A tulajdonvédelem és a társadalombiztosítási ellátások kapcsolata

A 24/1991. (V. 18.) AB határozatban az Alkotmánybíróság a rendszerváltozáshoz kapcsolódóan már kifejtette, hogy az akkori nyugdíjasoknak a szociális biztonságra szerzett joguk van – tekintettel arra, hogy aktív életükben a tartalék alkotásra a lehetőséget az akkori hatalom elzárta – és azt a jogállam nem vonhatja el. „Ez a joguk épp olyan személyes jog, mint a tulajdonhoz való jog.” Azonban az Alkotmánybíróság 1991-ben még ettől tovább nem merészkedett, az ismertetett AB határozat is tulajdonképpen csak megemlíti a tulajdonhoz való jog elvét, ahhoz magyarázatot nem fűz, és nem deklarálja a társadalombiztosítási ellátások esetében alkalmazandó jogként, ekkor az Alkotmánybíróság a szociális és társadalombiztosítási ellátásokat az Alkotmány 70/E. §-ából, mint ellátáshoz való jogból vezette le.

A két szakasz közötti határvonalat a 64/1993. (XII. 22.) AB határozat jelenti, melyben az Alkotmánybíróság a lakástörvény vonatkozásában elemezte a tulajdonhoz való jog alkotmányos elvét: „A tulajdonhoz való jog az Alkotmány 13.

§ (1) bekezdése értelmében alapvető jog. Az alkotmányi tulajdonvédelem köre és módja nem szükségképpen követi a polgári jogi fogalmakat. A szükséges és arányos korlátozásnak, illetve a tulajdonjog lényeges tartalmának ugyanis nincs polgári jogi megfelelője. A tulajdonjog részjogosítványai nem azonosíthatók a tulajdonhoz való jog alkotmányi védelmet élvező lényeges tartalmával. Az Alkotmány szerinti tulajdonvédelem köre tehát nem azonosítható az absztrakt polgári jogi tulajdon védelmével. Az alapjogként védett tulajdon tartalmát a mindenkori (alkotmányos) közjogi és magánjogi korlátokkal együtt kell érteni. Az alkotmányos tulajdonvédelem terjedelme mindig konkrét; függ a tulajdon alanyától, tárgyától és funkciójától, illetve a korlátozás módjától is. Az Alkotmány a tulajdonjogot mint az egyéni cselekvési autonómia hagyományos anyagi alapját részesíti alapjogi védelemben. Az alkotmányos védelemnek úgy kell követnie a tulajdon társadalmi szerepének változását, hogy közben ugyanezt a védelmi feladatot elláthassa.

Amikor tehát az egyéni autonómia védelméről van szó, az alapjogi tulajdonvédelem kiterjed a tulajdon egykori ilyen szerepét átvevő vagyoni jogokra, illetve közjogi alapú jogosítványokra is (például társadalombiztosítási igényekre). A másik oldalról

viszont, a tulajdon szociális kötöttségei a tulajdonosi autonómia messzemenő korlátozását alkotmányosan lehetővé teszik. Az alkotmányos védelem módját meghatározza a tulajdonnak az a – más alapjogoknál fel nem lelhető – sajátossága, hogy alkotmányosan védett szerepét tekintve általában helyettesíthető.” Az alkotmányos tulajdonvédelem legfőbb jellemzőjét a mindenkit megillető jogvédelmi jellege adja. „A tulajdonhoz való jog alkotmányjogi és funkcionális értelemben a személyes autonómiát közvetlenül illetve közvetetten biztosító alapvető jog.”¹²³

Az Alkotmánybíróság a 64/1993. (XII. 22.) AB határozatában azt is leszögezte, hogy a védelmi kör kiterjesztésével egyidejűleg a tulajdon szociális kötöttségei a tulajdonosi autonómia messzemenő korlátozását alkotmányosan lehetővé teszik.

Alkotmányossági kérdés az lett, hogy milyen esetekben kell a tulajdonosnak a közhatalmi korlátozást minden ellenszolgáltatás nélkül eltűrnie, illetve mikor tarthat igényt kártalanításra. Az állami beavatkozás alkotmányossága megítélésének súlypontja, az alkotmánybírósági értékelés voltaképpeni tere a cél és eszköz, a közérdek és a tulajdonkorlátozás arányosságának megítélése lett. A korlátozáshoz az Alkotmány 13. § (2) bekezdése szerint elég a „közérdek”. Ennek megállapítása a jogalkotó feladata. Az Alkotmánybíróság nem a törvényhozó választásának feltétlen szükségességét, hanem csak a közérdekre hivatkozás indokoltságát, továbbá azt vizsgálja, hogy a „közérdekű” megoldás nem sért-e valamely más alkotmányos jogot. A korlátozás arányosságára viszont az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata számos ismérvet kínál.”

