A hodályból másnap az utolsó marék málét is kilapátoltuk. Szerencsére zápor jött, alig vártuk, hogy elálljon, kiszaladtunk a kis cseléddel az erdőre, és megszedtük a kosarat gombával. A fiatal papné megtanított rá, hogyan kell a helyes gombapaprikást elkészíteni. Egy hétig délben és este szakadatlanul gombával éltünk. Ebből elég volt, döntöttem egy reggel. Itt az ideje valami embernek való dolgot tenni a bendőnkbe. Áruba bocsátom a csirkéimet, és egy kis pénzt csinálok belőle. Mert hogy a csirkéimet én fogyasszam el, arról tudni sem akart a gyomrom. Ocsmány dolog is pipisgetni a kis tökéletleneket, hogy aztán leszopogassuk őket a csontjaikról, és később eltávozzunk a ház mögé, hogy visszaadjuk őket az anyaföldnek.
Veszélyes fenevadak vagyunk szakszerű tyúkászati kézikönyveinkkel meg tízlövetű vadász-fegyvereinkkel. A ló szebb, mint az ember, a madár bájosabb, a macska kecsesebb, a kutya hűbb, a kígyó kitartóbb, az oroszlán bátrabb és a termesz okosabb. Mivel vesztegettük meg a természetet, hogy nekünk adta mégis a legveszedelmesebb fegyvert, az aljasságot, amely lehetővé teszi, hogy a többi állat fölé kerüljünk?
A csirkék, hogy az udvaron fogytán volt már minden ehető, kijártak a tagba eprészni. - Eridj csak, vakarcs - szólottam be a kamra ablakán -, hajtsd haza a csirkéket. - Nem felelt, behajolok az ablakon, hát ott áll a tükör előtt meztelen felsőtesttel, a kezében pohár, a melléhez tartja. Jobban odanézek, hát látom, hogy az ivópoharat rászorította a mellére. A mellét mérte, hogy elég nagy-e már. A kis csöppséget, a kis daganatot ott elöl, amely testvérek között sem volt nagyobb egy enyhe méhszúrásnál. Mintha kancsó lettem volna, amelyet meglódítottak, nagy loccsanással kottyant ki belőlem a nevetés. A kis vakarcs meg csak állott ott megdermedve, görcsös kezében a pohárral, arcán egy esztendőre való rémült szégyennel. Ridélinének, jutott eszembe, egy egész tejeslábas kéne, ha méricskélni akarná magát.
- No, tedd már le azt a poharat - szóltam rá a lánykára -, mi a ménkűt művelsz vele? Eridj, kötözz össze sebesen vagy öt pár prézlis csirkét és vagy két pár kacsát. Bevisszük a fürdőbe.
Az arca égett, lehajtott fejjel kullogott mögöttem, ahogy haladtunk a fürdőtelep felé. Úgy látszik, rügyezésnek indult. Az elmúlt hetekben nagyon elszótlanodott, hajnalban kiszaladt a tagba, hogy megkapálja a kicsi kukoricát, amikor elvégezte, a kertben szöszmötölt a pityókával meg paszullyal. Keveset szólt hozzám, akkor is inkább csak a szemével, amely mindegyre rám tapadt. - Mér nem zsindelyezi be a fedelet, Kázmér úr, látja, bécseppen az eső a házba - noszogatott mindennap ezzel a zsindelyezéssel. Nagy homokkő állott a malom előtt, egy nap vésőt, kalapácsot vettem, és mintázni kezdtem emlékezetből az apámat.
Molnárruhában, rossz kalappal a fején, zsákkal a vállán. Veronka, ha tehette, odalopózott mögém, és mozdulatlanul figyelte a munkát. Nem tudom, mi járhatott rejtélyes kis koponyájában, de a szava egyre ritkább lett, és a mosoly is elvonult az arcáról. Nem értek az ilyen serdülő csibékhez, lehet, hogy az éhezéstől van ez, vagy valami betegség lappang benne.
- Talán mégis jobb volna, Veronka, ha hazaküldenélek - indítványoztam, ahogy elgondolkozva poroszkáltunk a csirkékkel.
Lehajtotta a fejét.
- Azt mondta, ha rendben tartom a háztájat, akkor nem küld haza. Most mégis hazaküld?
Megmondtam neki, hogy a kövér papné is azt ajánlja, hogy hazaküldjem.
- Ha hazaküld - felelte a kis vakarcs elszántan -, világgá megyek.
