Az őszi őrlésből begyűlt lisztet hetenként bevittem a szatócshoz. Készpénzt is kaptam érte, de a felét mindig le kellett vásárolnom. Fűszert, gyertyát, cipőtalpat, Katinak sót s egyéb szük-séges dolgot. A kenyeret a Ferenc felesége dagasztotta meg nekem, de én tettem a sütőbe.
Karácsony előtt kis malacot vettem, és a Maszat közreműködésével hazatereltem.
A malac nekem szólt, Katalinnak szénát tettem félre a padláson, a nyusztnak gyümölcsöket, a fürjnek magokat, a rigónak meg lisztférgeket tenyésztettem nagyban, mert erősen fogyasztotta őket.
Havazás után elcsendesedett a malom tájéka. Az őrölnivaló ritkult, egy kővel is mindent felőröltünk. A csordogáló víz lassan jégcsapokká merevedett. A fedélen és fákon a tiszta hóval, a malomkeréken a csüngő jégcsapokkal csinos kis tájkép voltunk, és ügyesen utánoztuk a csillogó cukorporral behintett, vattafüstös karácsonyi marcipánházakat. De benn a malomban hidegen flótázott a szél, s ha fagyok jöttek, a kecske lobogó buddhista szakálla hegyes francia szakállá jegecesedett. Belebújtam az apám báránybőr bundájába, és fát hoztam le szánon az erdőből. A nyulak csak ímmel-ámmal szedték előlem a sátorfájukat, s szinte szemtelenül mutatták fehér ülepüket. Kis bitangok - mondottam -, visszaadom nektek a kölcsönt. Volt egy csalsípom, olyan keservesen tudtam vele vinnyogni, mint egy bajba jutott süldő. A vinnyogás hangjára aztán összeverődött néhány kíváncsi nyúl, s volt nagy muri, hanyatt-homlok menekülés, amikor az előcsalt róka megzörrent a gallyak között. S a veres rabló is milyen biztos volt már a dolgában! Nagy sietve jött, félrecsapott farokkal, hogy a nyúlpecsenyéről le ne késsen. Gyerekeset hökkent, amikor meglátott a fán kárörvendően vigyorogni.
A csendet csak a vadászfegyverek durrogása rázta meg. Sítalpakat faragtam magamnak, és porzó kanyargással siklottam le a hegyoldalon. Nem ment simán a dolog, egyszer a bokám rándult meg, egyszer meg a fejemet vertem be igen kegyetlenül egy fatörzsbe. Szerencsére éppen akkor sízett át az erdő alján az orvos, aki vállán a műszertáskával öreges, lassú csúszkálással jött le a hegyi faluból, valami betegétől.
Erősen havazott karácsony után, hasig süppedtem a puha gyapjúba. Az utak járhatatlanok voltak, őrölnivalót senki sem hozott, csak csebres mócok tértek haza a városokból. Olykor a fergeteg felkavarta a havat, egyik-másik csebres bekérezkedett éjszakára a malomba. A pocegerek, a bozontos hegyilovacskák, amiket gazdájuk az eresz alá kötött, reggelre szépen eltemetkeztek a nagy fehérségbe. Ezeken a kis csebreslovakon kölyökkoromban sokat nyarga-lásztam. Ha a csebrek elfogytak, kesernyés havasalji cseresznyével járkáltak le a városba.
Lenn a városban már valahol a baracknál tartottak, amikor fenn, a fenyők alatt a cseresznye fekete szemei értek.
Ha őrölnivalót hoztak, előbb ki kellett szabadítanom a lapátos kerekeket a jégből. Amíg nagy fagyok nem dermesztették meg a patakot, addig, ha nehéz fejszecsapások után is, el tudtam indítani az őrlőköveket. Január végén aztán szép orosz festménnyé alakultunk át, csak a füstölgő kémény jelezte, hogy a hó és jég alatt nem fagytunk meg, és nem gebedtünk éhen.
Ferenc bement télire a városba. Éberleinen kívül nemigen járt felém ismerős. A hegyi pap nézett be egyszer hozzám lefagyott orral. Amikor fölmelegedett, elkísértem egy darabon, és amennyire a süppedő hó engedte, a lélekről beszélgettünk. No de hát milyen gondolatai lehet-nek a lélekről egy ilyen magamfajta halász-vadász-madarász-üres-zsebben-kotorász-alaknak?
