Most aztán napszámban lógathattam a lábam. A hombárban maradt egy kis liszt, a veremben szalonna, savanyú káposzta, Veronka szépen elgazdálkodott vele, semmire sem volt gondom.
A polcon ügyes fapipát találtam, az apám ünnepnapi pipája volt, a magamét Fehérvárt felej-tettem, jól fogott hát. Ott csüngött mellette a dohányzacskó is, rágyújtottam, és megoldottam gondolataim pányváját. Azelőtt sebes paripák módjára nyargalásztak, most egy kis melankólia költözött a lábizmaikba, talán pókosak is voltak, csak éppen lődörögtek körülöttem. Ha az idő kitisztult, magam is elindultam egy kis lődörgésre. A nyakamba akasztottam prizmás látcsövemet, amellyel hét év előtt a Piavét meg az olasz járőröket nézegettem. Amikor a háborús cécó függönye legördült, a látcsövet, mint afféle szórakozott színházlátogató, elfelejtettem a páholynyitogatónak visszaadni. Mulatságos szerszám volt. Ha felkapaszkodtam a dombnyeregre és belenéztem, láttam az alsó falut, lenn a völgyben a Marost, a hegyi falut, és távol, talán tizenöt kilométernyire, a fehérvári vártornyot. Sok mindent láttam. Az alsó faluban a boltost, amint az udvaron a fiát fenekelte, vagy a bolt előtt fiatal fehérnépekkel tereferélt. Az öreg tiszteletesnét százkét kilójával, amint bevonult egy kicsiny faházikóba, nyitva felejtette az ajtót, és onnan dirigálta a ruhamosást. A jegyzőné az ablakban ült, és az ajkát pirosította. Délután arra nézett a fürdőtelep fiatal postása, oldalra dűtött, elegáns kalapban. Láttam a kalapon a barna szalagot, és a jegyzőnén a kellemes izgalmat. Todor, akivel együtt feküdtem egyszer négy napig étlen-szomjan egy olasz kavernában, a kéményt javította. Egyik helyen a boronát tisztították, a másik helyen a tejet vizezték. A házasságtörések is jól látszottak. A tábori látcső kifogástalanul elém hozta azt élet minden kis és nagy apróságát. A hegyi faluba is bekukkantottam, hogy a fiatal papot is illendően meglátogassam, légvonalban. A hasa, amennyire látcsövem lencséjén át megállapíthattam, ősz óta alaposan leapadt. A tiszteletesné a bivaly körül foglalatoskodott, a tiszteletes meg vályogvetésben gyakorolta magát. Úgy látszik, gyéren hozott a stóla, az állam is csak itt-ott cseppentett egy kis segélyt, maga tapasztotta hát istállóját. A fürdőtelepen meg így tél-tavaszon nem volt élet, a gondnok a ház mögött valami ellenkező fehérnéppel huzakodott. A két falu, a fürdőtelep odagyűltek a lábam elé, még a gyomrukba is beleláttam.
Akinek vaj volt a fején, meg is tréfáltam, hogy ijedtében elállott a lélegzete. A huzakodások, tejvizezések, padlásra való páros felsurranások mind előkerültek...
