Ültünk az avaron, öleltük egymást szótlanul.
Az útilapukat megtépte az idő, rongyosan lengedeztek. A gyepes holtárokban szoktunk összeolvadni a bodzafák mögött. Most is odavittük egymást. A bodza már alig takarta el heves gerjedelmünket.
- Ősz van - figyelmeztettem Ágnest utólag.
Nem állott fel a fűről, igazította haját és ruháját, úgy mondta csendesen:
- Holnap eljön az asztalos. - Máskor is elhullatta már az asztalos nevét, és én mindig egy alacsony emberkét láttam, fürge füttyszóval, füle mögött lapos ceruzával. Most nem volt füle mögött a lapos ceruza. Sötét kabátot viselt, haja fénylett a disznózsírtól.
- Hát igen - fújtam egyet a pipámból -, én aligha volnék tartós férj a maga számára.
A fonnyadó füvet simogatta, és a hangja most úgy esett le, mint egy lepuffantott madár.
- Erre én sohasem gondoltam, Kázmér. Nem azért említettem... Holnap lesz a kézfogónk.
Ujjaival gereblyézte a fűszálakat, én meg álltam, és a hűvösödő holdat nézegettem. Az apjáról beszélt, aki egyre dühösebben fenyegeti mindenfélével. Azt is mondta, hogy kitekeri a nyakát. Engem is megfenyegetett. Aztán az is baj, hogy az apja a malmot le akarja vontatni a gáldi partig, mert Bucur, az iskolaigazgató tavasszal nagy motoros malmot épít a faluban, nyolcköveset. S ha a malmot leúsztatják a gáldi határba, akkor úgysem találkozhatnánk már többet. Eregettem a somvirágos füstöt a hold felé, és hallgattam. A faluban kutya ugatott.
- Bánatosan ugat - jeleztem fennhangon.
- Ha nem találkoznánk - mondotta Ágnes -, jussak néha eszébe.
- Meglesz - ígértem neki, de bíztam benne, hogy még találkozunk néhányszor.
Negyednap a kovácsnál jártam, vasalási ügyben. Hazajövet lekanyarodtam a Maroshoz. A vízimalmot már nem találtam ott. A komp tatján nem csobbant a víz, a láncfogó cölöpök helyén odvas gödrök tátongtak. A magas vízállás, úgy látszik, siettette a vízimolnár terveit, a malmát levitte a harmadik határba, ahol sem Bucur, sem én nem állottunk útjában.
- Olyanok vagyunk, mint a rózsabogarak - foglaltam össze az eset tanulságait -, párosodtunk, megtettük, amit a természet előír, most aztán mehetünk mind a ketten az orrunk után.
S minthogy nem volt mit tennem, kibontottam a szárnyam, és visszaröpültem a malomhoz.
A munka megcsappant egy kicsit, több időm maradt az erdő és bogarak számára. Ami kukoricát hoztak a távollétemben, Ferenc ügyesen felőrölte. A báró erdeje, amely átnyúlt a gerincen, az iparvasút szikrájától tüzet fogott, és leégett. A sok vad mind átjött az innenső erdőbe. Úgy jártam ide az erdőre, mint valami természetrajzi előadásra. Néha valami fa tetején virradtam meg, máskor meg sziklahasadékokban várakoztam a vadakra és a holdvilágra. Ha aztán jól a fejembe véstem a látott alakok mozdulatait, otthon meglocsoltam az agyagot, s addig gyúrtam, gyömöszöltem, amíg előmászott belőle valami vakarózó vaddisznó vagy a farkával játszó rókakölyök. A vadőr, akinek karját vaddisznó ropogtatta meg, a hátam mögött állott, és nagy szakértelemmel figyelte munkámat. Az erdőben már egy csomó személyes ismerősöm akadt. Volt ott egy kivénült vadkan, afféle kocsmai verekedő, egy dulakodásban az agyarát is kiverték. Egyszer alaposan megszalasztott. Aztán ott volt az őz. Dühös kis jószág volt, a báró kertjéből szökött meg néhány év előtt. Nekirúgtatott a gombát és áfonyát szedő falusi asszonyoknak, és feldöntötte őket. Engem sem látott szívesen
a maga tisztásán, a tölgyerdőben. Ellenségesen nézegetett, és rosszallóan hallgatta, hogyan akarom mindenféle mézes szóval levenni a lábáról. Katival barátságosan megszagolgatták egymást, de mindig méltatlankodott, ha Maszatot is magammal vittem. Egy reggel a patak partján találtam elerőtlenedve. Az oldalán vér szivárgott négy kicsi sebhelyből. Valaki vasvillával oldalba szúrta.
