Pirosak voltak az alkonyok, és sárgák a fák. Aztán elmúlt a sárgaság, az udvar letaposott földjén reggelenként száraz levelek állottak a szárukon. Giliszták állították talpra őket, amikor be akarták húzni elemózsiának föld alatti járataikba. A legényke rozsdás szegbe lépett, erősen meggyűlt a lába, kimostam a sebet, de a láb csak egyre dagadozott, meg kellett mutatni Éberleinnak. A szög csontot ért, és a hártyát is megsebezte. Amíg a doktor a gennyes daga-natot vágta, beállított a malomba Ferenc is, s szótlanul nézegette a doktor munkáját.
- Sok poggyásza volt a doktorné nagyságos asszonynak - jegyezte meg mit sem sejtve -, alig győztem őket beadogatni a vasúti kocsiba. Éberlein megállott a késsel. Nem fordult meg, nem nézett Ferencre, csak állott, és hallgatott. Aztán köhintett egyet, és folytatta munkáját. Sokáig babrált mindenféle műszerrel, aztán jódos vattával kimosta a sebet, és megkérdezte:
- A lányom elvitte a kabátját?
- A karján volt - nyugtatta meg Ferenc.
Aztán bekötözte a legényke lábát, műszertáskáját ráakasztotta a kerékpár kormányára, és lassan, minden sietség nélkül az alsó falu felé karikázott. Lenn az alsó faluban két skarlátos betege várta. Másnap tudtam meg, hogy a felesége felhasználva távollétét, az előre össze-csomagolt poggyászt kivitette Ferenccel az állomásra, és megszökött. A gyermeket is magával vitte. S a doktor mindezt Ferenctől tudta meg. Kötözés közben.
- Ne gondoljon róla semmi rosszat - mondta, amikor újra lejött, hogy átkötözze a gyermek lábát. - Nem volt rossz asszon. Mecklenburgi lovakban láttam ilyen erőt, mint ebben az Éberleinban. A feleségéhez, ahhoz a sivár festéküzlethez úgy ugráltak be az udvarlók, mint a szöcskék, és ő még arra kért, hogy ne gondoljak rosszat róla.
- Muzsikálunk egy kicsit, doktor úr? - kérdeztem, amikor menni készült.
Szomorú szeme kitágult, és megfogta a kezem.
- Jöjjön - bólintott többször is -, jöjjön, Kázmér.
Rongyos volt rajta az ing, rojtos a nadrág, lyukas a lélek. Elmentem hozzá. Behordatlan veteményágyak között mentünk végig. A doktor sokáig kereste a kulcsait. Aztán eszébe jutott, hogy egy csöbör alá tette, kinyitotta az ajtót, és beléptünk az üres szobába. Az asszony az orvosi fogadó szoba kivételével az egész lakást kiürítette. A doktor a rendelőben elővette a kottatartóját, a brácsát, és játszani kezdett. Az ablakon karcsú kenyérhéjakat és horpadt teaforralót láttam.
Siralmas madárijesztő volt ez az Éberlein, szinte látszottak ványadt bordái, lábának rozoga sípcsontjai, ahogy kuporgott ott a brácsáján a rája zuhogó szimfónia dús vízesésében. Az ünnepélyes zúgás megbékítően csapkodta, locsolta vajszínű koponyáját. Rossz testéből innen is, onnan is kibújt a lélek, mint zsákból a szög. Az ember, ahogy nézte, ilyen gondolatokkal foglalkozott:
- Mi a világ, mi a test, mi a lélek, és mennyivel szebb volna, ha az ember felülhetne egy zenefutamra, és annak hátán távozhatna a világűrbe, mint elöregedni rossz konflislovak módjára. Nekem is eszembe jutott Anna. A levelet, amelyet másfél hónap előtt kaptam tőle, a zsebemben hordtam, hogy kéznél legyen, ha meg akarok nézni benne valamit. Alapjában véve nem sok néznivaló akadt benne. Csak a befejezés: „A maga Annája.” A többi nem volt túlságosan érdekes. Azt írta, hogy a Veronka szobrát hozzáértők igen sokra tartják, s legjobban teszem, ha mielőbb felmegyek Pestre, ahol művészi sikerek kecsegtetnek. Aztán kért, hogy ne haragudjam, amiért búcsú nélkül távozott. Nagyon jólesne, ha addig is, amíg itteni dolgaimat elrendezhetem, beszámolnék magamról és a munkáimról. Meleg barátsággal
üdvözli a maga Annája. A maga Annájában tizenegy betű volt. A levél sovány kis dolgokat tartalmazott, de ennek a tizenegy betűnek nagy hasznát vettem a korai fagyokban. Úgy beborítottak mindig, mint egy puha takaró.
