Mélységek, magasságok

A pályaudvar közelében szállottam meg, egy vézna és gyanús szállodában, amelynek folyo-sóiról mindig suttogás hallatszott. A suttogáshoz erős és ordenáré parfümszag járult.

Alkalmazkodó orrom azonban sietve megszokta az összes szagokat, hátgerincem a süllyedő liftet, tapintó és látó érzékeim az új környezet vonalait és tömegeit. Mocskos ködben gázoltam napokon keresztül. A házfalak lehelték itt a telet. A nagyvárosi hidegnek semmi köze a föld pályavonalához, nagyvárosban a tél úgy fest, mint valami szociális disznóság.

Rossz érzéseid vannak, céltalan korompernyének érzed magad a kemény aszfalton, egy idegen és rohanó világ égési termékének. A szobám mellett egy vidéki tanító szállott meg, láttam, amint óvatosan kimászott reggel a szálloda kapuján, hogy aztán este csodálkozva és fejbeverten meneküljön vissza a szobájába, mint akit főbe kólintott a hangok, szagok, sokaságok és magasságok tömör gumibotja. Napokig sodródtam, lézengtem, ácsorogtam, és vártam valamire. Úgy éreztem, hogy két nagyszerű dolog várakozik rám Pesten. A szerelem és a művészet. A szerelmet illetőleg valami homályos romantika bizsergett bennem. Úgy képzeltem, hogy Annával, aki hat levelemre már egyáltalában nem is válaszolt, és aki nem is sejtette, hogy befutottam, ebben az utcai hömpölygésben fogok találkozni, valahol egy villamoson vagy könyvkereskedés kirakata előtt. Fürgén és buta ragyogással nézegettem az arcokat, mert kellemes volt hinni a véletlen találkozás fűszeres romantikájában, és jó szórakozásnak bizonyult kigondolni az első párbeszéd gyors és meleg fordulatait. Sokáig ácsorogtam a könyvkereskedések dús kirakatai előtt, és a villamosokon is erősen nyújtogattam a nyakam, hogy minden felszálló nőt szemügyre vehessek. Ezekből a kirakat-tanulmányokból és nyaktornákból tudtam meg, hogy tulajdonképpen csak Anna miatt vagyok, legalábbis ezekben a napokban, és kívüle alig van értelme az ittlétemnek. Elfricskáztam magamtól régi életemet, mint egy cseresznyemagot, salad de boeuföt ettem, liften jártam, és egy nő ölelésére várakoztam.

Két hétig csavarogtam várakozva és ügyefogyottan. A gyomrom tájékán valami nyomás jelentkezett. Nem tudom, a salad de boeuftől-e vagy attól a galuskától, amelynek alacsony-rendűségi komplexum a neve. A vágyak és a csinos szavak, amikkel tele voltam, lekókadtak, mint a tökvirág. Az Anna gyöngéd vitorlái csak nem akartak feltűnni a kormos, ködös láthatáron. Évek múlva, amikor megfordultam azokon a helyeken, ahol Annára várakoztam, a házakat, utcákat, tárgyakat egészen másnak láttam. A vágy a látóidegeinket is megtámadja, mint a süketfajd látását. De butaság volna tagadni, hogy ragyogó ez a vakság, és kellemes ez a süketség, amely erőt vesz rajtunk.

Az utcán régi ismerősre bukkantam, aki közölte, hogy szobájában éppen megüresedett egy dívány; minthogy tisztességes gondolkodású embernek ismer, mondotta, költözzem hozzá.

Elfogadtam a meghívást, aztán elindultam a bejelentő hivatalba, hogy véget vessek regényes várakozásaimnak.

A bejelentő folyosóján irtó magas gallért pillantottam meg. Fölötte valami ismerősen elferdült pofa pislogott felém.

- Péntek! - kiáltottam el magam örvendezve -, még mindig ilyen magas gallért viselsz?

Nem a galambtolvaj volt, hanem az öccse, Péter. Gimnáziumi éveink alatt együtt laktunk egy Pávelné nevű nagy hasú asszonynál, aki a kenyértésztát mindig velünk küldte el a pékhez.

