Zarnóczki Áron
II. A kora újkori európai diplomácia főbb vonásai
A diplomácia a nemzetközi érintkezés tárgyalásos formája. A külpolitikával nem tekinthető azonosnak, a diplomácia inkább az azt megvalósító egyik eszköz.
A 16. századra kialakuló európai diplomácia legfőbb jellegzetességévé az ál-landó követségek rendszere vált. A fontos ügyeket gyakran rendkívüli követek intézték és szokásban maradt az uralkodók közti levélváltás is, de a folyamatosan működő diplomáciai képviselet előnyeiről kevés állam kívánt lemondani. A kö-vetek kiválasztására és tanítására egyre nagyobb hangsúlyt fektettek. Államuk képviselete mellett feladataik közé tartozott az információgyűjtés és annak biz-tonságos továbbítása.22
Angliában I. Jakab király, a hollandokhoz hasonlóan, inkább a diplomácia kézi irányítását preferálta. Ezt legegyszerűbben úgy tehette meg, hogy a fontos ügyeket a Londonban tartózkodó külföldi követekkel tárgyalta meg és ezt egészítette ki a más államokkal és az angol követekkel való levelezése. Jakab hozzáállása hatással volt az angol követek személyére is. Leggyakrabban a gentry rétegből választotta diplomatáit, akik már korábbi szolgálataikért lovagi rangot kaptak, tehát kellően megbízhatónak számítottak. Sokszor nagyobb kereskedőcsaládok sarjai kerültek diplomáciai szolgálatba, a kereskedelmi társaságokkal való kapcsolataik miatt.
Nemeseket azonban csak rendkívüli követként alkalmazott.23
A szigetország mellett a Habsburg Monarchia, Spanyolország, Hollandia, Velence és a Toszkán Nagyhercegség rendelkezett kiterjedtebb követhálózattal.
Ezek működésükben jelentős hasonlóságot mutattak.24
Témánk szempontjából érdemes részletesebben megvizsgálni Konstantinápoly szerepét a kora újkori diplomáciában. Az Oszmán Birodalommal a hivatalos
22 A 16–17. századi diplomáciára alapvető összefoglalások: Garrett Mattingly: Renaissance Diplomacy. London, 1962.2 (The Bedford Historical Series 18); Matthew Smith Anderson: The Rise of Modern Diplomacy, 1450–1919. London–New York, 1993, 1–102. A követekre vonatkozó korabeli irodalomra: Kellner A.: A tökéletes követ… i. m. 86–103.
23 Charles Howard Carter: The Ambassadors of Early Modern Europe: Patterns of Diplomatic Representation in the Early Seventeenth Century. In: From the Renaissance to the Counter-Reformation.
Essays in honour of Garrett Mattingly. Ed.: Charles Howard Carter. London, 1966, 283–285.; Maurice Lee: The Jacobean Diplomatic Service. American Historical Review 72 (1967) 1264–1265.
24 Az egyes követségekre: Carter, C. H.: The Ambassadors… i. m. 269–295.
kapcsolatfelvétel követek útján volt a legcélszerűbb, a távolság miatt. A Portával való kapcsolattartás a keresztény államoknak politikai és gazdasági okokból volt szükséges, ezzel együtt kimondva-kimondatlanul elismerték az oszmánokat mint jelentős és állandó politikai tényezőt Európában.
Állandó portai követséget létesített Velence (1454), Franciaország (1536), Ang-lia (1583) és Hollandia (1612) is. Bécs állandó követsége csak megszakításokkal működött az oszmánokkal folytatott háborúk miatt. A zsitvatoroki béke után ismét zavartalanul működhetett a Habsburgok képviselete.25
Az oszmán vezetés nem törekedett a kétoldalú kapcsolatokra, megelégedett a nyugati államok jelenlévő képviselőivel, saját diplomatákat csak ritkán küldött ki. A szakirodalom által „féldiplomáciaként” definiált jelenséget egyesek vallási okokra vezették vissza, valószínűbb, hogy a törökök egyszerűen úgy gondolták:
a keresztényeknek van szükségük a kapcsolatokra, békére, az oszmán fölény ér-telmében pedig elvárható, hogy ők küldjék képviselőiket Konstantinápolyba.26
Az Erdélyi Fejedelemség politikai helyzetéből következően más jellegű kap-csolatot ápolt az Oszmán Birodalommal, mint a nyugati államok: köteles volt állandó követet tartani Konstantinápolyban. Követségi rendszere és a diplomaták tevékenysége, módszerei természetesen jelentős hasonlóságot mutatnak más álla-mokéval. A főkövetek vitték az adót Konstantinápolyba, és ők igyekeztek elintézni minden olyan ügyet, amelyet az oszmánoknak engedélyezni kellett (külügyek, fejedelemváltás27 stb). Alacsonyabb szinten állt a kapitiha, az állandó követ, akit egy évre küldtek a szultáni udvarba. A kapitiha posztja rendkívül gyűlöletes állás volt, azon erdélyiek, akik ezt a feladatot kapták, igyekeztek minél gyorsabban megszabadulni tőle.28 A kapitiha mellett a török deák,29 tolmács, postás és néhány szolga, összesen 5–10 fő, alkotta az erdélyi képviseletet.30
25 A portai követségekre lásd: Ágoston Gábor: Az oszmán és az európai diplomácia a kölcsönösség felé vezető úton. In: Híd a századok felett. Tanulmányok Katus László 70. születésnapjára. Főszerk.:
Hanák Péter. Pécs, 1997, 83–99; Uő: Birodalom és információ: Konstantinápoly, mint a koraújkori Európa információs központja. In: Az értelem bátorsága. Tanulmányok Perjés Géza emlékére. Szerk.:
Hausner Gábor. Budapest, 2005, 31–60.
