A nőkből nem kell nagy dolgot csinálni - mondja egy barátom

Sokáig járkáltam lakás után. Egy ablakból portörlő rongyot ráztak a fejemre. A portörlő végén valaki dalolt, s miután a kapun tábla fityegett egy kiadó szobáról, felmásztam a negyedik emeletre, és kivettem a szobát. Keskeny szardíniásdoboz volt, s ámbár én voltam benne az egyetlen szardínia, mégis úgy megtelt velem a szoba, hogy a háziasszonynak reggel villával kellett kipiszkálnia belőle.

- Csak egy kis citromlé hiányzik még rólam - mondottam a hajcsigás, erősen belisztezett hölgynek, aki a rend kedvéért nyolc órakor már kizavart az ágyból. - S azonkívül némi szagokat is érzek. - A szagok egyetlen ismert illatszergyár parfümjeihez sem hasonlítottak.

Este, amikor hazatértem, hét macskát találtam a szobámban, a hozzávaló szagokkal. Később még kettőt az ágyban is felfedeztem. Másnap vettem a kéregkofferemet, és odébbálltam.

Valahol az Iparművészeti Iskola tájékán kötöttem ki. Egy kávémérésben néhány fiatal szobrásznövendék savanyú tej mellett hangosan vitázott, és súlyos kalapácsütéseket mért néhány előkelő szoborra. Közelébb toltam hozzájuk a székemet, és én is belemártottam magam a társaságukba.

- Bagdi vagyok - mondta a szomszédom -, ne hidd, hogy mindig savanyú tejet iszom. Csak olyankor fanyalodom rá, ha otthonról késik a töltött káposzta. Te miféle szerzet vagy?

Megmondtam, hogy olyan vidéki halász-vadász-madarász-üreszsebben-kotorász-féle vagyok, és éppen lakásnézőben járok.

- Mutatok egyet - mondotta, és nyomban el is indultunk. - A keresztnevedet nem mondottad meg - figyelmeztetett az utcán. - Engem Jánosnak hívnak. Remélem, téged is.

- Sajnos, engem Kázmérnak kereszteltek. De azért azt hiszem, vagyok olyan János, mint te.

- Igyunk egyet, aztán megmondom - indítványozta Bagdi.

Kivettük a szobát, leraktam a cókmókomat, és beültünk egy kiskocsmába borozni. Hamarosan megkedveltük egymást, és sokáig szorongattuk egymás mancsát. Keményfejű, asztalra kö-nyöklő parasztfajzat volt ez a Bagdi, jó napsütötte aszú, aki kárörömmel és megvetéssel nézte azt a kényszerű és hangos együttlétet, amelynek nagyváros volt a neve. Havonta kétszer egy cserépfazékban töltött káposztát kapogatott otthonról, valami akácos, kútgémes tanyáról, ahol nyáron búzavirágot legel a borjú, télen csepűgatyát foldoz az anyai szív. Egyidősek voltunk, hamar összemelegedtünk.

A kávémérésbe fiatalabb szobrásznövendékek jártak, legtöbbje hencegő kis csimasz volt, engem huszonhat évemmel már maradi öreg legénynek címeztek, aki lehet, hogy értek egy kicsit a vályogvetéshez, de ami a szobrászatot illeti, alighanem lemaradtam az átszállónál.

Az ifjúság rosszul foncsorozott tükrében rettentő zseniknek látták magukat. Én is ilyen üdezöld spenót voltam még nemrégen. Mindenki, aki idősebb volt náluk, hülyeségre és gyávaságra volt gyanús. A kor, amely régen szakállával és alkotásaival sok tiszteletet söpört be magának, valahol útközben elfűrészelte maga alatt a fát; az évek nem érdekelték ezt a társaságot, csak annyiban, hogy megvetették az öregeket.

És én azt hittem, hogy fiatal vagyok még, és kaján bölcselmeket ereszthetek el az öregek terhére. S ezek a kis csipások most engem neveznek öreg téglavetőnek.

- Belefeküdtetek a művészet zavarosába - figyelmeztettem őket -, mint bivalyok a híg sárba, és csak nedves orrotok látszik ki belőle. Ez, barátaim, csak pocsolya, még nem művészet.

