Beethoven C-dúr miséje
Estefelé a létrát csak nekitámasztottam a topolyafának, felkapaszkodtam az ágak közé, és triéderes kincstári látcsövemmel elnéztem a vízimalom felé. A dombnyergen át olykor szabad szemmel is látszott a naplemente csillogása a vízimalom kicsi ablakán. A távcső majdnem az orrom elé hozta Ágnest, ha a pallón átbillenve kukoricát vitt a két fekete malacnak, vagy a komp udvarán forgácsot hasított. Láttam a nagyanyót is csuporral üldögélni a napon. Harctéri messzelátóm remekül dolgozott: az Ágnes mellének feszes körvonalait is kirajzolta, hogy a piros szoknya virgonc lebegéséről ne is beszéljek. A fehér szoknyát nem láttam szívesen, pedig néha olyan makacsul tartotta magát a szárítókötélen, hogy a pokolba kívántam. A piros lebegések, azok voltak az igaziak! Bokázott bennem a jókedv, ha megláttam, átfordultam az ágon, onnan egy másik ágra vetettem magam, s már a földön is voltam. A zsilip alatt lezuha-nyoztam magam, beleugrottam a jobbik nadrágomba, és kiperdültem, mint egy forgószél.
Veronkát elkapta a viharom, szedte utánam a lábait, hogy:
- Osztán most megint hová megy, Kázmér úr? Este van. Ne maradjon soká.
Vagy pedig:
- Én lefekszek, Kázmér úr. Mi lesz a szénával? Reggel se kaszálja le?
Harmadik látogatásom után korábban vetődtem haza, mert az öreg vízimolnár is idő előtt hazatért a faluból. A kis vakarcs vörös szemmel ott kuporgott a ládán, és sírósan nézegetett.
- Pazarolod a petróleumot, vakarcs - dorgáltam meg. - Mi a szöszt csinálsz itt éjnek évadján?
A szösz meg az éjnek évadja a perlekedő gazda mérgét akarta kifejezni, de Veronka már kitapasztalta, hogy veszélytelen zsémbeskedés az egész, nyugodtan kutyába veheti, akármit kaffogok. Nem szólt, csak nézett. Éhes voltam, három tojást vertem a serpenyőbe, egy kis zsírt eresztettem rá, és lekuporodtam, hogy a tűzhelyen lángot élesszek. Máskor szolgálatkészen elkérte tőlem a serpenyőt, de most nem mozdult, hallgatott dacosan. Én se szóltam, ettem, aztán aludni küldtem a kamrába, hogy én is lefekhessem.
- Megyek - jelentette ki -, tudja meg, hogy a nyusztja is elment. - És nagyon megnyugodott, amikor látta, hogy híradása nem szerzett semmi örömet nekem. Sajnáltam, hogy a kis mihaszna ilyen hűtlenül faképnél hagyott.
- Todor is szólott a községházáról, hogy ki kell fizetni az adót. Mér nem fizeti ki?
- Mert egy fityingem sincs, vakarcs.
- Hát csak járkál, és semmit se dolgozik! Akkor nincs is.
Nevetve kaptam el a varkocsát. - No, nézd csak! Mi lelt, te vakarcs? Úgy zsémbelsz, mint egy felnőtt boszorka. Hát nem zsindelyeztem meg a fedelet? Nem dolgoztam? - Rázta a fejét, hogy bizony semmit sem dolgozom. A fedél, az nem számít. Nincsen már se petróleum, se szalonna, se kenyér. Csak jövögetek, megyegetek, semmire sincs gondom, Todor azt mondta, hogy árverezni fognak. A kis fűrészmalomból itt volt Gavril, két véka kukoricát hozott őrölni, de mert a gazdát nem találta itthon, elvitte a kukoricát a vízimolnárhoz.
- Annak is kell élnie, Veronka - adtam a szelíd felebarátot. - Az is ember. Családja van.
Helytelen vizekre eveztem. A kis cseléd szomorúan rám nézett.
- Tudom, hogy a vízimolnárnál járt - mondotta, aztán ujját bevette a fogai közé, és lassan kiment a szobából.
Amikor el akartam fújni a lámpát, megláttam a távcsövet az asztalon. Pedig én a tokba raktam, és a szekrénybe akasztottam. Kimentem a lámpával a topolya alá. A létra ott volt,
holott azt is szabályosan eltettem a helyére. Vidáman füttyentettem. Ide süss! A kis taknyos utánam lesett a látcsővel! Nevettem, és aludni tértem, számon az Ágnes csókjának ízével. A hangjának is, a csókjának is olyan kellemes jó íze volt, mint a frissen sült kenyérnek. Reggel, amikor kiléptem a malomból, ott láttam a kaszát a kőpadhoz támasztva, a kőpadon a fenőkövet, a víztartót és tiszta kendőben valami elemózsiát.
