A diszkrimináció tilalma és a társadalmi szolidaritás kérdése

egészségügyi hatással vannak-e. Ennek hiányában a pozítív diszkrimináció¹⁴³ alkalmazására sincsen lehetőség. A fenti kérdés kapcsán ismertetett diszkrimináció azonban inkább az Alkotmány 66. §-ába ütközik, megemlítésre azért került, mert érinti az Alkotmány 70/A. §-ában foglaltakat is. Az Alkotmány 66. §-ának vizsgálata a hazai gyakorlaton is túlmutató Európai Uniós joggyakorlaton alapuló jelentőségénél fogva önálló disszertáció témájául szolgálhat.

A 39/1999. (XII.21.) AB határozat alapjául szolgáló beadvány az alacsony nyugdíjjal rendelkezőket pozitívan megkülönböztető differenciált nyugdíj emeléssel kapcsolatosan született. Az indítványozók álláspontja szerint a vitatott rendelkezés azért sérti az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében megfogalmazott jogegyenlőség követelményét, mert eltérő módszerű és mértékű nyugdíjemelési szabály vonatkozik a jogosultak azonos csoportjához tartozó személyekre aszerint, hogy nyugdíjuk milyen időpontban került megállapításra. Az infláció tervezett mértékének megfelelő nyugdíjemelést minden nyugdíjas megkapta. A szabályozás az alacsony nyugdíjjal rendelkezők javára előnyösebb nyugdíjemelési szabályokat állapított meg, azaz pozitív diszkriminációt alkalmazott meghatározott, hátrányos szociális helyzetben élő nyugdíjas rétegek javára.

Az Alkotmánybíróság előnyben részesítés követelményével kapcsolatos álláspontját először a 9/1990. (IV. 25.) AB határozatában fejtette ki, amely határozatban elvi éllel szögezte le, hogy „az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében megfogalmazott megkülönböztetési tilalom nem jelenti azt, hogy minden, még a végső soron nagyobb társadalmi egyenlőséget célzó megkülönböztetés is tilos. A megkülönböztetés tilalma arra vonatkozik, hogy a jognak mindenkit egyenlőként, egyenlő méltóságú személyként kell kezelnie, azaz az emberi méltóság jogán nem eshet csorba, azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételével kell a jogosultságok és kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni.” Másik oldalról vizsgálva a kérdést csak akkor indokolható a megkülönböztetés, ha célja az egyén hátrányos helyzetének enyhítése.

143 Álláspontom szerint az előnyben részesítési kötelezettség inkább helyes terminológia.

A 9/1990. (IV. 25.) AB határozat is ezt hangsúlyozza azzal, hogy „az azonos személyi méltóság jogából esetenként következhet olyan jog is, hogy a javakat és esélyeket mindenki számára (mennyiségileg is) egyenlően osszák el. De ha valamely – az Alkotmányba nem ütköző – társadalmi cél, vagy valamely alkotmányos jog csakis úgy érvényesíthető, hogy e szűkebb értelemben vett egyenlőség nem valósítható meg, akkor az ilyen pozitív diszkriminációt nem lehet alkotmányellenesnek minősíteni. A pozitív diszkrimináció korlátjának a tágabb értelemben leírt, tehát az egyenlő méltóságra vonatkozó megkülönböztetés tilalma, illetve az Alkotmányban pozitívan megfogalmazott alapjogok tekintendők. Bár a társadalmi egyenlőség mint cél, mint társadalmi érdek, megelőzhet egyéni érdekeket, de nem kerülhet az egyén alkotmányos jogai elé.”

Az Alkotmánybíróság 21/1990. (X. 4.) AB határozatában, valamint a 24/1990. (XI.

8.) AB határozatában kifejtett álláspontja szerint „ha az adott szabályozási koncepción belül eltérő szabályozás vonatkozik az állampolgárok valamely csoportjára, akkor ez a megkülönböztetés tilalmába ütközik, kivéve, ha az eltérésnek kellő súlyú alkotmányos indoka van.”

Az Alkotmánybíróság határozataiban¹⁴⁴ rámutatott arra is, hogy a pozitív diszkrimináció alkalmazásával kapcsolatosan is alkotmányos követelmény az, hogy a megkülönböztetés nem lehet önkényes, a megkülönböztetésnek a tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű indoka kell, hogy legyen. Az önkényes és ésszerű indok nélküli megkülönböztetés sérti az emberi méltóság alapjogát, mert ilyen esetben a törvényhozó bizonyosan nem kezelte az érintetteket azonos méltóságú személyként, s nem értékelte mindegyikük szempontjait azonos körültekintéssel, figyelemmel és méltányossággal. Az ilyen szabályozás a „pozitív diszkrimináción belül is alkotmányellenes”.