Megkérdeztem tőle, hogy talán nem szereti odahaza? Vállat vont. Szereti, de nem akar innen elmenni. Ne küldjem el. Nem értettem a dolgot, ráhagytam, hogy nem küldöm el. Ettől aztán felvidámodott, és ragyogó arccal szedte a lábait.
A fürdő ott volt a közelben, egy félórányira a malomtól. Néhány tucat csipkézett favilla, Irma- és Emma-lakok ízléstelen összevisszája, néhány penészszínű férfi, akik a fürdő zavaros vizével öblögették fekélyes gyomrukat, aztán egy csomó színes női ruha, néhány házasságtörés és egy kis dinamó, amelyik a sötétséget szolgáltatta. A fürdőgondnok ablakában süteményeket árultak, és a gyepágyak közepén álló asztalkáról naphosszat szólt a térzene. Áporodott, öreg hanglemezek voltak, nem is volt már hangjuk, foghíjas zsörtölődéshez hasonlított a lármájuk. Így május végén már benépesült a telep. Délelőtt volt még, a nyikorgó tornácokról most öntötték ki a mosdótálakat. Én a térzene mellett maradtam, Veronka meg bekiáltotta a nyitott ajtókon:
- Kacsát, kirántani való prézlis csirkét vegyenek. Olcsón adjuk...
Intettem neki, hogy mellőzze a többes számot. Veronkát felvillanyozta új szerepköre, csábítóan lengette a csirkéket, és néhány talpraesett feleletet adott azoknak, akik a szárnyas püspökfalatját soványnak találták. Volt, aki a csirkék korát vitatta, egyik alkalmatlannak találta őket arra, hogy rántott csirkeként szerepelhessenek, mások meg úgy vélték, hogy szárnyasaim túl fiatalok ahhoz, hogy paprikásnak lehessen feltálalni őket, tejföllel és galuskával.
Volt a csirkék között két szelíd fehér jérce, ha leültem a malom elé, felugrottak a térdemre.
Vajon mit szólnak hozzá, hogy ezek a szívtelen fehérnépek úgy beszélnek róluk, mintha alkatrészeiket már meghempergették volna tojássárgában és zsemlemorzsában? És mit szólnál te, kisöcsém, ha téged tapogatnának így? Képzeld csak el magad annak a pongyolás asszony-ságnak a kezében, akinek oly nevetségesen átsüt a nap a ruháján, és megvilágítja két csüngő harisnyáját és puffadt alsóneműjét, amint lógat a lábaidnál fogva, és azt kérdi:
- No, ideadja, nagylány, ezt a kirántani való prézlis legényt negyvenbe?
Csirkéim aránylag gyorsan elkeltek, végig sem olvastam az újságot, mire túladtunk rajtuk. Itt-ott már kopasztItt-ották is őket, amikor visszatértünk a fűszerüzlet felé. Az egyik konyhából rotyogás zaját is hallottam, és a falépcsőn egy cselédféle a salátát mosta fehér jércéimhez.
- Ne felejtse el megcukrozni - figyelmeztettem a fehérnépet, a salátára mutatva.
- Rossz érzés az, ha az embernek megeszik személyes ismerőseit - mondottam Veronkának.
Veronka kiderítetlen okoknál fogva nem törődött a jércékkel, és boldog volt. Pénzt adtam neki, hogy vásároljon be egyet-mást, mert a háztájunk már olyan üres volt, hogy az egereink már vándorbotot vettek a kezükbe. Meghagytam, hogy ha a faluban a kövér papnéval találkozik, ne felejtsen el neki illedelmesen kezet csókolni. S ha az öreg kotló azt találná kérdezni, hogy vétkeztünk-e ketten a hatodik parancsolat ellen, felelje azt, hogy mi az egész kőtábla ellen vétkeztünk. Meghagytam a kis cselédnek azt is, hogy ne sokáig hallgassa a térzenét, térjen vissza mielőbb a malomba, nehogy valaki ellopja. Etesse meg a háznépet, adjon a kis nyusztnak egy kis mézet, az öreg rigónak, mivelhogy kihullottak a fogai, és csak lágyeledelt eszik, néhány hangyatojásból rántottát. Maszatnak jó a maradék puliszka is, a macska meg gondoskodjék magáról, van elég egér a tagban.
