Találkozások

Megidéztek a rendőrségre, és egy karbolszagú szobában viszontláttam Pétert. Ősz szálak voltak a halántékán, intett, hogy fojtsam el a cigarettámat, mert hivatalos ügyben szeretne velem értekezni. Le is ültetett, szemben az ablakkal, hogy az arcomat jól láthassa.

- Mikor találkoztál utoljára Asztalos Verával? - kérdezte erőlködő könnyedséggel. Nem tudom, ráztam a fejem. Nem tudom, ki az az Asztalos Vera. Péter a nehezen emlékező jómadaraknak kijáró gyöngédséggel biztatott.

- Asztalos Verona. Nem ismered? No, gondolkozz csak, fiam... Tegnap fogtuk le... Nos?...

Hát lássuk csak... Nem volt véletlenül viszonyod az elmúlt évben egy szőke lánnyal, aki egy fehérneműgyárban dolgozott? Gondolkozz, fiam... Gondolkozz, kérlek... És egy lélegzet alatt mindjárt azt is megmondhatnád, mi lett a gyerekkel?

Csöpögött a jóakarattól, mint a disznóháj. De még mindig nem tudtam, hová akar kilyukadni.

Közöltem vele, hogy tudtommal jó ideje senkivel sem volt viszonyom, szőke fehérneműgyári lányokkal legkevésbé. Erre fölállott, és a barátságáról biztosítva, nagy szeretettel kezdte veregetni a vállam.

- No, Kázmér, fölösleges ez az óvatosság. Segítségedre leszek. Arról az Asztalos Veronáról van szó, aki a Dunába dobta a gyerekét. Engem mindössze csak az érdekel, hogy mikor beszéltél a nevezett nővel utoljára...

A cirkusz mulatságosnak ígérkezett. Nem volt nehéz a Péter rosszul kiagyalt kérdéseiből és rendőri nyájasságából megértenem, hogy félig-meddig cinkossággal és felbujtással gyanúsít.

Mindenesetre kedves tőled, mosolyogtam, hogy ennyire a segítségemre akarsz lenni. Szívesen beismerném a kedvedért, hogy nevezett nőt én bujtottam fel arra, hogy nevezett gyermekét a Duna habjaiba ölje, de nem tehetem. Nevezett nőt én egyáltalában nem ismerem. Mulattatott a Péter együgyűsége, és hogy a mulatság teljesebb legyen, megjátszottam a fölényesen tagadó gonosztevőt. Megengedtem, hogy Péter néhányszor sarokba szorítson, és megmutassa boldogan vigyorgó vadkanfogait. Játszottam vele jókedvemben és haragomban, a sarokból aztán hirtelen kisiklottam, és elinaltam. Péter megnyergelte ösztövér, pókos logikáját, és üldözőbe vett. Kérdései és bizonyítékai egyre sűrűbben pufogtak mögöttem. Kifárasztlak, piszok - nevettem magamban. Menekülést színleltem, és a lódítások gyanús mellékutcáin csalogattam magam után. Közben segélycsapatokat is kapott, hárman voltak már, nagyokat püföltek rozzant gebéjükön, és csurgott róluk a derék verejték. Megsajnáltam őket, hirtelen megállottam, és megadtam magam. Boldogan feküdtek neki a jegyzőkönyvnek, s mikor már majdnem elkészültek vele, eszembe jutott, hogy a szóban forgó Asztalos nevű hölgyet összetévesztettem egy Lakatos nevűvel, és így nem gilt az egész beismerésem. Ez a Lakatos nevű nő is szőke volt, de hivatásos modell volt, nem gyári munkásnő. Péternek megcsikor-dultak a fogai, mintha cseresznyemagokat ropogtatott volna.

- Vezessék be a nőt! - adta ki a parancsot csípőre rakott kézzel, és szemlencséjét merev figyeléssel rám irányozta. Egy vak lóért nem adta volna, ha belemárthat egy kis gyermek-gyilkosságba.

Vékony, egyszerű nő lépett a szobába. Rám meresztette a szemét, aztán ijedt vinnyogással lekapta a fejét, és eltakarta az arcát. Péter szótlanul elhúzta a kezeit.

- Emelje fel a fejét. Ismeri ezt az urat?