- Sót tettél? - vetettem oda hetykén a vakarcsnak, mintha a magam jószántából is azon lettem volna, hogy kaszálni menjek. Vállra vettem a kaszát, mellé a csobogó faedényt, oldalamra a fenőkövet és a hónom alá az élelmet. - Vigyázz a házra, amíg odavagyok - szólottam legénykedve, és elindultam kaszálni. Maszat csodálkozva követett. Az apám óta nem volt künn a kaszálón. Csettegtek a verebek a fagyalbokrokban, szép felhőtlen volt az ég, távol a horpadásban sötétbarnára száradtak már a boglyák és kazlak.
A kaszáló ott volt a lankán, összevissza vagdosva, mint egy rossz kabátbélés. A nagyapám idejében még tisztes négyszöget alkotott, négy sarkán négy művészi jegenyével. Két jegenye azóta átköltözött a szomszéd tagokba, egyet kivágtak tizennyolc őszén, maradt egy, de a csúcsa legalább szépen kikandikált a dombok közül. Egy szarka hintázgatott rajta szorgal-masan. Lenn a domb lábánál vörösen csordogált az ér.
A nap szurkálta a meztelen hátam, a bőröm fénylett a nedvességtől, álltam a sovány széna-fűben, és vagy másfél órát suhogott, zizegett kezemben a kasza. A tüdőm már lötyögött, a karomban ólomcsontokat kezdtem érezni, de még nem hagytam magam. Egy kicsit pipára gyújtottam, és a számhoz emeltem a szép sárgára sikált légelyt. Maszat, aki a kökénybokrok tövében ügyelt fel a munkára, nagyokat nyalt a száján, amikor kortyolgatni látott. Verebek hetvenkedtek az orra előtt, de ő hol a bolháit vadászta, hol engem tartott szemmel. Vissza-álltam a helyemre, a fű, ha nem is engedelmesen, de hullott, hulldogált. Hadd örvendjen Veronka, gondoltam. Nem állítom, hogy én lettem volna a legjelesebb kaszás az egész községben, de azért volt némi látszatja munkálkodásomnak. Igaz, a kasza néha felszaladt a levegőbe, néha meg keményet pengett a kiálló köveken, de ott volt a fenőkő, s ha nagyon belecsorbult a nagy erőlködésbe, ott volt a kalapács s az üllő is: a pengét rátettem az üllőre, és a kalapáccsal egyenesre vertem ki a csorbáit. A szám sarkába sós izzadság ereszkedett le, apám lisztes szalmakalapja mintha kisebb árnyékot adott volna, mint tizenkilenc nyarán, amikor utoljára hadonásztam itt a kaszával. A föld néhány helyen kikopaszodott, és körülötte is jó darabon satnyán lengedezett a vadmuhar. Örvendeztem a kopaszságoknak, mert a karom már alig bírta a festői mozdulatokat, amiket a tavaszi képtárlatok mindig ebbe a címbe tömörítenek össze: Kaszáló legények.
- Domnule Felméri - hallottam az út felől a Todor hangját -, jöjjön, írja alá ezt a proces verbalt. Felírtam a szénáját.
- Írja a nehézség - kiáltottam vissza -, most mással vagyok elfoglalva. - És tovább kopácsoltam a pengét. A túlsó dombról visszakoppantotta a visszhang: katt, katt.
Todor lustán és rosszallóan mászta meg a dombot. Az örökösödési illetéket akarta rajtam bevasalni. A jegyző nagyon sietett, úgy látszik, a begyiben voltam azóta, hogy nem adtam oda a malmot két garasért az emberének. Todor fennhéjázó tartózkodással végezte a hivatali küldetését. Megnyálazta a ceruzáját, és egy zsírtól, kosztól fekete táska hátán kiállította a jegyzőkönyvet. Ettől a kis művelettől annyi verítéket csöpögtetett el, mintha lekaszálta volna az egész domboldalt. Mondottam neki, hogy kár a fáradságért, majd csak kifizetem, amivel tartozom. Todor megvakarta a nyakát. Úgy vélte, hogy nem ajánlatos kukoricázni a hatóságokkal, mert könnyen ráfizethetek a dologra. Magyarra fordította a szót, hogy el ne szalasszak egy betűt se leckéztető előadásából.
- Jól van, Todor - bólintottam barátságosan s egy kicsit eltűnődve. Milyen emberi közelben volt hozzám ez a Todor még nemrégen! Büdös barakkszalmán, karbol- és vizeletszagú vonatfolyosókon, sáros földön, sziklás derékaljon egymás mellett kucorogtunk, Todor, Ferenc
és én, és összetartottunk, mert egyfalusiak voltunk, mint testvérek a népmesékben. Egy kulacsból ittuk a poshadt vizet, egyfelé kószáltak a gondolataink, ugyanabba az irányba röppentek el a vágyaink. Ha levél érkezett haza a faluba, abban mind a hárman benne voltunk, s ha onnan jött valami hír családról, tehénről, drágaságról, együtt szidtuk a ribanc bandát, aki a falunkat sanyargatta. A közös vidék apró semmiségei összekötöztek. Felméri szakaszvezető úr! Hé, Todor, hé, Ferenc - suttogtuk a sötét sziklák között, hogy el ne szakadjunk egymástól, és kiáltoztuk, ha vége volt a véres ricsajnak, és kerestük egymást szorongással az élők vagy meggebedtek között. S most, hogy a Todor szavain az idegen kiejtés nehezékei csüngnek, olyan eltávolodottnak érzem magamtól! Ő meg ellenségnek érez.
