A fekete szeder telten és türelmetlenül nézegette magát a törött patak-tükrében, és az őszi kikerics is lila színűen harangozott már a mezőkön. A lombhullás nem őszi elégia, magyarázta Éberlein, hanem intézkedés a fölösleges vízpazarlás megakadályozására. A fa elveti lombját, amelyen a levelek télvíz idején a csekély vízkészletet is eldorbézolnák.
A sárgatök és uborka elsárgulva fetrengtek a csonka kukoricaszárak között. A gyepi bükköny is már rég kilőtte magvait. Lenn a falu alatt, a pocsolya mentén felállították száradni a kendert. Kis Eiffel-tornyok voltak, és alaposan bűzlöttek.
- Katit elviszem a kovácshoz - jeleztem Veronkának.
Szeptember volt még csak, de Katit már elővette az üzekedés. Sokat mekegett, rázogatta a farkát, és sehol sem találta helyét. A kovácsnak volt egy bakja, megbeszéltük, hogy össze-eresztjük Katival. Rájött a szerelem, egészen belevadult. Éberlein doktort is megszalasztotta, aki aznap elhagyta valahol a szemüvegét, és a kecskét fújtató bikaborjúnak nézte.
Napok óta lebegett a távoli kompon az Ágnes vörös szoknyája. Rég nem jártam arra, talán két hete is elmúlt. Este, amíg arra vártam olvasgatva, hogy Veronkát elnyomja az álom és én zajtalanul meglóghassak a malomból, nekem is leragadtak a szemeim, s reggel nemegyszer ébredtem arra, hogy bizony a vitorla hiába lebegett. Veronka megneszelte, hogy lefekvés után mindig kereket oldok.
- El kéne nézzél Ferenchez - szólottam hozzá egy este -, hogy pucolja ki a kéményt.
Alighogy elment, sietve belevetettem magam a patakba, megfésülködtem, ragyogóra csinosítottam magam, a malom kulcsát a szokott helyre dugtam, és illa berek!
A tölgyekre felfutott a vadkomló, az akácok sárgultak. Itt ragadtál, kisöcsém. Belefeküdtél egy felelőtlen, de kellemes gondolat langyos iszapjába, mint bivaly a pocsolyába, és nyakig elmerültél benne. „Mi kell az élethez? Egy kis kenyér, néhány harapás kolbász és egy kis nap-sütés az ember hasára.” Valami nem kvadrált itt. A kolbászom megvolt, két vég szárazkolbász csüngött a kamrában, kenyerem, napom is volt, és mégis, ahogy néztem az alápillegő akácleveleket, a juharfa röpülő termését, szívesen szárnyra keltem volna én is. Irány: a nagyvilág.
A hidat, amely csak két egymás mellé fektetett gerendából állott, elhurcolta valaki. Látszott is a nyoma a fűben. Ha visszatérek a malomhoz, és ott kerülök át a hídon - gondoltam -, Veronkát már otthon találom. Átugrani a háromméteres patakot nem volt kecsegtető gondolat.
A vizekkel általában nem voltam jó viszonyban. Gyermekkoromban egyszer a gátról néztem, hogyan vág apám léket a jégbe. Ma sem tudom, hogyan pottyantam bele. A víz már sodorni kezdett a jég alatt, apám a fejsze fokával húzott vissza. Egyszer meg rám fordult egy ladik a tavon, majd odanyivadtam. A harmadik esetem cifrább volt. A Marosban komiszkodtunk Fehérvár alatt a lányokkal, lehajoltunk a víz fölé, hallgattuk, hogy miről malackodnak odaát, a túlsó parton. Észre sem vettem, elindult velem a víz, forgóba kerültem, amely igen rondán bánt velem. Szégyelltem kiáltozni, birkóztam a durva nagy erővel. Mire az örvény megundorodott tőlem, és partra köpött, annyi volt már bennem a víz, hogy egy egész káposztáskertet fel lehetett volna vele locsolni. S hogy a lista teljes legyen, a Piavéba is beleestem. Néhány százan odavesztek akkor. Odafulladtunk - magyarázta gyászosan a zászlósunk, gyásza és hasonlata után ítélve valami történelemtanár -, odavesztünk, mint II.