- No, látod, komám - figyelmeztettem -, sokat hetvenkedtél. Biztosan nekimentél valami szénagyűjtő embernek. Most aztán elmehetsz Éberleinhez látleletet kérni. - Óvatosan megközelítettem, és addig locsolgattam, amíg kimostam a sebét. - Ha vársz - szólottam hozzá -, kötést és jódtinktúrát is hozok. - El is mentem a doktorhoz. A kötszerekkel hamar visszatértem, a suta még ott volt, bevárta, amíg bekötöm, aztán se szó, se beszéd, hátat fordított nekem, és elment. Szamaritánus cselekedetemért, úgy látszik, nem volt hajlandó a szenteknek kijáró barátságával megajándékozni. Azután is gyakrabban találkoztunk, de semmi meghatódást nem mutatott.
Kezdődött az őszi mészárlás, csöpögő tarisznyájú vadászokkal találkoztam. Utáltam ezeket a vérengző árvaszéki ülnököket és kétcsövű városi mihasznákat.
- Hop-hop, barátom - rikkantott felém az egyik -, ismerős maga itt a nádasban? Vigyen be, jó kis borravalót adunk.
Hárman voltak, bevittem őket egy lyukas, ócska ladikon a nádasba, és ügyesen ott felejtettem a társaságot. Csak másnap kerültek elő, amikor a szúnyogcsípéstől úgy megdagadt az arcuk, mintha felülről húzták volna magukra a nadrágot.
Lenn, a citrom- és veresborszínű avarban nem közeledett alkonyat felé az Ágnes alakja. Csak az emléke jött elém, hogy átszője októberemet gyöngén lebbenő szálaival, mint pókfonál a tarlót. És a Veronka szeplős kis orrát, szőke varkocsát sem láttam. Ferenccel diskuráltunk, és olykor Éberlein hozott valami könyvet. Állattani és növénytani dolgok voltak. Egyre nagyobb érdeklődéssel olvasgattam őket. Megtudtam, hogy a talpam alatt egy köbcentiméternyi földben hány millió fonal- és kerekesféreg él, mozog, szaporodik és dolgozik. Hogy a fali borostyán virága állott vizelet szagához hasonlít, mert a borostyánnak szüksége van azoknak a rovaroknak a látogatására, amelyek istállók körül élnek. Megtudtam, hogy a cukor öt rész vízből és hat rész szénből áll, és mégis, hiába eresztenők össze a vizet a szénnel, nem lenne belőle cukorgyár. Mulattatott és érdekelt a körülöttünk enyésző és születő sok furcsaság. Egy délutánt azzal töltöttem el, hogy egy döglött gyík temetését néztem végig. A temetőbogarak a friss hulla alá másztak, lázasan ásták, mélyítették a gödröt. Kívül semmi sem mozdult. A gödör aztán egyre tágabb lett, és a gyík lassan süllyedni kezdett. Később valami miatt elakadt a munka, két temetőbogár előmászott, körüljárták a holttestet, alaposan szemügyre vették az akadályokat, aztán újra eltűntek a halott alatt. Leguggoltam, és megnéztem én is, hogy mi baj.
