3. A járás mindenese – a szolgabírói tisztség története az áprilisi törvények
3.2. A szolgabíró mint a vármegyei tisztviselők egyike
A társadalmi fejlődés következtében a 16. századtól fokozatosan bővült a vármegyei tisztikar, így a szolgabíráknak megszűnt a Mohács előtti időszakban meglévő kiemelt helyzete. Egyenrangúvá váltak a többi választott tisztviselővel, akiket az önkormányzati jogosultságokkal megerősített vármegyei közgyűlés választott.137 A szolgabírák megválasztásának szabályait a vármegyei közgyűlésen megjelenő nemesek
131 LIKTOR 2016. 344-345.
132 DEGRÉ 2004/a. 163.
133 BÉLI 1987. 70.
134 DEGRÉ 2004/a. 163.
135 TRINGLI 1997. 397.
136 ECKHART 1931. 277.
137 BÉLI 1988. 39.
28
határozták meg. A tisztújító közgyűlést a legtöbb megye évente tartotta, azonban voltak olyan törvényhatóságok, amelyek csupán három-négy évente hirdették meg azt.138 Ennek megfelelően a szolgabírák hivatalviselésének időtartama is igen eltérő volt az egyes vármegyékben, általában egy évre szólt, de ezt nem lehetett általános szabályként értelmezni.139 A hivatal betöltői újraválaszthatók voltak, így a munkájukat jól végző szolgabírák az esetek többségében hivatalukban maradhattak.140 A gyakorlati példák azt mutatják, hogy nem volt ritka a hosszú, akár évtizedes hivatalviselés sem.141 Az 1723:56. tc. tette csupán három évente kötelezővé a tisztújítást. E törvény megszületésétől a szolgabírák mandátuma megválasztásuktól három évig terjedt, amelyet a 19. századi kodifikációs munkálatok során hat évre kívántak növelni. Ezt azzal indokolták, hogy a hosszabb ideig betöltött hivatal biztosítani tudja a megfelelő szakértelmet a tisztséget betöltő számára. A Zala megyei véleményezők azonban ezt az érvelést nem támogatták, mivel véleményük szerint az alkalmas tisztviselőt leggyakrabban újraválasztják a közgyűlésen, viszont az alkalmatlan egyéneket semmiképpen sem szabad hat évig tisztségükben meghagyni.142
Az alispánt és a főszolgabírákat a török hódoltság korától a 18. század elejéig a vármegyei közgyűlés résztvevői közfelkiáltással a főispán által jelölt három vagy négy személy közül választhatták.143 A 18. század második felében már előfordult, hogy a főszolgabírák némely esetben fejenkénti szavazás útján nyerték el a tisztségüket. Degré Alajos kutatásai alapján a Helytartótanács azonban 1819-ben már határozottan elrendelte, hogy a tisztújítás alkalmával közfelkiáltás útján ne történhessen választás, ehelyett kötelezte a vármegyéket a fejenkénti szavazásra. Mivel nem minden vármegye követte a rendelkezést, a Helytartótanács 1821-ben ismételten megerősítette ezt az eljárási szabályt. 1827-ben végül enyhítettek a rendelkezésen, és abban az esetben, ha a nemesség egyértelmű akarata kitűnt, akkor engedélyezték a közfelkiáltás útján történő választást. Ennek köszönhetően a legtöbb esetben közfelkiáltással történt a tisztújítás és csak ritkán került sor fejenkénti szavazásra.144 Erdélyben ezzel szemben a megyei