Ha aztán eluntam a távcsövezést, s az idő megenyhült, fölmentem a nagyerdőre, hogy régi fáimat lássam. A bükkfákat, amiknek szárai a magasban házasságba léptek, a tölgyeket, amelyeknek nedvén nyáron dühös cserebogarakat láttam lakmározni, aztán lenn az égerfákat és a nagy juhart, amely szárnyas terméseit úgy küldte le a távoli Maros felé, mint a repülőgépeket. A kis csavarok ügyesen dolgoztak a levegőben, néha egyetlen nekilendüléssel fél kilométernyire is elrepültek. Most nem voltak még üzemben, az erdő még száraz hangokat adott. Alkonyatkor azért már hallatszott a szalonka kortyogása, és lenn, a nádas környékén, a vonuló víziguvat kiáltása. Jöttem, mentem, üldögéltem a zsilipcsatorna oldalán, füstölögtem, és olykor, úgy oldalvást, szemügyre vettem a malmot is. Öreg hodály volt, fedelén már alig akadt zsindely, csak a sűrű moha fogta vissza rajta az esővizet. Mihez kezdjek vele? Benne születtem, igaz, de mit kezdjek egy malommal? Megzöldültek már a falai, az apám meg nagyapám eleget őröltek benne, hadd őröljön benne más is, gondoltam. Eladom. A jegyző elsüti, talál rá vevőt, ha jó sápot ígérek neki. Csak meg ne kopasszon. Mohó ember, nemrég került ide, házat és szalonbútort szeretne karácsonyra venni a feleségének. Éppen készültem hozzá, de megelőzött. Nem személyesen jött, a hátramozdítóját küldte, hogy kiszaglássza szándékaimat, és mellesleg összeállítsa a hagyatéki leltárt az illeték miatt. Vele volt Todor is, hogy az összeírásnál mint hiteles becsüs működjék közre. Hűvösen nyúlt mutatóujjával a kalapjához, és úgy látszott, végleg elfelejtette baráti évünket, amelyet künn a harctéren töltöttünk együtt. Pedig azóta, hogy hazavergődtünk, nem láttuk egymást. Hozzáléptem, és jó melegen megráztam a kezét. Megkérdeztem, hogy vannak a gyermekei. Nincs már a bárónál?
Azelőtt a báró udvarán volt zsellér, most úgy látszik, szakított a zselléri múlttal. Hivatalos rövidséggel hozta tudomásomra, hogy a községházánál teljesít szolgálatot mint esküdt. Aztán otthagyott, és végigjárta a malmot, benézett a szobámba is, nehogy letagadjam ingóimat az összeírásnál. A jegyzői írnok kiszedte tintatartójából a dugót, és intett nekem, hogy mondjam tollba, miket örököltem. Az írnok mását később kétszer is láttam: egyszer egy görbe hátú agárkutya személyében, másodszor egy Hogarth-képen, mint zálogházi tollnokot.
- Írja hát - mondottam. - Hát mindenekelőtt itt van ez a malom. Öreg hodály, fedelén már alig akad zsindely. Aztán itt van ez a három darabocska föld, egyik a malom mögött, aztán a külső tag, amit csak kaszálónak használok, és erdő alatt a krumpliföldecske, összevissza tizennyolc hold ha lehet. A két darab jegenyét is felírhatja itt a malom sarkában. Katalint, a kecskét is. S ha már olyan szorgalmasan ír, jegyezze fel Flóriánt, a kokast is. Úgy ráncba szedi az udvart, mint egy vizsgázott csendőrőrmester. S hogy el ne felejtsem, maradt még egy kutya is, Maszat nevű. A bolháit, gondolom, nem kell bemondani. Mert ha azok is illetékkötelesek, akkor baj van, legalább háromszáz darab után kéne adóznom. - Valami ingóságok maradtak-e, tudakolta a jegyzői írnok, ügyet sem vetve a bolhákra. Egy szivardoboz, világosítottam fel, benne egy ezüst fülbevaló, talán az anyámé lehetett valamikor, egy munkakönyv, egy sorozási igazolvány és egy darab jó karban levő spanyolviasz. (Két darab aranypénz is volt a szivardobozban, de mindkettőről megfeledkeztem. Most bemondom őket, ha nem késő.) A jegyzősegéd azt szerette volna tudni, hogy valami értékesebb holmi nem maradt-e az öreg után. Értékesebb? Persze hogy maradt. Itt vagyok én. Felméri Kázmér, huszonöt éves, nőtlen, rokkant favágó, fél év előtt röpültem ki a Fedőcserép- és Alagcsőművektől. Aztán itt van ez a vakarcs is, ez a Veronka nevű. Tizenhárom éves, egész nap a kecskével bakalódik. Az apám hagyta itt, s most nem tudom, mit kezdjek vele.
- Más nincs? - tudakolta az írnok.