Az Alkotmánybíróságnak a diszkrimináció tekintetében tehát azt kell vizsgálnia, hogy az ismertetett esetben az alacsony nyugdíjjal rendelkező nyugdíjasok javára

144 1/1995. (II. 8.) AB határozat, 30/1997. (IV. 29.) AB határozat

tett megkülönböztetés nem önkényes-e, a megkülönböztetésnek van-e ésszerű indoka. A vitatott rendelkezés a magasabb nyugdíjak nominális értékét nem csökkentette. A nyugdíjak vásárlóerejének megőrzését szolgáló, a tervezett fogyasztói árnövekedésnek megfelelő mértékű nyugdíjemelést minden nyugdíjas megkapta, az alacsony nyugdíjak magasabb emelésére a Nyugdíjbiztosítási Alap költségvetési támogatása mellett került sor. Mindezeket figyelembe véve nem állapítható meg, hogy a törvényhozó a magasabb nyugdíjjal rendelkezők hátrányára gyakorolt pozitív diszkriminációt. Ezen kérdésnek a vizsgálata pedig azért nagyon fontos, mert dr. Kilényi Géza 26/1993. (IV.29.) AB határozathoz fűzött különvéleményében rámutatott arra, hogy „a negatív diszkrimináció nem lehet a pozitív diszkrimináció eszköze, vagyis egyesek jogfosztása árán nem lehet mások számára többletjogokat biztosítani.”

Az 5/1998. (III.1.) AB határozatban a diszkrimináció tilalmával kapcsolatosan is tett megállapítást az Alkotmánybíróság: „Önmagában az a tény, hogy a jogszabálymódosítást vagy újraszabályozást megelőzően kedvezőbb rendelkezések voltak hatályban, mint a módosítást vagy az újraszabályozást követően nem hozható összefüggésbe az Alkotmány diszkrimináció tilalmára vonatkozó rendelkezésével.

Az Alkotmány 70/A. §-nak nem lehet olyan értelmet tulajdonítani, hogy az megtiltja a jogalkotó számára a jogok és kötelezettségek jogszabály módosítás vagy újraszabályozás útján történő megváltoztatását.”

A diszkrimináció kapcsán meglehetősen sok alkotmánybírósági határozat született¹⁴⁵ a szociális jogok, társadalombiztosítási ellátások viszonylatában. Az Alkotmánybíróság gyakorlata a kérdésben meglehetősen következetes. Az utóbbi években született alkotmánybírósági határozatok a már kialakult gyakorlat összegzésére is szolgának.

145 9/1990. (IV. 25.) AB határozat, 21/1990. (X. 4.) AB határozat, 61/1992. (XI. 20.) AB határozat, 35/1994.

(VI. 24.) AB határozat, 30/1997. (IV. 29.) AB határozat, 39/1999. (XII. 21.) AB határozat, 37/2002. (IX. 4.) AB határozat

A 36/2007. (VI. 6.) AB határozatban összefoglalva „az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az Alkotmány 70/A. §-ában foglalt rendelkezést a jogegyenlőség általános elvét megfogalmazó alkotmányi követelményként értelmezte. Kifejtette, hogy az Alkotmány e rendelkezése az azonos szabályozási körbe vont jogalanyok közötti olyan, alkotmányos indok nélkül tett megkülönböztetést tiltja, amelynek következtében egyes jogalanyok hátrányos helyzetbe kerülnek. Az alkotmányi tilalom elsősorban az alkotmányos alapjogok tekintetében tett megkülönböztetésekre terjed ki, abban az esetben, ha a megkülönböztetés nem alapvető alkotmányos jog tekintetében történt, az eltérő szabályozás alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha az az emberi méltósághoz való jogot sérti. Az Alkotmánynak ez az általános jogegyenlőségi követelménye arra vonatkozik, hogy az állam, mint közhatalom a jogok és kötelezettségek elosztása során köteles egyenlőkként – egyenlő méltóságú személyként – kezelni a jogalanyokat, a jogalkotás során a jogalkotónak mindegyikük szempontjait azonos körültekintéssel, elfogulatlansággal és méltányossággal kell értékelnie.

Alkotmányellenesnek akkor minősül a megkülönböztetés, ha a jogalkotó a szabályozás szempontjából azonos csoportba tartozó, egymással összehasonlítható helyzetben lévő jogalanyok között tesz különbséget anélkül, hogy annak alkotmányos indoka lenne.”

A 42/2007. (VI.20.) AB határozat pedig kiemeli, hogy „a diszkrimináció csak az azonos helyzetben lévők által alkotott csoport tagjai egymáshoz viszonyított helyzetére vonatkozó jogi szabályozás tekintetében vizsgálható.”

A diszkrimináció tilalmának általános garanciaként kell érvényesülnie a szociális jogok vonatkozásában is, így ezen a területen az alkotmánybírósági gyakorlat számottevően nem különbözik az általános gyakorlattól. Új szempont lehet azonban – ha a kellő felkészülési idő kritériumának kiterjesztésére törekszünk – az azonos generációba tartozók megszerzett és biztosított ellátásai közötti megkülönböztetés kiküszöbölése, és a diszkrimináció tilalmának ezen területen való alkalmazása.

II.3.7. A nyugdíjrendszer működését, finanszírozását érintő kérdések