A gyík már félig besüllyedt a gödörbe, de a feje megakadt egy levél keresztben fekvő szárán.
Hadd lám, mit tudtok, gondoltam. Lenn a gödörben, úgy látszik, ismerték már a dörgést.
Megemelték a gyík fejét, aztán hirtelen elejtették. A fej súlyával áttörte az akadályt, és a holttest benne feküdt a testére szabott gödörben. Másnap elföldelték, és a rögök alatt elkezdődött a kollektív lakmározás.
A malom előtt töklámpást láttam, benne gyertya égett. Ferenc várt rám egy fiúval. Szolgának hozta. A gyerek dadogott, de különben értelmes fejű fiúnak látszott.
- Az anyja - mondotta - nagy tüzet látott, amikor őt a hasában viselte, megijedt, és ő azóta dadog.
Ferenc a fiún kívül híreket is hozott a faluból. Most már bizonyos, hogy Bucur megépíti tavasszal a malmot. A pénzt bankból kapja, s az üzletben a jegyző is benne lesz. Ferenc úgy vélte, hogy ki kéne valami okos dolgot sütni, mert különben elmehetek rozoga kis malmommal zabot hegyezni, Bucur mindent elszippant az orrom elől. Másnap egy ember szöszmötölt a malom körül. Addig ötölt-hatolt, amíg kisütötte, hogy megvenné a malmot és a
hozzávaló tizenkét holdat, ha eladó még. De ne nagyon kössem az ebet a karóhoz, mert az egész cakumpak úgysem sokat ér már, estek a földárak, s ami a malmot illeti, egy hajítófát sem fog érni, ha a Bucur-malom munkába kezd. Sejtettem, hogy megint a jegyző nyújtotta ki kezét kisded fekvőségem után. Vékony lelkű, városi borisszának nézett, akitől egypár garasért el lehet szedni a malmot és a földet. Fiatal róka vagy te ahhoz, hogy rászedjél - gondoltam, és másnap bementem a faluba, hogy tájékozódjam. A jegyző már tudta, hogy az emberét elzavartam, kiüzente Todorral, hogy a rőzseszedés miatt feljelentés érkezett ellenem. És hogy csapdát állítok az erdőben a nyulaknak.
Célba vett - gondoltam -, de csütörtököt fog mondani a puskája. Az új malom ellen hiába rugdalkozom, a jegyző áskálódásai ellen azonban megvédem magam. És nem adom el a malmot. Most már itt maradok. Egészen rendes dolog ez az élet itt az erdő alján. Szépek az alkonyok, tanulságosak a reggelek. Hogy a bogarakat ne is említsem.
A kis csiga, ha pókhálóba esik, sietve eltorlaszolja csigaházának bejáratát. A pufogó bogár lő, és úgy ijeszti meg ellenségeit, a görény bűzfelhőt ereszt, az ember - minthogy törvényesen ölni csak háborúban szabad - kénytelen valami gonoszságot kieszelni, ha bőrét biztonságban akarja tartani. Voltak, akik jósággal igyekeztek kievickélni a felebaráti kapzsiság gyűrűjéből, de ezek ráfizettek a dologra, és a végén bekerültek a szentek seregébe.
S miután ilyen szépen osztályoztam a lehetőségeket, arra határoztam magam, hogy semmivel sem törődöm, és az új malomtól sem gyulladok be. Elhaladtam a jegyző háza előtt, s vidáman odaköszöntem a jegyzőnének, aki az ablakban a haját szárította, és valami színházi lapot nézegetett. Zsírkifli nőtt a nyakára, mióta nem beszéltem vele. Bizonyára szereti mártogatni a csirkepaprikást - mondottam szakértelemmel. - A mártogatás és a konty... hó, hó... vége a szép kontyos, mártogatós időknek... „Romantikus kifejezés játszott az ajkai körül. Azzal a negélyes mosollyal, amely az ilyen nőkre oly jellemző, viszonozta a férfi pillantását” - írják egy évszázadon át iparkodó regényírók. Nem tudtam, hogy milyen az a negélyes mosoly, de alighanem ilyen lehetett. Barátságosan kihajolt az ablakon, és elmondta, hogy a férje a molett nőket szereti. Nem nagyon érdekeltek a jegyző férji tulajdonságai, de azért meghallgattam az asszony locsogását, aki, úgy láttam, szeretné már kicserélni a fiatal postást velem.