- Ó, igen - jutott még eszembe -, beveheti ezt az öreg rigót is, itt a gerendán. Valami üvegbe lépett bele, elvágta a kisujját, s azóta itt lopja a napot a malomban.
- Más nincs? - tudakolta az írnok még egyszer. Todor hivatalos rosszallással lépett az asztalhoz. - Egy magas hátú dívány - mondotta be a leltárba -, három szék, egy fényezett ágy, almárium, künn a kamarában egy fényezetlen ágy, egy tükör, egy pár csizma...
Elkísértem őket a hídig, és jeleztem, hogy egyelőre még a régi adót sem tudom fizetni, mert egy fitying sincs a háznál. A hídnál az írnok bátorságot kapott, és megjegyezte, hogy nagyon hetykén beszéltem, vigyázzak magamra, mert megütöm a bokámat.
- Nem újság - búcsúztam tőle -, már többször megütöttem. Todor kényelmetlenül feszengett hivatali küldetésének magaslatán. Végre úgy döntött, hogy bár nem viseltettem kellő tisztelettel a személye iránt, mégis felém nyújtja a kezét.
Csodálkozva néztem utána. Miért haragszik rám ez a Todor? Hiszen a legjobb bajtársak voltunk. Nem néznek itt jó szemmel? Úgyis továbbállok. A kecskét - úgy határoztam - majd beterelem az öreg paphoz, hálából, hogy olyan szép beszédet fabrikált az apám nem létező erényeiről, a kacsákat, csirkéket eladom, a malmot, földet is eladóvá teszem, a kokast pedig a fiatal papra hagyományozom. Akinek ilyen kakasa van, az már családot alapíthat. Amíg a jegyzőtől biztosat nem tudok, persze nem ugratom szét a társulatot.
Flóriánnal, a kakassal hamar összebarátkoztam, Katalin, a kecske is tudomásul vette jelenléte-met. A régi patakmederben kitűnő mintázó agyagot találtam, ki is próbáltam, addig nyomkod-tam, kenegettem, amíg valami abrakoló ló lett belőle. Amíg készítettem, Katalin, feladva szokásos csavargásait, ott állott a hátam megett, és kritikus szemmel vizsgálta művemet.
Néhányszor megrázta a fejét, és mekegett valamit.
- Talán nem jó, mi? - szóltam rá.
Nem felelt, és odébbállott. Amikor aztán elkészültem a lóval, nekiment és felöklelte.
- Nincs érzéked a szobrászat iránt - közöltem vele barátságosan, és nagyot csavartam a farkán.
Másnap reggel aztán kinyitotta az ajtó reteszét, bejött a szobába, és lehúzta rólam a takarót.
Legszebb álmomból keltett fel. Megrovóan ácsorgott az ágyam mellett, és rázott néhányat a szakállán. Szép csüngő szakállt viselt, mint a buddhista papok. Orvul mögéje nyúltam, és nagyot rántottam felálló farkán. Most aztán mély megdöbbenéssel bámult rám.
- Bocsánat - mentegetőztem -, azt hittem, valami kalapdísz.
Elképedve és megbotránkozással vonult ki a szobából. Pedáns kecske volt, kissé talán nyárs-polgári gondolkodású. A humor iránt nem volt érzéke, akárcsak néhány heptikás léleknek és városi pléhpofának, akiket szociális problémáik és székszorulásuk állandóan akadályoz abban, hogy elmosolyogják magukat. Katalint tavaly hozta a malomba egy Márta nevű asszony. A hosszú utat Kati egy kockás átalvetőben tette meg, mert akkor még nem tudott gyalogolni, és ha a szél oldalba kapta, tántorogva lódult el a helyéből. Itt nőtt fel a malom körül, megszokta az őrlőkövek tompa morgását, a lapátok kerepelését, a csirkék alattomosságát, a kakas pöffeszkedését, megbarátkozott az idegen szamarakkal, akik kukoricát hoztak a hegyek felől, és most nagyon nyugtalanul jött-ment a malomkörül, hogy elmaradtak a szamarak, megállottak az őrlőkövek, és nem nyikorogtak többet a lapátok.