Lajos a Csele patakba.
Magasabb helyet kerestem a parton, ugródeszkának. Aztán nekirugaszkodtam, és átröpültem a patakon. Egy kicsit meg is csúsztam, és elzuhantam. A térdem rosszul fordult, sajogva szedtem fel magam a földről, és mosolyogva bicegtem Ágneshez, aki már várt rám a
facsoportnál. Átöleltem, aztán ajánlottam, hogy üljünk le a gyepre a szép kilátást nézni. Az arcunk egymáshoz simult, s az ütőerem kedvesen turbékolt az ütőerének. Ágnes örömmel újságolta, hogy nagyanyja elment a harmadik faluba a menyét látogatni, az apja meg a városban fog hálni az éjszaka, ha nem fáraszt a dolog, a malomban tölthetjük az egész éjszakát, az ő nyoszolyáján. Remek, mondottam, szeretem ezt a szót, hogy nyoszolya, és külön szeretem, hogy a maga nyoszolyájában nyújtózkodhatom egyet. S ahogy talpra akartam állni, mintha éles füttyszó hasított volna bele a térdembe. Alighanem lőttek a szép, nyoszolyás éjszakának, jeleztem Ágnesnek. A térdem néhány perc alatt olyan szépen kigömbölyödött, mint egy sárgadinnye. Nevettem és káromkodtam, mikor Ágnes ügyesen lehúzta sérült lábamról a nadrágszárat, és a patakban megmártott kötényét borogatásnak rárakta a térdemre.
A térdem táján régebben ólomgolyó szaladt át; uhú, mondottam fázékonyan, amikor a hideg kendő rátapadt. Ágnes sajnált, és meleg részvéttel simogatta meztelen combomat.
- Nem vigyázott, kedves, nem kellett volna ugrania... Nagyon sajog?... Szegény lába, ugye, fáj?... Én majd hazaviszem. Kapaszkodjék csak jól a nyakamba...
Nem beszéltem neki a Veronka vad féltékenységéről. Felálltunk, Ágnes átölelt, egészséges, fiatal testével szinte alám bújt, és átvette legalább felét a testsúlyomnak. Karcsú, de izmos testében szerelem és erő lakozott, egy-egy kiadósabb káromkodásom után se szó, se beszéd csak fölemelt, és addig vitt, amíg el nem állott a lélegzete. Kapálózva tiltakoztam, mire mindketten leomlottunk a fűbe. Nagyot nevettünk, Ágnes boldogan lihegett, én meg szájon csókoltam.
- Mert ilyen erős - mondottam elismerően.
- Nem vagyok erős - igazította helyre -, csak maga sovány. Vékony, mint egy hal... Biztosan keveset eszik... Megfogta a kezemet, simogatta. De szívesen főznék magának, Kázmér -mondotta aztán egy oktávval bátortalanabbul. - Levest, paszulyt füstölt oldalassal. Paprikást is tudok... Szereti?
Eszembe jutott, hogy egyszer sem kérdeztem meg: szeret-e? Azt mondta, hogy furcsákat kérdek, az ember szereti a kedvesét. - Az asztaloslegény a fürdőtelepről sokat ólálkodik maga körül, Ágnes - jegyeztem meg, csak éppen hogy mondjak valamit. Így tudtam meg, hogy az asztalos feleségül kérte, és az apja már oda is ígérte a kezét.
Folytattuk az utat. A lábam nyilallott, Ágnes gyöngéden támogatott.
- Hazáig kísérem, ágyba teszem... Ecetes borogatást rakok a térdére, meglátja, reggelre szépen lelohad...
Az asztalosra gondoltam, s arra, hogy nem illik Ágnest az ágyamhoz ereszteni.
