A dombnyergen át egyórai út volt a fűrésztelep. Néhányszor fölnéztem a horpadt hátú hegygerincre. Odüsszeusz viaszt dugott a fülébe, nekem is ki kéne valamit találnom, hogy ne csavarogjon arra a tekintetem, gondoltam. Bajban vagy, kisöcsém. Lépre mentél, mint a pinty...
A suszter itta meg az árát, két hétig feléje sem néztem. Két hét múlva a fürdőtelepen találkoztam a Dukics lánnyal.
- Felméri - intett felém a rakettjével -, meg sem áll?
Hozzám lépett, és kezét nyújtotta. - Vártam...
Néma voltam, mint egy eltaposott orrszarvú bogár. Karperecek csörögtek a csuklóján, és a szemében mély tengervíz loccsant. Mentem mellette, és kotyogott bennem a részeg öröm.
Cinegét lehetett volna velem fogatni, úgy el voltam intézve. Szerencsére idejében eljött érte az apja, és ez alkalommal sikerült még különösebb esztelenségek nélkül befejezni szaggatott és zavaros eszmecserénket. A lány naponként átjárt a fürdőtelepre teniszezni. Most már nem került többet a malom felé - a fürdőn át sokkal rövidebb is volt az útja, és rendesen kocsi vitte haza; addig csetlettem-botlottam a fürdő körül, amíg egy nap a teniszpálya előtt csurgattam a nyálam, akárcsak egy éhes kuvasz. Vidáman és láthatólag nagy elégtétellel nyugtázta jelenléte-met.
- Valaki ma nagyon megdicsérte a szobrait, Felméri - jött hozzám, és nagy érdeklődéssel meg-rázta a kezemet. Valami olyat morogtam, hogy úgy látom, csak a szobrászkodás érdekli, amivel azt akartam mondani, hogy ideje már a szobrászt levenni műsorról és az éhes kuvasznak is juttatni egy koncot. Nevetett, hogy türelmetlen vagyok. De ahogy a fejét lehajtva a haját igazította, láttam, hogy forró tekintettel pillant fel rám. Éreztem, hogy forgok, búgok, tánco-lok, mint egy megpörgetett csiga. Szinte orgonáztam az ujjai között zenei felhevülésemben.
Magunkról nem beszéltünk, mindig csak elvont dolgokról, mindig csak másról, művészetről, szobrászokról, városokról, szóval szabályos társalgást folytattunk. Megesett, hogy orvul, egy hirtelen ugrással akartam a titkaiba behatolni, de nem volt gyakorlatom az ilyen merész betörésekben, mire lenyomtam a kilincset, ő már ott állott a küszöbön, lövésre készen, kezében a nyugalom mosolygó kecses revolverével. Azt mondta, hogy nagyon türelmetlen vagyok.
A fürdőből az erdő átkanyarodott a mi határunkba. Némán kullogtam mellette. Éreztem, hogy a találkozásunk ostobává tett, lehorgasztottam a fejem, és nagyokat szenvedtem.
- Egy harkály - figyelmeztetett a lány hallgatózva. - Valami baja van? - Nem mondhattam meg neki, hogy milyen nyavalyás kis lótetűnek érzem magam. Intettem neki, és elvettem a táskáját.
- Jöjjön, el fogunk rejtőzni egy fatörzs mögé. Figyeljen...
A kemény, doboz alakú bőrtáskán egyenletesen kopogtatni kezdtem. A táska kemény koppa-nások hangját adta. A harkály izgatottan jött, sietve átkutatta az ágakat, kereste bőszülten a vetélytársát, hogy elbánjon vele. A játékot néhányszor megismételtem, és sikerült a madár féltékeny dühét a végsőkig fokoznom. A lány megkérdezte, hogy mindenkit így be szoktam-e csapni.
- Magát nem csapom be.
Alkonyodott, a bokrokban már kékesen fénylettek a szentjánosbogarak.
- Látja - mondottam -, milyen derék teremtmények ezek a nőnemű szentjánosbogarak.
Felgyújtják apró villanylámpáikat, hogy, párjuknak ne kelljen az éjszaka sötétben botorkázniuk...
- És úgy gondolja, hogy én is... - elnevette magát. - Szóval úgy gondolja, hogy nem ártana, ha én is felgyújtanám a villanyt...
- Úgy.