A nő rám emelte a szemét. Forró és rémült volt a pillantása. Valami régi napsütés barnára cserzette a bőrét, de a régi egészséges cserzést sápadt városi bársony vonta be. Inkább tragikus volt, mint szép. Nem ismertem, nem emlékeztem rá. De ahogy nézett s rémületének örvényei lassan elsodródtak, s gondolatai visszanyerték egyensúlyukat, úgy rémlett, hogy

szemeinek mélyéből valaki, talán egy régi szomszédom, talán a fürdői postamesternő lánya, ismerős zsebkendőt lobogtat felém.

Péter rárivallt, hogy nyissa ki a száját, és mondja meg, ismer-e. Ki vagyok?

- Felméri Kázmér - súgta engedelmesen.

Péter diadalmasan kapta fel a fejét. Nem értette, hogy én miért nem ismerem.

- Amikor először kihallgattuk - fordult a nőhöz -, azt mondta, hogy ezért az úrért történt a dolog. Felméri Kázmérért. Fenntartja?

A nő lehajtotta a fejét. A válla megrándult, mereven nézte a padlót, és nem felelt. Mintha nem is hallotta volna a Péter kérdését. Péter felrezzentette.

- Talán kinyitná a száját? Lesz kegyes?

A nő ijedten emelte fel a fejét.

- Kérem - mondta halkan és készségesen.

- Hajlandó megismételni, amit tegnapelőtt mondott?

- Igen... Mit mondjak...

Péter rikácsolt. Elismételte a lány vallomását. Mérges volt, mint a fényképész, akinek leghatásosabb pillanatfelvételét rontották el. A meglepetés, a frappírozás, ez kellett volna neki. Hogy a nő rögtön a szemembe mondja cinkosságunk bizonyítékait, és én jó mozisan leroskadjak a székre az igazság kólintása alatt.

- Mit mondjak... - ismételte a lány, és szomorúan nézett rám.

A Péter hangja most hirtelen beleütött, mint a mennykő.

- Nyissa ki a száját - sisteregte, s aztán hirtelen megint lágy arcot vágott. Csúnya hangszer volt, úgy hangversenyezett magán, ahogy akart. - Tegnap azt mondta, hogy Felméri úrért történt a dolog...

- Azt mondtam, hogy Felméri úr... Ha Felméri úr... Ha találkozhattam volna Felméri úrral... s elmondhattam volna, hogy milyen rossz helyzetbe kerültem... akkor Felméri úr bizonyára lebeszélt volna, hogy megtegyem... Felméri úr nem engedte volna, hogy a Dunába öljem magam a gyermekkel. Azért mondtam, hogy érette történt... Hogy nem találkozhattam Felméri úrral...

- Ezt a mesét az óvodában mondja el - vigyorogta Péter.

- Nem mese... Felméri úr semmit sem tud a dologról...

Szánalmasan ingadozott. Hozzáléptem, belenéztem a szemébe.

- Ki maga? - kérdeztem.

Lehunyta a szemét.

- Veronka - mondta halkan és bocsánatkérően. - Ne tessék rám haragudni... Nem tudtam, hogy Kázmér úrnak kellemetlenséget okozok...

Sovány volt, az arca beesett, egy csöppet sem hasonlított a régi Veronkához.

- Ne tessék rám haragudni, Kázmér úr - tette hozzá kérlelően, amikor látta, hogy elgondolkozom.

Nem haragszom - nyugtattam meg.

Péter úgy érezte, hogy szent kötelessége ezt az egyszerű nyomorúságot úgy összegubancolni, ahogy csak lehet. Valami dús bűntett-komplexummal akarta aznapi kenyerét megszolgálni.

Olyan lelkesedéssel csinálta, hogy kőből is tudott volna olajat préselni, ha a szolgálat érdekei úgy kívánták volna.

- Gyerünk, Péter - biztattam mosolyogva -, lássam, mit tudsz belőlem kibolházni.

Felvette legbőszebb arcát, és jelezte, hogy ha kihívóan viselkedem, letartóztat. Csupa düh volt, hogy a hurkot sehogy sem tudta a nyakamba illeszteni. Régi tökéletlenségi gátlásai sikertelenül összeomló kirohanásai után újra erőt vettek rajta, már csak szolgálati frázisaiba kapaszkodott, ezekben bízott meg. Végül is kénytelen volt a sovány jegyzőkönyvet lezárni.

Vidáman intettem neki búcsút.

Kevés zöldséget ettél, Péter. Megint alulmaradtál.