Ez a mondat a bivalyokról egészen jó volt lépett hozzám egy szőke, jóképű alak. -Szervusz, öreg, ezennel barátommá ütlek. Egyik kezével megszorította a kezemet, a másikkal meg összeborzolta hajamat.

- Kadarkuti vagyok - mondotta aztán nevetve.

- Badarkúti? Láttalak már, komám. Csúnyán be voltál akkor állítva.

- Vagy úgy - mosolygott Kadarkuti. - Te vagy az? A kapucinusok sírboltjában volt szerencsénk, nemde?

Rosszul emlékezett rá. Bécsben találkoztunk, de nem a sírboltban, hanem valami vendéglőben. Akkor fújták le a világháborút, szedett-vedelt bandánk a Piave felől jövet kikötött egy kicsit a bécsi pályaudvaron. Néhányadmagammal teleettük magunkat valami szörnyű Gemüseschnitzellel, aztán volt, aki elment az operába, volt, aki megnézte a kapucinusok sírboltját, én meg Kadarkun, akivel a Gemüseschnitzel kapcsán kerültem össze, eltűntünk valami mellékutca ködében. Éjfél felé egy mosdótál előtt találtam magam, és bőségesen hánytam. A rossz bortól meg a rossz nőtől, akit a pincér mért ki nekünk. Mégis azt hiszem, inkább az utóbbi felszolgálásától fordult ki a gyomrom.

Kadarkuti emlékezett rá, és sajnálkozva veregette a vállam. Sok baja volt a nőkkel, és utálta is őket egy kicsit. Pedig azok nagyon bomlottak utána. A nők - magyarázta - hajlandók minden csinos képű alakból előnyös tulajdonságokat kiolvasni.

A többivel rossz volt kezet fogni a hosszú oroszlánkörmök miatt, ez a Kadarkuti értelmes fickónak látszott, olyan magamfajta széltolónak, aki nem heveskedett oktalanul múló szamárságokért, és nem tulajdonított fontosságot a körülöttünk bugyborékoló világnézeti toroköblögetésnek. Művész volt, és a művészeten kívül csak az élet érdekelte. Ami azt illeti, nekem sem volt muzikális érzékem az iránt a mesterséges zenebona iránt, amelyet a különböző jelszavak fejlesztettek, és amelybe minden nagyhangú legény beleböffentette valamelyik divatos elmélet bombardonját. Az ember eldobott és elejtett elméletek hulladékai között gázolt, úgy tele volt velük az utca. Mert útszéli hulladékokban rég nem volt olyan nagy a termés világszerte, mint ezekben az esztendőkben.

Az estéket Bagdival és Kadarkutival együtt füstölögtük át egy olcsó művészkávéházban.

Bagdi csak koppantott körmével az asztalon, nem sokat beszélt. Kadarkuti ártatlan mosollyal avatott be a nők és az élet változatos romlottságaiba. Sok furcsa dolgon esett már keresztül, és tapasztalataiból ügyes kis bölcselet-csomagocskákat hozott forgalomba.

- Mi alapjában véve valamennyien kellemetlen kis tetvek vagyunk - zárta le életbölcseletét egy hajnalban, amikor a vízállásmérő több liter bor jelenlétét mutatta ki a hasunkban.

- Mondasz valamit - hagytam rá elgondolkozva. - Te szép szőke tetű vagy, én meg fekete.

Azzal a kifogással, hogy nem tudok anatómiát, és hogy ő megtanít rá, mindennap feljött hozzám, és nagyokat aludt a keskeny heverőn, amíg én szobraimmal vackolódtam. A művészet azoknál a garasoknál kezdődik, amiket az ember kibűvészkedik portékáival a honpolgárok zsebéből. Veszett szorgalommal dolgoztam. Kadarkuti meg csak szuszogott.

Unom Michelangelót - jelentette ki rendszerint, amikor felébredt. Én meg gyúrtam az agyagot. Így jött el a tavasz, és vele valami nagyhangú, levitézlett alak, aki valami kiállításfélét akart szervezni. Nagy felhajtást, meleg sajtót és egy sapka pénzt helyezett kilátásba. Mindössze csak arról van szó, hogy én meg Bagdi aláírjunk valami papirost, mondotta.

