a társadalom számára idegen, ilyen-ként inkább elutasított jelenségek lesznek. A magyar jogtudat területén vég-zett kutatásaink is erre utalnak. A jelenlegi magyar kormány is ezt a szemléle-tet képviseli, illetve erősíti.

Megemlítendő még, hogy mind a demokratikus, mind a jogállami kontroll túlhajtása is negatív következményekkel járhat. Emögött az áll, hogy az állam ugyan egyfelől veszélyt jelent az egyének szabadságára (Leviathan), másfe-lől azonban a közérdeket szolgálja, így az egyes állampolgárok érdekét is. Az állam túlzott korlátozása a közérdek szolgálatának meggyengítésével, egyes esetekben akár ellehetetlenítésével is járhat. Igaz ez a demokratikus kontroll túlhajtása esetén, amikor pl. lehetetlen döntést hozni, mert minden felet meg kell hallgatni, kompromisszumra törekedni; pl. egy olyan helyzetben, ahol a fe-lek tájékozatlanok, nem törekszenek a kompromisszumra, sőt inkább a konf-liktust erősítik. A hatékony állami működés érdekében ilyen helyzetben

gyak-ran inkább kerülni szokták a demokratikus vitát – ami persze útját állja a tanu-lási folyamatnak is. A jogállamiság túlhajtása is veszélyes lehet. A szerző több korábbi munkájában érvelt amellett, hogy Magyarországon 1990 után ponto-san ez történt, ami számos területen ellehetetlenítette a köz érdekében végzett állami tevékenységet. Így pl. a notórius jogsértőket olyan állampolgári jogok és eljárási garanciák védték, amelyek miatt az állam képtelen volt tevékenységü-ket szankcionálni, ezzel pedig a jog épp a jogsértések elterjedését szolgálta.