Azt válaszolta, hogy teljesen fölösleges, mert íme, feljött a hold, és az minden homályos dolgot megvilágít. Én úgy találtam, hogy mindössze néhány őzet világított meg, amelyek a tisztásan játszadoztak. A karunk egymáshoz ért, mozdulatlanul néztük őket. A vízesés felé tértünk le. A víz ragyogó ezüstpénzekben esett le a szikláról. Távoli morgást hallottam, nagyon mélyen elcsavarogtunk az erdőben, azt ajánlottam tehát, hogy futólépésben induljunk neki az ösvény-nek, mert különben nem érünk le a fűrésztelephez. Megfogtam a kezét, és futni kezdtünk. A fülledt estét nyugaton erős villámlások hasították át. Gyors felhők nyargaltak elő, a szomszéd völgyben már eldördültek a tarackok, nem volt értelme a fárasztó rohanásnak.
- A malom egy fél kilométernyire van innen - mondottam megfordulva. - Jöjjön.
Amikor a dorongfa-hídhoz értünk, az orrunkra pottyanlak az első cseppek. Bementünk a malomba, és hellyel kínáltam meg a lányt. Omlettet készítettem vacsorára, sajttal, és vizes uborkát is felszolgáltam hozzá. A Ferenc felesége volt ez idő tájt a háztájam és uborkáim nemtője. Nevetve fogyasztottuk el a vacsorát, és uborkáim nagy sikert arattak. Az erdő felől siket csattanások jöttek, a villám leütött a topolyafába, amelyről az Ágnes vitorláit nézegettem az elmúlt esztendőben. Nagy víztömegek zúdultak le hirtelen a hegyekről, a malom csak úgy reszketett a bömböléstől. Zsákot borítottam magamra, és felhúztam a zsilipet. Amíg a zsilippel bajlódtam, roppanást hallottam a híd felől. Minthogy a vízzel borított udvaron nem lehelt átgázolni, elővettem a gólyalábakat, és az acetilénlámpa fényénél ellépkedtem a hídig.
A víz elsodorta a hidat mondtam a lánynak, aki igen jókedvűen cigarettázott a díványon. -Más szóval, reggelig itt kell maradnia. Nagyon kellemetlen magának?
- Ha ad egy hálóinget, nem - felelte, nagyon élvezve a szokatlan kalandot.
Odaadtam az új ingemet, amelyet a városban vásároltam a tiszteletére. Hálóingnek ugyan nem volt hálóing, de új volt és selymes tapintású. Az ágyat áthúztam, az eresz alól bolhaűző növényt hoztam, a legényke kalapja mellől kivettem a friss szagosfüvet, a bolhaűzőt az ágy lábához tettem, a szagosfüvet a párna alá, aztán amikor mindennel elkészültem, jó éjszakát kívántam. A lány a rajzaimat nézegette, és hátra sem fordulva, barátságosan viszonozta a köszöntést.
A fészer alatt a priccsen fekvőhelyet hevenyésztem magamnak. Hallgattam az eső lecsendesedő neszezését, és néztem a Dukics lány sötét ablakát. Soha még szerelmes nem voltam, a torkomat semmi sem fojtogatta, nem forogtam soha nyársra húzott kappan módjára érzéseim tüzén, szervezetem nem lépett még ilyen zavaros akcióba, mint ezen az esős éjszakán, ott a fészer alatt. Az orrom tele volt a lány szagával. Éjfél felé járt az idő, és csak forogtam, forgolódtam, gonosz, hűtlen rugóim egyre dolgoztak. A szoba ablaka éjfél körül hirtelen kivilágosodott. Odaléptem, és megkocogtattam.
- Fél? - kérdeztem.
Ott ült az ágyban kihajtott gallérú ingben, és hallgatózott.
- Nem félek - rázta aztán a fejét -, de valaki kopog itt. Már egy órája hallom.
- Nem szokott képzelődni?
- Nem... - Intett, hogy figyeljek. - Hallja?
Semmit sem hallottam, szétnyitottam az ablakot, és füleltem. De így sem hallottam semmit.
- Jöjjön ide - szólott a lány -, és győződjék meg róla. Sejtettem jól, hogy miről van szó, de azért beléptem a szobába. Úgy tettem, mintha figyelmesen hallgatóznék. A padlás felől rövid és szabályszerűen megszakadó kopogások hallatszottak. Kopp, kopp.