Azt mondtam, hogy a háború előtt a lélek nagyobb divatban volt, egy öreg nyomdásztól hallottam, aki lapot szerkesztett, és minden karácsonykor meg húsvétkor a lélekről írt hatalmas cikkeket. Azt mondja, el is olvasták az olvasók. A lélekről, mint a legtöbb ember, én is csak annyit tudtam, mint a marathóni ütközetről. Hogy tudniillik Marathónnál valami ütközet volt. A pap azt mondta, hogy a szívbillentyűnél sem az a fontos, hogy tudjunk róla,
hanem hogy jól működjék. A lélekkel kapcsolatban a szobraimat is felhozta, és úgy találta, hogy a Veronka szobrában sok lélek van.
A vakarcs szobra nekem is tetszett. Még ősszel faragtam, de csak nemrég simítottam le.
Cipőmázzal kentem be, a körtefa lassan felszívta a sárga mázat, és ettől derengő, testszínű fényt kapott. A lélekből, amelyről a pap beszélt, nemigen láttam semmit a szobron, Veronka, amikor modellt ült, málnacukrot szopogatott, hogy ne unatkozzék, s közben folyton a kecskét hergelte:
Szajha Kati, cinege, beesett a gödörbe.
Ettől aztán egy kicsit mosolygós és hamis lett a szobor arca, sőt vidám kis pofazacskójából a jóízű málnacukor is kidudorodott.
Éberlein többször benézett hozzám. Üldögélt a szobában, szórakozottan morzsolgatta a kuko-ricacsövet, amely a kezébe akadt, és a növényekről, állatokról meg a feleségéről beszélt.
Dicsérte a feleségét, hogy mennyi jeles tulajdonsága van. Hallgattam, és néztem, hogyan takarja be dicséreteivel felesége pucér vétkeit.
- Valami Dukics alkuszik itt az erdőkre és a fűrészekre - mondta aztán elmenőben.
Felhúztam apám öreg nemezcsizmáját, és elindultam az erdőbe. Két falusi ember ereszkedett le a dombról, két rúdon egy meglőtt őzet cipelve. Mögöttük lépegetett vadonatúj sárga bagariacsizmában, tollas vadászkalappal, régi rozmár ismerősöm, Dukics úr. A jegyző is vele volt, de csak úgy, mint vadászgató trónörökös mellett a vadászmester. Mindenütt ott volt, ahol keresni lehetett valamit. A szél, mint ezt kellő részletességgel megírtam, elvitte a kalapomat, s rozmárunkat így nem részesíthettem a hódolatnak abban a konvencionális mozdulatában, amelyet a szokás ilyen alkalmakra előír. A halott őzre pillantottam. Az én őzem volt, megismertem oldalán a régi vasvilla hegeit.
- Ki ejtette el az őzet? - kérdeztem az emberektől.
Pislogással jelezték, hogy a sárga csizmás kocavadász. Dukics nem méltatott figyelemre, beérte egy hencegő vadászmosollyal.
- Szelíd őz volt - mondottam, és semmi kedvem nem volt mérsékelni a hangom élét. - Ezzel a bátorsággal a csemegekereskedésben is lőhettek volna egyet. Bizonyára azért közeledett magukhoz, hogy cukrot kérjen...
Nyilván a jegyző ötlete volt, hogy ennek a kocának izgalmas vadászzsákmányként szolgálja fel a szelíd őzet. Hallottam, amikor távozóban Dukics megkérdezte, hogy ki ez a szemtelen fickó.
- Hahó, Dukics úr - trombitáltam utána -, miért nem kérdezte tőlem, hogy ki vagyok. Én vagyok az, akit kidobatott az Alagcsőművektől...
