Todor jó bábaasszonynak bizonyult, a kecske néhány nap múlva megszülte a gidát. Sebesen hozzá kellett látnom az állás megcsinálásához. Harminc szál deszkára volt szükségem, átrándultam a fűrésztelepre, volt ott egy jó emberem, aki elintézte az irodában, hogy a deszkát hitelre is kiadják. Szóba került a fűrésztelep eladása is. Megtudtam, hogy a telep jóformán már a Dukics zsebében van, annak a koszos összegnek fejében, amelyet a favállalatnak hitelezett. Nagy csomag szögre is szükségem volt, ásó is kellett a kerthez, aztán nagyon fájt a fogam az acetilénlámpára. Bementem a vegyeskereskedőhöz, megbeszéltük, hogy mindent megkapok hitelbe, de a havi törlesztés mellé kamatot is kell fizetnem. Minthogy könnyen hitelezett a boltos, egy csomó más holmit is összevásároltam, olyat is, amire semmi szükségem nem volt.
Az állást hamar összeácsoltam a kecske és a gida részére. Aztán hozzákezdtünk a legénykével a tavasz eleji kertmunkához. Elégettük a gazt, megtisztítottuk a fákat, felástuk a kertet. A gyümölcsfák törzsére hernyófogó ragacsot kentem.
- A hahangyák kikifogtak mamagán - vigyorintott a legényke egy nap a fákra mutatva. Az egyik almafa törzsén a hangyák nagy forgalmat bonyolítottak le; jöttek-mentek, és fütyöltek a ragacsomra. A ragadós anyag fölé hidat vertek a fakéreg morzsáiból, levélhulladékokból, homokból, és úgy közlekedtek tovább.
Az erdőben először a mogyoró barkája feslett ki a vesszőkön. A levegőben nappal még csend volt, csak a tavalyi falevelek szisszentek a talpam alatt, de az alkonyi szürkületben már kortyogva, pisszegve húztak az erdőszegélyen a szalonkák kakasai. Néhanapján akadt egy kis őrölnivalóm, őszi kukorica, szegény emberek hozták, nem volt szívem vámot venni tőlük. A juhok szőre vidáman libegett a bokrok tüskéin.
- Figyelje meg - állított meg az úton Éberlein -, a fák még nem rügyeznek, de a cserjék már hajtanak. Mit gondol, mi az oka?
Oka van, kérlelhetetlenül ésszerű oka van itt mindennek. A növények figyelnek, észrevesznek, megfontolnak, határoznak és cselekszenek. Nem csalhatatlanok. Néha hibát követnek el. De zsenijük hamar kijavítja a hibát. A cserjék, amelyek a fák tövében nőnek, satnyán tengődnének, ha akkor nyitnák leveleiket, amikor a fák. A nagy koronák árnyékában sohasem kapnának napot. Gondolkoztak, és rájöttek arra, hogy az életüket csak egy módon menthetik meg: ha megelőzik a fák lombosodását, kihajtják levelüket, és a kopasz fák alatt annyi napot raktároznak el, amennyi beléjük fér.
- Döfi - nevettem elismeréssel. - Ezután a növényekhez járok iskolába. Talán kapok tőlük valami jó tippet, hogy a Bucur-malom ne vessen árnyékot tengődésem apró rügyeire...
A doktor tovább tolta a kerékpárját, én meg belefújtam a szájharmonikába. Ahogy lépegettem az erdő szegélyén, egy feketerigó fáról fára követett. Tyü-tyürü-tyü - adta le a szokásos vészjeleket, amikor megigazítottam kampós botomat a vállamon. A madarak megértették a figyelmeztetést, és egy szempillantás alatt berebbentek a sűrűbe.
A doktor észrevette, és visszafordult.
- Akassza a botot a karjára - figyelmeztetett -, a rigó puskának nézi a botot. És hogy el ne felejtsem, új hanglemezeket kaptam. Hallotta a kilencedik szimfóniát?
Megvallottam, hogy még a nyolcadikat sem hallottam. S hogy szimfóniák dolgában általában még nagyon elöl tartok.