A kis cseléd elszomorodott, amikor megtudta, hogy begördülök a kisvasúttal a városba. Meg-mondottam neki, hogy valami gallérjaim maradtak ott, délután már vissza is térek. Lehajtotta a fejét, és engedelmesen elköszönt. Én meg elindultam, de alig értem ki az állomáshoz, ott látom botorkálni a sínek között.
- Mi lelt, Veronka? - kérdeztem tőle harag nélkül, mert nagyon csüggedtnek láttam. - Csak nem szegődtél el hozzám árnyéknak?
A szemei, amik kéken nyíltak, mint a katáng virága, hirtelen eláztak valami belső esőtől.
- Visszajön?
Nevettem, és megborzoltam a haját. - Micsoda bátor legény vagy te, vakarcs - szólottam hozzá, és a vállát is megfogtam -, csak nem félsz az egyedülléttől? Nincs szebb dolog a magánynál. Az ember hátba rúghatja az egész világot. - Azt mondtam, hogy igen, de azért makacsul feltette másodszor is a kérdést:
- Visszajön?
- Remélem - feleltem neki. Az ember az ilyesmit sohasem tudhatja biztosan. Volt egy festő ismerősöm, az elment fél kiló szőlőt vásárolni a feleségének, s csak egy fél év múlva került vissza. Egy másik barátom elment a főtérre sétálni, és sohasem jött vissza. Most ott van a temetőben, bal kézt a második sorban. Ha nem kerülnék én sem vissza, neki adom a malmot, hazaviheti. Kezdte már pedzeni, hogy a mókáim csak vastag pokrócok voltak, amik fázékony valóságaimat óvták a meghűléstől. Megnyugodva bólintott, és szaporán elindult a malom felé.
A sínek mellett, a gyalogjárón Éberlein fáradtan tolta a kerékpárját. Néhányszor megállott, és hátranézett. Mindig így tett, ha egyedül járkált. Tériszonya volt az egész világtól. Megállott, cigarettát sodort, és megkérdezte, hogy olvastam-e a Megalázottak és megszomorítottak-at.
Az arcán egy ütés kék nyomait láttam. Erre megkérdeztem, hogy van a felesége, mert tudtam, hogy az asszony holdváltozáskor mindig hozzávág valamit a doktorhoz.
- Nagyon jól - bólintott. - Kiváló asszony: tegnap három sakkjátszmát nyert a fiatal forgal-mistával szemben...És hallotta hogyan zongorázik? Páratlan teremtés - tette hozzá gyászos elragadtatással. Megtörölte vastag szemüvegét, és rám mosolygott. - Miért nem látogatja meg, Kázmér? Panaszkodott, hogy maga elkerüli.
A vonat bedöcögött, és én felszálltam. A doktor tovább tolta a kerékpárját. A hátsó gumi kiadta a lelkét, alighanem megint gombostűt szúrt belé valamelyik falusi kamasz. Furcsa figura volt, olyan gépiesen hordta a hátán nehéz sorsát, mint vasúti hordárok az utazóládát.
Mi tagadás, nem éppen a gallérjaim miatt szállottam vonatra. Érdekelt némileg az is, hogy mi lett a várossal nélkülem. - Te is város vagy - okoskodtam a fapadon pipám füstjét meg szülő-földem zöld hegyeit nézegetve. - Egy tégla a város oldalában. Bizonyára meglazult ott most valami, hogy kihúztak a helyedből.
Igen, kíváncsi voltam, hogy mi lazult ott meg. Az ember nem száll el nyomtalanul, mint a pipafüst - okoskodtam. Volt egy tiszteletbeli helyem a Ridéliné falatozójában, egy díványom a Bogdánné enyvszagú hónapos szobájában, kis sarokasztalom a Patyipak krémesboltjában, két bérletszámom még a borbélynál, adósságom a kuglizóban, az egyik gesztenyefában még ott voltak a kezdőbetűim, és a református templom tornyában két helyen is előfordultam, hirdetve a denevéreknek és az utókornak, hogy 1914-ben itt harangozott Felméri Kázmér V.
osztályú tanuló. Egyszóval valami nyomom kell hogy legyen még a városban, a lányokról, akiket szájon csókoltam, nem is beszélve. Úgy éreztem, hogy sikerült valami búvóhelyet kifészkelődnöm magamnak, ami odatartozandóságomat biztosítja.
De a városban Bogdánnén és a három galléromon kívül senki és semmi sem várt. Jártam-keltem mindenfelé, elszántan, hogy minden munkát vállaljak, amit felkínálnak.