Éberlein a sarokba állította a brácsát, elővette a teaforralót, és teát készített. Amikor megittuk a teát, eszébe jutott, hogy kanál is kellett volna hozzá. Elindult, hogy utólag megkeresse, de nem találta meg. A felesége elvitte a kanalakat is, nem csak a bútorokat. Sőt egyebet is elvitt.
A doktornak is elvitte a felét, úgyhogy már csak egy törtszám maradt belőle.
- Úgy látszik, a kanalakat is elvitte - állapította meg jóindulatúlag.
- A történelem - jegyeztem meg - több ilyen példát tud felmutatni. De ami a kanalakat illeti, azokat őnagysága bátran itthagyhatta volna.
A doktor többször visszaadta a látogatásomat. Hó nem esett, de a patak jege roppant a kőkemény hidegtől. Ültünk a tűzhely mellett, a kövér papné azt mondta, két magányos ember, de mi nem éreztük a magányt. Az anyagi magányt. Inkább a lélek és a szellem magányát, amely rokontalanul körülvett bennünket. Koloncok csüngtek az emberel fogalmain, amik lehúzták őket a földre. Éberlein az ember földi sorsáról beszélt, szenvtelenül és tárgyilagos természettudományi alapon. Az volt az álláspontja, hogy szoros életközösségben élünk bizonyos növényekkel és állatokkal, egymásra vagyunk utalva kölcsönösen, és egyszerre fogunk kipusztulni. Ferenc is belenézett olykor, összemelegedtünk a nyugalmas téli délutánokon. Ő hozta egy este a hírt, hogy a kaszálót a jegyző átírta az öreg Földevő Jónásra. Így tudtam meg, hogy a tagot végleg elvesztettem. Hiába mentem a jegyzőhöz, úgy fogadott, mint foltozó szabó a nadrágot.
- Letelt a visszavásárlási határidő - mondotta. Szűkében voltam az élelemnek is, a legényke egy este kivitte a nyúlcsapdát az erdő alá, és én semmit sem szóltam; megettem szó nélkül a tapsifüleseket és a becsületet.
Közben irogattam Annának a megadott címre, poste restante, de választ nem kaptam.
A Bucur-malom vidoran püfögött, én alig őröltem valamit.
A fiatal kecskét odaadtam Ferencnek, mert nem volt takarmányom, Ferenc azt mondta, hogy én vagyok a hibás, eluraskodtam a malmot, semmivel sem törődtem. Fütyörészésből és szoborfaragásból nem lehet megélni.
- Ferenc, vállalná, hogy eladja a malmot, meg ezt a megmaradt tizenkét holdat és az erdőrészt? Nekem már nincs itt maradásom.
- El akar menni, Kázmér úr?
- Nagyon rám jött - vallottam be. - Nincs itt mit kezdeni. Eleget műkedvelősködtem a földdel és a malommal. Hívnak Pestre.
Elmentem Éberleinhoz is, hogy megbeszéljem vele a dolgot. A padlót nézte, és bólogatott a fejével.
- Igen, igen, igen - mondta ez a bólogatás - te is elmégy hát.
- Próbálja meg, Kázmér...A vadszőlőkacs is mindent megpróbál...
Ültem a lyukas karosszékben, és hallgattam. Mikor elköszöntem, a tekintete az ablakpár-kányra tévedt.
Azt kérdezte, hogy van-e pénzem.
- Sohasem izgatott az efféle kérdés - feleltem nevetve. - Pénzem sohasem volt, és valószínűleg sohasem is lesz.
Az ablakpárkányon két bankjegy hevert összegyűrve. Nem tudom, hol és hogyan tett rá szert, mert éppoly kevéssé értett a pénzkereséshez, mint én. Azt mondta, hogy vegyem el, ha
szükségem van rá. Miután nem élünk álomvilágban, ahol a szegény embernek csak gödröt kell ásnia éjfélkor a keresztútnál, hogy két véka aranyat lejen, elfogadtam a pénzt, és azt mondtam, hogy Ferenc majd elrendezi a többit.
- El ne felejtse letépni a naptárról az utolsó lapot - figyelmeztetett a doktor, amikor kikísért az éjszakába. - Krisztus születése óta 1926 év telt el, kedves barátom...
Ropogtam hazafelé a havon. Szép éjszaka volt, a harmadrangú csillagok is úgy ragyogtak, mint a legendák a bibliában. Kis zseblámpámban kimerült a száraz elem, bottal tapogattam a jeges utat. Fáztam, a kabátom is beadta ezen a télen a kulcsot. A zúzmarás bokorban cinege pityegett álmában. Aztán kibújt a hold, és az éjszaka egyszerre tele lett árnyakkal, melyek emberi és állati alakokat öltöttek. Fejem felett eltágult és elvégtelenedett a világűr, és meg-fagyasztotta gondolataimat: dermedten feküdtek a fejemben, mint kocsonyás halak a Ridéliné kirakatában. A pagonyban farkas szemeit láttam, éhesen lobbantak felém a holdfényben. Nem féltem tőle, magányos ordas nem támad, ha még úgy zabálhatnék is. Messziről követett, én meg a rend kedvéért kinyitottam a bicskámat, és egyenletesen lépkedtem tovább a csontkemény úton.