Nagy teknőben feküdt a híg tészta, és mozgott, mint a Pávelné hasa. Péter mindig hátul fogta a teknő két fogóját, és nagyokat lökött belém. Egyszer letettem a teknőt, és a Péter arcát barátságosan benyomtam a kenyértésztába. Különben rendszerető fickó volt ez is, mint Fapofa, éjszaka kimászott az ágyából, hogy megnézze, egymás mellett vannak-e a cipői.

Karvédő fekete glottot viselt a kabátujján. Bizalmatlanul vett szemügyre.

- Szervusz - mondotta, megrovó hanghordozással hárítván el a gallérjára vonatkozó tiszteletlen kérdést. - Látom, még mindig olyan vidám legény vagy, Felméri...

- Sub specie aeternitatis⁹ - magyaráztam neki -, mindegy az, hogy röhögő pofát vágunk, vagy ilyen becstelen vackorképpel járunk a világban, mint te. Én megmaradok a röhögő pofa mellett. Különben egy nőt körözök. Talán a segítségemre lehetnél.

- Attól függ - nyitotta ki Péter a száját óvatosan -, hogy hívják az illetőt?

- Illetőt? Rossz szót választottál, barátom.

Megütődve nézett rám. Mindegy, legyintettem.

- Annának hívják - közöltem aztán vele melegen. - Jól hangzik, nemde? Egyszerű és mégis tökéletes. Dukics Anna. De mondhatnám azt is, hogy Karenina Anna.

- Karenina Anna? - nyúlt Péter szárazon a ceruzája után. Nehéz volt megértetnem vele, hogy nem Karenina Anna, hanem Dukics Anna, és hogy a Kareninát éppen csak megemlítettem, költői alapon, játékos szeszélyből.

- Szóval nem Karenina. Várj a 124-es szoba előtt - tette hozzá, és szikárul eltűnt egy folyosón. Hosszú és reménytelen folyosó volt, mintha egy rossz álom eszelte volna ki.

- Nagy ez a bogárraktár - gondoltam azért jókedvvel. - Nem panaszkodhatunk. Dús választék van minden fajtából. De meg kell hagyni, az én Péter nevű bogaram értette a dolgát, hamar kihalászta Annát a bejelentőlapok óceánjából. Van itt rend bólintottam elismerően. -Ennek örömére megihatnánk valahol egy liter bort.

Rázta a fejét. Este taggyűlése van.

- Te tag vagy? - kérdeztem egészen fölöslegesen, mert hiszen a vak is látta, hogy Péter csak tag lehet, a szónak mindenféle értelmében.

Tag volt, de ezzel szemben nyolcféle tagságot is viselt, ami lényegesen emelte tag mivoltának súlyát. A részecske-tudat a polgár nagyságának fontos eleme, mint a tiszta gallér és biztosítási kötvény. Péter kurtán megemlítette azt is, hogy az esti taggyűlésen kívül azért sem lehet szó az egy liter bor elfogyasztásáról, mert bort nem iszik.

- Sört? - vetettem fel a kérdést. - Sört sem. Semmiféle alkoholt.

A gallérjára bámultam. Persze, ha valaki ilyen szörnyű gallért visel, az szegény, nem tehet róla, hogy a bort alkoholnak nevezi.

- Nincs valami alacsonyabb gallérod? - tettem fel a kisegítő pótkérdést, amikor láttam, hogy a viszontlátás öröme kezd elsüllyedni valami közömbös degeszben. Mert úgy láttam, hogy ez az értelmetlen magas gallér az oka annak a merevségnek és penésznek, amely a Péter lelkét hatalmába kerítette. Hivatalos elfoglaltsága alatt nem szokott magántársalgást folytatni, adta tudtomra, ha beszélgetni akarok vele, várjak rá a jövő hét szombatján hét óra harminckor az Automata Söröző különszobájában. Minden második szombaton ott szokta elfogyasztani vacsoráját szűk baráti körben.

Láttam a szűk kört, sőt megelevenedett előttem az a művelet is, amit az előbb fogyasztásnak nevezett. Ez a fogyasztás is olyan szó - gondoltam az utcára érve -, amelyet a körültekintő nyelvészet a Péterhez hasonló alakok használatára agyalt ki. A közönséges halandó eszik, a kevésbé közönséges étkezik, a Péterek fogyasztanak.

Azt hiszem, Péterrel már a tésztás teknő óta gyűlöltük egymást, de egyelőre csak lenn, a tudatunk sötét és mindenre kapható pincéjében. Nem lehet az egész világot szeretni.