Elporzottak. Másnap hallottam, hogy a jegyzőségen sokat tárgyaltak az erdők felől. A báró erdei tavaszra árverés alá kerülnek. Hatalmasat roppantak az öreg bükkfák. Kendőt kellett az államra kötnöm, különben leharapta volna fülemet a fagy. A malom körül farkas nyomát láttam. A majorságot benn tartottam a malomban, de így is sokat kellett szenvedniük a hideg-től. Csak Flóriánt nem hűtötte le az ordas hideg, járt-kelt keményen, s szorgalmasan ellátta tyúkjait azzal a földi jóval, amely a tyúktojásokhoz nélkülözhetetlen. A vadászatoknak szerencsére vége volt, beállott a tilalmi idő. A levegő kitisztult, a sok megvadult sportvadász visszavonult, hogy a városban élje ki vérengző szenvedélyét. Noha így vadászati idő végével csömörlöttek meg már a sok nyúlgerinctől és hozzávaló gombóctól, nyolc-tíz nyúlon alul sohasem adták. Szerencsére elvitte őket az ördög, és a megmaradt nyúlhímek nyugodtan összepofozkodhattak a havon hölgyeik kegyéért. Egy bokor aljában meglőtt nyulat találtam, a kabátom alatt vittem a paphoz a hegyi faluba, aki mindjárt ott is tartott egy kis töltött káposztára. Előbb azonban vasárnapi istentiszteletre kellett mennünk. Veszettül illatozott az a
káposzta, hát maradtam, és követtem a papot, aki kiment a tornácra, hogy jelt adjon a harangozásra. A harangozó felnyikorgott a harangláb lépcsőjén, és meghúzta a harangot. De hiába cibálta, a nép gyérecskén gyülekezett. Pedig a házigazdám szép dolgokat tudott mondani az Istenről és tanulságos dolgokat az ő elrugaszkodott szolgáiról. Az idősebb férfiak, akik nem kételkedtek sem az Isten létezésében, sem hatalmának végtelenségében, úgy gondolták, békésen hortyoghatnak, amíg a pap az apraját okosan kioktatja Isten dolgaira.
Templom után a kijárathoz álltunk, és kezet fogtunk a kilépőkkel. A hortyogókkal is, mert a papnak az volt a véleménye, hogy fekete kenyerük javát már megették, bele is fáradtak egy kicsit, miért ne alhatnának egy verset az Isten ölében. A töltött káposztát derék, dolgos emberek áhítatával szépen bekebeleztük. Jeleztem, hogy Katinak egyre nagyobb lesz a hasa, letelt már az öt hónap, és a gida mégsem jön. A pap vizet ivott, s nagyot nevetett utána.
- Egy kis számítási hiba lesz - mondotta. - Az ilyent csak a nők tudják jól megügyelni.
A szemüvege alól évődve rákacsintott a feleségére, aki szintén várandós volt. Töltött káposzta után a pap kiment az istállóba, mert a bivalyok nagyot bőgtek. A varrógép párkányán könyvet láttam.
- A címnek igaza van - szólottam az asszonynak vidáman pöfékelve. - Azt mondja, hogy Az igazság szigete... Egészen találó cím. Földünk piszoktengerében az igazság már csak apró szigetekben fordul elő... - Felkötöttem államra a kendőt, és hazafelé indultam a ropogó havon. Lilán bágyadozott a nap a zúzmarás jegenyék között. Szegény a pap, gondoltam, egy kis bort is ittam volna a zsíros töltelékek után. Szegények vagyunk mind, nemcsak a hegyi pap. Hogy nevetni is tudunk egy kicsit, s hogy békésen ballaghatunk az acélkék ég alatt a lila havon, ez a mi vagyonunk. Ahogy a marton leereszkedtem, hogy átkeljek a patak jegén, megfagyott csízet találtam. Nem volt még felfordulva, ahogy az ilyen kis énekesek szokták, ha beadták a kulcsot, csak gubbasztott a havon lecsukott szemekkel. Fiatal volt, hamar megszokta környezetét a malomban, amiben a fürjnek is lehetett valami bátorító szerepe, mert egész nap egymás mellett üldögéltek és társalogtak. A fürj vitte a szót, bőven beszámolt mindenről, az élelmezési viszonyokról, kimenőkről, bizonyára a nyuszt személyére vonatkozólag is tett néhány megnyugtató kijelentést, és valószínűnek tartom, hogy röviden, de elismerő szavakkal ecsetelte az én megbízhatóságomat és egyéb jellemi fényoldalaimat is.