- Több zenére van szükségünk - jelentette ki a doktor eltűnődve. - Több zenére és kevesebb rostonsültre...
Az állát keresztül-kasul szabdalta a borotva. Egyszer láttam, hogy hátsó lapjával fordította maga felé a tükröt, amikor borotválkozott. - Ha kitavaszodik - jutott eszembe -, a susztert fel kéne vinni a fenyvesbe. Úgy látom, dögrováson van. Valamelyik csebres parasztnál ellakhatik. A kecskémet is odaadnám neki. Mindennap megfejheti.
Abban maradtunk, hogy március végén felvisszük a beteget a fenyvesekbe. A gida négy hét alatt sokat nőtt, elszoktattam az anyatejtől, és a susztert Katival március végén felvittük a fenyők közé. A suszternek megmutattam, hogy kell a kecskét a hátsó lábai között ügyesen megfejni, és milyen nótát kell neki fejés közben fütyörészni. Mert Kati megszokta, hogy valami vidám és lehetőleg ropogós indulót halljon, mialatt a tejet leadja. Amerikában friss kamarazenét szolgálnak fel a munkásoknak, azalatt, amíg a munkahelyükön izzadnak.
- A vonat hiányozni fog neki - jeleztem, hogy egy kicsit felvidámítsam a cipészt -, maga pöföghetne neki, ha ráér.
Az élet elölről kezdődött. Maszat megint ott ült a napos fal mellett, és kapkodta a legyeket. A levegőben máléliszt édeskés harmatja terjengett, álltam fiatal, könnyed pofával, feltűrt ingujjal a garat mellett vagy lenn a vályúnál, s ha lány vagy menyecskeféle volt az őröltető, illemtudásból elbabráltam az inge fodraival. Éjszaka a nyitott ablak mellett hallottam a madarak vonulását: az apróréce éles sivítását, a sárszalonka dudogását, a lilék fuvolázását és a víziguvat siránkozását. A galagonyán katicabogarak gyűléseztek. És a macska mindennap kivitte kiskorú gyerekeit a tarlóra egerészni.
A legényke ügyesen betanult a molnárkodásba, én meg szorgalmasan kerülgettem az erdőt, s vigyáztam a vadakra, fákra, madarakra. Hogy akkurátusan végezzék a dolgukat - tették hozzá a falubeliek. A fürjet kiraktam a zabtáblák szélére, este aztán addig pityegtem neki, amíg előkerült, és felrebbent a vállamra béna szárnyával, hogy együtt térjünk vissza a malomba. A távcsövemmel a hegyoldalról lenéztem az udvarokra és kertekre. A bölcsőkben kis jövevényeket láttam, a vályúk előtt friss malacokat, egy-egy új cseréptetőt az istállókon és enyelgő párokat a csűrök mögött.
A télen jó erkölcsi magaviseletet tanúsítottam, gondoltam, ideje szétnézni valami testhezálló fehérnép után. Amikor elültettem a külső tagban a kukoricát, összeakadtam eggyel; szekeret hajtott, a szekéren hordó dörömbölt, megengedte, hogy mellé üljek, de amikor szép barátságosan átfogtam a derekát, szemérmesen rázta a fejét.
- Nem lehet - mondotta.
Másnap eljött a malomba, búzát hozott. Piros volt, mint a paradicsom, és úgy tett, mintha csak a vályúba lecsurgó liszt érdekelné. Elküldtem a legénykét a faluba pipadohányért, én meg szépen összebarátkoztam a lánnyal. A fecskék éppen akkor érkeztek Egyiptomból, nagyon furcsállták a dolgot, és zajos csicsergéssel nézték az eseményeket a gerendákról...
Az égen csak annyi volt a felhő, amennyit kis angol pipámból eregettem. Olyan volt fölöttem az ég, mint egy kék zománcos tál, amelyet éhes kutyák nyaltak fényesre. A suszter tüdeje alaposan elrongyolódott. A szeme könnybe lábadtan bámulta a fényesre sikált eget. Olvasta az újságban, hogy 1 990 000 000 rabszolga tengődik ezen a földön. Nyilvánvaló, mondta, hogy az ő porontyai is rabszolgák lesznek, ha közben el nem tapossák őket. Egy fenyőtönkön ültem, és hallgattam, hogy fúrja fel magát végső erejével, túl a föld nehézkedési zónáján, a szegény emberek bölcseleti mennyországába.