Annak ellenére, hogy az Alkotmányon alapuló tulajdonhoz való jog körvonalait a 64/1993. (XII. 22.) AB határozat meghatározta, az Alkotmánybíróság akkori gyakorlata szerint¹²⁴ a tulajdonhoz való jog nem volt még alkalmazható a társadalombiztosítási szolgáltatásokra, mert azok nem tulajdoni, hanem szociális igényeknek minősültek. Ott pedig, ahol a biztosítási elem nem játszik szerepet –

123 DRINÓCZI [2005.], i.m. 339. oldal

124 26/1993. (IV.29) AB határozat, 772/B/1990/5. számú határozatában

szociális elv alapján járó ellátások esetében – az alkotmányos hátteret a jogállamiság és a jogbiztonság elve adja.

A változást – a tulajdonhoz való jog védelmi funkciójából levezetve – az Alkotmánybíróság gyakorlatában a 43/1995. (VI. 30.) AB határozat jelentette, amikor a vegyes nyugdíjrendszeren belül a szociális alapon és a biztosítási alapon juttatott ellátások elhatárolására sor került. „A funkcionalitás elve azt is magában foglalja, hogy a társadalombiztosítás a saját vagyonon alapuló biztonság helyébe lép, illetve hogy a biztosítási igények fedezetét a törvény nem vonja el.”¹²⁵ Ugyanúgy az ellátások megváltoztatásának lehetőségével összefüggésben állapította meg az Alkotmánybíróság a 43/1995. (VI. 30.) AB határozatában, hogy „az arányosság vizsgálatának ezekben a kereteiben a társadalombiztosítási jogviszony sajátosságait is figyelembe vevő eszközt nyerünk arra, hogy a változtatások alkotmányossági vizsgálata során a változás célját és eszközét összemérjük. A szolgáltatáscsökkentéseket indokoló „közérdek”, az egész társadalombiztosítási-rendszer működőképessége és fennmaradása, az állam helytállásának külső, és a társadalombiztosításban rejlő okok miatti megnehezülése alkotmányjogi kategóriával értékelhetővé válik. A tulajdonvédelem a társadalombiztosítás terén sem veszíti el kapcsolatát a saját vagyonnal vagy értékteremtő munkával. Ezért különböztetjük meg a saját járulékkal megfizetett „biztosítási” szolgáltatások teljesebb védelmét a segélyezési típusú juttatások csekélyebb védelmétől. A tulajdonvédelem addig terjedhet, amíg a szolgáltatás ugyanazt a funkciót látja el, amire a dologi vagyon is szolgálna, amiből az is következik, hogy ez a tulajdonsága nem szüntethető meg. Ugyanakkor a pontos megfelelést a saját befizetés és a szolgáltatás között a társadalombiztosítás működési módja (nem tőkésített vagyon) és a beleépített szolidaritási elem, valamint a hosszú távon a járulékfizető által is hordozott kockázat kizárja. Az alkotmányos tulajdonvédelem terjedelme tehát összefoglalva mindig függ a tulajdon alanyától, tárgyától és funkciójától, illetve a korlátozás módjától is.¹²⁶

125 DRINÓCZI [2005.], i.m. 340. oldal

126 DRINÓCZI [2005.], i.m. 341. oldal

Az állam felelőssége a szociális jogok kapcsán abban áll, hogy elég hosszú időn keresztül biztosítja az ellátást, vagy juttatást és ezáltal a kiszámítható ellátási rendszer biztosításával teremt elismert, megszerzett jogosítványokat (tulajdont).¹²⁷

A társadalombiztosítási ellátásokkal kapcsolatos tulajdonvédelem lehetőségének vizsgálatára tehát az ellátások értékállóságának vonatkozásában került sor. A nyugdíjak reálértékének csökkenésére, mint láttuk az Alkotmánybíróság nem tekint védett tárgyként, azonban a nominális nyugdíjcsökkentést a társadalombiztosítás biztosítási eleméből adódóan védelem alá helyezi. Másként megfogalmazva a szociális biztonság fogalma csak az abszolút biztonság garantálását foglalja magában, de alkalmazhatatlan egy elért jövedelemszint megőrzéséhez való jog igazolására.¹²⁸

