A vállalatok környezetvédelmi érdekeltsége

Az üzleti vállalkozások, olyan emberi tevékenységeket rejtenek, amelyeknek alapvető célja, létük értelme a fogyasztói igények kielégítése nyereség elérésével. A vállalat (angolul a többjelentésű business fogalomnak felel meg) az üzleti vállalkozás szervezeti kerete: a modern társadalmakban olyan jogilag körülhatárolt struktúra, amelyben az alapvető cél eléréséhez szükséges tevékenységek végbemennek (TÓTH ET AL.2005).

Az ugyancsak többjelentésű management magyar nyelvi megfelelője a szakmai szövegösszefüggés függvénye. A business management például, lehet vállalatvezetés, de más szakmai tartalmú szövegkörnyezetben vállalatirányítás, avagy vállalati menedzsment is.

Az environmental management megfelelő magyar fordítása a környezetirányítás vagy környezeti menedzsment (KEREKES -KINDLER 1997).

A vállalat küldetéséből és a vállalati működés érintettjeinek¹¹ céljaiból származtathatók a vállalat céljai, amelyek alapot adnak a döntések meghozatalához, illetve a célok eléréséhez szükséges tevékenységek végrehajtásához.

Az üzleti cél és az érdekében kifejtett tevékenység, a fenntartható fejlődés koncepcióval a háttérben konfliktushoz is vezethet (TÓTH ET AL. 2005). Az eltérő alapcélok miatt kibékíthetetlennek látszik az ellentmondás a termelés és a humánökológia között. Mindkettő az ember igényeit, érdekeit szolgálja, mégis a termelők és a környezetvédők szószólói gyakran szembenálló felekként, sőt ellenségekként jelennek meg előttünk (KEREKES -KINDLER 1997).

A profitmotívum a vállalati célrendszer vizsgálatakor elsődleges, ugyanis az alapvető cél megfogalmazásában szerepel a nyereségességre törekvés, az érintettek céljainak vizsgálatából pedig kitűnik, hogy a profitcél szinte integrálja ezeket a célokat. A vállalatot a profitszerzés célja különbözteti meg minden más olyan szervezettől, amely szintén emberi szükségleteket elégít ki. E nélkül nincs vállalat: a piaci versenyben a fogyasztók igény-kielégítéséből (az alapvető cél másik összetevőjéből) előbb-utóbb kihullnak azok, akik nem tudják ezt nyereségesen végezni (TÓTH ET AL.2005).

Mára jelentősen megnőtt azoknak az érdekcsoportoknak a száma, akik megfogalmazzák a vállalat környezeti teljesítményével kapcsolatos elvárásaikat. A környezettudatos vállalat ezért már tevékenységének tervezése során figyelembe veszi azt, hogy az érdekelt felek milyen igényeket támasztanak környezetvédelmi teljesítményével szemben, így azok számára többé nem kockázati tényezőként, hanem lehetőségként jelennek meg (CSÁNYI 2005).

11 A vállalat működésében érintett minden olyan személy vagy csoport, aki/amely befolyásolhatja a szervezet működését és/vagy érdekelt annak következményeiben (T^{ÓTH ET AL}.2005).

31

Míg a menedzsmenttudományok képviselői (PORTER 1991, WELFORD - GOULDSON 1993) a környezeti kihívással kapcsolatban nagyrészt a kedvező üzleti lehetőségeket, addig az üzletemberek az üzleti lehetőségek beszűkülését, a költségek emelkedését, a versenyképesség csökkenését és a növekvő bizonytalanság miatti fenyegetettséget hangsúlyozzák (KEREKES -KINDLER 1997).

A vállalatok zöme felismerte a környezetvédelem által gerjesztett innovációból származó lehetőségeket, illetve azokat az előnyöket, amelyek a környezetbarát tevékenység miatti jobb társadalmi megítélésből származnak. A nemzetközi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a vállalatvezetés kedvező környezeti attitűdje nemcsak a természeti és művi környezet számára előnyös, hanem a vállalat számára is kifizetődő (BARÓTFI 2000).

A tisztább termelés nemcsak a szennyezés csökkentését, hanem a fenntarthatóság követelményeinek betartását is szolgálja. Az alábbi ábra négy elrendezéséből látszik, hogy amennyiben az eredeti állapot környezetvédelmi szempontból nem elfogadható, változtatásra van szükség.

2-4. ábra: Ipari folyamatok választási hierarchiája (Kerekes 2001)

Az egyik lehetőség, hogy a meglévő technológiához egy tisztítóüzemet kapcsolunk ez esetben a hulladék egyik veszélyes formáját egy másik kevésbé ártalmasnak tekintett formává alakítjuk át (csővégi tisztítás). Ez nemcsak az integrált környezetvédelem elvének, hanem a gazdasági racionalitásnak is ellentmond.

A másik lehetőség szerint még mindig nem az alaptechnológiát változtatjuk meg, hanem csak gondoskodunk a hulladékok visszaforgatásáról, illetve a melléktermékek hasznosításáról. Ez jobb megoldás, mint az előző, de sem gazdasági, sem környezeti hatékonysága nem igazán megfelelő.

A környezeti és a gazdasági hatékonyságot egyaránt a hulladékok keletkezésének elkerülése szolgálja. Ez az alaptechnológia megváltoztatását igényli ugyan, de ezzel a termelés fajlagos költségei és az egységnyi termékre jutó környezetterhelés egyaránt csökken (BARÓTFI 2000).

Akik a környezetvédelemnek csak az úgynevezett „csővégi” megoldásaira gondolnak, nyilván és indokoltan a környezetvédelem költséges voltáról panaszkodnak. Akik azonban a megelőzés, a tisztább termelés kínálta lehetőségeket is figyelembe veszik, azok számára a környezeti és a gazdasági érdekek nincsenek ellentmondásban. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ha

32

a felhasznált anyag és energia hasznos termékké és nem káros hulladékká alakul, akkor az gazdasági haszonnal is jár (BARÓTFI 2000).

A környezet szennyezésével kapcsolatban gazdasági kérdéseket tárgyalja KEREKES (1998). A tevékenységre jellemző szennyezés típusa alapjaiban határozza meg a fenntarthatóság szempontjából vett megítélést. A környezet kizsákmányolásával, vagyis az externális költségek áthárításával a vállalat túltermelését, a túlzott szennyezést, a környezetvédelmi motivációk hiányát, hulladékgazdálkodási problémákat kell megemlítenem, amely tényezők nem fenntartható irányba terelik a vállalati folyamatokat.

A folyamatok következményeként létrejövő szennyező anyag káros hatást akkor vált ki, ha a kibocsátás meghaladja azt a mértéket, amit a környezet ártalmatlanítani képes. A környezetbe emittált szennyezőanyag kémiai természetétől, illetve a befogadó közegben uralkodó körülményektől függően többféleképpen viselkedhet, amit a környezetpolitikának is figyelembe kell venni:

A szennyezés egyik alaptípusa a flow típusú szennyezés a környezetbe kikerülve átmeneti koncentrációnövekedést idéz elő és az anyag természetétől, a koncentrációnövekedés mértékétől valamint a befogadó környezet állapotától függő káros környezeti hatást válthat ki¹² (pl. zajszennyezés).

A felhalmozódó (stock) típusú szennyezésnek környezeti szempontból két alaptípusa van: (1) a teljesen stabil, felhalmozódó (stock) típusú szennyezésre példák a nehézfém szennyezők¹³ és (2) a felhalmozódó szennyezés más része lassan ugyan de lebomlik¹⁴. Míg az előbbi eset a növekedés végességét bizonyítja, ez utóbbi példát szolgáltat a fenntartható fejlődésre. A lassan lebomló hulladékokból olyan mértékű emisszió „engedhető meg”, amilyen mértékben azok „eltűnnek” a környezetből (KEREKES 1998).

Amennyiben az egyéni termelő számára a környezet ingyenesen áll rendelkezésre, vagyis gazdasági értelemben nem érzékeli, hogy a tevékenysége másoknak kárt okoz, ez a gazdaság működésében komoly zavarokhoz vezet.

(1) A szennyezést okozó tevékenység (például valamely termék termelése) túlzott lesz (pl.

személygépkocsi, cigaretta, bizonyos élelmiszerek). (2) Túl sok szennyezést is termelnek (p. rossz hatásfokú energia-felhasználás következtében fellépő környezetszennyezés). (3) A szennyezést okozó termék, szolgáltatás ára túlságosan alacsony, ami túlzott keresletet biztosít számára a piacon. (4) Amíg a szennyezési költségek külsők, vagyis nem az üzletben közvetlenül érdekelt termelőnél és felhasználónál, hanem másoknál jelentkeznek, addig semmi sem ösztönöz az egységnyi termelésre jutó szennyezés csökkentésére, vagyis a termékegységre jutó szennyezési szint is túl magas. (5) Az, hogy a szennyezésnek a környezetbe való kiengedése annyira olcsó, gátolja, sőt gazdasági értelemben lehetetlenné teszi a hulladékok újrahasznosítását, a szennyező anyagok visszaforgatását (KEREKES

1998).

A neoklasszikus közgazdaságtan szerint nem a szennyezés megszüntetése a cél, hanem a szennyezés gazdaságilag optimális mértékének az elérése. Vagyis létezik az externáliának

12 Ugyanaz az emisszió más-más körülmények (pl. időjárási viszonyok) között eltérő környezeti hatással jár.

A környezet szennyezés-elnyelő kapacitásától is függ a károsítás mértéke.

13 Pl. higany, ólom, kadmium stb., amelyek a talajban, vízben, élőlényekben felhalmozódnak és ezért koncentrációjuk folyamatosan nő.

14 Pl. a DDT vagy a műanyaghulladékok, de még tipikusabb példaként említhetjük a radioaktív izotópokat, amelyeknél a lebomlás sebességét jelző felezési időt pontosan ismerjük.

33

egy optimális nagysága, amely társadalmi méretekben maximálja a hasznok és a költségek különbségét.

A fentiek megvilágítására KEREKES (1998) alapján bemutatom az alábbi ábrát, amely a szennyező termelés hasznát és költségeit a társadalom szemszögéből vizsgálja szabad verseny esetén.

2-5. ábra: A termelés magán és társadalmi költségei (Kerekes 1998)

Amint az ábrán látható, a kínálat összevont magánköltsége lényegesen alacsonyabb, mint a társadalmi költsége, ami az externális hatásokat is tartalmazza. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a szennyezést okozó termék termelése Q_m, nagyobb lesz, mintha a szennyezés hatásait is figyelembe vennénk, ekkor ugyanis csak Q* mennyiség termelésére kerülne sor.

Természetesen az ár is Pm-ről P*-ra emelkedne, ha a szennyezés okozta károkat is megtéríttetnénk a termék árában.

Mint láthatjuk, az ábra a szabad verseny létezése mellett feltételezi, hogy a termeléssel arányos a környezetszennyezés, ami nem feltétlenül helytálló, valamint azt is, hogy a környezet elviseli a szennyezést bizonyos határok között anélkül, hogy irreverzíbilisen megváltozna. Sajnos, ahogyan nincs tökéletes szabad verseny, ugyanúgy nincs olyan szennyezettségi szint sem, amelyik tökéletesen reverzíbilis lenne (KEREKES 1998).

Felmerül a kérdés, hogy mekkora lenne az externália optimális nagysága? Ezt mutatja a következő ábra.

2-6. ábra: Az externália gazdaságilag optimális nagysága (Kerekes 1998)

34

Szabad verseny esetén egy-egy termelő kínálatának változása nem befolyásolja az árat, vagyis a keresleti függvény az x tengellyel párhuzamos. Egy versengő termelőnek a szennyező tevékenységből származó egyéni tiszta határhasznát úgy kapjuk meg, hogy az árból kivonjuk az egyéni termelő határköltségeit. A termelő határhasznát mutató egyenes MNPB (Marginal Net Private Benefit) azt mutatja, hogy az egyéni termelő számára szennyezést okozó tevékenységének egy egységgel történő bővítése mekkora extra hasznot biztosít. Nyilvánvaló, hogy az összes haszna akkor a legnagyobb, ha Qm nagyságú a termelése.

A vállalat profitja megegyezik a MNPB alatti terület nagyságával, ami valójában a vállalat tiszta magán haszna. Ha ezzel szembeállítjuk a szennyező tevékenységből a harmadik személyek, vagyis a társadalom szintjén keletkező externális határköltségeket, MEC (Marginal External Costs), akkor a két görbe metszéspontja Q*-nál a tevékenységnek azt a nagyságát jelöli ki, amelynél az egyéni termelő határhaszna éppen megegyezik a társadalomnak okozott határkárral. Ez az a pont, amelyik paretói értelemben optimális, ugyanis ennél kisebb volumenű tevékenység esetén a hasznok még növelhetőek volnának, ennél nagyobb volumenű tevékenység esetén viszont a tevékenység visszaszorítása növelné a hasznokat. A görbék alatti területek sajátos jelentéssel bírnak:

B - az externália gazdaságilag optimális szintje, A+B - a tiszta magánhaszon társadalmi optimuma, A - a társadalmi tiszta haszon maximuma,

C+D - az externália azon része, amit el kell kerülni,

C - a tiszta magánhaszonnak az a része, amit a társadalom nem ismer el, Q* - a gazdasági tevékenység társadalmilag optimális szintje,

Qm - a gazdasági tevékenység azon szintje, amely mellett maximális a magánhaszon.

Az ábra szemléletesen mutatja, hogy Q*-nál nagyobb termelés esetén a teljesítményből származó hozamokat a társadalom kevesebbre értékeli, mint a termeléssel együtt járó és a társadalomra hárított kárt. A Q*-nál kisebb teljesítmények esetén a termelői hasznok meghaladják a társadalmi károkat.

Amennyiben elfogadjuk előfeltevéseinket, nevezetesen a szabad versenyt, illetve hogy a tevékenységgel arányos a környezetszennyezés, akkor az ábra meggyőzően bizonyítja, hogy a környezetvédelem nem költségmentes és azt is, hogy a termelők csak valamilyen külső beavatkozással, például a társadalomnak okozott kár internalizálásával kényszeríthetők arra, hogy teljesítményüket a kívánatos Q* nagyságúra csökkentsék (KEREKES 1998).

A környezetvédelem nem számszerűsíthető előnyeivel kapcsolatban az első, talán kézzelfoghatóbb felismerés, hogy nem elegendő, ha a vállalat rendelkezik a működéséhez szükséges hatósági engedélyekkel, hanem minden fejlesztést környezetvédelmi oldalról is meg kell alapozni, figyelembe véve, hogy egyetlen termék és technológia sem kerüli el a környezetbarátság szempontjából történő megmérettetést. A második, kissé meglepőbb tapasztalat, hogy a szokásos titkolódzás helyett a vállalatoknak reklámozni kell környezetvédelmi elképzeléseiket, aktív kapcsolatokat kell fenntartani a lakossággal, a környezetvédő mozgalmakkal. Részt kell venniük a környezeti tudat fejlesztésében, csak ezáltal remélhetik, hogy működésüket nem érzelmek, hanem a tények alapján ítélik meg. Nem egy erősen környezetszennyező vállalatot vitt a „megtérés” útjára a fogyasztók ellenük és termékeik ellen hirdetett vásárlási bojkottja (KEREKES -KINDLER 1997).