- Kutya bajom - feleltem neki -, innen már kíséret nélkül is hazaugrándozom... Csak egy botot hozzon, Ágnes, innen az erdőszélről.
Ellenkezett, és szokott tartózkodásából kilépve, kérlelésre fogta a dolgot, de sietve elköszöntem tőle. S mert nem mozdult, visszaugrottam hozzá fél lábon, és magamhoz szorítottam.
- Jó lány maga, Ágnes, örvendek, hogy ilyen derék kedvesem van.
Meg is csókoltam. Baráti csók volt, vágyaim, a fiatal s mindig éhes ordasok most szundítottak.
Egyedül sántítottam haza. Veronka elnémulva meresztette rám a szemét. Azt hitte, rozsdás szegbe léptem. Elmondtam neki, hogy átugrottam a patakot, mert valami disznó elhordta a pallót. Szinte kicsüngtek a szemei, úgy nézett a sarokból. A borogatást úgy hozta, mint egy álomkóros.
- No, befagyott a szád? - kérdeztem tőle. - Nem tudsz beszélni?
Nem tudtam szólásra bírni. Másnap eszembe jutott, hogy Katit el kell vinnem a kovácshoz, megbeszéltük. Holnap a kovács vásárba hajtja a bakját, s Kati hoppon marad. A lábam csökönyösen dagadozott, nem vállalta a faluig való sántikálást.
- Én - szólalt meg Veronka -, én elhajtom a kovácshoz.
- Nem neked való munka - legyintettem.
Ő meg csak makacsul tépdeste a varkocsait. Nekik is volt kecskéjük. Az is üzekedett. Azt is ő vitte el a bakhoz. Bízzam csak rá Katit. Odakészített nekem egy kis harapnivalót, és ő elindult a kecskével.
- Gyere, szajha Kati - hallottam, amikor az udvaron indulásra invitálta. A faluban elharan-gozták a delet, aztán lassan alkonyodni kezdett, s Veronka még mindig nem tért vissza.
Fölkeltem, hogy a verem kulcsát megkeressem. A kamrában a Veronka átalvetőjébe botlottam. Leesett a szegről, s ahogy fölemeltem, láttam, hogy az egyik harisnyakötőm benne van. Régi, eldobott harisnyakötő volt. Végre Veronka is beállított. A kecske elégedetten mekegett, és vidáman lökte félre az útból Maszatot, aki a malom ajtajában silbakolt.
- Megvolt - mondta be az eredményt Veronka egyszerűen.
A lábammal hamar rendbe jöttem, és illendőnek találtam, hogy hírt adjak róla Ágnesnek. Erre különben a vakarcs is figyelmeztetett.
- A híd rendben van már, Kázmér úr - említette meg étkezés közben a kanalát nyalva. Nem egészen értettem a nagy szolgálatkészséget, de hát sohasem voltam jó pszichológus. Ágnest szótlanabbnak találtam.
- Csak nem vár gyereket? - kérdeztem, ahogy átölelve tartottam.
- Nem - mondotta. Arról van szó, hogy az apja nagyon sürgeti a dolgot az asztalossal. Nem tudtam, mit kell ilyenkor mondani, hát azt mondtam: ördög vigye az asztalosokat.
Másnap vasárnap volt, lementem a telepre szétnézni. Semmi látnivaló nem akadt, hazatértem, hogy a kecske szobrát megmintázzam. A nyuszt vidáman nyújtózkodott a kéményen, fütty-szavamat már messziről hallotta, és kedvesen hegyezte füleit. A malom előtt idegen ember ácsorgott. A Veronka apja volt, a harangozó. A fabutykón ült, és szalonnázott.
- A gyerekért jöttem - mondta oda csak úgy félvállról.
- Viszi? - kérdeztem közömbösen.
Bólintott, és nyelte a szalonnát. Viszi. Merthogy egyrészt a gyerek igen lefogyott, lötyög rajta a ruha, másrészt meg rosszféle embernek mondanak.