Szintén a 43/1995. (VI. 30.) AB határozat állapította meg, hogy mivel „az emberek túlnyomó többsége nem „önnyugdíjas”, s inaktív korára társadalmi és gazdasági biztonságát nem saját dologi javai teremtik meg, hanem eleve úgy él, hogy munkája eredményének bizonyos részét a társadalombiztosításba ruházza be, így annak a szolgáltatásai látják el a szűken értelmezett polgári jogi vagyonbiztonságot garantáló feladatát. Ha pedig javait törvény vonja el erre a célra, törvénynek kell a tulajdonéval összehasonlító biztonságot nyújtania.” Az állam tehát a társadalombiztosítás kapcsán tipikus tulajdonosi magatartást kollektivizál.¹²⁹

Mindazon társadalombiztosítási szolgáltatások esetében tehát, ahol a biztosítási elem szerepet játszik, a szolgáltatások csökkentésének vagy megszüntetésének alkotmányossága a tulajdonvédelem ismérvei szerint bírálandók el, ez az alkotmányosság megítélésének mércéje. A tulajdonhoz való jog kapcsán az alkotmányosság mércéjét az adja, hogy az arányosság követelménye mennyire valósul meg, vagyis hogy a tulajdonkorlátozás súlya arányban van-e a közérdekkel,

127 KIS János [2000.], i.m. 43. oldal

128 JUHÁSZ [1996.] i.m. 44. oldal

129 DRINÓCZI [2005.], i.m. 344. oldal

illetve a korlátozás nem sért-e alapjogot.¹³⁰ Az arányos korlátozás elvének másik eleme az értékgarancia elve. A közérdek vonatkozásában pedig feltétlenül szükséges, hogy a közérdekű cél megvalósítása más módon nem valósítható meg és a korlátozás elkerülhetetlenül szükséges.¹³¹

Ez a társadalombiztosítási ellátások tekintetében azt jelenti, hogy megfelelő és arányos ellenszolgáltatás biztosítása mellett van csak lehetőség a korlátozásra, mint ahogy a korlátozás arányossága kapcsán az 56/1995. (IX. 15.) AB határozat a tulajdonvédelem értelmezésekor – továbblépve a korábbi határozatokban rögzítetteken –is állást foglalt. „A járulékfizetés és a társadalombiztosítás szolgáltatásainak pontos megfelelése – a társadalombiztosítás vegyes rendszere folytán – nem alkotmányos követelmény. Mivel a társadalombiztosításban a biztosítási elem, azaz a „vásárolt jog” elve és a szolidaritás elve egyaránt érvényesül, a társadalombiztosítás alkotmányossága nem ítélhető meg önmagában a fizetett járulék és az ellenszolgáltatás közötti mennyiségi viszony alapján. A társadalombiztosítási szolgáltatásokat és várományokat azonban nem lehet az ellenszolgáltatások érintetlenül hagyása mellett lényegesen és aránytalanul úgy megváltoztatni, hogy az már az alkotmányosan védett tulajdonosi pozíció sérelmével járjon. A társadalombiztosítási rendszer működőképessége és fennmaradása, az állam mögöttes helytállásának fokozott megnehezülése kétségkívül a tulajdon alkotmányos korlátozását megalapozó „közérdek”. A változtatásnak az érintett törvényi rendelkezésekkel szabályozott módja és mértéke – az ún. klasszikus „táppénzjog” garantálásának a biztosításból történt 75%-os kiemelése – már sérti az Alkotmány 13. §-ában deklarált tulajdonvédelmet, mint alkotmányos alapjogvédelmet, s ezért alkotmányellenes.” Megemlíti még az Alkotmánybíróság a „felén túli sérelem” polgári jogban használatos fogalmát, amely a jogok megvonásakor a korlátozás alkotmányosságának megítélési mércéje lehet. Ezzel némiképpen visszatért az Alkotmánybíróság a tulajdonhoz való jog

130 DRINÓCZI [2005.], i.m. 342. oldal

131 479/B/1993. AB határozat

kapcsán a kiindulási alaphoz, amikor az alkotmányjogi és a polgári jogi tulajdonvédelem határait még nem jelölte ki.

A tulajdonhoz való jog tárgyának vizsgálatakor, – mint látható – az Alkotmánybíróság a polgári jogi értelemben vett tulajdonon túl az olyan vagyoni értékű jogokat, illetve közjogi alapú jogosítványokat és várományaikat is értik, amelyek képesek helyettesíteni a tulajdon személyes autonómiát biztosító feladatát.¹³² Adott esetben ezáltal az olyan tevékenység is a tulajdon védelmét élvezi ezáltal, amely rendszeres jövedelemforrást jelent.¹³³

38/1996. (IX. 25.) AB határozat visszalépést jelentett az 56/1995. ( IX. 15.) AB határozatban deklarált tulajdonvédelemhez képest. Érdekessége az Alkotmánybíróság ezen határozatának, hogy az 56/1995. ( IX. 15.) AB határozathoz hasonló kérdéskörben született, és egészen ellentétes álláspontra jutott végső következtetésként az Alkotmánybíróság, melynek indokai: „A kifogásolt törvényi rendelkezések a társadalombiztosítási rendszer egészét érintő átalakítási folyamat körébe esnek, alapvetően biztosítástechnikai megoldások, amelyek nem érintik a biztosítási jogosultak szerzett jogait, társadalombiztosítási-tulajdonosi pozícióit, így a törvényi változtatások folytán nem sérült az Alkotmány 13. §-ában deklarált tulajdonvédelem és nem állapítható meg az Alkotmány 70/D. és 70/E. §-ának a megsértése sem. Az öt nappal megnövelt betegszabadság idejére megszűnt ugyan a biztosítottak tekintetében a mögöttes állami helytállás, az állam garantálása a betegség idejére járó szolgáltatás teljesítéséért, ezt azonban a távolléti díj táppénznél magasabb összege – legalább részben – kompenzálja és ez egyébként sem tekinthető olyan mértékű garanciaelvonásnak, amely már az arányok jelentős mértékű eltolódását eredményezi és ezáltal alkotmányossági aggályokat vet fel. Az ellátásra jogosultak szociális biztonságát a törvénymódosítások lényegesen nem veszélyeztetik, szerzett jogaikban és társadalombiztosítási-tulajdonosi pozícióikban azok nem eredményeztek érdemi változást.” Az 5/1998. (III.1.) AB határozatban az

132 17/1992. (III.30.) AB határozat

133 DRINÓCZI [2005.], i.m. 343. oldal

Alkotmánybíróság az előbbiekből kiindulva tehát megállapította, hogy „az özvegyi, a szülői nyugdíj – tehát a társadalombiztosítási igény – tekintetében a tulajdonvédelem szempontjából a jogszerző biztosítottal azonos jogállású a biztosított hozzátartozója. A továbbiakban, amikor a biztosítottat megillető tulajdonvédelemről beszélünk ezen az özvegyet és a szülőt megillető tulajdonvédelmet is értjük.”

Szintén az 5/1998. (III.1.) AB határozatban az Alkotmánybíróság – véleményem szerint – a jelenlegi gazdasági helyzetben erősen vitatható kijelentést tesz: „Az egyéni felelősség és az öngondoskodás lehetőségének bővítését célozza a társadalombiztosításhoz kötődő magánnyugdíj-rendszer kialakítása. A biztosítottaknak lehetőségük nyílik arra, hogy a nyugdíjjárulékuk meghatározott részét kötelező magánnyugdíj-pénztárakba (a továbbiakban: magánnyugdíj-pénztár) fizessék be. Ezzel összefüggésben esetükben indokolt lehet a kötelező társadalombiztosítási nyugdíjrendszerben elérhető nyugellátások mértékszabályainak megváltoztatása. Az özvegyi nyugdíj mértékének csökkentését indokolhatja az a kompenzáció, amit a magánnyugdíj-pénztár tagnak a magánnyugdíj-pénztártól kapott szolgáltatás jelent. Abban az esetben tehát, ha a jogszerző egyúttal magánnyugdíj-pénztár tag is, az özvegyi nyugdíj mértékében történt változást – feltéve persze, hogy a magánnyugdíj-pénztári ellátásra a biztosított a nyugdíjéletkor betöltéséig jogot tud szerezni – ellensúlyozza a magánnyugdíj-pénztár által nyújtott szolgáltatás. Az olyan biztosított esetében, aki potenciális jogszerző lehet a magánnyugdíj-pénztárral szemben is, az eddigi befizetései tekintetében történő tulajdonelvonás a közérdekre való hivatkozással alkotmányosan indokolható. Más megítélés alá esik azonban az olyan biztosított, vagy már saját jogon nyugellátást szerzett személy és annak olyan házastársa, aki nem rendelkezik saját jogú nyugellátással és ennek megszerzése életkorára tekintettel tőle már nem is várható el. A jogszerző halála után az ilyen házastársnak ugyanis súlyos megélhetési, vagyis egzisztenciális nehézséget okozhat a vizsgált nyugdíjmérték csökkentése. Az Alkotmánybíróság ennek alapján megállapítja, hogy a Tny.-nek az özvegyi nyugdíj mértékének csökkentésére vonatkozó rendelkezése

az olyan biztosított vagy már saját jogon nyugellátást szerzett személy tekintetében, akinek házastársa saját jogú nyugellátásra jogot nem szerzett és életkorára tekintettel ez tőle már el nem várható, a közérdekkel alkotmányosan nem indokolható, aránytalan tulajdonelvonást jelent és ezért alkotmányellenes.”

Álláspontom szerint alkotmányossági kérdést vethet fel az a tény, hogy a magánnyugdíj-pénztári tagság – mint az öngondoskodás eleme – a társadalombiztosítási nyugellátás szempontjából kevésbé védett helyzetet eredményez. Véleményem szerint, ha ehhez ragaszkodunk, akkor az öngondoskodás tulajdonképpen a tulajdonhoz való jog korlátozását is jelenti, hiszen a magánnyugdíj-pénzárak esetében, azok tagjai nem saját döntésük, rendelkezésük alapján tagjai a magánnyugdíj-pénztárnak, hanem a jogalkotó döntése alapján, kötelezően fizetik a tagdíjat. Kérdéses, hogy nem sérül-e a tulajdonoz való jog azáltal, hogy a kötelezően befizetett és portfólióba helyezett megtakarítást, vagy azok egy részét a magánnyugdíj-pénztárak elveszíthetik – a jelenlegi gazdasági viszonyok között el is veszítették –, amit a nyugdíjbiztosítás az öngondoskodás elve alapján nyilvánvalóan nem köteles pótolni.¹³⁴

Az 5/1998. (III.1.) AB határozathoz fűzött párhuzamos indokolásban dr. Zlinszky János alkotmánybírói különvéleményben egy másik érdekes kérdésre hívta fel a figyelmet. A hozzátartozói nyugellátás, özvegyi nyugdíj kérdését vizsgálva vetette fel a tulajdon védelme és a család védelme elvének összeütközését. Kiemelte, hogy mivel a házastársak keresete közszerzeménynek minősül, így a társadalombiztosítási ellátásokat is közszerzeményi vagyonnak kellene tekinteni, vagy legalábbis ennek lehetőségét meg kellene vizsgálni. „A házastársak

134 A tulajdonhoz való jog és az alkotmányos tulajdonvédelem szétválasztása a jogviszony jellege alapján történhet csak. Azonban ha azt elfogadjuk, hogy az emberek nem csak közjogi, hanem kötelmi jogviszonyban is állnak a magánnyugdíj-pénztárakkal, hiszen a nem pályakezdők esetében saját döntésük volt a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer kizárólagos jellegét feladva átlépni a magánnyugdíj-pénztárba, akkor a tulajdonhoz való jog elvének alkalmazása a társadalombiztosítási ellátások körében tulajdonképpen a polgári jog szabályainak az alkalmazását is jelentheti az állam és polgárai közötti jogviszonyra. Ezen értelmezést továbbgondolva érdekes helyzetet eredményezhetne, ha a magánnyugdíj-pénztári veszteségeket valaki számon kérné az államon a Ptk. 6. § szerinti biztatási kárra hivatkozással, hiszen számára a jogalkotó a nyugdíjához elegendő megtakarítást ígért. Ugyanúgy a biztatási kárra hivatkozással a magánnyugdíj-pénztár is felelőssé tehető a veszteségekért, tekintve, hogy az átlépéseknél az általuk ígért haszon jelentősen befolyásolta az emberek döntéseit.