A hétköznapok tompa apróságait is már gyanakvással beszéljük meg. Szűkszavú köszöntéseket váltunk, s azt sem szívesen. Komiszabb ember lett vajon ez a Todor? Nem, biztosan most is olyan jópofa lehet, mint azelőtt, amikor a legreménytelenebb pocsolyában is felvidámított derűs bokázásával és egészséges kitartásával. De valami mégis közénk dugta ronda fejét, amiről egyikünk sem tehet. Hogy ki tehet róla?
Letettem a kalapácsot, és nézegettem a távoli fenyveseket.
- Veszett kutyáknak nevelnek bennünket - gondoltam -, és ellopják tőlünk a megértés örömét.
Kőkemény szavak galuskájával van tele a pofazacskónk, hátulról meghergelnek egy kicsit, s akkor egymásra ugatjuk mérges galuskáinkat... Kezdetben teremté az Isten az eget, de vannak, akik azt állítják, hogy a faji gyűlöletet. Hatodnap pedig megteremté az embert, aki viszont megteremté az újságokat, hogy a hazugság sohase pusztuljon ki a földön.
- Gyerünk - böktem meg magam -, ezt a témát már alaposan kibányászták a pacifisták, kaptak is érte huszonötöt a hátaljukra, innen is, onnan is, jobb lesz hát, ha beállasz a tagba, és megmutatod, mit tudsz itt az Isten szabad ege alatt. Mert itt kecskelabdacsot érnek a szavak.
Itt bele kell görbülni a munkába.
És izzadságodnak a lapok közgazdasági rovatában tőzsdei árfolyam a neve.
Sovány legény voltam, jóval a déli harangozás előtt kibicsaklottam. Bementem az akácok alá, és elterültem a hűs földön. Bizseregtem, az egész testem zakatolt. Megettem a szárazkolbászt, amit Veronka szerzett, hozzá friss hagymát haraptam, vizet ittam, és szépen eldőltem, mint egy liszteszsák, ha elengedik. Egy csalogány srófolta fel magát a levegőbe, sokáig dalolt a fejem fölött. Hangyák másztak rajtam, mint Bogdánon, ha berúgott, és orrával az árokba fúródott. Délután arra ébredtem, hogy egy kékfejű gyík bámul rám a napsütötte kőről. Nyitva volt a szája, és úgy lihegett, mintha ő kaszálta volna le a fél tagot. Nehezen bár, de újra munkába állottam. Kaszafenés közben megpillantottam Ferencet, amint jött fel egy dűlőn, hátán az apjával. Az öreg, béna paraszt úgy ült a fia hátán, mint hun vezérek szikár pocegereiken. Kihozatta magát ide a fiával, mert látni akarta a vetések hullámát, a határt, a földet, legfőképpen pedig a maga kis tagját. Hűdéses volt a lába, de azért lekérezkedett fia hátáról, hogy a rögöket elmorzsolgassa egy kicsit ujjai között. Nyögve hajolt meg, tenyerére rakta a göröngyöt, és boldog vigyorral nézte. A szeme mohón itta és ette a keskeny kukoricatáblát. Sárga és göröngyös volt ő maga is, mint a földje, és pórusai, ahogy az égre nézett, ugyanúgy szomjazták az esőt, mint a repedezett földkéreg. Szegény és szomorkás kis földecske volt, trágyáért epekedett. Az öreg, azt hiszem, legszívesebben maga bújt volna a földje alá trágyának. Boldogan csámcsogta a földjét, kialvó parazsa még felizzott egyet-egyet az örömtől, hogy itt lehet, és láthatja a mozgó leveleket.
Ferenc átjött hozzám, mosolyogva nézte, hogyan kínlódom. Nagy a tag, Kázmér úr -kacsintott rám részvéttel -, az apja elhibázta a dolgot, hogy ekkorát hagyott. Kisebbet kellett volna. - Mellém lépett, és barátságosan a kasza után nyúlt.
- Adja ide, Kázmér úr, egykettőre végzek az egésszel.
- Most iskolába járok, Ferenc. A feladványaimat mindig magam szoktam megcsinálni.
Nevetett. Hogy künn is mindig erősködtem, nem fogadtam el a segítségét. Rágyújtottunk, beszélgettünk. - Hallom, erre járt Tógyer a plajbásszal - jegyezte meg Ferenc -, ő maga dicse-kedett vele... - Dicsedicse-kedett? - csodálkoztam. - Az hát, dicsedicse-kedett. