Kétórás út volt a faluig, onnan húsz perc a malomig. A fürdőtelep frissen kátrányozott táncszínjében három fiatal hólyag nagy lármát csapott a szaxofonnal és dobokkal.
Valahonnan Kolozsvárról szaladtak világgá pecsétes szmokingban és lyukas cipőben. Hárman összesen nyolcféle hangszert hoztak működésbe, hogy a kutyát, aki az ajtóban farolt és nagyokat vonított, ne is említsem. Leráztam magamról a port, és beálltam én is a táncolók közé. Lehetett vagy nyolc-tíz lány, környékbeli gazdálkodók lányai, pap- és tanítócsemeték, néhánya sápadt és szörnyen hajadongyanús. Vékonyak és ijedtek voltak, pazar ugrándozást vittek véghez: ha az ember nem fogta őket erősen, kiugrottak a kezei közül. A sovány felhajtásból kigömbölyödött egy golyvásgalambszerű, erősen húsos fehérnép. Elöl a súlyos dombormű arra késztette, hogy hátrafeszítse a fejét, ide-oda tipegett, és sósperecet ropogtatott. Ha Tömzsi most itt volna, nagyokat röhögnénk - gondoltam magamban.
Szeretem a derűs eseteket, felkértem hát én is, s úgy megforgattam, hogy szél támadt, és künn recsegni kezdtek a vackorfák. De a perecevést nem hagyta abba. - Örömmel látom, hogy jó étvágya van - ismertem el finoman. Másokat is felkértem, és úgy vettem észre, jól fogok a hölgykoszorúnak a négy botfülű táncos után. A fürdőgondnok, értesülve vendégszereplésemről, kihívatott és felszólított, hogy fizessek belépődíjat.
- Örvendjen, hogy felrázom poshadó áruraktárát - intettem a parlagon kotló hölgykoszorú felé. - Pénzért még ingyen sem kellenek.
Ajánlottam magam, de a gondnok utánam szólott. Most már leereszkedett az uborkafáról. Azt mondta, nem bánja, táncoljak.
- Szívesen. Ha fizet - mondottam, elfoglalva helyét az uborkafán. - Az ilyet manapság meg kell fizetni. Liter bor, vacsora és némi dohány. Ha benne van, üzenjen ki értem a malomba.
Elporzottam. Eszem ágában sem volt örömlegénynek felcsapni. Ferenc valami lőcsvassal jött a kovácstól, hallotta az alkudozásunkat, és megértően kacsintott. Aztán együtt folytattuk utunkat.
A dűlőúton mentünk, a báró kastélya előtt. A kastély úgy támaszkodott oszlopaira, mintha lecsúszott volna a hátpecsenyéje.
- Az apám mindig megigazította a bajuszát, mielőtt belépett - meséltem Ferencnek a kastély kapcsán.
- Kihúzták a lutrit - vélte Ferenc -, az agrárbizottság elvette a földjüket. Kétszáz holdjuk maradt. Meg az erdő; vagy hétszáz hold.
Lomha, álmodozó emberke volt a báró, csapzott bajusszal és derűs elvekkel felszerelve. Nem bánta a holdjait, naphosszat ült a parti füzek között kezében puskával, és mély odaadással várta, hogy mikor csapnak le az egerészölyvök és vércsék a csalogatónak kikötött öreg bagolyra. S ha jött egy ölyv, a csapzott báró elsütötte puskáját. Lőtte az ölyvöket melegben, fagyban, és nézte a nyargaló felhőket. A felhőt néző ember rossz ember nem lehet, vélte az apám. S a csapzott, derűs arcú bárót valóban kenyérre lehetett volna kenni, olyan lágy volt.
Szét is lopkodták arcátlanul mindenét.
Megálltunk, nézegettük a kastélyt. Már csak a klemátiszok értek rajta valamit, amik lila virágjukkal eltakarták a történelmi repedéseket.
- Ez is a mi bajunk - vakarózott Ferenc. - Vége a napszámnak.
Nehezen élt a sok minden pótmesterségével. Néha kapálni hívták, de ilyenkor is csak szalonnában és pálinkában fizették a napszámot. A nadrágja erősen likas volt hátul. Elősorolta
az adósságait, és a faluról kezdtünk beszélgetni. Az adósságok úgy ráfeküdtek, hogy a zsúptetők szinte behorpadtak alatta.
- A falu - nyilatkoztattam ki - az emberiség bölcsője, és az már régi dolog, hogy az ember bepiszkol a bölcsőjébe. Azt a sok bankárt, ügyvédet, végrehajtót elvihetné már egyszer az ördög.
Ferenc, akit, mint engem is, kikezdtek a városi tapasztalatok rothadási foltjai, ráhagyta. A kamatok jobban pusztítottak, mint a filoxéra. Az adók, kamatok és csendőrök szépen körül-tekerték a falusi embert, mint pókok a legyet. Ha az ember körülnézett, erdők és búzaföldek helyett szociális gaz nőtt ki a földből. Problémák, amiknek boncolgatását tiltották. A városban meg folyóiratokban lehetett. Ott erősen divatba jött a falu. Nyolcdioptriás könyvmolyok remek mutatványokat végeztek a falu számoszlopaival. A kormányzatnak is voltak számoszlopai, gazdáik a kétféle számoszlopot egymásnak eresztették, mire nagy boldogító harcok kezdődtek a falu érdekében, és nagy tintafolyók hömpölyögtek el az ügyben, mialatt a falusi ember folytatta azt, amit húsz- és ötvenezer éve csinál: szántott, vetett, aratott, küzdött a nyomorral, a farkasokkal és fölöttes jótevőivel.
Mert bája mellett is kegyetlen életet élt a falu. Végtelenül, önmagába visszatérő görbe vonal-ként haladt át élete tavaszokon, nyarakon, őszökön és teleken, közben egy kis kukoricamálét evett, és néhány újabb réteg kérget rakott magára. Nem volt öröm a makacs anyaföldből kimesterkedni azt a kevés falatot, és mégis szerette itt mindenki a maga kegyetlen munkáját.
Néha eljöttek hozzám, hogy felvidítsam őket, és sárgás bőrükön úgy burjánzott ki a mosoly, mint réten a kóró.
- Holnap bezsindelyezem a fedelet - mondtam Ferencnek. Ajánlkozott, hogy segít nekem, de intettem, hogy köszönöm. Majd csak magam végzem el. Elváltunk, én visszatértem a mezei útra. A kaszálás nyomán a rétnek jó fűszeres szaga volt, nagyokat szippantottam belőle. A horpadásban fekete szoknyás asszonyok rendezgették favillájukkal a szénát. A kaszáló már a hegyi faluhoz tartozott, csak éppen lekanyarodott ide a lapályra. Ezt az asszonyok domború hasáról vettem észre. A hegyi faluban az asszonyok mindig domborúak voltak, mert az pénzt hozott a konyhára. Ellettek, mint a házinyulak, csakhogy éppen nagyobb szünetet tartottak, s ha megvolt a gyerek, szaladtak be a városba dajkának szegődni. Minden gyerek újabb dajkaságot, minden dajkaság újabb hold földet jelentett. A férfiak gondozták a földet és a gyerekeket, ha aztán hazajött az asszony a pénzzel, elmentek a jegyzőhöz a földekről szerződést csinálni.
Nézegettem a fekete pendelyes asszonyokat, ahogy serénykedtek a favillával. Az agyagom elfogyott, jutott az eszembe, de ha készen leszek a zsindelyezéssel, elküldöm Veronkát a vörös vágásba agyagért, és megmintázok egy ilyen szénateregető, domború fehérnépet.