9 Az örökkévalóság szempontjából. (A szerk.)

Az Anna címe a kezemben volt, és száguldottam. Otthon, ha a környezetére gondoltam, valami könnyed és virágos kerti házat láttam, erkélyt, vasrácsos kaput, nagy ablakokat és jobb kézről a napot. Kétemeletes, semmitmondó bérház előtt állottam meg. A napot sem jobb kézről, sem bal kézről nem láttam. A kapu alól gázszag áradt. Hosszú volt az út a második emeletig. De végre ott álltam Anna előtt, és lassan a keze után nyúlhattam.

- Kázmér - csodálkozott el Anna -, maga hogyan került ide?... Mi járatban van itt?...

Milyen tökéletlen a nyelv, gondoltam, azt kérdi, hogy mi járatban vagyok itt. Válasz helyett csendesen átfogtam a derekát.

- Vendégeim vannak - mondta nyugodtan -, ne feledkezzék meg magáról. Jöjjön...

Bevezetett a szobába, és bemutatott a vendégeinek.

- Miért nem írta meg, hogy jön? - kérdezte aztán az arcomat nézegetve. Mosolyogtam.

Megírtam volna, de nem válaszolt a leveleimre. Válaszolt, mindkét levelemre válaszolt.

- Nyolcszor írtam, Anna. De talán nem is baj, hogy nem olvasta el őket. Szertelen, összevissza dolgok voltak. És - ahogy így nézem a lakását és a vendégeit - alighanem untatták volna a leveleim.

Mentegetőzött, hogy bizonyára valami tévedés lesz a dologban, aztán konyakot töltött egy pohárkába, és átnyújtotta nekem. Láttam rózsaszínű könyökét, és úgy éreztem, hogy sürgősen rá kell térnem a kettőnk kialakulatlan ügyére. - Szeretném megcsókolni, Anna - mondottam, és égett a szám a vágytól. Úgy tett, mintha nem hallotta volna.

- Szeretném, ha elmondaná, Kázmér, hogy miket írt azokban a levelekben.

- A lényeget elmondtam már. Hogy szeretném megcsókolni.

- Engem a részletek is érdekelnek - közölte mosolyogva.

Előadtam a leveleim tartalmát. Egy lélegzet alatt beszámoltam szívdobogásaimról, költői vértolulásaimról és szexuális hormonjaimnak arról a kettőzött szorgalmáról, amelyet szerelemnek neveznek. Hormonjaim elbeszélésemben természetesen illedelmes fickók voltak, bölcselkedtek, lantot pengettek, és semmi vad dolgot nem forgattak a fejükben. Anna elhalkult. Veszettül szerettem benne ezeket az indokolatlan elcsöndesedéseket, ezt a kósza szitakötőmosolyt, amely áttetszően és tündökölve száll az események, dolgok, érzések rohanó vizei felett.

Úgy ült arcán a mosoly, mint költő nősténygalamb a fészkén. Kedvesen megfogta a nyakkendőmet, és megigazította.

- Legyen okos, Kázmér. Semmi értelme annak, hogy feltűnést keltsünk.

A visszautasítás eme formájának már irodalma van, és én együgyű biztonságom Rozinantján ülve, mit sem akartam tudni arról, hogy nem vagyok már olyan kelendő portéka, mint odahaza.

- Anna - leheltem olyan gyönyörrel, amely nyilvánvalóvá tette, hogy azokra a percekre gondoltam, amelyekben szerettük egymást. Megfogta a kezemet, és szelídítően a szemembe nézett. - Legyen okos - mondta példamutatóan, és valami okos csevegésbe kezdett. Fél füllel hallottam, hogy a szobraimról és művészi pályafutásomról beszél. Megemlítette a barátait is, akik nagyszerűen nyilatkoznak rólam, és akik igen sokat tehetnek majd az érdekemben. A nyugalmában valami furcsát éreztem.

- Talajmenti fagyok - állapítottam meg. - És erős éjjeli lehűlés.

- Nem értek a meteorológiához, Kázmér. De a művészethez értek egy kicsit, magam is festegetek. Nem hiszem, hogy a művészi karrierjének sokat használna, ha mondjuk -hozzám akarná kötni a sorsát...