Csutkával begyújtok a tűzhelyen - gondoltam -, s felmelegítem a déli gombalevest.
A legényke a szülői házban töltötte az éjszakát. A kulcs a helyén volt, kinyitottam a malom ajtaját, és beléptem. Ahogy a kamra felé botorkáztam, valami puhára léptem. Gyufát gyúj-tottam, és lehajoltam. A fürj élettelen teste volt. Előbb azt hittem, hogy a kamra nyitva maradt ajtaján kirepült a malomba, és a hidegtől dermedt meg. De ahogy fölemeltem, az ujjaimra alvadt vér tapadt. A kamrában meggyújtottam a lámpát, és fölemeltem a nyuszt takaróját, de üres volt a vacka. Füttyentettem, semmi sem mozdult. Az ajtó közelében a falon két égnek meredő láb árnyékát láttam. A Flórián lábának árnyéka volt, átharapott torokkal, döglötten feküdt a földön.
- Hát veled is leszámolt, öregem?
A kis nyuszt alapos munkát végzett, mielőtt búcsút mondott volna a kapufélfának. A csízet is holtan találtam az ablakpárkányon, vérét kiszívta az álnok kis bestia.
- Álnok? - tanakodtam magamban. - Én neveltem álnokságra. Én akartam őt békére és felebaráti szeretetre nevelni. A lét harc, vérengzés, vigasztalan tömegmészárszék, amelyben az okosabb felkoncolja a bizakodót.
A malmot és a megmaradt tagot átadtam Ferencnek azzal a megbízással, hogy bocsássa áruba, ha tisztességes vevő akad. A zsebemben volt már az útilapu, bélyegekkel és bélyegzőkkel csinosan telehintve. Az apróságaimat elkótyavetyéltem, üres ház fogadott, amikor a városból, ahol dolgaimat végeztem, hazatértem. Az ajtóban nem várt rám Katalin. Flórián sem csipkedte meg kedveskedve a nadrágom szárát, a fürj nem rebbent a vállamra, az őrlőkövek nem mormoltak, csak a fák hideg sóhajtása zörrent az ablakon. Maszat lesoványodva, nedves szemmel követte minden mozdulatomat. Néha valami elnyomott, szomorú vonyítás szűkölt ki a torkán. A nagy fecsérlésben a falon felejtettem az órát, reggel még járt, mutatta a kongó semminek az időt, de amikor a küszöböt átléptem, megállott. Sohasem láttam állni, mindig járkált alatta a megzöldült korong, és a két fekete nehezék is süllyedt, süllyedt láthatatlanul...
Teát ittam, és hallgattam a nagy csöndet magamban és a ház körül.
- No, Kázmér úr, most aztán nekirugtathatsz a nagyvilágnak, mint borbélyod, Zsigmondi fodrondász, aki mindenét pénzzé tette, faron rúgta a fodrászatot, s elindult kalitkájával a dicsőség felé.
Mi tagadás, csendes legény voltam ebben a félórában, hiába ugrattam magam a hetyke mókákkal. A lélek csendet kívánt, és leintette a faragatlan tréfálkozást. A lámpa üvege megpattant, gyertyát kellett gyújtanom. Az üres szoba ajtajában ott állott az apám, tarkóra tolt sapkával, lisztes bajusszal, mellette az anyám kissé áttetszően, elmosódott arccal, fülében
kalácsfonású sárga fülbevalóval. Volt egy öcsém is, Alajosnak hívták, megvertem egyszer, s vérzett a könyöke. Őt is láttam, mert őt is látni akartam ezen az éjszakán. Ostor volt a kezében, a fején lyukas szalmakalap. Aztán Katalint is láttam, a nyusztot, a csízel, a fürjet, a rigót, a kakast, az őzeket a holdfényes füvön, mindent láttam. Maszat mellettem üldögélt, és bánatosan szűkölt.
Ezt a kutyát lenéztem, jutott eszembe, mert nem volt olyan okos, olyan bátor és olyan fajkutya, mint a többi kutya. És most mégis itt kucorog mellettem, kínozzák a bolhák, de nem akar odakapni, nehogy egy pillanatra is le kelljen vennie tekintetét az arcomról.
- Béküljünk ki - mondtam neki, és a fejét magamhoz szorítottam. - Holnap nagy kanállal eszel, Maszat.
A Ferenc feleségénél búcsúbankettet rendeltem a részére.
Megindultan vinnyogott, és sokáig nézett.
Amikor magamra maradtam, elfújtam a gyertyát, és a lócán, amelyre mohát raktam derékaljnak, megbékülve dőltem végig. Az ember tréfás kis bogár.