A korábban említett profit senkinek sem önmagában való cél. A legtöbb embernek a cég nyereségessége munkahelye, egzisztenciája, azaz alapvető szükségletei kielégítésének eszköze. Ha ez biztonságban van, a több pénztől általában életünket megkönnyítő javakat, több szabadidőt, azaz végső soron több boldogságot várunk. Könnyen belátható tehát, hogy a profit, s ezzel a vállalat célja az ember, nem pedig fordítva. A társadalmilag felelős vállalat,

35

mint gazdasági szereplő, gyakorlati szinten ökonómiát céloz, s ha nem is feltétlenül tudatosan, de létével és működésével küzd az ökonomizmus ellen. A felelős vállalat célja tehát, hogy hasznos szereplője legyen a helyi gazdaságnak, azaz az adott település, régió, ország társadalmának szempontjából externáliáinak eredője pozitív legyen. Ezt egy ideig kétségtelenül szolgálja a növekedés, ám egy méret felett biztosan károsítja (TÓTH 2007).

TÓTH (2002) nyomán kijelenthetjük, hogy a fenntarthatósági elveknek megfelelő keretek a gazdasági és környezeti követelmények egyensúlyában rejlenek. A környezeti teljesítmény(értékelés) se nem ökotázs (azaz a zöld érdekek betörése és dominanciája a gazdaságilag racionális vállalati életbe), se nem zöldre festés (azaz csupán szavakban megnyilvánuló környezettudatosság tényleges tettek nélkül), nagyjából fele úton helyezkedik el a kettő között, mégis kicsit közelebb a zöldre festés jelképezte szélsőséghez.

A szerző nyomán egy mérlegként is funkcionáló számegyenesen ábrázolom a két szélsőséget, mellyel érthetőbbé válik e kijelentése.

GAZDASÁGILAG ÖNZŐ CSELEKVÉS GAZDASÁGILAG ÖNZETLEN CSELEKVÉS

Gazdasági motiváció, pl:

- hatékonyabb működés - versenypozíció megerősítése - finanszírozási kedvezmények

Altruisztikus vagy egzisztenciális motiváció, pl:

- értékek (cégvezetés, tulajdonosok) - zöldek, közvélemény bojkottja

- szigorú szabályozás (bezárás vagy piaci ellehetetlenülés veszélye)

2-7. ábra: Gazdasági és környezeti motívumok majdnem egyensúlyban (Tóth 2002)

Ha a fenti mérleghinta a „$$” jeleknél ér talajt, akkor üres zöld propagandával állunk szemben, ha a két földgömbnél, akkor a környezetvédők totális, gyárbezárásos győzelmével.

Az utóbbi esetben a fenntarthatóság érdekei „felülírják” a gazdasági szereplők érdekeit, azaz a gazdaság valóban a társadalomba ágyazottan és annak alárendelve, a társadalom pedig a természetbe ágyazottan és annak alárendelve működik. Középen kisebbek mindkét oldal hasznai, de a megoldások mindkét fél számára elfogadhatóak (TÓTH 2002).

Összegzésképpen megállapítottam, hogy a vállalatok környezeti, gazdasági és társadalmi oldalról is érdekeltek a fenntartható világrend megvalósításában. A környezetmenedzsmenthez tartozó folyamatokat a számszerűsíthető és nem számszerűsíthető környezeti előnyökön, jól felfogott érdekeken keresztül vett bizonyítékok feltárása mindinkább támogatja. A környezettudatosság mellett, fontosnak tartom a gazdasági és társadalmi oldalról jelentkező, egyfajta „fenntarthatósági tudatosság” fejlesztését is.

36