26 Ágoston Gábor: Az oszmán és az európai… i. m. 83–89; Ágoston Gábor: Birodalom és infor-máció… i. m. 31–36.
27 Bíró Vencel: Erdély követei a Portán. Kolozsvár, 1921, 1–2.
28 Kármán Gábor: „Átkozott Konstantinápoly.” Törökkép Erdély 17. századi portai követségén.
In: Portré és imázs. Politikai propaganda és reprezentáció a kora újkorban. Szerk.: G. Etényi Nóra, Horn Ildikó. Budapest, 2008, 29–48.
29 Rájuk vonatkozóan részletesen: Kármán Gábor: Az erdélyi török deákok. Kora újkori értelmi-ségiek állami szolgálatban. Sic Itur Ad Astra 18 (2006) 1–2. sz. 158–182.
30 Bíró Vencel: Erdély... 95–105.
A követeket közvetlenül a fejedelmek választották ki. Ez jól illeszkedett abba a gyakorlatba, amely az erdélyi országgyűlésnek nem engedélyezett befolyást a külügyekbe, a rendek csak formális beleszólási joggal élhettek.31
Képzésük csak Bethlen Gábor uralkodása idején kezdődött. Addig a tapasztal-tabb követek oktatták társaikat.32 Nem volt kialakult rendszer, még Bethlennek is kutatnia kellett a követi állásra alkalmas emberek után,33 emiatt sokszor alkal-mazott külföldieket, olyan megbízható erdélyiek mellett, mint például Borsos Tamás vagy Toldalagi Mihály.
III. Anglia külpolitikája I. Jakab és I. Károly uralkodásának idején
Annak indokolására, hogy I. Jakab miért nem segítette vejét, V. Frigyest a har-mincéves háború idején, és lépett kapcsolatba Bethlen Gáborral, a történészek általában legitimista szemléletére és pénzügyi gondjaira hivatkoztak.34 Maga a harmincéves háború, az 1626–27-es francia–spanyol inváziós tervet leszámítva sosem fenyegette sem Anglia nyugalmát, sem gazdasági érdekeit. Két összetevő viszont érdekeltté tette a konfliktusban: Pfalz visszaszerzése dinasztikus érdek lett, míg a parlament elsősorban a protestáns szolidaritás okán igyekezett Jaka-bot rávenni a háborúra.
A Stuart uralkodó külpolitikájának – gyakorlatilag trónra kerülésének pilla-natától – a spanyol tengeri és szárazföldi hatalommal kellett számolnia. Jakab felismerte, hogy Madrid óriási gyarmatainak jövedelmével nem versenyez-het, és az amúgy is emelkedő hadászati költségek mellett nem vállalta tovább az I. Erzsébet királynő által megkezdett harcokat. A pénzügyi gondok később sem enyhültek, hiába sikerült csökkenteni Jakabnak az elődje által felhalmo-zott adósságot, Anglia belső forrásaiból nem számíthatott plusz bevételekre.
A Tudor uralkodók után nem maradt eladható egyházi birtok, a kereskedelem és a gyarmatok fejlesztése pedig összeütközésekhez vezetett más államokkal.
A parlament pedig a külpolitikába való beavatkozás árán szavazott volna meg további jövedelmeket.35
31 Az erdélyi külpolitika irányítására: Trócsányi Zsolt: Az Erdélyi Fejedelemség korának országgyűlései.
(Adalék az erdélyi rendiség történetéhez). Budapest, 1976, 153–162; Bíró Vencel: Erdély... i. m. 6–8.