...Potyogtak a körúti levelek. Ahogy lépegettem, a régi vakarcs lépegetett mellettem. A kecskével huzakodó, málét hintő szeplős kis Veronka, nevető recés fogaival. Az évek jó kozmetikusnak bizonyultak. Elmulasztották a szeplőit és vele együtt a mosolyát is. Ölt volna?

Azt mondta, hogy a gyermekkel együtt akarta magát a vízbe vetni. A gyerek azonban idő előtt kicsúszott a kezéből, mire utánakapott, már késő volt...

Lassan ballagtam az aszfalton. A körúti fákat nézegettem. A zsebemben egy levél volt.

Bertalannak írtam, közöltem vele, hogy nem dolgozom tovább nála. A levelet betoltam a postaláda nyílásán. Veronkára gondoltam. Rásóznak vagy másfél évet. Felmentem egy ügyvédhez, fehérvári ismerősöm volt. Komolói Bélának hívták. Emlékeztem rá, tanító volt az apja, ő meg kitűnően tornázott.

- Fizetni egyelőre nem tudlak - figyelmeztettem, miután előadtam a tényállást -, de valami csekélységgel majd kárpótollak. - Másnap két márványalakot küldtem fel neki előlegbe. Úgy beszéltük meg, hogy ő azon fog dolgozni, hogy a „cselekményt” valami erős lelki depresszió okozta beszámíthatatlanságnak tudják be, vagy legalábbis ne minősítsék szándékosnak. A fogalmakat, úgy láttam, itt hajszálak választják el egymástól, s e hajszálnyi eltérések időben kifejezve éveket jelenthetnek.

Két hét múlva felkerestem Veronkát. Hamarább nem lehetett. Az ügyészségi fogházban volt már. Az irodában vártam rá. Öreg állami íróasztal - vettem fel a leltárt -, üres faláda, köpőcsésze, rostélyok az ablakon és tintacseppek. Mindenütt tintacseppek. A nap a szemközti háztető felett járt, és belövellt a rostélyon egy sovány, sárga nyalábot. Veronka ott állott előttem, a nap elhervadt pesti cipőjére hullott.

- Jól érzi magát, Veronka?

- Kázmér úr - dadogta, és én intettem, hogy jól van, nem kell semmiért hálálkodnia. Az a kis ennivaló, amit beküldtem neki, semmit sem számít. Az ügyvédért meg fölösleges hálálkodnia, egy fabatkát sem fizetek neki, és azért se vágjon olyan hálálkodó képet, hogy megtiszteltem a látogatásommal. Úgysem volt egyéb dolgom. Az a kérdés, hogy jól érzi-e magát? Van-e valamire szüksége?

- Nincs, Kázmér úr - köszönte meghatottan.

- És a fogság? Nem szenved nagyon miatta?

- Nem, Kázmér úr - rázta fejét. - Legalább ülhetek és gondolkozhatom.

- És min gondolkozik?

Az orra körül, most vettem észre, kijöttek a régi, otthoni szeplők, és ettől visszakapta tíz év előtti szemeit és gyerekes száját.

- Mindenfélén elgondolkozom... Néha az otthoni dolgok is eszembe jutnak.

Megkérdeztem tőle, hogy mikor járt otthon. Három év előtt. Látogatóban volt az anyjánál.

- A malmot nem ejtette útba? - tudakoltam felpislogó kíváncsisággal. - Amióta eljöttem otthonról, jóformán semmit sem hallottam róla.

Intett, hogy a malomnál is járt. Ferenc kezeli, a földeket meg bérbe adta. Ferenc éppen új tengelyt ácsolt a régi helyébe. Füleltem. Új tengelyt? És a kertet is bérbe adta?

- Azt is - bólintott Veronka. Aztán halványan elmosolyodott. - Az eperfát, tetszik rá emlékezni, ott a zsilip fölött... egyszer leszakadt alattam egy ág, és én beleestem a patakba... a vihar kidöntötte.

Emlékeztem rá. Fekete epreket termett. Szerettem volna még egyet-mást megtudni, mert úgy kiesett minden az emlékezetemből, mint lyukas zsákból a liszt, de az őr szedelőzködött, lejárt a látogatási idő. Kezet fogtunk.

- Még elnézek - mondottam.

Veronka sápadtan nézte az olajjal beeresztett hajópadlót. - Köszönöm, hogy meglátogatott, Kázmér úr...

Nem volt ezen semmi köszönnivaló. Az érdeklődés vitt hozzá, nem valami kegyes jóakarat.