- Higgye el, Felméri úr - jött szájából a szó, mint egy hosszú gyászfátyol -, az emberek nem fognak mindig ilyen nyomorultul elpusztulni. El kell jönnie annak az időnek, amikor nem lesznek ilyen állapotok.
Amikor nem lesznek szociális betegségek - akarta mondani -, amikor minden szegény cipésznek jut egy szanatóriumi ágy. El kell jönnie az időnek - szerette volna mondani -, amikor előbbre való lesz az ember, mint az elv, mint a rendszer. Nagy itt lenn ma még a fejetlenség, nagy a piszok. Ezek a hegyek tízezer év múlva elmállnak, az emberi önzés és butaság hegycsúcsai sem készültek ellenállóbb anyagból; akármilyen magasak, el fognak egyszer mállani. Most még tartják magukat. Aztán a természet ellen elfogultsági kifogást kell emelnünk. Nem gondoskodik eléggé rólunk. Nem igazságos. A bogár beletojja petéit a vakond vagy az emberhullájába, de ki gondoskodik a szegény cipészek gyerekeiről?
Otthon várt már az ember a fűrésztelepről, hogy fizessem ki a deszkákat. Nem volt semmi pénzem, a zöldséget, tojást, szárnyast targoncára raktam, és beküldtem a legénykével a für-dőbe. Garasos gondjaim elfeledtették vélem emberiségboldogító feltarajlásaimat. A csirkékből összeraktam egy kis pénzt, és már éppen indultam a fűrésztelepre, hogy tartozásomat törlesszem, amikor Todor valami idézőt hozott. Tanúskodnom kellett a fehérvári törvényszéken. Bementem, s ha már ott voltam, megittam néhány üveg sört a banda társaságában. Lehet, hogy többet is ittam, nemigen számoltuk az üvegeket. Mikor felkeltünk az asztaltól, megint üres volt a zsebem. A csirkék sörré és böffenéssé változtak a gyomromban. De legalább megint egyszer a régi jókedvű fickó voltam, asztalt csapkodó, tréfákat faragó, zajos vidéki fiatalember. A banda persze örvendett váratlan felbukkanásomnak. Úgy jártak körül, mint egy műemléket. Tömzsi megint kiesett az állásából. S bár ragyogó cukornádszállítmányok és egyéb üzletek röpködtek a levegőben, nadrágjában már nem feszült olyan kövéren a cubák, mint azelőtt. Fapofa is nagyon hasonlított egyikéhez annak a hét sovány tehénnek, amelyek a Nílusból másztak ki, de minden reménye nélkül annak, hogy valaha is kövér szarvasmarha váljék belőle. Lólábú egy kolozsvári lapnak írogatott verseket és érdekfeszítő tudósításokat a hetivásáron nyakon csípett tolvajokról.
- Jó vidéki színed van, disznó - mondták nekem testvéri melegséggel. Megesett rajtuk a szívem, és meghívtam őket a malomba.
Vasárnap délelőtt aztán ott álltak porosan és a felismerhetetlenségig megdagadva a kamrám ablaka előtt. Tömzsi többszörösen duzzadt pofazacskóval fújta láthatatlan fehér dzsessz-trombitáját, és lába helyett a füleivel mozgatta az ütemet. Lólábú magasra húzta a levegőbe kacska lábát, és elégikusan pengette a levegőt. Fapofa pedig összefonta sovány karjait, mint valami ünnepi kalácsot, és négyszögű harcsaszájjal mondta: umtátá, umtátá. Csak egy szeme volt, mert a másik nyomtalanul elmerült két dagadt galuska között. Lólábúnak a szája görbült el egy tréfás duzzadmánytól. Sejtettem, hogy valami méhkassal ütköztek meg, hogy aztán eszeveszett futásban keressenek menedéket.
- Tolvajok - szólottam hozzájuk szeretettel -, ti egy idegen méhkast akartatok kifosztani. Így van?