A férje - mondotta - parasztlányok után mászkál, és nagyon goromba. Ha kinő a szakálla, még ki lehet bírni vele. De ha megborotválkozott, önhitt és kötekedő.
- Hátha még beválik az új malom - hunyorítottam ravaszul.
Az asszony aztán szép sorjában ellocsogta, hogy a bank csak úgy társul az üzlethez, ha a községben nem lesz más malom...
Úgy tettem, mintha nem érdekelne a dolog, és barátságosan megszorítottam az asszony kezét.
- Hozzon valami könyvet olvasni - kiáltotta utánam. - Valami érdekfeszítőt...
- Valami szerelmeset gondol? - szólottam vissza.
- Azt, valami Courths-Mahlereset...
- A rovarok élete nem érdekli?...
Megfenyegetett a kezével, hogy ne csúfolódjam vele.
Ha rám sütött a nap, énekeltem, mint a Memnon-szobrok Egyiptomban. Sohasem mentem be mélyen a lucfenyőerdőbe: a rőt homályban alig volt élet. Kísérteties gombákon kívül nem nőtt benne semmi. Fogyott a fény, és én ösztönszerűen a napsütötte malomfalhoz húzódtam.
Így tettek a bükkfa levelei is. Nem akartak még lehullani, de mert napfény nélkül nem lett volna semmi keresnivalójuk a fán, felső lapjukkal szépen a fal felé fordultak, hogy legalább a malomfal fényét kaparinthassák meg.
- Ide nézzen - mutatott a doktor a sarkantyúka leveleire. - Látja, hogy fordulnak az ég felé.
Most adjon egy tükröt, meg fogjuk tréfálni őket. - A tükröt a levelek alá tette, és két óra sem telt bele, a levelek, amelyek azelőtt az eget bámulták, most teljesen megfordultak, és a tükörben nézegették magukat. A fényéhségük szinte mulatságos volt.
Lomha ködök jöttek le a hegyekről. A fekete ágakról, mint a gombok, csüngtek az esőcsep-pek. Kukoricacsutkából tüzet raktam a malomban, és néhány nótát harmonikáztam a társula-tomnak. Maszat is behúzódott, szívesen üldögélt a kamrában, s úgy tett, mintha a házőrzés nagyon elfárasztotta volna. Nem volt benne becsvágy és semmi méltóság, tűrte a macskák pofonjait és a kakas csipegetéseit.
- Menyét lebzsel a ház körül, és te itt vakarózol. Szép kis házőrzés, mondhatom. - Kisompo-lyodott az udvarra, ugatott egyet, aztán elvégezte a baját, és visszatért a tűzhely mellé.
Egy este csirkék lármáját hallottam. Most elcsípjük a tolvajt - intettem Maszatnak. Botot vettem, Maszat is fontoskodva készült a találkozóra. Óvatosan léptünk ki a malom ajtaján. A holdfényben jól láttam valami ronda kis dögöt kapaszkodni a ketrec oldalán. Görény volt, nem menyét.
- No - súgtam oda Maszatnak -, és most lássuk, miért fizetlek.
Nagy hetykén kitűzte a zászlót, és nekirobogott a görénynek. Rövid és szégyenletes ütközet volt, mondhatom. Görényünk sebesen elbüdösítette magát, mire Maszat a nem várt védelem erejétől bátorságon találva, hirtelen hátrálni kezdett. Hiába füttyentettem rohamra, hiába jártam elöl jó példával az előnyomulásban, a görény szépen kikotródott az udvarról, Maszat pedig csak lőtávolon kívül csaholta.