Csapzott kis romantika volt így találkozni régi éveimmel. Hervadt romantika ez, mint a Veronka cipője. De nincs mit csinálni, a múltunk mégis a miénk, ha bekocogtat hozzánk, mégiscsak ajtót nyitunk neki. Van, aki úgy tartja a kapcsolatot eltávozott éveivel, mint valami szegény rokonnal. Én derűsen üdvözöltem őket. A Veronka látása sok nevető emléket hozott nekem. S minthogy a keret, amelyben tenyésztem és múltam, nem volt éppen a hajlamaimnak megfelelő, Veronkát és a vele érkező régi évek látogatását igen szívélyesen fogadtam.

Többször bementem a fogházba, s már úgy volt, hogy rendszeres vendég leszek ott, amikor Kiskázmér hirtelen megbetegedett. Vörhenyt kapott, és az orvos utasítására a lakás egy részét le kellett zárni. Ilona megijedt, és nem mert a gyerek ágyához lépni. Láttam rajta, hogy attól fél, ő is megkapja a betegséget. S így, amikor arról volt szó, hogy a gyereket vagy járvány-kórházba viszik, vagy valakinek el kell zárkóznia hat-nyolc hétre az elkülönített szobában, Ilona szívesen és gyorsan lemondott a javamra anyai jogairól. Ilyen volt. Óvakodott minden kellemetlenségtől és önfeláldozástól. Az önfeláldozásra külön elméletei voltak.

Kiskázmér eddig nemigen vett tudomást arról, hogy az apja vagyok. Elvonták és elszigetelték tőlem, amit Ilona közömbösen nézett. A gyerek odaát lakott a mapunál és papunál, s minthogy nem örömest tettem be hozzájuk a lábam, a Kiskázmérral való rokoni kapcsolatom alaposan meglazult az idők folyamán. Tettem ugyan néhány hódítási kísérletet, de nem nagy eredménnyel. A papu résen volt, s közeledéseimet rögtön megfelelő rágalmakkal ellensúlyozta. A meséimmel mégis sikerült valami gyönge alagutacskát építenem a gyerek érzelmeihez. Szívesen vette, ha meséltem neki. Ebben, úgy látszik, kiválóbbnak bizonyultam, mint a papu, aki azon volt, hogy engem teljesen fölöslegessé tegyen, és a Kiskázmér meseszükségletét is személyesen fedezze. Persze, nem tetszett neki, hogy a gyerek elismerően emlegeti a meséimet. Kijelentette Ilonának, hogy megzavarom és elrontom a gyerek fogalmait, s hogy a meséimről bántó tanulságok fityegnek. A mesékben legyen üveghegy -érvelt a papu -, legyen kacsaláb és fekete királyság, és ha már szegény gyerekről van szó, akit szakadt fenekű nadrágban járatok, a mese végén legalább nyerje el a szegénység jutalmát, kapja meg a neki járó királylányt és fele királyságot.

- De Felméri úr - dohogta a papu ide-oda mozogva kurta lábain, mint egy öreg dakszli -, Felméri úr, mint mindenben, ebben is eltér a szabályoktól, és teletömködi a gyerek fejét zavaros ostobaságokkal.

- Valóban - közölte Ilona kelletlenül -, miért fecseg annyi értelmetlenséget a gyereknek.

Szegény nem tudja megemészteni.

- Úgy gondolja? - tettem fel a kérdést. - A papu hülyeségeit talán könnyebben meg tudja emészteni?

- Mérsékelje magát...

- Nem vettem észre, hogy egyetlenegyszer is végighallgatta volna, amit Kiskázmérnak meséltem.

Nem, csakugyan nem hallgatta végig, felelte vállvonogatva. Igen komplikált dolgokat agyalok ki. Regényeket kéne írnom.

A hiba az volt, hogy elhanyagoltam a régi költői igazságszolgáltatás perrendi szabályait, a nadrágok likait nyitva felejtettem, és elmulasztottam a hercegkisasszonyt összeházasítani a juhászbojtárral. A hercegkisasszony és a juhászbojtár, a pórleány és a herceg hozzátartozik lelki eledelünkhöz. A mozik ma úgy potyogtatják nekünk az égből, mint a mannát. Ezek a pórleányok és bojtárok az együgyű idők rekorderei, óriási távolságot futnak be aránylag rövid idő alatt a hercegi célkarikáig. Innen a népszerűségük. A bojtár-hercegnő együttest, de még inkább a pórleány-herceg duót Ilona is a mese tisztes hagyományainak tekintette, és nem értette, miért makacskodom. A vitába Macskássy is beledugta az orrát, és osztotta a papu pedagógiai kifakadásait. Álláspontját úgy fogalmazta, hogy a mese andalítson. A gyerek költői szépségeket kapjon, képzeletbeli gyönyöröket és ne társadalmi helyzetképeket.