- A pénzekből, édes öcsém, leadtok nekem is harminc százalékot - hunyorított igen kedvesen.

Ezt a férfiaktot itt a sarokban most magammal viszem, természetesen csak reklámcélokra. -Le is porolta az aktot, és körülnézett, hogy mi módon szállíthatná el.

- Hopsz - pattintott Kadarkun az ujjával, fölemelkedve a díványról -, bátyámuram elfelejtett bemutatkozni. Ennyit minden jól nevelt szélhámostól elvárhat az ember, nem igaz?

- Kovács - mondta öblös hangú látogatónk fájdalmasan. - A nemzet leépített napszámosa. És ön, uram?

- Alfonz, spanyol exkirály - mutatkozott be Kadarkun is. - De azt az aktot tegye még le egy kicsit. Előbb halljuk a mókát.

- Egyetlen cikk van ma, amiért még pénzt lehet kiolvasztani az emberekből - magyarázta menedzserünk -, s ez ti vagytok, gyermekeim: a paraszt. Ti fogjátok megmenteni ezt a beteg társadalmat... Úgy fogják kapkodni a szobraitokat, mint a cukrot. - Aztán megkérdezte, hogy van-e megfelelő ködmönünk, mert a kiállításra azzal kell elmennünk.

- Gondolja, hogy nagy hossz van most büdös parasztokban? - tudakoltam én reménykedve.

Kadarkuti meg azt szerette volna tudni, hogy ki szállítja majd a trágyaszagot. Menedzserünk méltatlankodva utasította vissza a komolytalan gúnyt, és legjobb szobrommal a karján sértődötten távozott. A kiállításból azonban semmi sem lett, mert az emberünk két hét múlva beleszaladt valami kelepcébe, és a rendőrség lefülelte.

- A dolgaim egyre-másra kezdenek vízbe esni - gondoltam. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam. A fülem megszokta már a döngések, zúgások, csikorgások és reccsenések légióját, a szemem a füstbe, ködbe és ismeretlenségbe vesző utcák képét, a talpam a végtelen aszfalt fájó laposságát, a lépcsők ezreit, szám az ízek lármás, faggyús szegénységét, de amit belső hasz-nálatra nyújtott nekem a nagyváros, azt igen gyakran kiköptem, mint a rossz ízű orvosságot.

Kadarkuti kajánul röhögött rajtam, hogy bedőltem az öreg ripacsnak, már amennyire bájgödreivel és piros macskaszájával röhögni tudott.

- Nekünk, buta vidékieknek össze kell tartanunk - fújta meg a toborzót Bagdi.

- Helyes - gyűltem testvériesen a zászlaja alá. - Ha nem tartunk össze, ez a sok undok patkány leharapja a fejünket. - Elmeséltem neki - elismerem, minden logikus összefüggés nélkül - az Annával való kegyetlen tündérmesémet is. - A nők hűtlen tehenek - biztosított Kadarkuti könnyedén -, nem kell nagy dolgot csinálni belőlük. A nőnek némely szerve nem egyezik a miénkével, s ez sok galibát csinál. - Ami pedig Annát illeti, menjek csak el szépen a főpostára, ahová poste restante leveleimet címeztem, és kérjem ki őket. Egészen bizonyos, hogy hiánytalanul megkapom valamennyit.

Valóban ott voltak, másnap, legelső levelem kivételével, valamennyit visszakaptam.

(Hej, Dukics kisasszony, de gyanútlan pincsikutyád voltam, hogy szaporáztam utánad a lábam, és te milyen alaposan kiejtettél magadból! Sohasem tudtam, hányadán is vagyok veled, és ebből gyászos butaságok származtak... De ha olvasod ezt a balesetet, ne nyugtalankodj: a sebeket nyomban leragasztottam antiszeptikus angoltapasszal, nem történt semmi komplikáció.)