Mosolygott, és megsimogatta a kezemet. Az emberi kapcsolatok mulandók. Valami maradandóbbra kell törekednem, tette hozzá. Jól ismeri a Képzőművészeti Főiskola egyik tanárát, annak a révén majd bejuttat az akadémiára.

Új vendége érkezett, akiben én a potrohost ismertem fel. Azt, aki a szivarvéget beleköpte a patakba. A potrohát mintha legyalulták volna. Nem ismert meg; amikor Anna emlékeztette rá, hogy ki, vagyok, olyan ferde fejtartással nézett belém, mint kíváncsi kutya a gramofonba.

Anna átadott három hölgyvendégnek, akiket szemel láthatólag valami buta gyönyörbe ejtett falusiasságom, szobrászkodásom és holló hajam. Gügyögve beszéltek hozzám, mint az ijedt gyermekhez, akit tisztába kell tenni, mert félelmében összenedvesítette magát. Kértek, hogy beszéljek valamit a faluról, a szobrokról és a nőkről. Az egyik azt is megkérdezte, hogy meg-szoktam-e már a nagyvárost, nem hiányzik-e nekem a reggeli kolompszó. Közöltem velük, hogy a nőkről semmiféle aranyköpésem nincsen raktáron, falusi kolompszükségletemet pedig teljesen fedezi reggelenként a szemetes csengője. Anna vacsorára is ott tartotta a társaságot, és az asztalnál szeretetre méltó falatokat és mosolyokat rakott a tányéromra. A potrohossal is hasonlóan bánt, amit azonban nem tartottam örvendetes dolognak. Talán az erdőt is magammal kellett volna hoznom háttérnek - gondoltam, a helyzetet mérlegelve. Anna azon a színpadon marcona hőstenornak látott. Színfalak nélkül, úgy látszik, állástalan színész vagyok.

A három hölgy nagy buzgalommal foglalkozott velem a vacsora alatt, de a fél szememmel mégis láttam, hogy a potrohos szerelmes Annába. Vastagon és kiállhatatlan édességgel dőlt belőle az imádat, mint a felborult szirup. Érdekelt, hogy Anna hogyan védekezik a vastag szirup ellen, amely a potrohos felől elborítással fenyegeti.

- Gyakran van együtt Annával ez az ember? - kérdeztem a szomszédnőmet.

Nevetett.

- Gyakran? A vőlegénye.

A tányéromra néztem. A tányéron kék- és pirosvonalú díszítések szaladtak körbe.

- Régen? - kérdeztem letéve a villát.

- Karácsony óta.

Anna élénken teljesítette háziasszonyi tisztét, és időnként engem is megdobott apró és édes pillantásának konfettijével. A vacsorának körülbelül a közepén tartottunk. Letettem a kést is, fölálltam, kimentem, felvettem a kabátomat, és továbbálltam.

Fölöslegesnek tartom e pontnál boldogtalanságról lefetyelni. Nem voltam boldogtalan. Csak kiestem egy magas torony ablakán, és lepottyanttam a mélybe, amely régebbi csalódásaim hulláival volt kipárnázva. Ennek köszönhettem, hogy csontjaim épek maradtak, és meg sem ütöttem magam különösebben.

Az Alagúton mentem keresztül, és hallgattam, hogy súrlódnak, döfködik egymást a Dunán a jégtáblák. Egy ember jött felém az Akadémia előtt, és tüzet kért. Remegett a keze, és viasz-sárga volt az orra. Lelki viasz-sárgaság volt, amennyire a cigaretta tüzénél észrevettem, úgy terjedt át az orrára. Ez is leesett valami toronyból. A baj az, hogy mindig a magasba kívánkozunk, mint a buborék, és lehullunk a feneketlenségbe, mint a kő. Különben semmi panaszunk nem lehetne az élet ellen, amely csikorgó teleivel meg remek tavaszaival eléggé igyekszik, hogy változatossá tegye napjainkat,

Egy sarkon szerény kis lotyó csipogott utánam. Olyan volt, mint egy lefagyott lábú veréb, bágyadtan, fel-felbukva ugrándozott a vágyak jeges trágyahulladékai között, amelyekből alig tudott egy-egy nyomorult zabszemet kipiszkálni.

A magasságok és mélységek tömör gumibotja egy kicsit fejbe vert ezen a napon. Ezért betértem egy kocsmába, és szilvapálinkát rendeltem.