4.1 A vállalat által megtermelt jövedelem mérése
4.1.2 A nyereségigény definiálása és használata
A vállalat által megtermelt nyereséget (NJ) a bevételek (TÉ) és a költségek46 (TK) különb-ségeként értelmezzük. Amennyiben az érték pozitív, a vállalat nyereséges, ha negatív, ak-kor veszteséges. Ez azonban csupán egy számviteli kategória, ami nem nyújt semmi infor-mációt arra nézve, hogy a tőke tulajdonosának megéri-e ezt a vállalatot hosszútávon üze-meltetni. Hiszen, ha pl. 100mFt össztőke lekötéssel egy vállalkozás 1mFt nyereséget ter-mel, akkor ugyan nyereséges, de csupán 1%-os tőkearányos hozamot ért el. Ez természete-sen nem elég a tőke tulajdonosának, hiszen ennél még akkor is többet „hoz” a tőkéje, ha nem vállalkozik, hanem pl. a bankban a pénzét leköti. A gazdálkodástudomány nagy kér-dése tehát az, hogy akkor mennyi elég…
Tőkebefektetéskor a vállalkozó egyszerre két dolgot cselekszik.
1. A rendelkezésre álló összeget egy adott lehetőségbe hosszú távon befekteti, lehető-leg kockázatmentesen (a tőke elvesztésének esélye nélkül). A tőkelekötésért el-lentételezést vár (tőkehasználat ára).
Ha bankba teszi a kérdéses összeget, ott kamatot fizetnének érte, viszont a bankbe-tét is rejt magában kockázatot, hiszen egy bank is csődbe mehet. A gazdálkodási szakemberek az állampapír piaci befektetést tekintik a legkevésbé kockázatosnak (Juhász 2009:1, Illés 2008:54). Bár itt is találhatunk ellenpéldát, de összességében elmondható, hogy az állampapírba fektetett tőke tulajdonképpen kockázatmentes hozamot (vagy legalábbis a legkevésbé kockázatosat) garantálja. A vállalkozó rendszerint hosszú távra köti le a tőkéjét, így a megfelelő hosszú távú kamatlábat (pl. 10 éves állampapír-piaci referenciahozam, rho) választható kiindulópontnak a fenti kérdés megválaszolásához.
46 Gazdálkodási értelemben költség a termékek előállítására és szolgáltatások nyújtására fordított élő és holt-munka pénzben kifejezett értéke, tehát a költségekkel veszi számba a vállalat, hogy a javak előállítása
„mennyibe került”. Az itt használt költségfogalom helyett, gazdálkodási (nem számviteli!) értelemben hasz-nálhatjuk a ráfordítás kifejezést is. Ráfordítás ugyanis minden olyan tétel, amely a vállalkozás eredményét csökkenti, illetve „gazdasági áldozatnak” tekinthető.
2. Nem valószínű azonban, hogy egy vállalkozás ennyivel megelégszik, hiszen a vál-lalkozás magasabb kockázatot jelent, mint állampapírt venni. Magasabb kockázat vállalásáért pedig jogosan több ellentételezést vár el a vállalkozó. A kockázatvál-lalásért elvárt felár a választott iparág átlagos vállalkozói nyeresége (NYIv).
Gyakran azonban a saját vállalkozás kockázata az iparági kockázattól eltér, mely-nek számos oka lehet: pl. távolabb van a vállalat az erőforrásoktól, vagy nincs „be-járatott” értékesítési csatornája, esetleg kevesebb az adott régióban a szakképzett munkaerő, stb., így a kockázat nagyobb, vagy épp fordított esetben kisebb. Ezen egyéni tényezők a kockázatos rész egy Ko értékkel való korrekciójával emelhető be a kalkulációba. Ha Ko < 1, akkor a kockázat az iparági átlagos kockázat alá kerül, Ko > 1 esetben pedig fölé.
A nyereségigényt tehát a következőképp kalkulálható47: NYIk = rho + NYIv * Ko
Komoly szakmai vitákra ad okot az a kérdés, hogy ez csak a vállalkozó saját tőkéjére vo-natkozik, vagy a vállalkozás működtetéséhez bevont idegen tőkére is.
A vállalatok sikere azon múlik, hogy gazdálkodásával el tudja-e érni, hogy a fogyasztók-nak megfelelő terméket, illetve szolgáltatást kínálja olyan áron, amelyen megveszik, mi-közben az ő költségei is megtérülnek. Ehhez kiválasztja a helyet, meghatározza a nyitva tartást, alkalmazottat foglalkoztat, árut szerez be, készletez, stb. Ha a bolt rossz helyen van, a nyitva tartás nem megfelelő, az alkalmazott trehány, az áruja rosszabb, mint a versenytár-sé, vagy például állandóan készlethiány van, a vevők elmaradnak, a vállalkozás megbukik.
Persze találnánk olyan ritka példát, ahol egy speciális képességű munkatárson múlhat egy vállalkozás sikere (azaz a munkaerőpiac határozza meg), de a vállalkozások döntő többsé-génél tehát az árupiac a meghatározó. Minden ott dől el, hogy a kellő számú vevő megve-szi-e az árut/szolgáltatást, vagy sem.