- Látjátok ezt az üzlethelyiséget? - kérdezte Kadarkuti egy éjszaka, amikor Bagdival hármasban hazafelé ballagtunk. - A bérlőt a múlt héten elárverezték. Holnap kibérlitek ezt a butikot, és ki fogjátok állítani a vacakjaitokat. Tudjátok ti, milyen kincs rejlik abban, hogy büdös parasztnak nevez titeket a szájhagyomány? Annak az alaknak igaza volt. A sok hülye között akad néhány, aki bedől a trágyaszagotoknak, és elhiszi, hogy tehetségesek vagytok.

A kiállítás gondolata nem rossz, bólintottam a fejemmel, mert otthonról hozott hamuban sült pogácsám végképp elfogyott, részint az átváltásnál, valutakülönbözet címén, részint a salad de boeufök miatt. Az igazat megvallva, a parasztságom körül is baj van egy kissé. Merthogy sosem hordtam trágyát. Kadarkuti azt kérdezte, hogy a tehenünk talán műtrágyát termelt?

- Nem, mert sohasem volt tehenünk. Csak kecskénk volt. A kecske, amint köztudomású, igen elenyészőket trágyázik. Olyan, mint a gyógyszerész, aki füveket gyűjt, és labdacsokat készít belőlük.

Elhatároztatott, hogy meg kell indulnom a hírnév lejtőjén. Kadarkuti másnap felkereste a háztulajdonost, és - hogy milyen lódítások segítségével, ma sem tudom - elintézte, hogy az üres helyiséget minden előzetes fizetség nélkül megkaptuk két hétre. A boltnak kissé csődszaga volt, előttünk egy linóleumüzlet bukott meg, de az orrom megszokta már a

legvészesebb szagokat is, nem sokat törődtem a kellemetlen előjelekkel. Néhány állványt és szegényes drapériát szereztünk, és az ócskaságokkal bedíszleteztük a csődszagú helyiséget. A falak így is sivárak és piszkosak voltak, a régi üzleti állványok porból és sötét pókhálóból vízszintes és függőleges vonalakat rajzoltak a tapétákra. De Kadarkuti megoldotta a piszokkérdést is azzal, hogy Szentendrén felhajszolt egy festőt is, zömöket, kurta lábút, amolyan bajuszpedrő mozdulatokkal, aki a lovakat és juhászokat jó egyiptomi szokás szerint mindig valami meglepő helyzetben és profilban ábrázolta. A képeivel aztán betakartuk a piszokvonalakat, és a helyiség kezdett valami kiállításféléhez hasonlítani. A képeket különben sok gusztálgatással és tanakodással maga a festő akasztotta a falakra. - Ehun - mondotta néhányszor, pedrő mozdulatot végezve. A képeket én is szemügyre vettem, és úgy találtam, hogy a kicsi lovacskákkal valami baj van, a lábuk valahonnan a hasuk közepe tájáról ágazott szét, mint a fiatal zöldhagyma gyökere, és volt olyan lovacska is, amelyik öt lábon ügetett a salátaszínű legelőn.

- Itt elszámítottad magad, kisöcsém - figyelmeztettem vadonatúj cégtársunkat -, itt ennek a két lónak összesen tíz lába van. Nem lesz sok?

Bagdi megvetően szegezte kurta orrát a képeknek.

- Ha már paraszt vagy - mondotta rosszallóan -, miért nem maradtál otthon. Itt úgy fognak mutogatni, mint a kétfejű bornyút. Mert Bagdi művésznek érezte magát, nem Szent István-napi mutatványnak. Rajta csókolt legnagyobbat a művészet múzsája. Különben nem nagyon hitt a múzsa csókjában, hiába magyaráztam neki, hogy engem is egy Dukics nevű vidéki múzsa csókolt szobrásszá. Valami feslett fehérnép járt volt egyszer nála éjnek idején -emlékezett vissza ő is valami művészi fajtalankodásra -, de lehet, hogy csak kávéházi felírónő volt az illető.

A zömök fiú, miután végzett ötlábú állatainak amputálásával, oldalra hajtotta a fejét, és gyerekes elégedettséggel nézte munkájának eredményét. A mezők és a legelők is gyerekes zöldek voltak, a ménesek egykedvű falovacskák módjára vágtattak a kép bal oldaláról a jobb oldalára. Volt olyan képe, amelyen jobbról balra vágtattak. - Ehun - mondotta elégedetten, és a zsebéből elővett egy csomó számmal ellátott papírnégyszöget, amiket aztán gondos válogatással odaszúrt a képek alá.