Unalomból elsétált néha a falun át a vasúti megállóig, megvárta a vonatot, és lebilincselve bámulta a mozdony pöfögését meg a vasúti kocsik gyors csattogását. Ez a látványosság volt legszenvedélyesebb szórakozása. Ha olykor elkésve érkezett az állomáshoz, s a vonat történetesen már indulóban volt, vad futással igyekezett az utat megkerülni, és az alsó sorompóhoz érni. Ott aztán felágaskodott a sorompóra, és úgy gyönyörködött a vonat pompás gördülésében. Hazajövet útba ejtette a községi szérűskertet, mert volt ott egy fiatal csikó ismerőse. Szeretett volna eltársalogni vele, meg is szólította, de nem sokra ment az ostobával, az csak röhögött, körbenyargalászott, s ha elunta, nagyokat rúgott a hátsó lábaival, aminek nem sok értelme volt. Kati visszakullogott hát a malomhoz, és a kutyával próbált valami unaloműző eszmecserét. De Maszatnak, amint a hagyatéki leltár kapcsán már jeleztem, sok volt a bolhája, mindegyre lefarolt, és a fejét úgy eldugta valamelyik lába mögé, hogy ember volt, aki kitalálta, hol végződik a képes fejtörő, és hol kezdődik a kutya.
Újra elnyomott az álom, de alig horkantottam egyet-kettőt, Kati megint a szobában termett, lekapta rólam a szőrös takarót, és futásnak eredt. Kiugrottam az ágyból, és űzőbe vettem.
Körülszaladtuk a malmot, s csak a bodzabokornál sikerült elcsípnem.
- Béküljünk ki, Kati - ajánlottam neki barátságosan.
Tanakodva figyelt. Én meg fordultam egyet, és elindultam a malom felé. Mire az ajtóhoz értem, a kecske már mellettem kullogott megbékülve; darált kukoricát adtam neki. Veronka nem nézte jó szemmel ezt a barátságot.
- Ne higgyen neki - mondta féltékenyen -, ez senkit sem szeret. Azért jött Kázmér úr után, mert mindig a bendőjére gondol.
Haragos viszonyban voltak. A kis vakarcs, ha tehette, meghúzta a Kati szakállát, mire Kati felháborodottan vette üldözőbe. Veronka visítozva menekült, legtöbbször sikerült is kellő idő-ben feljutnia a létra tetejére, de a sikítás görbéjéből ítélve a kecske néhányszor nagyot hőkölt a hátulján. A fogócskából olykor nagyobb csatározások alakultak ki, s megesett, hogy vagy a kecske jött hozzám panaszra, vagy Veronka. - Irgumburgum - dörmögtem, ahogy nemrég egy képes ABC-ben olvastam -, lesz már egyszer itt rend, ti pernahajderek!? Micsoda felfordulás ez megint?
Katalin izgatottan és sebesen mekegett, láttam rajta, hogy súlyos sérelem érte. A vakarcs megszeppenve mászott le a létráról.
- Ő kezdte - emelte vádolóan a mutatóujját a kecskére. - Kati kezdte.
- Igaz ez, Katalin? - tettem fel a kérdést a kecskének, mert jog szerint meg kell hallgatni a másik felet is. Audiatur et altera pars5 - mondta egyszer Doktor Utriusque.
Kati nem volt rest, nekiment a vakarcsnak, és ha latba nem vetem tekintélyemet, zajos muri támadt volna belőle.
- A kecskék nem hazudnak, vakarcs - figyelmeztettem a kis cselédet. - A kecskék igen megfontolt és jellemszilárd lények.
Elvörösödött, és zavartan rejtette el tenyerébe hegyes és szeplős kis orrát. Ha kuncogott, ha szégyenkezett, mindig az orrához kapott. A napja azzal telt el, hogy vagy a kecskével, vagy a kutyával, hol meg a kakassal játszott. Az öreg rigóval is peres viszonyban állott. Csúfolódó füttyökkel hergelte az öreg szőlőtolvajt, az meg, ha tehette, orvul belécsípett a Veronka meztelen lábába.