- Bravó - intettem elismerőleg -, szépen levizsgáztál hősiességből. - Erre kiszaladt a hídra, nagy garral belecsaholt még néhányat az éjszakába, és hogy lássam, mennyire felháborítja az éjszakai zsivány arcátlansága, felborzolt szőrrel, fenyegető morgással hetvenkedett vissza a malomhoz.
- Borzolhatod, mihaszna - néztem végig rajta -, engem nem teszel lóvá. Remek házőrző vagy, annyi szent. Egy kis görénybűztől ennyire begyulladni!
Vannak ilyen nagyszájú legények, akik akkor borzolják fel a bátorságukat, amikor a görény már kereket oldott.
Napokig nem álltam vele szóba. Nem kellett neki sokat magyaráznom, kevésből is megértette, hogy gyönge jellemű alaknak tartom. Nem is követett, ha elindultam otthonról.
Tudta, hogy semmi keresnivalója a közelemben, úgy tett hát, mintha nem venné észre távozásomat. De ha az erdőbe menet megengedtem a kecskének, hogy kövessen, sóvár irigységgel bámult utánunk. Még a ketrec fedelére is felmászott, hogy az erdőig követhessen a tekintetével. A kakas csendőrőrmesteri szigorral mindenhová követte. Bogáncs gubancolódott a Maszat lomha farkába, s a kakas azért járt utána, hogy a bogáncsot kipiszkálja belőle. Nem tűrte a rendetlenséget még a más farkában sem. Maszat nem bánta a zaklatásokat, s csak akkor zavarta el a farka mellől Flóriánt, ha én is láttam. De Flóriánt nem lehetett holmi gerinctelen vakkantásokkal megijeszteni. Odarohant ő a héjához is, ha az lecsapott az udvarra. Jónövésű kakas volt, sarkantyús lábai keményen lépkedtek, vérmes pillantása mindenhová elhatolt. Nem volt olyan szóváltás vagy giliszta okozta összeröffenés, hogy rögtön ott ne termett volna. A háztájnak ő volt az erkölcsrendészeti főnöke. Skarlát oldaltaréja, kalácssárga teste, indigókék farka alatt szinte nyomtalanul eltűnt a tyúk, akit rosszkedvű morgással szolgálattételre rendelt.
- Derék legény vagy - biztattam barátságosan -, ha kakaskiállítás lesz Kolozsváron, és fél jegyet adnak a vasútra, benevezünk.
A kis nyuszt is legszívesebben Flóriánt nézte. Fülei lapjukkal előre hajoltak, fényes orra ide-oda mozgott, bámuló szemeiből csorgott az ősök szenvedélyes vágya. Családja közismert
tömeggyilkosokból állott, úgy itták a baromfivért, mint más a málnaszörpöt. Sokat hordtam a karomon, sokat magyaráztam neki, hogy elfelejtessem vele családi hagyományait, és meg-nyerjem humánus életszemléletünknek, amely elítéli az oktalan és főképpen szabálytalan vérpazarlást. Bár beérte például szilvával is - két szilvafa termését teljesen elpusztította -, azért mindig hegyezte a fülét, ha baromfit látott. Este, ha kifáradt a rengeteg szökellésben, villámgyors mászkálásban, bebújt a kabátom ujjába, mert szeretett benne jó melegen elnyújtózkodni. Reggel rendszerint a kecske keltette fel, aki a házban átvette az ébresztőóra szerepét. Bedugta fejét a kabát ujjába, és orron nyalta a nyusztot. Aztán én következtem.
Rólam csak a takarót húzta le.
A kis szolga nagyokat kiáltozott álmában. Még álmában is dadogott.
Az eső csorgott, megőszült szamár ázott a malom előtt. Az őrlőkő zsongott, ujjaim örömmel turkáltak a lecsurgó, meleg kukoricalisztben.