Elszántságomat azonban semmiféle munka nem koronázta. Az embernek a paradicsomi verítékét manapság nem munkára, hanem a munka után való mászkálásra kell fordítania.
Ádám, hangzik ma a felsőbb parancs, testednek verítékével böngészd az apróhirdetéseket.
Azon kezdtem, hogy Zsigmondival lekapartattam erősen rügyező szakállamat. A borbély közölte, hogy Párizs felől új bajuszdivatot jeleznek a divattudósítók.
Elégedetten nézegettem magam a tükörben. Bajusz nélkül is tűrhető látvány voltam, epider-miszem alatt a zsiradékok helyes eloszlása arra engedett következtetni, hogy a falu nem sokat ártott külsőmnek, és a nők ezután is szívesen fognak rám kacsintani. A borbély, aki nem felejtette el, hogy kalitkáját lebecsméreltem, méltóságteljesen hallgatott. Később csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy írt a kolozsvári műkereskedőnek, aztán kurta és ezúttal büszke mozdulattal belelőtte a szakállas szappanhabot a mosdótálba.
- Talált - szögeztem le én, mint rendesen.
- Császárvadász voltam - mondta a borbély. - Beküldtem a kalitka fényképét is...
- Fényképet is csináltatott róla?
- Magától értetődik - világosított fel Zsigmondi. - Most várom a választ...
A műkereskedőt arra kérte, hogy a kalitkát ajánlja fel valamelyik ottani grófnak vagy műgyűjtőnek. Egyben felvilágosítást kért, hogyan lehetne a kalitkát kiállítani, és a kiállításhoz a sajtó támogatását megnyerni. A sajtónak természetesen megfelelő részesedést biztosít a kalitka árából...
- Az élet álom, Zsigmondi úr - búcsúztam tőle. Tömzsi ajánlatára elmentem a kendőgyárba.
Valami értelmes embert keresnek oda. A munkások lila színű bőrrel mászkáltak a festőmedencék körül, de láttam egyet, akinek indigókék volt a bőre.
- De büdös egy ilyen kendőgyár - mondottam az indigókék bőrűnek. Később szembejött velem egy világoskék bajuszú, ismertem a kávéházból, mindig biliárdozott.
- Diákkoromban mindig szerettem volna ilyen szép ultramarint kikeverni - jeleztem az embernek, amire aztán hamarosan kiderült, hogy ő a főnök. Alkuba bocsátkoztunk. Mocskos kis összegecskét kínált, éppen csak fogyókúrának lett volna elég. Dolgozni pedig tizenkét órát kellett naponként, egészen meggebedésig. Amikor látta, hogy nem pörgetem alázatos igenléssel kalapom karimáját, értésemre adta, hogy dögivel kap embert, szedhetem is már a sátorfámat.
- Magának, fiatalember, nem munka, hanem állás kell. No, hát csak vigye az irháját.
A tekintetével máris kifelé tologatott. Buta fajankó - gondoltam. Úgy néz rám, mint egy rajtavesztett betörőre. Kifelé indultam, erre aztán utánam kullogtatta egy emberét, nehogy elemeljek valamit.
- Fenn hordod az orrod, kisöcsém - szállottam magamba bűnbánóan. - A munkát meg kell köszönni, és a gazda előtt illedelmesen négykézlábra kell ereszkedni. Mert a kenyeret, szalonnát, fekhelyedet ő adja, te csak a szemeidet, tüdődet és rongyos éveidet fekteted bele a gyárába. Ne érezz bűzt és szédülést, ne érezd, hogy döggé fáradtál, mert piszkos, olajos fogaskeréknek születtél, forogj, forogj, komám, amíg el nem koptál, és amíg ki nem löktek a többi ócskavas közé. Akkor sem vagy még dominó, ne örvendj neki, nem szűntél meg véglegesen, mert a természetben semmi sem vész el, kilószámra kimérnek, újraöntenek, és kezded elölről ragyogó pályafutásodat, utódaidban. Mindig rossz lett a szájam íze, ha vasárnap az utcákon vagy valami sörözőben láttam ezeket a kipucolt és újraöntött fiatal fogaskerekeket. A vasárnap az övék volt, nagyokat kortyoltak a levegőből, mint a fuldoklók, akiknek sikerült partra vergődniük. Vidámságuk gyásszal vonta be az utcákat és sörözőket.
Néha hétköznap is összeverődtek, tiltakoztak a bérleszállítás ellen, vastag ujjú kezüket piszkosan emelték a magasba, ordítoztak, aztán visszakullogtak odvaikba, és katt, katt, tovább kopácsoltak.