- Komoly, de egészséges képzeletű nemzedékre van szükségünk - lépett fel gépiesen és kissé merész fordulattal a népgyűlési hordóra, hogy aztán minden összefüggés nélkül az új korszellem kialakulásáról beszéljen.

Az új korszellem kedvelt gebéje volt. Le sem szállt róla egész nap, fáradhatatlanul hajszolta.

Az új nemzedék komoly tegyen - adta ki a parancsot, s a komolyság alatt valami beteg fanatizmust értett, valami végzetes kancsalságot, a derű és a bibliai erények száműzését, egyszóval valami mord ostobaságot. Rögtönzött népgyűlési szónoklata során természetesen útba ejtette a harci vitézséget is. Az orrlikai szétnyíltak a gyönyörtől, és szódárdája vadul szúrta le a megértés lágy szófecsérlőit. A művészetet és irodalmat is felnyársalta.

- Az irodalom - emelte fel csöpögő dárdáját - a butaság lejtőjére sodorta az embert. Megtömte elméjét fölösleges gondolatokkal, és kifejlesztette benne a kritikai szellemet, amely teljesen megengedhetetlen ott, ahol a tömegek sorsát nem maga a tömeg, hanem az egyéni rátermettség kormányozza.

Általánossá vált plakátszövegek voltak a gondolatai. Az arca közepe előugrott, ahogy beszélt, fogai megnőttek és csattogtak. Az ablakhoz húzódtam ösztönszerűleg, hogy egy kis napot kapjak ennyi árnyék után. Macskássy tovább beszélt, mert nem járt még le a lemeze. Úgy találta, hogy az irodalom és művészet meddő dolgokkal bútorozza be a mai ember életét.

Nem ösztönöz cselekvésre, sőt megállásra és zavaros tétlenségre vezet, mint a rosszul irányított utcai forgalom. Cselekvésre, tettek özönére van szükség, rakéták süvöltésére és robbanására, és nem a művészet emberszerető papolására. A templomi prédikációk műfaja lejárt...

- Európa térképén - mondottam kihűlt kis pipámat nézegetve - most sok ilyen farkas csatangol. Hangos minden országút a csikorgásuktól. A békés utasnak még a kalapját is felfalják...

Macskássy megállott, és megvetően legyintett.

Milyen ember vagy te, hogy mosolyogsz, és jól érzed magad ebben a galád században? -kérdezte.

Úgy nézett rám, mint egy nagy rakás szemétre. Mert nem üvöltöttem vele. Mert elmaradtam a rohanó, csikorgó falkától. Mert nem tudtam ordas lenni. Te jó Isten, nem tévedtél? Ordas-szívet raktál az emberi bőrbe? És egy évtized alatt csirkeagyvelővel cserélted ki kétezer grammos, szépen fodrozott, értelmes agyvelőnket?

Semmi okosat nem tudtam a Macskássy szónoki kérdésére felelni. Nem is várt feleletet.

Undorodva elhagyta lakásunkat. És Ilona, aki a mások iránt való szolidaritásban nem ismert határt, fanyalogva jelentette ki, hogy olykor egy műveletlen vadember benyomását keltem.

Mintha csak az erdőből jöttem volna.

Ilyen előzmények után szinte megnyugtató volt, hogy Kiskázmérral magunkra maradtunk. A betegség nem ígérkezett súlyos lefolyásúnak. Néhány nap múlva már alább is hagyott a láza, és mesét akart hallgatni. Az időről és madarakról kezdtem neki beszélni. Egy őrgébicset, amelyik ott fészkelt a malom közelében, egyszer csúnyán megtréfáltam. A tojás helyett fatojást csempésztem a fészkébe. Ezt a mesét ügyesen felhígítottam, és párbeszédes formába öntöttem. A dologba bevontam régi rigónkat is. Az öreg kujon nagyokat lódított hőstetteiről, s főként ifjúkori kalandjairól. Egy szarkát is szerepeltettem; perlekedő, pimasz alak volt, felbiztatta az őrgébicset, hogy tegyen ellenem jelentést az állatvédő egyesületnél. Az őrgébics megfogadta a tanácsát; el is indult a városba, a szarka mutatta neki az utat, de a nyuszt kihallgatta őket a háztetőről, és besúgta nekem a dolgot. Nagy ramazuri keletkezett, később a többi állat is belekeveredett az ügybe, és Kiskázmér csillogva hallgatta a ritka kalandot.