- Te Bagdi - ütöttem a fejemre -, látod ezt a parasztot, ez érti a dörgést. Már az árcédulákat is magával hozta. Mi meg teljesen megfeledkeztünk róla.

Egy félreeső helyiségben néhány árcédulát találtam, a kirakatban nyilván ezek jelezték a linóleum szőnyegek árait, találomra minden szobor alá odaakasztottam egyet, és ezzel a kiállítás kezdetét vette. Kurta combú festőkollégánk a pénztárnál foglalt helyet, én és Bagdi a háttérben malmoztunk. Kadarkuti pedig ezalatt a városban dolgozott, fellármázta az újság-írókat és ismerőseit, sőt egy fotoriportert is a nyakunkra hozott. Az újságírók mindenféle badarságokat kérdeztek, Bagdi dühösen hallgatott, a festő zamatos butaságokat fecsegett sok ehunnal és nyelvtani hibával, s így én állottam ki, hogy megfelelő mennyiségű lódítással biztosítsam az olvasók érdeklődését. A fickók nem hitték el ezeket a lódításokat, de leírták, mert éppen azt kapták, amit akartak: jól olajozott blöfföket a közönség hazugságszomjának csillapítására. A lapok a képmásunkat is lehozták, engem egy agyonlőtt bankrabló és egy újszülött gorilla arcképe között. A sajtóra nem fizettünk rá, szép számmal jöttek a kíváncsiak, akik szobrászkodó béreslegényt meg festegető napszámost akartak látni. A kartonlapok, amelyeket találomra raktam a szobraimra, máshol talán zavart okoztak volna, nálam nem vezettek semmi bonyodalomra. Tiszta haszon volt, amit a portékámért adtak, s így tökéletesen egyre ment, hogy a Szénahordó munkás-omért adnak-e kevesebbet vagy Szántás traktorral című féldomborművemért. A festőnek rosszabbul ment a dolga, fürge és soklábú lovacskáira nem akadt vevő.

- Ehun - panaszkodott kissé irigyen -, maguk mindennap lebonyolítanak egy-két üzletet, hozzám még ide sem szagol a kuncsaft.

Atyailag türelemre intettem. Majd csak betéved egyszer egy igazi műértő is a butikunkba, meglátja, fényes boltot fog azzal csinálni. Alig hangzott el a biztatásom, máris betévedt egy vidéki alak a boltba, és erősen kezdte nézegetni a festményeket. Két képet szótlanul leakasztott, és kövér pénztárcát húzott elő bricsesznadrágja hátsó zsebéből.

- Melyik a mester? - tudakolta széles szívélyességgel és biztatóan. Aztán a képekre kacsintva, be is mutatkozott. - Nagy lószakértő vagyok - jelezte -, a gyermekeim is folyton lovakat pingálnak. A nagyobbikból luxuslókereskedőt csinálok, hadd folytassa az apja mesterségét. Aztán még egyszer megnézte a lovakat, mint a lópiacon, és letette a pénzt az asztalra. -Gyönge kis állatok - mondotta -, de azért becsületes árat fizetek.

Ehun nagyot ugrott örömében. A zsebéből kiesett egy munkakönyv, Bagdi felvette, és belenézett.

- Mindjárt gondoltam, hogy nem paraszt - mondta, és visszaadta Ehunnak a munkakönyvet.

Ehunról így derült ki, hogy kaptafakészítő. Szerencsére éppen letelt a két hét, megmaradt szobrainkat hazaszállítottuk, kifizettem a tartozásaimat, és a maradék pénzt szépen elosztottam hatvan zacskóba, és betettem a kofferembe. Minden zacskóba egynapi üzemköltséget raktam. Úgy számítottam, ha mindennap csak egy zacskót emelek ki a bőröndből, a pénzem kereken hatvan napra fogja futni.

De, amint már említettem, gyönge számtantudós voltam, s így ezúttal is elszámítottam magam.