A csíz csak pittyegett, igent, nemet, ahogy az ilyen vidéki árvák szokták, ha módosabb környezetbe kerülnek, Úgy láttam, a fürj jól beajánlott neki, mert nem idegenkedett tőlem, az ételt nemsokára már a tenyeremből csipegette, s ha hazajövet szólottam hozzá, örvendező, kedves hangokat hallatott.
Egyéb ezen a télen nem történt. Beszorultam a jégbe, mint gleccserbe az őselefánt. Vártam, hogy megcseppenjen az eresz, vége legyen a nagy befagyottságnak és avas szalonnának. A papnétól elhoztam Az igazság szigeté-t. A szóban forgó sziget nem is sziget volt, hanem hatalmas erdőség, annak a gyapjas skandináv kutyának a hátán, amelyik az északi Jeges-tenger felől futóléptekben igyekszik Franciaország térképe felé. Modern fércelmény volt, jól bedíszletezett erdei hangulattal, kiszínezett csenddel, távoli bűnös zajokkal és egyéb megindító ostobaságokkal. Az erdőnek rezedaszappan-illata volt, a fákon fakakukkok szólottak.
Nem ragaszkodom a leírt dolgok valóságához. A leírt dolgok elszakadnak a valóságtól. És mi a valóság? Hát tudjuk mi egyáltalában, hogy mi a valóság? És melyik az a hiteles hely, hol van az a vegyvizsgáló állomás, amely a valóságot vizsgálja: a szemben, amely látja, a logikában, amely érzi, vagy az agyvelőfodorban, amely elképzeli? A valóságok nagyon csuszamlós dolgok, és korántsem olyan fontosak. Az agyunk játékos kedvében néha igazabb valóságokat nyújt, mint amit a szemlencsénk észrevesz...
Éberlein elhozta nekem egy Palotai nevű pesti író könyveit.
Nem minden bátor ember művész, de minden művészethez hozzátartozik egy kis bátorság -mondta Éberlein. Ismertem a Palotai írásait, megkértem a doktort, ha a kezébe kerül más könyve is, jussak az eszébe.
Az igazság szigeté-ben a címen kívül találtam valamit mégis, ami felkeltette a figyelmemet.
Minden fejezet végén lehullott egy fenyőtoboz. Ez jó rendezői trükk volt.
Todor, aki postásteendőket is végzett, levelet hozott nekem. A régi báránybőr bekecs volt rajta, amelyet még a harctérről hozott magával.
- Megfakult - mondottam neki csak úgy könnyedén.
Ha találkoztunk a faluban, csak a mutatóujjával köszöngetett. Most mintha leereszkedőbb lett volna. A kecskének megtapogatta a hasát, és azt mondta, hogy néhány nap múlva elleni fog.
Aztán, hogy semmit sem szólottam, köhécselt és elment. A levelet Lólábú írta, és az iránt érdeklődött, hogy nem ettek-e meg a farkasok, és mikor szándékszom már búcsút mondani a falusi életnek. Az utóiratból kiderült, hogy a bandának nagy örömünnep volna, ha mielőbb visszatérnék. Miss Mabel is szeretne búcsút venni tőlem, mielőtt visszatér Birminghambe.
Ridéliné jó sűrű gyöngykásalevessel vár.
A kecskének állást kellett volna csinálnom a színben, egy acetilénlámpát is szerettem volna beszerezni. De üres volt a szivarosláda, amit takarékperselynek használtam. Pénzt csak éjszaka láttam, álmomban. Mert álmomban hirtelen nagy szobrász lettem, nagy kiállítási csarnokot béreltem, és a vevők úgy állottak sorban, mint háború alatt a margarinos bolt előtt.
Reggelre persze megcsappant a nagy forgalom, és a bevételt mind egy fityingig a kiállítási csarnokban felejtettem.
A malomkerék egy éjszaka kiolvadva a jégből, nagyot sóhajtott, és lassú nyikorgással forogni kezdett. Felültem. Egy éve volt, hogy meghalt az apám. Mintha ő sóhajtott volna. Kimentem a malom elé, mert nem jött álom a szememre. Pipára gyújtottam, és a gyufa lángjánál evickélő hóférgeket láttam az ellágyult havon.
Vége volt a télnek, a hóférgek a tavaszt jelentik. Másnap zápor esett, és hideg, borongó tavakká olvasztotta a havat.
19/ Rövid beszámoló arról, hogy feslik a mogyoró barkája,