- Tömzsi akarta - hagyta cserben a kalózzászlót hűtlenül a költő és laptudósító. - Azt mondta, hogy ő ért hozzá. Ő úgy kiszedi a kaptárból a lépet, mint a pinty. - Én addig a borjút vakartam - mosta a kezeit Fapofa. - A méhek egyszerre nekünk rontottak... - S miután a hősies csata minden részlete kibontakozott, felugrottam az ablakpárkányra.
- Nagy akasztófáravalók vagytok - mondottam. - De térjünk a tárgyra. Tartsa fel az ujját az, aki aludttejet akar.
- Hurrá - felelte a hármas visszhang, és három kéz emelkedett lelkesen a magasba.
- Hurrá - folytattam-, tartsa fel az ujját, aki sajtos rántottát akar. Hat elszánt kar emelkedett zajos üdvrivalgással a magasba. Alig győztem őket elhallgattatni.
- Hurrá - készültem befejezni teli torokkal az étlapot -, tartsa fel a kezét, aki...
Nem fejezhettem be, mert a közelgő zaba bőségétől megvadulva kiemeltek az ablakból, hogy diadalmenetben hordozzanak körül a malmon.
- Tartsa fel a kezét az - kiabáltam -, aki csigapecsenyét akar békalencsével.
Erre aztán sietve elejtettek. De a körmenet így sem maradt el, feldagadva, énekelve, csámpásan körüljárták a malmot, én pedig besiettem, hogy az ebédet előkészítsem. A körmenetet megzavarta az a körülmény, hogy Tömzsi belelépett a gereblyébe, mire a gereblye felemelkedett, és orron vágta. Aztán elhatározták, hogy megtekintik a malom nevezetességeit. Fapofa, aki falusi jártasságát akarta fitogtatni, becsípte ujját a fogaskerékbe.
Ezen összemarakodtak. Ennek megtörténte után Tömzsi fogadást ajánlott, hogy a malmot huszonnégy óra alatt hanglemezgyárrá tudja átalakítani. Majd szobraim megtekintése következett. - Olyan hosszú, mint egy pullmannkocsi - jelentette ki Tömzsi a nyuszt szobrára pillantva -, a tengelyei nagyon messze vannak egymástól. - Végül felterítettem az asztalt.
- Eperfa alatt - kiáltotta Tömzsi. - Eperfa alatt. Úgy tanultuk az iskolában. - Engedtem, és az eperfa alá hordtam a pofáznivalókat, mire a banda nagy éljenzésben tört ki. Majd minden átmenet nélkül alakoskodó, zsugori fráternek neveztek, aki szegényes álszakállat ragasztottam, csak hogy elrejtsem nábobi hájaimat. A csámcsogást és marakodást ezek a dolgok nem zavarták, vendégeim három perc alatt huszonnyolc tojást kaptak be a hozzávaló sajttal és zöldhagymával, utolsónak hagyva hűsítőül az aludttejet. Minthogy Tömzsi és Fapofa néhány tojásnyi pluszt könyveltek el a gyomrukba Lólábú rovására, az elmulasztottakat pótlandó, Lólábú elindult a szín felé tojásnézőbe. De tyúkjaim előző nap kitojták magukat, és most vasárnapi munkaszünetet tartottak. Lólábú hasztalan keresgélt, mire a másik két lókötő felbiztatta, hogy szóljon néhány szót a kakasnak, az majd tojik neki. Később öblös cuppogást hallottunk. A sánta a fákat és az eget nézegette, és andalgás közben belezuhant a patakba.
Tömzsi indián haditáncot lejtett a baleset színhelye körül. Fapofa, aki szerette a rendet, és a vízbepottyanást határozottan rendetlen dolognak tartotta, malacszőke bajuszát vízszintes helyzetbe hozta, és azt mondta: umtátá.
- A víz elsőrangú volt - közölte a költő szakértelemmel és nevetgélve, amikor a gallérjánál, de legfőképpen a hajánál fogva kihúztuk. - Ilyen jó vizet már régen nem ittam.