- Az anyádat felkérem - mondtam neki, amikor a kakassal egyszer megtépték egymást -, hogy máskor ne válassza el olyan korán gyerekeit az anyatejtől, szoptassa őket még néhány hónapig, mielőtt szolgálatba mennek.
Ha elunta az állatokat, azzal szórakozott, hogy engem bámult. Csak odaállott elém a szobában vagy a gát alá, és fényes szemeit nyugodtan rám meresztette. Mindegy volt neki, hogy alszom-e avagy a fogamat piszkálom.
- Hallod-e, vakarcs - nevettem rá -, ha így nyitva felejted a szád, még világkiállításnak képzelem magam.
Nagyokat aludtam a kamrában, amit Veronka nem állhatott szó nélkül.
- A nap a hasára süt - zsörtölődött az udvaron Katinak -, mégis alszik még. - A falusiak sem vették jó néven lustaságomat, mert úgy tartották, hogy a nap nem arra való, hogy az ember ágyban fogadja a látogatását, mint valami feslett fehérszemélyt. A végén már magam is megsokalltam.
- Európában most megint bajok kezdenek lenni, kisöcsém - szólottam magamhoz rosszallóan -, munkanélküliség, fegyverkezés, és te itt lustálkodsz a vackodban, és a pipádat szurkálod.
Mit szólnak majd hozzá azok a dühös folyóiratok, amelyek a nagy kortársi felelősséget trombitálják?
Azt mondják, hogy az emberben több lélek lakik. Nyilván én is ilyen tömegszállás voltam, mert az eszmecserébe beledugta az orrát egy másik Kázmér is. Szemérmetlen, kötődő fickó volt, lesercintette Európát összes bajaival, nekem meg azt tanácsolta:
- Fiatalember, ülj csak nyugodtan a fenekeden. Ha Európának szüksége lesz rád, úgyis küld neked egy behívó cédulát. Az élet álom, s ennélfogva aludja ki magát az ember, ahogy csak tudja.
A rügyek kezdték feszegetni átmeneti köpenyüket, vége volt a márciusnak. A hangok erősbödtek. Elindultam az erdő felé; Katalin, aki a szérűskert körül csavargott, meglátott, és futva igyekezett utánam. Valami heves mondókába kezdett, néhányszor megállott és vissza-nézett, azután újra belefogott a mondókába. Alighanem a csikót panaszolta, akivel újabb súrlódásai támadtak.
- Nem kell komolyan venni a dolgokat - ajánlottam neki.
Fűben jártunk. A völgy felől langyos lehelet csapott meg. Életösztöneimmel kecsesen és langyosan játszott a tavaszi fuvallat.
Az erdő alján Éberlein kerékpározott tova. Katalin nekirontott, és feldöntötte. A doktor nem vette rossz néven az esetet.
5 Hallgattassék meg a másik fél is. (A szerk.)
- A kecske prizmáján nézve a dolgot - magyarázta a doktor -, én vagyok a hibás. A küszöbön feküdt egyszer, amikor maguknál voltam, s miután rövidlátó vagyok, a farkára léptem. Ne dorgálja meg. És általában, ne akarjon belőle alázatos szolgalelket idomítani. Örvendenünk kell, hogy akad még állat, amely megőrzi szűzi erkölcsét az ember romboló barátságával szemben.
Mint mindig, arcát most is keresztül-kasul szabdalták a borotva véres hajszálvonalai. A hangja lágy volt, mint az esővíz, szívesen mosakodtam vele. Elvezetett egy kis tisztáshoz, ahol ibolyát látott, meghúzta az alsó szemhéjamat, közölte velem, hogy vérszegény vagyok, áprilisban már kinő a martilapu, fogyasszak sokat belőle, aztán cigarettát sodort, és mint mindig, otthagyott engem néhány kérdőjellel.
Mi is folytattuk utunkat az éledő erdőben. Aztán elővettem szájharmonikámat, és fürgéket lépegettem a vidám muzsika ütemére. A nyírfák között biztatóan kacsintott rám a vacsoracsillag.