A kapuból visszafordultam. Ha már itt vagyok, gondoltam, veszek Veronkának egy szép babos kendőt, valami vidám mintájút. - Kicsiben nem árusítunk - jelezte az egyik alak a csomagoló asztal mellett. - Csak nagyban... - Aztán egy bálával felmászott a létrára. Én meg kiválasztottam egy ízléses kendőt, amiről gondoltam, hogy a kis vakarcsnak örömet szerzek vele, beraktam a kabátom alá, s hogy az ultramarin bajuszú tönkre ne menjen, az árát leraktam az asztalra, és távoztam. Innen a mozihoz mentem. Ezt Garabet ajánlotta. A mozis valami üzletvezetőfélét keresett, aki zsakettben, előzékeny kézdörzsöléssel fogadná a jobb vendégeket, s aki a helyükre kísérné őket - úgymint: a rendőrfőnököt, a nagybani gyarmatárust, Doktor Utriusquét, a vörhenyes ügyvédet és nőiket, lányaikat, nagykorú gyermekeiket -, s megfelelő műveltséggel rendelkezik ahhoz, hogy a szünetben együtt rajongjon velük a moziműsor szereplőiért. Hatásos röpcédulák fogalmazásához is értenem
kellett, azonkívül megkívánták, hogy a kis pénztárkalitkában, amelyben a pénztároslányon kívül már egy bolha sem fért volna el, s amelyet a fölirat igazgatói irodának nevezett, átragasszam a régi plakátokat, a falragaszokhoz szükséges kulimászt és meszelő pamacsot kezeljem, a filmügynökségekkel elvégezzem a szükséges levelezést, és a jegyeket ellenőrizzem.
- Zsakettem nincs - figyelmeztettem a berbécs arcú tulajdonost. - És mennyi a fizetés?
Erre a fejét kezdte csóválni. Hogy lám, a mai fiatalság. A háború utáni nemzedék. Mindjárt a fizetés érdekli. Hát nem bánja, erről is beszélhetünk, ámbár ő ezt a maga részéről harmadrendű kérdésnek tekinti. Mennyit akarok? De ne ijesszem meg. Gyönge idegzetű ember.
- Gyönge idegzetű emberekkel nem kötök üzletet. Aztán fecskefarokkal ide-oda ugrándozni a nők között, szintén nem tartozik a kedveltebb szórakozásaim közé.
- Megszokja. Elhozta az óvadékot?
Garabet nem szólt az óvadékról. Nem tudtam - jeleztem nyájasan -, hogy a kulimászkezeléshez óvadék is kell. Indultam is már kifelé, de akkor megjelent a mozis lánya, és félrehívta a berbécsarcút. Ismertem a lányt, tavaly többször benn járt a könyvkötészetben, és valami kenőcsöt ajánlottam neki kétezer pattanása ellen. A pattanások azóta mintha megfiadzottak volna. A mozis bólogatott, és újra hozzám lépett. Alulról fölfelé szemügyre vett.
- Az óvadékot esetleg kikapcsolhatjuk - mondotta. - Hány éves, fiatal barátom?
- Huszonöt - írtam fel mutatóujjammal némán a levegőbe. - S a fizetés?
A kis öreg hátba vágott.
- A legjobb fizetés, amit ebben a szakmában nyújtani lehet. Ne felejtse el, hetenként csak háromszor tartunk előadást. - Aztán mondott valami összegecskét, de a nullákat elfelejtette hozzáragasztani. Annyim sem maradt volna belőle, hogy kis csokor ibolyát vehettem volna a Patyipak lánynak vagy valamelyik más kósza csibének, akivel fiatalságom kacskaringós gyalogösvényén összeakaszt a véletlen. Illemtudóan füttyentettem.
- A nullákat elhagyta valahol, tata - bizalmaskodtam én is.
- Akkor hát valami egyebet mondok. (Fölágaskodott és újra hátba vágott.) Fizetést nem adok.
Ehelyett vacsorakosztot. (És a lánya felé hunyorított.) Megegyeztünk?
- Még nem. Milyen az a vacsorakoszt?
- Két tál étel - büszkélkedett az emberem. - Mindennap pecsenye.
Tüzet kértem tőle, megdicsértem a szivarját, aztán elköszöntem. - A pecsenye nem érdekel.
Vegetáriánus vagyok. Szolgája.