- Tudja, mi ez? - kérdeztem vérfagyasztó nyugalommal, és hosszú szünetet tartottam. - Nem tudja? Kopogóbogár. Benn van a gerendában, és a párját körözi.
- Furcsa - mondotta, és elgondolkozva figyelte a kopogásokat. - A párját keresi?...
Határozottan érdekes... - Rám nézett. - Nem aludt még?
- Nem... Kopp, kopp, én kopogtattam... Nem hallotta?
- Maga nagyon érdekes ember, Kázmér. Maga az állatok nyelvén beszél hozzám...
Leültem az ágy szélére.
- Hallotta, milyen erősen, milyen vágyakozva kopogtattam? - kérdeztem halkan.
Intett, és a szeme forrón sziporkázott.
- Hallottam... Hetek óta hallom... De nem ismerem a zoológiát, nem tudom, hogyan szoktak a kopogóbogarak a hívásra válaszolni... - Kopogtasson - ajánlottam -, itt az ágy deszkáján...
Rám nézett, és ujjával lassan, de tisztán és határozottan megkoppantotta az ágyat. A keze után nyúltam, és azt mondtam neki: - Anna.
A másik kezével lassan beletúrt a hajamba.
- Kivel szokott itt csókolózni? - kérdezte a szemembe nézve.
- Magával - világosítottam fel, és a szájamat ráillesztettem a szájára. Nem utasította vissza a csókomat. A kopogóbogár elhallgatott a gerendában, úgy látszik, ott is rendbe jöttek a dolgok.
Lólábú két kötet verset írna erről az ölelésről, gondoltam, ahogy eszeveszetten szorítottuk egymást a sötétben.
- Nagyon haragudtam magára - lehelte a fülembe, és átfogta a nyakamat -, de most már nem haragszom...
Reggel úgy döntött, hogy vonaton bemegy a városba, mintha ott töltötte volna az éjszakát.
Amíg öltözködött, behoztam neki a Veronka szobrát. Láttam, hogy nagyon megörvendez-tettem a jelentéktelen ajándékkal.
A vonat korán indult, sietve mentünk ki az állomásra. Engedélyt kértem, hogy a városig vele mehessek. A keskeny vágányú vonat lassan kanyargott és nyikorgott a dombok között. Anna kihajolt az ablakon, és a szilvafák elszáradó leveleit tépegette.
- Nézze, mennyi virág - csodálkozott a töltés mellett tarkálló sűrű virágszőnyegen. Se a kezében, se a mellén nem volt virág. Átmentem a szomszédos harmadosztályú fülkébe, észrevétlenül meghúztam a vészféket, mint diákkoromban tettem, és sebesen visszatértem Annához.
A vonat megállott, s amíg jobbra-balra sípoltak, szaladgáltak, vizsgálták a vonatot, én a töltés mellett ügyes kis csokrot szedtem össze, és átnyújtottam Annának. Anna mosolyogva nézett a szemembe. (Általában azt tartottam a legszebbnek, hogy egymás szemébe nézhetünk.)
Azt kérdezte, mit tennék, ha nem jönne vissza. Gonosz kis kérdés.
- Kopp - koppantottam meg a vonat párkányát -, kopogtatnék, és hívnám, mint a bogár a párját.
Idenyújtotta a kezét, hogy megcsókoljam, aztán leugrott a megálló vonatról.
- A szobrot - szólottam, és utánasiettem, hogy a szobrot átadjam. A Veronka duzzadt kis faarca furcsállóan mosolygott rám.
Gyalog tértem vissza a fehérvári állomásról a malomba. Nem mentem be a városba, kövér voltam a boldogságtól, nem akartam a banda elé állani. A malom körül különben is sürgős dolgom akadt, a vihar megtépázta, új hidat kellett vernem az elúszott helyébe. Mielőtt munkához láttam, bementem a szobába, megszagoltam az Anna párnáját, amelyen otthagyta hajának és bőrének illatát.
A fiatal kecske és Maszat az ajtóban álltak, és tárgyilagos figyelemmel követték rejtélyes mozdulataimat. A gida nyakán rajta volt a drága nyakkendő, a legújabb divat szerint megkötve.
A fürj félrebillent fejjel kandikált rám, és úgy találtam, hogy a hangja kissé szomorú volt, amikor azt mondta: pitypalatty...