138 DOMINKOVITS 2005. 866.; BÉLI 1988. 39.
139 DEGRÉ 2004/a. 175.; FEKETE 1914. 31.; DOMINKOVITS 2005. 868.
140 SZIJÁRTÓ 2010. 448.
141 SZAKÁLY 2001. 444.
142 MOLNÁR 2000. 224-225.
143 FEKETE 1914. 32.; DOMINKOVITS 2005. 867.; MEZNERICS 1933. 14.
144 DEGRÉ 2004/b. 181-190.
29
tisztviselőket a főispán nevezte ki és vonta felelősségre, a közgyűlés csupán hozzájárult ehhez.145
A szolgabírákat a vármegye nemessége a vármegye birtokos nemesei közül választotta, amely szokást az 1723:56. tc. erősített meg. A jelöltek bírság terhe mellett megválasztásuk esetén kötelesek voltak elvállalni a tisztséget,146 amely 15. századi törvényi rendelkezést az 1559:54. tc. megismételte. A megválasztottak az ünnepélyes beiktatásuk alkalmával a megyei közgyűlés előtt esküt tettek. A szolgabírák a középkor végén kialakult gyakorlatnak megfelelően jellemzően a kis- és középbirtokos nemesek közül kerültek ki.147
A teljes apparátus fizetését és napidíját a vármegyei közgyűlés határozta meg.148 Hamisnak bizonyult az a nézet, hogy a vármegye tisztikara ingyenesen látta el feladatait, és csupán a bírságokból részesült és napidíjat kapott,149 ugyanis vármegyénként és tisztségenként eltérő nagyságú fizetést nyújtott számukra a vármegye a 16. századtól.150 A csekélyebb mértékű fizetést azonban a napidíjakból, a bírságokból és a perköltségből befolyó pénzösszeg valóban jelentősen kiegészítette.151. A vármegyei tisztségek nobile officiumként való megjelölése Meznerics szerint nem az ingyenes hivatalviselési kötelezettséget jelentette a nemesek számára, hanem azt, hogy a hivatal elnyerését csupán bírság terhe mellett utasíthatták vissza.152
Az ország nagybíráinak megmaradt a jogosultsága a vármegyei tisztviselők felelősségre vonására, amellyel azonban ritkán éltek, így a hivatalnokok ellenőrzését és a velük szembeni eljárások lefolytatását a közgyűlés végezte.153 A 19. században így már magától értetődőnek vette a közigazgatási kérdéseket tárgyaló közjogi-politikai kodifikációs bizottság, hogy a vármegyei közgyűlés jogosult a tisztviselők felelősségre
145 EMBER 1946. 529.
146 FÖGLEIN 1924. 485.
147 EMBER 1946. 535.; FEKETE 1914,.; FÖGLEIN 1924. 483.; DOMINKOVITS 2005. 876.; GECSÉNYI 1988.
15.; 25-27.
148 EMBER 1946. 526.
149 OSVÁTH 1911. 65.; OSVÁTH 1912. 62-63.
150 DEGRÉ 1980. 63–64.; FEKETE 1914. 61.; SZAKÁLY 2001. 457.; BÉLI 1988. 42.
151 1546:37. tc.; 1550:31. tc.; 1567:10. tc.; 1609:75. tc.; FÖGLEIN 1924. 485.; BÉLI 1988. 42.; „’s koránt sem oly czélból [történt hivatkozás az 1825. évi leiratra], hogy az 1825ik évi igen csekély tiszti fizetésekre való tekintettel megállapított magasabb napdijaknak élvezete a jelenlegi többszörösen nagyobb fizetésben részesülö megyei tisztviselökre kiterjesztessék, s miután a megyei tisztviselök napdijai, a volt m. k.
helytartótanácsnak 1862ik évi april 3-án 16823 sz. a. kelt intézményével az említett díjosztályzat alapján a mostani viszonyoknak, ’s az 1848ik év elötti tiszti fizetések tetemes emelkedésének megfelelőleg szabályoztattak, ezen szabályzatot a törvényhozás további intézkedéséig fentartatni kivánván.”- MNL BM K150 111. 6311/1869.
152 MEZNERICS 1933. 15-17.; FEKETE 1914. 33.
153 EMBER 1946, 526.
30
vonására.154 Ahogyan említettük, a 16. századra már megjelentek a vármegyei pecsétek, de még a 17. században is fennmaradt az a gyakorlat, hogy a vármegyei tisztviselők saját pecsétjeiket használták hivatalos eljárásuk során.155
A vizsgált korszakra esik a török hódoltság időszaka, amikor az ország egyes területein a korábbi közigazgatási berendezkedést részben felváltotta a török adminisztráció,156 azonban ezeken a területeken sem szakadt meg a vármegye és a szolgabírák működése.157 A tisztviselők nem ritkán a szomszédos vármegyéből intézték a török megszállás alatt álló vármegyék ügyeit.158 A 17. század első felére az a gyakorlat alakult ki, hogy a vármegyék hódoltsági tisztviselőkkel bővítették a vármegyei tisztikart, akik ellátták a török uralom alatt álló területeken is a vármegyei kötelezettségeket.159