Atyáskodva elhintettem belé egy kis erkölcsi oktatást is, mint mazsolát a rétesbe. Kiskázmér csak a kitömött mackókat ismerte eddig, meg a rossz szagú és örökké prédikáló állatkerti rókákat. A vidám mesékből lassan megismerkedett a többi állattal is. Persze az erdőt is bemutattam neki. Nem unta, egyre unszolt, hogy folytassam. Kísértésbe jöttem, hogy valami vitéz dologgal csaljam ki magam iránt az elismerését. Elkottyantotta, hogy a papu egy csöppet sem tart bátor legénynek, sőt amennyire a töredékes körülírásból megállapíthattam, gyámoltalan és semmirekellő alaknak nevezett. Kirukkoltam hát a stüszi vadász-mesével. Az úgy történt, adtam elő ravaszul, hogy Kosztántyin, a félfülű csebres, fenyődeszkából egyszer remek nyilat faragott nekem ajándékba. Gyönyörű szerszám volt, a falusi fiúknak majd kiesett a szemük a bámulattól. Ügyes faravasza volt és hosszú vályúja a kiröppenő nyílvessző számára. A nyílvesszőket kemény bükkfából készítette, kis bádoghegyet kalapált rájuk, csak úgy füttyentettek, ha kilőttem őket. Kosztántyin sokat beszélt arról, hogy fenn a sziklák között sasok laknak, még a bárányt is elrabolják. Az egyik egyszer lecsapott, és elvitte legszebb récénket. No, megállj, zsivány, mondottam, ezt megkeserülöd. Szőrös nyúllábból tokot készítettem a konyhakésnek, azt a derekamra erősítettem, vállamra akasztottam a nyilat, és megindultam az erdőbe. A rigók vészkiáltásokkal figyelmeztették az erdő lakóit, hogy jövök, a mókusok elsurrantak, a harkályok abbahagyták kopácsolásukat, és minden állat hanyatt-homlok menekült előlem. Sokáig mendegéltem, éspedig igen elszánt léptekkel a sűrű erdőben. Órák múltak el, végre valami sziklás tisztásra értem. A magasból nyúlsírás hangja ütötte meg a fülem. Fölpillantok. A nagy rabló ott keringett a fejem felett, karmai között egy szegény tapsifülessel. Hirtelen egy cserje ágai közé rejtőztem. A sas széles körökben ereszkedett zsákmányával lefelé. Fölemeltem a nyilamat, céloztam, elpattantottam a ravaszt, a nyílvessző nagyot füttyent, a következő pillanatban a sas megállott a levegőben, aztán puff, törött szárnnyal zuhant a földre. Karmai között ott volt még a síró tapsifüles, az istennek sem engedte volna el. Odamentem, sértetlen szárnyával hatalmasat vágott felém. Fejbe akartam ütni, nekem ugrik a csőrével, s mire magamhoz tértem, már véresre tépte a fülemet.

Hátráltam, horgas csőrét vijjogva tartotta készenlétben.

- Féltél? - tudakolta Kiskázmér fojtott hangon.

- Egy csöppet sem. Vitéz tökmag voltam, újra támadtam. - És bő részletességgel előadtam, hogy milyen élethalálharc kezdődött köztem és a vérengző rabló között. A tapsifüles elvérzett a vad körmök között, a sas el is engedte, hogy teljes dühével ellenem forduljon. Végre sikerült főbe kólintanom, és csőrét, lábait megkötöznöm. A kabátom akkor már rongyokban csüngött, s arcomból, kezeimből bőségesen csurgott a vér. A nagy erdei viaskodásnak hamar híre futott, a báró is eljött a kastélyból a lányával, hogy megbámulják remek zsákmányomat.

A faluból is sokan kijöttek, és én aznap este büszkén írtam be a noteszembe: Felméri Kázmér

In document Napos oldal (Pldal 195-200)