társadalombiztosítása is közszerzemény, függetlenül attól, hogy azt kinek a javára nevesítik. A nyugdíjrendszer nem térhet el ettől a vagyonjogi alapelvtől, csak tulajdoni elvonással…” Ezen az gondolatmeneten végig menve tulajdonképpen eljuthatunk arra a következtetésre, hogy a hozzátartozói nyugellátás biztosítása nem szolidaritási elem a nyugdíjrendszerben, hanem biztosítási elem (a közszerzeményi elv alapján megszerzett ellátás), így ezek mértéke legalább el kellene érje a saját jogon megszerzett társadalombiztosítási ellátás felét. Abban az esetben, ha ezt a következtetést komolyan vesszük, akkor viszont differenciálni kellene a hozzátartozói nyugellátások körét egyrészt, hogy az közszerzeményi jellegű, azaz biztosítási elven jár, vagy szolidaritási elvű ellátás. Ezen túlmenően, pedig aszerint is megkülönböztethetjük a hozzátartozói ellátásokat, hogy a társadalombiztosítási ellátásra jogosultként meghalt személynek hány és milyen hozzátartozói ellátásra jogosult hozzátartozója maradt.

Az Alkotmánybíróság 39/1999. (XII. 21.) AB határozatában megállapította: „a nyugdíjak értékállóságával kapcsolatos állami kötelezettség azonban nemcsak az összefüggés hiánya miatt nem vezethető le az Alkotmány 13. §-ából, de azért sem, mert az Alkotmány 13. § a tulajdon értékállóságát sem garantálja alkotmányosan. A tulajdon értékcsökkenése gazdasági, konjunkturális, inflációs vagy egyéb okok miatt, nem azonos a tulajdon elvonásával. Mint ahogy a nyugdíjak – vagy más jövedelmek – reálértékének a csökkenése sem jelent nyugdíj- vagy jövedelem elvonást.” Mindezekből következően az Alkotmány 13. §-a alapján sem állapítható meg az állam kötelezettsége a nyugdíjak meghatározott mértékű emelésére, illetőleg arra, hogy a nyugdíjak vásárlóerejének megőrzését egy meghatározott módon biztosítsa.

A 39/ 1999. (XII.21.) AB határozatában az Alkotmánybíróság az előzőekben ismertetettek ellentételezéseként azt is rögzítette, hogy „a nyugdíj – az Alkotmány rendelkezéséből következően – szerzett vagy „vásárolt” jog annyiban feltétlenül, hogy annak nominális mértékét az állam alkotmányosan nem csökkentheti. Ha pedig annak reálértéke – a nagyarányú infláció, a költségvetési ártámogatások

megszüntetése vagy egyéb okok miatt – csökken, akkor az állam az Alkotmány 70/E. §-a alapján köteles a társadalombiztosítást ehhez a változáshoz igazítani, hogy az a nyugdíjasok és más jogosultak ellátáshoz való jogát megfelelően teljesítse.

Ennek során a tényleges veszteséget el nem érő, de az ellátáshoz való alkotmányos jogot biztosító változtatás nem önkényes, s így nem is alkotmányellenes.” A 7/2000.

(III.23.) AB határozat a szerzett jog tartalmával kapcsolatosan új elemként kifejtette, hogy „ a házastársi pótlék már korábban is feltételektől függő ellátás volt, így ebben az összefüggésben fel sem merülhet a szerzett jogok kérdése. Ez a megállapítás a szerzett jog megállapításának mércéjeként is szolgálhat.

Kardos Gábor álláspontja szerint a magyar Alkotmánybíróság a latin alkotmánybíróságokhoz hasonlóan különös hangsúlyt fektet az önkény kizárására, a jogbiztonság követelményeinek érvényesítésére, az adott szociális szolgáltatási jog védelmére. Ez azonban nem szűkíti a jogalkotás döntési szabadságát, nem zárja ki a nyújtott szolgáltatások csökkentését, amely azonban nem lehet aránytalan, nem okozhat „felén túli” sérelmet.¹³⁵

Érdekességként megemlíthető még Tordai Csaba álláspontja, amelyet a II. Vatikáni Zsinat „Gaudium et spes” című lelkipásztori konstitúciója és az Alkotmánybíróság gyakorlatának összevetése kapcsán megfogalmaz: „A tulajdonról szólva a zsinat leszögezi, „a magántulajdon … mozgási teret biztosít a tulajdonos számára. … Ezért az emberi szabadság kibővítéseként kell tekintenünk.” 1995. előtt Sólyom a zsinati gondolkodással szemben következetesen a gazdasági liberalizmus mellé állt, amikor elutasította a szociális juttatások dologi jogi védelmét. Ezzel szemben a stabilizációs törvények egyes elemeit vizsgáló határozatok erőteljesen a szociális jogok talaján állnak. 1995-ben pedig addigi liberális ítéleteivel szemben az AB a zsinati gondolkodással egyező döntést hozott.”¹³⁶ Itt azonban csak az eredmény egyező az eszköz eltérő, hiszen az Alkotmánybíróság a tulajdonhoz való jog elvét a

