Az utolsó oldalaknál tartottam, amikor délfelé beállított Veronka, az apám cselédje, azzal az üzenettel, hogy az öreg tiszteltet, és kér, hogy ha ráérek, nézzek egy kicsit haza, mert ő leesett a padlásról.
- A fenét - szólottam, és visszatettem a présbe a Karamazonokat -, leesett a padlásról? Csak nem törte el a lábát?
- Nem - rázta fejét a kis cseléd -, a hátára esett. Azóta folyton szuszog. - És hogy megmutassa, hogyan szuszog, valami vinnyogó, vékonyka kis lélegzetet nyomott ki magából.
- Jól van, Veronka. Ha ilyen csúnyán szuszog, akkor hazamegyek.
- Felméri úr meghagyta, hogy csak úgy tessék jönni, ha ráérő ideje van.
- Van nekem bőven - nyugtattam meg. - Nem tékozlom el munkával, mint más, időmilliomos vagyok.
Kéregbőröndömet hamarosan megtömtem mindenféle kezem ügyébe eső holmival, mert úgy illett, hogy az ember mutatós bőrönddel menjen végig a falun. A hazamenetel, a sajnálatos balesettől eltekintve, kapóra jött, mert a soványságtól már ide-oda zötyögtem a ruháimban.
Csak ne ütötte légyen meg magát az öreg - gondoltam. De miért is mászik egy ötvennégy éves ember a padlásra. Az élet a földszinten is elég bonyolult, minek még fokozni a kockázatot.
Búcsút vettem Bogdánnétól, akiből ez idő tájt már úgy peregtek a könnyek, mint cseresz-nyefából a mézga, az arcán mindig akadt néhány csepp. Bogdánt végleg eláztatta a pálinka, minden éjszaka a Három Tetűhöz címzett kocsmából kellett hazahozni. Együtt énekelgette ott Ugrik Borbálával a lengyel himnuszt.
- Vigyázzon magára, Kázmér úr - sóhajtotta utánam Bogdánné.
Nem messze volt a kisvasút, szótlanul baktattunk Veronkával az erősen füstölgő pályaudvar felé. Az állomásfőnök valami elkésett disznót pörkölt. Megbeszéltük a pörköléssel kapcsolatos dolgokat, a hurka-, zsír- és tepertőkérdést, aztán elindultunk, hogy a jegyváltást is elintézzük. Az apám távolba látó készülékével alighanem a zsebembe látott, mert jegyre valót is küldött a kis cseléddel. A vasúton Veronka egy átnedvesedett zacskóból málnacukrot szedett elő. Tessék venni, kínálta nekem is igen szívesen. Kínálta, de én nem kívántam.
Szopogatta a vörös cukrot, és csodálkozva nézte, hogyan füstölög a vonatocska mögött elmaradó alagút. Hamarosan leszállottunk, áthaladtunk a falun, utána a kihalt fürdőtelepen, és a kanyarodónál már látszott is az apám malma, a szürke erdő alatt. Fenn az erdő felett laza vattacsomó lógott.
- Megint idetelepedtek a szénégetők? - kérdeztem a füstre mutatva.
- Gavril, a golyvás - világosított fel Veronka.
A malom felől, a dorongfa-hídon kerékpáros, buggyos nadrágú, pápaszemes alak közeledett.
- Éberlein doktor úr - kiáltottam utána, amikor láttam, hogy az erdei ösvény felé indul.
A doktor megállott, elővette dohányos tárcáját, és szokott nyugalmával cigarettát sodort magának.
- Súlyos? - kérdeztem, és hirtelen valami nyugtalanság harapott a gyomromba. A doktor szemüvege alatt oldalról rám nézett, ügyetlen, göbös cigarettáját megnyálazta, és megrázta a fejét.
- Már nem - mondotta közömbösen. Tüzet adtam neki, és vártam. Bár nem tette a vállamra kezét a megszokott orvosi mozdulattal, és nem mondta azt, hogy „Legyen erős, Felméri” -mégis egyre erősebben vert a halántékomban a fekete sejtelmek dobszava. Tíz perc múlva nyugodt és kietlen voltam, a dobok elnémultak, de most garázdálkodott bennem a bizonytalanság, és ide-oda lökte a szívemet.
- Már nem súlyos - ismételte az orvos penészszínű mosollyal, és kirepedt cigarettájával a halott tóra és a dermedt erdőre mutatott. - Ismeri Goethét?