- Akkor hát vigye - bólintottam én is.
Vinné, ha kéznél volna. De sehol sem találja. Keresse már mindenfelé, még a padláson is.
Kati, a kecske ott ácsorgott a sűrű parti bürökben, és a víz felé sandított. Túloldalt, a patak másik partján meg Maszat csücsült, ő viszont befelé nézett.
- A fürdőtelepen lesz - szólottam a harangozónak -, ott a táncszín körül megtalálja.
Elköszönt és elindult.
- Ha ott nem találja - kiáltottam utána -, akkor keresse egy házzal odább, a faluban...
A patakhoz léptem, leguggoltam, és a vízre hajló keserűlapuk alatt megfogtam a Veronka elázott varkocsát.
- Gyere ki, Veronka - hívtam barátságosan. - Mára elég volt a fürdőből.
Dideregve mászott ki a patakból. Sovány, fiús combjára rátapadt a ruha. Ráadtam a kabátomat, és tüzet gyújtottam, hogy annál szárítkozzék. Közben füleltünk, hogy nem tér-e vissza az apja. Úgy látszik, elunta a keresgélést, hazafelé vette az útját.
Reggel kimentünk a tagba, Veronka aztán tovább ment kukoricát törni. Lekaszáltam délutánig az egész sarjút, ezúttal nem adóba, hanem téli takarmánynak a kecske számára. Lovat, szekeret nem kaptam kölcsön; sötétkék fellegek borították az eget, féltem, hogy elázik, amit lekaszáltam, s ha nagy zápor jön, lesodorja az iszapba. Sebesen összegyűjtöttem, amennyit lehetett, nagy vászonlebernyegbe kötöttem, és a hátamra vettem. Dörgött már. Veronkát az árok partján találtam, fáradtan, hideglelősen üldögélt. Rossz bőrben volt, elhívtam hozzá Éberleint, aki felírt valamit.
- Kétoldali - mondotta, mintha tudtam volna, hogy tüdőgyulladásról van szó. - Borogatni kell.
Tud priznicet csinálni?
Veronka ágyba került, lehunyta a szemét, én meg szorgalmasan csavargattam meztelen testére a borogatásokat. Teát is főztem neki, de nem kívánta. Azt akarta, hogy menjek ki a tagba, hozzam be a kukoricát, amit letört és halomra rakott. A szénát is jobb, ha behozom, és az udvaron teregetem száradni. Behoztam mindent, s mikor beléptem a szobába, Veronka nagyban mesélgetett valamit egy láthatatlan vendégének. Égett a teste, félrebeszélt. Leültem az ágya mellé, és megfogtam a kezét. Erre abbahagyta a mondókáját, és rám nézett.
- Béhozta mind egy szálig? - kérdezte a kukoricára gondolva.
- Be. Még többet is.
- Ha megnövök - mondotta hosszú hallgatás után halk lázzal -, szeretném, ha szeplőtelenül fogannék én is, mint Szűz Mária... Hogy két leánkám legyen. Én meg mosóné leszek. És sokat fogok mosni mindenfelé, házakhoz fogok járni, és egyre csak mosni fogok. Nehéz életem lesz, kezemet kimarja a lúg, és így fogom eltartani a leánkákat...
Mosónő szeretett volna lenni, hogy kínlódhassék a gyerekeiért! Aztán birkózni kezdett velem, azt hitte, hogy a kecske vagyok. Borogatást tettem rá, attól magához tért. Majd betakartam, és teát itattam vele. A nyuszt ott ült a szekrény tetején elnyúlva, és gyerekes bámulással figyelte, hogyan adogatom kanalanként a Veronka szájába a teát.
- Olyan jó dolgom van, mint a tiszteletesnének - lihegte Veronka elragadtatással.