135 KARDOS [1996.], i.m. 28. oldal

136 ÁDÁM Antal – TORDAI Csaba – HANÁK András – DOMÁNY András: Az alkotmánybíróság első kilenc éve, Fundamentum, 1999. 2. szám, 75. oldal

szerzett vagy vásárolt jogtól külön választotta és a közjogi (alkotmányjogi) tulajdonhoz való jog elvét alkalmazta a polgári jogi tulajdonvédelemmel szemben.

Látható, hogy a tulajdonhoz való jog elvének társadalombiztosítási ellátások kapcsán történő alkalmazhatóságának kérdésével számos határozatában foglalkozott az Alkotmánybíróság, azonban az is megállapítható, hogy egyértelmű állásfoglalás a kérdésben nem született. Mint ahogy azt már mások is összefoglalták¹³⁷ a tulajdonvédelem kérdéskörével kapcsolatosan az Alkotmánybíróság számos fontos következtetésre jutott:

1. A társadalombiztosítás anyagi fedezetét jelentő tulajdonelvonás csak akkor alkotmányos, ha az megfelel a szükségességi-arányossági tesztnek.

2. A tulajdonvédelem függ attól, hogy az ellátás biztosítási vagy szociális alapon jár az állampolgár számára.

3. A tulajdonhoz való jog alkotmányos védelme, nem azonos a polgári jogi tulajdonvédelemmel.

4. A szociális jogok vonatkozásában a tulajdonhoz való jog a jogbiztonság, jogállamiság elvéből következő jog.

5. A „szerzett jog” és a „vásárolt jog” fogalmak és a tulajdonhoz való jog közvetlen kapcsolatban állnak egymással.

A fenti tézisek megállapításakor azonban azt is szükséges átgondolnunk, hogy van-e többféle tulajdonvédelem. Mi a különbség az alkotmányon alapuló tulajdonhoz való jog és a polgári jog keretei között szabályozott dologi jogi tulajdonvédelem között?

Vajon a polgári jogi tulajdonvédelem nem az alkotmányon alapuló tulajdonhoz való jog speciális szabályait jelenti-e? A szerzett jogoknak nem csak a jogvédelmi eszköze a tulajdonhoz való jog?

137 MENYHÁRT Szabolcs: A szociális jogok alkotmányos megítélése, különös tekintettel a társadalombiztosításra, Magyar Jog, 2004. augusztus, 51. évfolyam 8. szám, 475. oldal

A kérdések megválaszolásához szükséges elvégezzük a közjog és a magánjog elhatárolását, illetve meg kell különböztessük a polgári jog dologi és a kötelmi jogi szabályait is.

Megítélésem szerint két út áll előttünk, vagy elzárkózunk a tulajdonhoz való jognak a szociális jogok, a társadalombiztosítási ellátások körében való alkalmazása elől, vagy elfogadjuk, tudomásul vesszük azt. Ha elutasítjuk ezt a német alkotmányjogi megoldást, akkor a szerzett jog elvének részletesebb kidolgozásával kell pontosítani a szociális jog védett területeit, a jogvédelem szintjeit, vagyis a közjogi eszközöket használva alakíthatjuk ki álláspontunkat. Tiszta jogi megoldásként tulajdonképpen ez az út áll előttünk, hiszen ha a társadalombiztosítási ellátásoknál a tulajdonhoz való jog elvét alkalmazzuk, akkor a jogvédelem előtt kinyitunk egy olyan kaput, amit nem tudunk hogy hová vezet. Ha a polgári jogi tulajdonhoz való jog közjogi, alkotmányjogi gyökereit elismerjük, akkor megfelelő ideológia megalkotásával a polgári jog más szabályai is alkalmazhatóvá vállnak a szociális jogok kapcsán. Ez egyrészről a jogágak határainak elmosódásához vezethet, másrészt következetes gyakorlat mellett a jogvédelem kiteljesedését eredményezheti.