Über allen Gipfeln Ist Ruh,
In allen Wipfeln Spürest du
Kaum einen Hauch,
Die Vögelein schweigen im Walde, Warte, nur balde
Ruhest du auch...4
Nyakkendője alatt az ingéről hiányzottak a szokásos gyöngyházgombok, és a rojtos nyíláson kikandikált sovány mellének ritkás gyapja. Néztem, és semmit sem szóltam. A kis öreg szerette az ilyen idézeteket. Poe Edgar Holló-jából is szokott néha idézni, legtöbbször teljesen indokolatlanul. A Goethe-idézet után igazított valamit a kerékpárján, amely éppolyan olajozatlan és girhes volt, mint cingár gazdája. Aztán eltűnődve bólintott.
- Hát igen, kedves Kázmér, a gyertyát elfújták. És a gyertya kialudt. Olcsó kis faggyúgyertyák vagyunk valamennyien.
Újra meggyújtotta rozoga cigarettáját, és a gyufát tétován ide-oda mozgatta ujjai között.
Néztem a gyufát. Úgy mozgatja - gondoltam -, mint valami fényjelet a lélek sötét alagútjában.
Hidegen összeadtam a dolgokat: Goethe, faggyúgyertya, vigasztaló fényjelek a lélek távoli alagútjában. Mindez azt jelenti, hogy az apám halott.
Az olcsó kis faggyúgyertya nem rossz hasonlat - surrant át fejemen az éberség kis egérkéje.
De tompa és talán kidülledt voltam, csak néztem az orvost, és vártam, hogy még mondjon valami határozottat is. Talán valami kenetteljes vigasztalást is vártam. Mert az orvosok szeretik néha elenni a papok kenyerét. De Éberlein doktor már végzett a szavakkal. Csak éppen a farkincájukat köpte ki. Az ő létéhez nem tartoztak hozzá a fickándozó szavak, bővizű locsogások. Többszörösen csalódott ember volt ez az Éberlein.
- Az apja várja, Kázmér - intett búcsúzóul. - A szemét nem csuktam le, hadd nézzék meg egymást még egyszer.
Elindultam a malom felé, s a doktor külső kabátzsebére igyekeztem gondolni, amelyben bicskát, szivarszipkát, ceruzát, hőmérőt és vadászpatront láttam, de azért éreztem nyakamban a bánat nehéz malomkövét. Az apám hálókamrája előtt újszülött csibék turkáltak a máléban.
Örvendtem, hogy elállják az utamat, és nem kell még belépnem a szobába. A kis cseléd gyöngéden elhessegette őket, aztán parázsló kis szemeit rám emelte, és én verítékezve benyitottam.
Még melegnek éreztem az apám kezét, a bajusza is lisztes volt még, a tartása is elég rendesnek látszott, csak a szemével történt valami szokatlan. Két alaktalan üvegdarab volt a szeme, egy eltört, kék színű szódásüveg két egyenlőtlen darabkája. Meghökkenve néztem.
Szeretett engem az öreg - jutott eszembe, ahogy a festetlen ágy mellett ácsorogtam. Szeretett, ahogyan egy jószívű molnár szeretheti városba rugaszkodott, hűtlen kölykét: csiszolatlanul és
4 „Immár minden bércet / Csend ül, / Halk lomb, alig érzed, / Lendül: / Sóhajt az éj. / Már búvik a berki madárka, / Te is nemsokára / Nyugszol, ne félj...” Vándor éji dala. Tóth Árpád fordítása. (A szerk.)
egy kis fájdalmas mellékzöngével. És én? Könnyed és talán száraz fickó voltam, sekélyes, bokáig érő érzelmi életet éltem. Eliramodtam itthonról, és csak akkor gondoltam az apámra, ha liszt szagát éreztem, vagy valahol egy malom kerekének kattogását hallottam. Ez a gondolat forrósággal töltött el, és kifagyasztotta bennem a vízcsapot. Habozó könnyeim kicsordultak, és eláztatták kérges bőrömet. Leültem az apám mellé az ágy szélére. Megfogtam a kezét, és könnyeim homályos szemüvegén át nézegettem a szemét. Komisz dolog ez -gondoltam valami senkinek sem címzett szemrehányással -, így szódásüveggé törni egy kifogástalan apa és egy derék molnár mosolyát. Úgy találtam, hogy az enyészet napszámosai igen hamar nekünk esnek csákányaikkal. A munkavezetőjük csak leadja az utasításait:
negyven csákányos előre! S a következő pillanatban lecsapnak ránk a szerszámok, és mi, hetyke szamarak, pillanatok alatt romokban heverünk.
Veronka nem mert bejönni a kamrába, csak a küszöbről leste üvöltözve, hogy milyen bátran teszek-veszek a halott körül. Néha eltépte üvöltésének vékony cérnáját, és eszegetni kezdte a városból hozott málnacukrot. Félelmében egy pillanatig sem tágított mellőlem, és ha este kiléptem a csillagok alá füstölni, vagy kvarcoltatni sápadt gyászomat az égitestek fényével, dideregve követett.