A vállalatok fogyasztója vásárláskor nyílván nem mérlegeli, hogy a vállalkozó saját vagy idegen tőkéből finanszírozta cégét, lévén a termék piaci ára nem függhet a tőketulajdon szerkezetétől (Illés 2008:172, 1998:903). A vevő számára a vállalat tőkestruktúrája tehát közömbös és mivel a kockázat az árupiacon határozódik meg, ahol a vevő az úr, a tőke-szerkezetnek a kockázatvállalás szempontjából is közömbösnek kell lennie. Így az idegen tőke után pontosan akkora megtérülést kell elvárnunk, mint a saját tőke után.
47 A nyereségigényt a szakirodalom gyakran kalkulatív kamatlábnak nevez, hiszen a jövedelmezőségi elvá-rással a gyakorlatban a kalkulációkban számolnak (Juhász 2006:357).
Idegen tőke esetén azonban más a nyereségigény belső megoszlása, hiszen az idegen tőke után elvárt teljes igény egy részét oda kell adni a tőke tulajdonosának a használatért cseré-be (kamat, rH), így az idegen tőke után elvárt (saját tőkével azonos mértékű) nyereség-igényből értelemszerűen „csak” a kamat feletti rész marad (NYIk – rH).
Idegen tőke használati ára
(kamat) IT * rH
Nyereség- igény (TKkvázi)
Idegen tőke után felszámolt vállalkozói nyereségelvárás
(a kockázatvállalás ellenértéke) IT * (NYIk – rH) Saját tőke használati ára
(kockázatmentes hozam) ST *rho
Saját tőke után felszámolt vállalkozói nyereségelvárás
(a kockázatvállalás ellenértéke) ST * (NYIk – rho)
7. ábra A nyereségigény összetevői
Forrás: Kállay-Koloszár (2014:47, 80) alapján
A fenti gondolatokat foglalja össze a 7. ábra, mely grafikusan szemlélteti a nyereségigény összegét, az ún. kvázi költséget (szürke mezők). Az alfejezet elején feltett kérdésre tehát az a válasz, hogy amennyiben a kvázi költséggel megegyező, vagy annál magasabb jöve-delmet realizál a vállalat, akkor nem csak nyereséges, hanem a tevékenység fenntar-tása továbbra is gazdaságos a tőke tulajdonosainak.
Széles körben elterjedt a súlyozott átlagos tőkeköltség (WACC) nyereségelvárásként történő szerepeltetése. A WACC tulajdonképpen egy súlyozott átlag, ami az eladósodott-ság mértékétől és a saját, illetve idegen tőke költségétől függ (Ulbert 1994:25).
Számítási módja a már bevezetett jelölésrendszert használva a következő (Koller et
Mint az a képletből is látszik, a súlyozott átlagos tőkeköltség koncepciója abból indul ki, hogy az idegen tőke után elegendő csupán a kamatköltséget elvárásként megfo-galmazni. Sőt, mivel a kamat költség, így a kamatrész csökkenti a nyereséget, ezért a ka-mat utáni elvárást csökkenthetjük a rá eső nyereségadóval; elengedő csupán a csökkentett, (1 – t)-vel arányosított értéket kitermelnie. Ha ugyanis idegen tőke helyett saját tőkét hasz-nálna a vállalkozó, kamatfizetés helyett a saját tőke nyereségigényébe kerülne át az elvá-rás, amiből adóznia kellene, amit a kamatrész után nem kell megtenni. Ebből következik, hogy a kamatrész elvárását az adó mértékével csökkenthetjük.48
Ez a megközelítés azonban téves! Az idegen tőke és a saját tőke eltérő kezelése azt su-gallja a döntéshozónak, hogy az idegen tőke adóval csökkentett hitelkamatának hitel által történő „kitermelése” már elegendő hozamelvárás49, ugyanakkor a saját tőkének a fentitől nagyobb hozamot kell realizálnia (Juhász 2010). Ez azt jelentené, hogy egy vállalkozás azért vesz fel hitelt és vállal ezzel kockázatot, hogy fizesse a kamatait és nem azért, hogy ezt a többlettőkét a vállalkozásba vonva többletjövedelmet érjen el. Márpedig a hitelből megvalósított gazdasági akciók kockázatát a hitel felvevője vállalja a saját tőke terhé-re, tehát a kockázatvállalás ellenértékének is nála kell megtérülnie (Illés 1998:904).
A WACC tehát az idegen forrásokat relatíve olcsóbbá teszi, így a vállalkozásokat a hitelfelvétel – és így az eladósodás – felé tereli, miközben olyan beruházási lehetősé-geket is sikeresnek mutat, amelyek a valós nyereségigény felszámítása esetén nem lennének gazdaságosak.50
A fenti okfejtés miatt véleményem szerint minden WACC-on alapuló, illetve azt felhaszná-ló mutatót és értéket komoly fenntartásokkal kell kezelni és keresni kell a módot a megke-rülésére, valamint helyette a kalkulált nyereségigény használatára!
48 Lásd még: Boda-Szlávik (2005:66-67), Rappaport (2002:52-56)
49 Sőt! A WACC használatakor könnyen előfordulhat az alábbi, teljesen életszerű eset: ST aránya: 20 %, kalkulált nyereségigény: 11 %, hitelkamat: 8 %, társasági nyereségadó: 10 %, mely esetben WACC = 0,2*11%+0,8*(1 – 0,1)*8% = 7,96 %. Tehát a vállalat nyereségelvárása alacsonyabb, mint a hitel-kamat (!).
50 Lásd még: Juhász (2010).
A következő alfejezetekben a kutatás szempontjából fontos jövedelemkategóriákat és a belőlük képzett releváns jövedelmezőségi mutatókat veszem górcső alá.