Figyeltem a mozdulataikat, s a könyv hátára, melyet Bogdánnétól hoztam, sebtében felvázoltam két-három plasztikus helyzetet; azután eszembe jutott, hogy az úton egy libapásztor gyereket is láttam, pucéron, apja rongyos szalmakalapjával, hosszú faággal és kurta kis angyalbögyörővel. Emlékezetből ezt is felvázoltam. A gondolatok szitakötő módjára rezegtek a fejemben. A zsákhordó molnárt is be fogom fejezni a malom előtt. A falu mögött veres berkenyét láttam, letéptem a kecskének egy lombos ágat, és csapkodtam vele a sárga lókörömfüvet és sasorrú zsályát. A híd közelében látszott már a mézgás égerfa, a nap éppen mögéje ereszkedett, és aranyával meg biblikus sugaraival szentképet csinált belőle.
A tücskök serényen vakarták lábukkal a szárnyukat. Valami nő kéne - gondoltam, ahogy a közeledő alkonyt gusztálgattam. Szerettem volna valakire ráteregetni a vágyaimat, szerettem volna szavakat hinteni egy nőre, mint ahogy Patyipak hinti meg cukorral és mazsolával a tésztáit, s aztán magam is ráborulni. Az ember, állapítottam meg, a szerelem számára gyűjti magát, hogy legyen mit elpazarolnia. A természet könnyelmű pazarlásra tanít. Vannak fák, amik kilószámra röpítik szét hímporukat, abban bízva, hogy belőlük 0,000001 kilogramm talán célba talál. Engem a természet csak arra nevelt, hogy gyűjtsek. Pedig most már
pazarolni szerettem volna. Nő nélkül nincs értelme az ilyen festői alkonyoknak. Itt pedig bajosan találok valakit, hacsak frakkomat ezután nem tépem ki a doktorné kezéből.
Nagy utazások és elegánsan lakkozott nemzetközi gyorsvonatok jutottak eszembe.
- Ha az égből lelógna egy gyűrűhinta - határoztam el -, most akkorát lendítenék magamon, hogy az Atlanti-óceán túlsó partjáig meg sem állnék. Ott lehetne valamit kezdeni. És nő is van dögivel.
A fejünk felett kell valami vágynyilvántartó hivatalnak lennie, amely könyveli és leszámítolja a bejelentett vágyakat. A zabtábla szélén valami ismerős fehérnépet pillantottam meg.
Régebbről ismertem már, csak nem tudtam, kicsoda. Alakjára, tiszta szájára, rendes fogaira, kellemes hangjára mintha azelőtt is felfigyeltem volna már. A köténye tiszta volt, sárga félcipőt viselt.
- Nekem adhatná, amit a kezében tart - mondottam nagyon felfrissülve.
- Szívesen - felelte mosolyogva, és vérző szárnyú fürjet nyújtott felém a tenyerén -, itt találtam a zabtábla szélén.
Lenéztem, és mindjárt láttam, hogy sündisznó garázdálkodott a bokor alatt. Elpusztította az egész fészekalját, csak a vérző szárnyú fiatal jércének sikerült életben maradni. Óvatosan megemeltem kissé a véres szárnyat. A madár fájdalmas hangot adott. Átvettem a lánytól, aki egyre ismerősebben mosolygott. Mintha ismernők egymást, mosolyogtam én is, és a kezem ki nem deríthető módon összegabalyodott az övével. Még mindig olyan helytelen, Felméri úr -mondotta dévajul. Faggattam, hogy kicsoda, és honnan ismerjük egymást, de egészséges, telt nyakát csak forgatta huncutul. A kíváncsi faggatás újabb és újabb nevetéseket fakasztott belőle, és csak jó későre buggyantotta ki, hogy a vízimolnár lánya, akit gyermekkoromban be akartam egyszer nyivasztani a pocsolyába. Úgy találta, hogy egy kicsit megsoványodtam, amióta utoljára látott.
- Sovány világot élünk, Ágnes - adtam a bankot kenetesen, de az egész testem csupa finom bizsergés volt, hogy nem húzta el kezét a kezemből. Nevetett; és rázta a fejét.