Ökörszekérrel vittük a koporsót, mert a temető messze volt, a falu mögött a hegyoldalban.
Veronka megbarátkozott az eseményekkel, fenn ült a szekéren, és a lőcsrúdba kapaszkodva terebélyes ernyőt tartott a koporsó fölé, hogy meg ne ázzon. Március eleji eső esett. Veronka az utat hosszúnak és unalmasnak találta, néhányszor megigazította a koporsóból kicsüngő papírcsipkéket, aztán előszedte málnacukrát, és elégedetten szopogatta. Ó, bánatos relativitás - gondoltam bölcsen -, ki hitte volna! Mennyi édesség és mennyi pirosság volt egykor számomra egy szem málnacukorban... Néha még játszom a gyermeket, duzzasztom a pofazacskómat, de szemfényvesztés az egész, nincsen benne már édesség...
Nagyokat cuppogtam a szekér mögött, és hallgattam az öreg lelkészt és egyházfit, akik az ökrök előtt haladva, az ernyő alatt a tavaszi trágyázásról meg a kerti csimaszok pusztításáról beszélgettek. Később a falu alatt hozzám lépett Ferenc, régi fegyvertársam, és résztvevően megszorongatta a kezemet meg vállamat. Csúf idő van - jelezte, mert nem tudta, hogy a részvétet hogyan szokás szóbelileg kifejezni. A sírnál a hadiözvegyek erősen sírtak, mert sokszor őrölte sovány kis kukoricájukat vámmentesen a derék molnár. Más asszonyok is voltak a gödör körül, szoknyájukat a fejükre borították, hogy el ne ázzanak, és sírtak ők is, mert az apám sohasem volt garasos ember, sokszor nem volt hegye a ceruzának, amellyel felírta a garat oldalára, kinek hány mérő gabonát adott hitelbe. Az ásót sután fogtam meg a bal kezemmel, mert a jobb még sérült volt a favágástól, kendőben hordtam. Nehezen mégis ledobtam az apámra egy lapátnyi göröngyöt. Amikor elült a dübörgés, s a sír szép domború lett, elindultam hazafelé. Egyszerű, tartós fakeresztet állítottam az apámnak a lelkemben, mert ő maga is egyszerű ember volt, nem szerette az első osztályú temetéseket. Az emléke jó meleg paplannal takart be, és én szívesen ellustálkodtam néhány napig a bánatos pihetakaró alatt.
A temetés után a faluban elfogott Éberlein doktor, és azt mondta, hogy tartsak vele. Átkeltünk a falun, és ahogy hátranézek, látom, hogy mögöttem kullog Veronka, mögötte Katalin, a kecskénk, és a menet végén Maszat, a kutyánk. A temetésen kötelességtudóan mindnyájan részt vettek.
Éberlein bevezetett a rendelőjébe, azt mondta, üljek le valahová, aztán elővette gordonkáját, és játszani kezdett. Szék nem volt a szobában, felültem az ablakpárkányra, és hallgattam. A doktor erősen ütődöttnek látszott. Buggyos térdnadrágja alól nevetségesen vékony lábszárak bújtak elő. A szonáta lassan, szinte csavarmenetben hatolt belém, mint egy dugóhúzó. Lehet, hogy nem is szonáta volt, hanem valami szimfónia, elfelejtettem megkérdezni. Ha most valaki kirántaná belőlem a dugót - gondoltam -, minden kibugyborékolna belőlem. Aki ledugaszolva járt a világban, mint én, abban bizonyára sok minden zavar és üledék gyűlt
össze. Ahogy hallgattam a doktort, amint lényét ráölelve a gordonkára, furcsa dolgokat muzsikált bele a tél végi alkonyba, éreztem, hogy sok zavar és üledék kavarog meg bennem.
Veronka, a kecske és a kutya ott vártak rám a doktor tornácán. Az idő kitisztult, a csillagok ragyogtak, négyesben aztán szépen hazafelé vettük utunkat. A doktorné ablaka előtt egyensapkás fiatalember körvonalait pillantottam meg. - A forgalmista - súgta Veronka bizalmasan. - A doktornéhoz jár...
A tűzhelyen kukoricacsutkával nagy lángot élesztettünk, és hurkát ettünk uborkával. Veronka aztán leguggolt, hogy kioldja és lehúzza a cipőmet, ahogy olykor az apám nehéz cipőjével tette. Nehezen aludtam el, a zsilip vize zúgott, és a felkerekedő szél hideget lehelt be az ajtónyíláson.