Aztán rögtön elnyomta az álom, s én is ledőltem. Másnap rosszul ment a sora, nem hagyhattam magára, mert minduntalan ki akart ugrani az ágyból, hogy Katival, aki ott se volt, valami régebbi nézeteltérésüket elszámolja. A takaró sebesen mozgott rajta. Ültem mellette, és azt gondoltam, hogy ha a kezét fogom, nem fog elszabadulni. Nem az ágyból, hanem az életből, gondoltam. A rigó az ágy lábához szállott, előkereste valamelyik szép gyerekkori hangversenyszámát, valami bölcsődalt, és elfütyülte Veronkának. Az ablakon meg a kutya és a kecske dugták be a fejüket. Bibliai íze van a dolognak - csóváltam a fejem, ahogy a kecske és a kutya benyúló fejét néztem -, láttam is már efféle képet nem egyet, csak azokon tehenek voltak, akik benéztek. De hát szegény az eklézsia, jó nekünk a kecske- meg kutyafej is. A fő, hogy mind együtt vagyunk, családiasan. Eggyel többen is voltunk a kelleténél. Mert észrevétlenül és valószínűleg lábujjhegyen ott termett a kövér tiszteletemé is, a Veronka betegsége, úgy látszik, felajzotta képzeletét, eljött, hogy a VI. parancsolat ellen elkövetett vétkünk következményeiről személyesen is meggyőződjék.
- Lupus in fabula6 - szólottam, amikor hátrafordulva megpillantottam.
Nem fogadta a köszönésemet. Hellyel kínáltam, nem ült le, kövéren és magasztosan, mint egy angyal, fölemelte lángpallosát. A lángpallos egy rozoga esernyő volt; megfenyegetett, és
6 Terentius Adelphoe c. művéből idézet. Megfelel a magyar közmondásnak: Farkast emlegetnek, kert alatt jár. (A szerk.)
néhány zord dolgot harsogott felém. Veronka sírni kezdett a zord dolgok hallatára. Láttam, hogy a kecske visszahúzódik az ablakpárkányról. Ahá, gondoltam, értelmes állat ez a Kati.
Angyallátogatónk a pokol tüzével hozakodott elő, lehordott engem, mint a bokrot, és ide-oda hadonászott lángpallosával. Katalin pedig ezalatt megkerülte a malmot, belépett a szobába, és nekiugrott a papné hátuljának. Szép sportteljesítmény volt, közkívánatra másodszor is nekirobogott, és ezzel jótékonyan közrehatott abban, hogy a következő percben udvarias futóléptekkel kikísérhettem alkalmatlan látogatómat a hídig.
- Most már aztán holtbiztos, hogy nem adja hozzám egyik lányát sem - jeleztem Veronkának.
Amíg Veronka mellett üldögéltem, Ferenc vette át a hivatalomat. Szépen megfeleztem vele a vámot. S azután is ott tartottam egy ideig. Veronka lábadozott, én meg egy kicsit elkószáltam az erdőbe, amely viharos gyönyörrel zenélt most a színskálán. Kis ködök puhították az alkonyi látképet. Távcsövemen át láttam még a fehérvári vártemplom tornyát, de már csak úgy, mintha valaki le akarta volna törölni a háttérből radírgumijával. A Maros olyan volt, mint egy elfakult műselyemszalag. A mezei úton tökszállítmány nyikorgott. A tökök tetején a fiatal papot ismertem fel; szelíden és bizonyára Beethoven valamelyik szonátájára gondolva forgatta feje fölött a kurta nyelű bivalyostort. A szekér négy sarkán négy felnyársalt sárgatök jelezte, hogy a papnak - bár a stólából és államsegélyből már alig cseppent valami - van még érzéke a lét derűs és művészi oldalai iránt. Vadludak készülődtek a nádasban. Lenn az erdő alján gyalogösvény bujkált a fák között, mint varrott kesztyűn a cérnaöltés. Az ösvényen lassan kerékpározott az alsó faluból a hegyi falu felé Éberlein doktor. Láttam küllőinek ékalakú csillogását, szemüvegén a lélek sárguló naplementéjét, felesége hűtlenségét és mindazt a sok elhervadó dolgot, amit az élet plakátragasztója rámázol az ember képére.