32 Bíró Vencel: Erdély… i. m. 3–4.
33 Benda Kálmán: Diplomáciai szervezet és diplomaták Erdélyben Bethlen Gábor korában.
Századok 115 (1981) 726–730.
34 Angyal D.: Erdély politikai érintkezése… i. m. 401; Szekfű Gy.: Bethlen Gábor… i. m. 72.
35 Simon Adams: Spain or the Netherlands? The Dilemmas of Early Stuart Foreign Policy. In: Before
A 16. század második fele óta erősen élt a protestáns szolidaritás eszméje az angolokban. A katolikusok és a pápa iránti gyűlölet a kortársak szemében is sokszor túlzottnak tűnt, de a 17. század első évtizedének eseményei inkább erősítették ezt az érzést. A Katolikus Liga újjáalakulása (1609) vagy IV. Hen-rik megölése (1610) következtében a fenyegetettség érzése jelent meg. Jakab azonban nem osztotta ezt a véleményt, presbiteriánus neveltetése ellenére csak lehetőségnek tekintette a katolikus térnyerést, nem ténynek. A vallási kérdések természetesen összefonódtak a király spanyolbarát politikájával. A hozzá leg-közelebb álló államférfiak mind ennek az irányvonalnak voltak hívei. Felesége, Dániai Anna, katolikus lévén szintén a spanyol irányvonalat erősítette 1619-es haláláig. A protestánsbarátok Henrik herceg 1612-es halála óta nem találtak megfelelő embert, aki képviselte volna véleményüket az udvarban. Jakab lánya, Erzsébet, neme és fizikai távolléte miatt nem jöhetett szóba, de apja – tartva befolyásától – sem engedte vissza a fehérhegyi vereség után Angliába. A több-ségben lévő protestánsbarát arisztokraták erélytelenségének következménye a parlament alsóházának bizonytalan, habozó magatartása is. Jakab ráadásul feloszlathatta a parlamentet, ha nem tudott egyezségre jutni vele. Így egészen 1623-ig, a spanyol házasság kudarcáig, a király külpolitikáját érdemben befo-lyásolni nem tudták.36
A fentiekben láthattuk tehát, hogy Jakab szűkebb környezetében a spa-nyolbarátok túlsúlyával kell számolnunk, ehhez járul még Madrid londoni követének, Gondomarnak37 a befolyása is. A protestánsok melletti fellépéstől az angol királyt azonban egy legalább ennyire fontos, személyiségéhez kap-csolódó tényező is visszatartotta. Jakab saját államának vallási problémáit igyekezett inkább kívülállóként, közvetítőként vagy döntőbíróként megoldani.
Ehhez szinte nem is kellett mást tennie, mint hogy egyik vallási irányzatot sem támogatta nyíltan, ezzel mintegy felettük maradt. Ezt a politikát sikerrel alkalmazta a király Skóciában is.
A király külpolitikájában is ezt a rugalmas, kompromisszumkész közvetítő-szerepet igyekezett érvényesíteni vagy a problémákat diplomáciai úton meg-oldani úgy, hogy minden érdekelt fél elégedett legyen. A harmincéves háború idején is törekedett a közvetítésre, a mindenki által elfogadott döntőbíráskodás
the English Civil War. Essays on Early Stuart Politics and Goverment. Ed.: Howard Tomlinson. London, 1983, 80–85; Barry Coward: The Stuart Age. England, 1603–1714. London, 20033, 124–125.
36 Adams, Simon: Spain or the Netherlands… i. m. 91–93.
37 A követre lásd: Charles Howard Carter: The Secret Diplomacy of the Habsburgs, 1598–1625.
New York–London, 1964, 120–133.
Jakab számára, korábbi tapasztalatai alapján,38 nem látszott megvalósítha-tatlannak.
A közvetítés, a diplomáciai út előtérbe helyezése jól szolgálta politikájának egyik alapvető elemét, az európai egyensúlyra való törekvést is.39 Mindez jól látszik gyermekei házasságainak intézésében: 1613-ban Erzsébetet V. Pfalzi Frigyeshez adta, emellett pedig igyekezett Henrik hercegnek, illetve 1612-es halála után másik fiának, Károlynak, spanyol feleséget szerezni.40 London és Madrid között a házassági egyeztetések azonban rendkívül sokáig húzódtak.
Habár Jakab felismerte, hogy II. Ferdinándnak túl fontos a Pfalzot (és később a választófejedelmi méltóságot) birtokló Miksa segítsége, és Madrid befolyása nem elég erős ennek ellensúlyozására, ragaszkodott a probléma diplomáciai úton való rendezéséhez.