Ismerem már az ilyen kéttálas vacsorákat. A tálak rendszerint megvoltak, de a pofáznivalót elfelejtették rárakni. És a tetejébe itt van ez a pattanásgyűjtemény. Huhu - nevettem -, én mint Házassági Reménysugár A Láthatáron! No, de le is alkonyodtam, éspedig rekordsebességgel.
Végigjártam még néhány helyet. Rám esteledett, betértem Ridélinéhez, ahol a banda már türelmetlenül várakozott rám. Amint beléptem, Tömzsi fölemelte karmesteri szipkáját, és a zenekar rázendített a nyitányra:
Kislány, kislány, Kislány, kislány, Cipőmáz, berkenye, Hopszassza, hehehe.
Tömzsi remekül mozgatta a fejbőrét, Lólábú kancsalított, és lelkesen lógatta ortopéd cipőjét.
Fapofa is megörvendezett az érkezésemnek, és nagy odaadással mondta: umtátá, umtátá.
Ridéliné széles mosollyal hozta a gyöngykásalevest. Nagy népünnepély volt, a sűrű gyöngy-kásaleves kitűnően ízlett, utána fánkot ettünk, és a banda gyorsan beszámolt a favágóvállalat feloszlásáról. Ridéliné sem károsodott, a gépet eladta. Péntekkel meg összerúgták egy kicsit a patkót, mire Tömzsi ügyesen meglógatta a nőjét. Addig járt Péntekhez mindenféle hazugság-gal, amíg a nőt el nem csábította. A kerítésen át hozta el a galambtolvajtól, éjnek idején. Nagy cirkusz volt.
- Jégkár vagy betörés ellen nem akarod bebiztosítani magad? - érdeklődött Tömzsi. Közben ugyanis felcsapott biztosítási ügynöknek, s ha ki nem rúgták az ügyfelek, keresett is valamit.
Fapofa egy vaskereskedésben kapott állást; gyenge dolog volt, neki kellett az árut a vasúttól kiváltani és hazakísérni.
- És a grófnő? - kérdeztem Tömzsitől.
- Meghalt - újságolta Lólábú, és Beethoven halotti indulóját kezdte zümmögni.
Igen, Tömzsi kivégezte a grófnőt. Hangversenykörútja előtt hirtelen vakbélgyulladást adott neki, és könyörtelenül meghalatta. Mindenesetre művészi érzékre vallott. Ravasz fiú volt különben, minden regényességtől óvakodott, s így voltak pillanatok, amikor nemcsak maga hitt a meséinek, hanem velünk is el tudta hitetni őket. Áldásom hamvaira - mondottam.
Valaki befogta a szememet.
- Ách, Felmerji uch, hát mastan csak visszajett?
- Mastan csak, Pintyőke - mondottam. - Sok dolgom volt. Most családfenntartó vagyok... Egy kutyának, egy kakasnak, egy nyusztnak, egy rigónak, négy macskának és hat darab kacsának vagyok a kenyérkeresője. Igen, és egy Veronka nevű kis cselédnek.
Vacsora után megkért, hogy kísérjem el, mert az utcájában sok a kóbor kutya.
- Nem visszajett - jegyezte meg könnyű sóhajjal. - És nem is küldt nekem edzs paostakártyát.
A dolgaimra hivatkoztam, mire megkérdezte, hogy én is pitypalatykor kelek-e, mint a többi falusi.
- Pitymallat - igazítottam helyre.
Sokáig csavarogtunk. Lólábún láttam, hogy a költészet és a szerelem egyre jobban a hatalmába kerítette, megkértem hát Miss Mabelt, hogy ne bánjék túlságosan rosszul sánta barátommal. A lány viszont arra kért, hogy most ne beszéljünk Lólábúról. Egy lámpa alatt melegen nézett a szemembe, és egy angol verset mondott el nekem.
- Remek - bólintottam, bár két szót sem értettem belőle. Egyike lehet azoknak a kollektív verseknek, amelyek fölöslegessé teszik a nyelvtanárnőknek és a fiatal gépírólányoknak, hogy maguk igyekezzenek szavakba foglalni érzéseiket. Az ember bedob egy ötpennyst az
- Remek - bólintottam, bár két szót sem értettem belőle. Egyike lehet azoknak a kollektív verseknek, amelyek fölöslegessé teszik a nyelvtanárnőknek és a fiatal gépírólányoknak, hogy maguk igyekezzenek szavakba foglalni érzéseiket. Az ember bedob egy ötpennyst az