- A soványság a kópéságtól is lehet. - Ráhagytam, hogy lehet attól is, de én nem vagyok kópé, és semmi esetre sem olyan nagy, mint ahogy ő gondolja. Az erkölcseimet kecsesen illegettem, mint süketfajd a farkát, ha rájön a dürgés. Ágnes dévajkodott, és hitetlenül rázta a fejét, hogy azt más is mondhatja, hallott ő egyet-mást rólam! A verebek minden zsúpfedélen rólam trécselnek. Hiába erősítgettem, hogy a verebeket tévesen tájékoztatták, s hogy a trécselésük alaptalan, Ágnes csak mosolygott hitetlenül, és vidám szemeit kötődve jártatta rajtam. Aztán megkérdezte, hogy most itthon maradok-e.
- Itt maradnék, ha maga marasztalna - habzottam fel egyszerre poharam széléig, mint olcsó szikvizes pezsgő.
- Van, aki marasztalja - vélte Ágnes valószínűtlen felpezsdülésemre. A jegyzőnét vagy a doktornét gondolta. El is húzta a kezét a kezemből, és szemérmesen elpirult, hogy olyan kézfogós egyetértéssel álldogált velem, holott a jegyzőné vagy a doktorné tart rám igényt.
Legyintettem egyet. Láttam, hogy nem kell erre a dologra több szót vesztegetnem. Ágnes megértette. A bizalma visszaóvakodott hozzám, s alig tereferéltünk valamicskét, a keze már megint a kezemben volt. Kedvtelve nézegettük egymást, és addig öltögettük a szót, amíg valami barátságfélét férceltünk össze. Magányos nőt könnyű magadhoz fércelni.
Az útelágazásnál megkérdeztem, hogy mit szólna, ha gyakrabban összejárnánk. A keze fejét nézegette szégyenlős izgalommal. Nehéz volna, felelte ingadozva, magányos lány vigyázzon magára. S rögtön rá sajnálkozva nézett a szemembe. Fél karral magamhoz húztam, és meleg szájára illesztettem a számat. A kis fürj helyeslően pityegett a másik tenyeremen.
Megbeszéltük, hogy szombat este lemegyek a Maros-ághoz, ahol a malmuk himbálózott. Az apja szombatonkint lejárt a faluba, valami özvegy körül legyeskedni.
Elváltunk, és ő továbbment. Veronka a malom tetejéről várt rám a kis nyuszttal az ölében.
Könnyes szemén láttam, hogy elkéstem egy kicsit. Attól tartott, hogy bennragadtam a városban, és vissza sem térek többet. Aztán megtörölte a szemét, és nagyon boldog volt, hogy most megint ott lát maga előtt.
- Nézd csak - mutattam neki -, egy kendőt találtam az úton. - A fejére kapta, aztán elrohant, hogy megmutassa Maszatnak meg Flóriánnak. A kacsák már aludni tértek. És Kati?... Akkor jutott eszembe, hogy Katit a kövér papnénak adtuk, és erre elhajítottam a berkenyelombot, amelyet csemegéül hoztam neki. Flórián már éppen a kakasülőn fészkelődött. Láttomra leugrott a rúdról, hozzám szaladt, és megcsípte a nadrágom szárát. Maszat is szeretett volna valami kézzelfogható hűségről biztosítani, de feszült viszonyban voltunk a szuka óta, s így csak messziről legeltette rajtam nedves szemeit. Azon igyekezett, hogy legalább a szagomból kapjon el valamit, ha már nem nyalhatja meg a kezem.
A fürjnek szépen lemostuk a szárnyát, és megetettük. Mi is ettünk, tejlevest galuskával, vakarcs még tegnap estére készítette. Vidáman kanalaztunk, utána pipára gyújtottam, és elnyújtottam a lábaimat.
- Készítsd a szerszámokat - szólottam Veronkának. - Reggel zsindelyezek...
A gyertyafénynél láttam, hogy a kis vakarcs arcát másodszor is elönti valami boldogság.
Miért öröm ennek a gyereknek, ha én zsindelyezek?