Jakab egészen 1623-ig nem mondott le a pfalzi kérdés békés rendezéséről, hiába sürgették Frigyes segélykérő levelei és saját népe a fegyveres beavatko-zásra. Erőfeszítéseire a legjobb példa brüsszeli egyeztetései mellett Lord Digby bécsi követsége 1621–22-ben. Digby feladata II. Ferdinánd meggyőzése volt Pfalz visszaadásáról, de a spanyol házasság érdekében is tevékenykedett.41 Ja-kab korábbi politikájának kudarcát a trónörökös Károly herceg és Buckingham 1623-as madridi útja tette nyilvánvalóvá. Károly és Buckingham a vélt vagy va-lós sérelmek hatására háborút akart. Hiába irányították azonban az idős király utolsó évében az országot, Jakab annyit el tudott érni, hogy ne indítsák meg bosszúhadjáratukat, és titokban nyilván ezután is bízott a tárgyalásos megoldás sikerében. Annyiban engedett fiának és alattvalóinak, hogy anyagilag támogat-ta Mansfeld seregét, követeket küldött több protestáns államba, és Károlynak francia feleséget szerzett.42
38 1614-ben a második cleves–jülichi örökösödési viszály esetében mindkét fél elfogadta döntőbíráskodását.
39 Jakab ezzel a szövetségesek hiányát is ellensúlyozhatta. A hatalmi egyensúly kérdésével Francis Bacon is foglalkozott, követendő céllá a vesztfáliai béketárgyalásokon vált. R. Várkonyi Ágnes:
„Legnagyobb bölcsesség és eszesség...”. Bethlen Gábor és az európai béketárgyalások. Valóság 24 (1981) 2. sz. 2–3.
40 Lényeges, hogy spanyol és nem francia hercegnőt szeretett volna fiának. Franciaországot meg-bízhatatlannak tartotta, bár döntésében nyilván közrejátszott Párizs időleges gyengesége is, hiszen IV. Henrik meggyilkolása után az ifjú XIII. Lajos helyett anyja kormányzott.
41 A követség iratai megtalálhatóak: TNA PRO SP 80/4 és 80/5. Digby egyeztett Miksa bajor uralkodóval is, valamint Jakab élénken levelezett Ferdinánddal a célok érdekében. Az egyezkedések elemzésére itt nincs lehetőségem.
42 Adams, S.: Spain or the Netherlands… i. m. 94–98.; Coward, B.: The Stuart Age… i. m. 125–150.
Jakab király külpolitikájában a diplomáciai úton megvalósított egyensúly ter-ve fontosabbnak tűnik, mint legitimista szemlélete, amelynek hatása azonban nem lebecsülendő. Vejét, a kortársak által Téli Királynak is nevezett V. Frigyest tagadhatatlanul illegitimnek tartotta, mert a Habsburgok trónfosztása egy olyan esemény volt, amelyet Jakab is el akart kerülni. Rosszallását azzal is kifejezte, hogy a Téli Királyhoz csak ágenseket, tehát a legalacsonyabb rangú követeket küldte. Többek között emiatt nem lépett kapcsolatba Bethlennel sem, főleg a besztercebányai országgyűlés után.43
A király spanyol orientációja rendkívül hangsúlyosnak tűnik és tűnt a kor-társaknak is, ám nem feledkezhetünk meg arról, hogy a német protestánsok őt tekintették vezetőjüknek, nem jogtalanul, hiszen a Stuart uralkodó a harmincéves háború előtt több alkalommal is támogatta őket. Pfalz előtérbe kerülése a Pro-testáns Unióban annak is volt köszönhető, hogy Jakab egyensúlypolitikájának jegyében meg kívánta őrizni semlegességét. A külső egyensúly belső nyugalmat is teremtett, a király a felszín alatt tudta tartani Anglia problémáit, amelyet főleg a Tudoroktól örökölt államszervezet gyengesége, elavultsága okozott. A prob-lémákat I. Károly külpolitikája és háborúi erősítették fel, végső soron Károly bukásának egyik okává váltak.
I. Károly 1625 áprilisában vehette át hivatalosan is a kormányzást, és kezdet-től fogva háborús előkészületeket tett, tehát apja egyensúlypolitikájával szakítva egyértelműen protestáns oldalon kötelezte el magát.44 Az 1625. december 9-én megkötött Hágai Szövetség ennek a politikának a csúcspontját jelentette. Az angol hadak azonban jelentősen nem befolyásolták a háború menetét. Buckingham herceg kapkodó, hibás akciói miatt (Cadiz ostroma, a hugenotta La Rochelle katasztrófájával végződő felmentési kísérlete) a király kezdeti jó viszonya a par-lamenttel megromlott, ez pedig az anyagi források csökkenésével és belpolitikai viszályokkal járt.45