Amíg a napon párolgott, és élményeit versbe foglalta, a banda másik két tagjának meg-mutogattam egy kicsit a vidék hegy- és vízrajzi térképét. Elnyúltak a fűben, és hangosan ordítottak. Azt akarták ezzel kifejezni, hogy jól érzik magukat, és egy népdalt szeretnének énekelni.
- Piszok jó dolga van ennek a Felmejri uchnak - állapította meg Tömzsi. - Belőle paraszt lett.
Annyi krumplit és salátát ehetik, amennyi belefér. Mi megint csüngetjük a lábunkat.
- Folyamodni kéne hogy töröljék el az éhséget - javasoltam én.
Lólábú is odajött. Ő meg azt indítványozta, hogy szervezkedni kéne. Az embernek vele született jogai vannak. Sőt már a méhmagzatnak is vannak jogai. Szervezetet a természetes jogok védelmére! Fapofa idegenkedve pislogott a fél szemével.
- Lecsípik az embert - mondotta. - Az ember üljön csendesen a fenekén.
Lenyírt birkához hasonlított. Tömzsi lepkét fogott, kibontotta, és kivette belőle a kicsi mézgömböt.
- Gyerekkoromban mindig megettem a mézét - mondotta, és kíváncsian bevette a kis gömböt a szájába.
Lólábú érdeklődve nézte. Láttam, hogy próbálja magában verssé dolgozni az esetet. Láttam a lepke belsejéből kivett mézet, mint hasonlatot, amelynek másik felén ott állott a dolgozó, mézgömbjétől megfosztott emberiség.
- Akarsz egy ceruzát? - kérdeztem tőle, és árnyújtottam a ceruzámat.
Ferencnek, aki nemrég tért vissza városi szolgálatból, elmondtam, hogy szeretném, ha a banda vonattal mehetne haza. Szívesen adott kölcsön, és én elkísértem a társaságot, hogy megválthassam a jegyüket. A fürdőtelepen nagy tánc folyt a színben, Tömzsi kedvet kapott a tánchoz, és felkért valami szégyenlős vidéki hajadont. Fapofa is követte példáját, de neki csak valami kis növésű fehérnép jutott, akinek állandóan pityergésre állott a szája. Táncosa csak a csípőjéig ért. Fapofa úgy vezette, mintha egy óvodás lánykát akarna kivezetni a félreeső helyre.
Ferenc megvárta, amíg a bandát vonatra rakom, aztán visszakísért egy darabon. A Bucur-malom felé mentünk. Fel volt már építve, és nagyon kevés jót ígért a számomra. Figyelmesen megnéztem, de azért nem ijedtem meg.
- Olcsóbban fogok őrölni - mondottam Ferencnek, aki gondterhelten nézegetett. - Egy harapás kenyeret csak kikeresek a munkámból.
A pappal is találkoztam. Porlepetten, húsz kilométert kutyagolva, fáradtan hazafelé tartott.
Méhkirálynőért járt a hetedik határban. Gyufadobozban hozta. A doboz fedelét mézbe áztatott orgántüll pótolta, hogy a királynő útközben is kapjon levegőt és táplálékot.
Mögöttünk az úton gépkocsi közeledett, aztán gomolygó porfelhőt kavarva letért a malom felé. A szokatlan gépezet kissé megbontotta a malom körül a házirendet. A varjak megijedtek a jegenyén, és károgva vonultak tovább. Egy csapat serdülőkorban lévő kacsa pánikszerűen menekült a tócsák irányába. A patakban is szétvillantak a halak, amikor átsuhant felettük a gépkocsi árnyéka. Két alak szállott ki a kocsiból. Az egyik kis növésű, potrohos pofának látszott, szivart vett elő, a végét leharapta, és a patakba köpte. A magasabb alak valami térképfélét kezdett bontogatni. Megismertem. Dukics volt, a rozmár. És benn a kocsiban most két fiatal nőt vettem észre. Az egyik a Dukics lánya volt, a kormánykeréknél üldögélt, és ásított. Úgy látszik, megvették a báró erdejét, gondoltam, azt keresik a térképen. Nem törődtem velük, és befordultam a malomudvarra.