- Fogyott a fény - magyarázta Éberlein -, csökkent a nedvesség. Ez annyit jelent, hogy kevesebb a bevétel, a fák tehát lassankint elbocsátják fölösleges alkalmazottaikat, a leveleket.
(Csökkent a körorvosi bevétele - gondolkodtam -, a felesége és lánya alighanem készülnek búcsút venni tőle.)
Érdekeltek a hulló falevelek, és megfigyeltem, hogy a leghosszabb nyári nap után, amikor a fa műszerei a fény csökkenését jelzik, kezdi a fa elbocsátani szolgálatából azokat a belső leveleket, amelyek kevesebb fényt kapnak.
A nádasban a vonuló madarak választmányi gyűlést hívtak össze, és úgy döntöttek, hogy útra kelnek. Hallottam a hangjukat, és láttam őket elködleni a holdfényben.
A somkóróvirágot, amelyet tavasszal szedtem, összevegyítettem a dohányommal. Jó szagot adott a füstnek, s az embert valami kellemes, derűs légkörrel vette körül. Valami hosszúkás, sáskaszerű, zöld színű állatot fogtam. Másodmagával volt, éppen verekedtek. Hazavittem őket Veronkának. Éberlein megmagyarázta, hogy ájtatos manónak hívják őket, mert van elöl két nagy karjuk, azt mindig összeteszik, mintha imádkoznának. Zöldek, ujjnyi hosszúak voltak, ártatlan növényevőknek látszottak. A doktor darazsat tett eléjük, mire megrohanták, heves birkózás után két részre osztották, és megették.
Mulatságos bestiák voltak, a fejüket fatatozás közben kíváncsian forgatták jobbra-balra, felbámultak Veronkára, az egyik abbahagyta darázsadagját, és imádkozni kezdett. Veronka a rigót és fürjet is meghívta manót nézni, és hármasban félórákat is elcsodálkoztak a két furcsa állaton.
- No, itt az apád - mondottam egy délután. - Megint eljött érted.
Elsápadt.
- Mégis hazaenged? - kérdezte szemrehányóan, amikor látta, hogy nincs kedvem alkudozni az apjával. Nem feleltem neki, az apja ott volt már mellettünk. Sok szó már nem esett a dologról. Veronka berakta holmiját az átalvetőbe, berakta a dobozt is a két ájtatos manóval, és szomorúan kilépett az udvarra. Az apja sürgette, mert nyolc kilométernyire laktak, és közel
volt már az alkonyat. Velük tartottam a kaszálóig. A menethez Maszat is csatlakozott. A kaszáló végén megsimogattam a lányka fejét.
- Nagyot nőjél, vakarcs - mondottam búcsúzóul.
Elkapta a kezemet, és rászorította a száját.
- Isten megáldja, Kázmér úr - szipogta csendesen.
Lassan átbaktattak a réten, az apja elöl, a kockás átalvetővel, ő meg hátat, karján a cipővel.
Aztán eltűntek egy nagyobb földszemölcs mögött.
Az országúton tértem vissza a szekeresekkel. Répát vittek a földekről. Az erdőőr házának zsúpfedelébe fészket fúrt magának egy verébpár. A jérce hirtelen kirepült a lyukból, és a fejem fölött elkapott valami elkésett bogarat. A kis rovar a veréb gyomrán át megváltotta átszállójegyét az anyaföldbe. Egy fél óra múlva már szürke trágyacsöpp lesz az őszi szántáson.
A gondolataim ide-oda suhantak az alkonyatban. Veronkát sajnáltam. Úgy ragadt hozzám, mint a bojtorján. Csak tizenegy év múlva láttam viszont a pesti gyűjtőfogházban.
17/ Lomha ködök jönnek a hegyekről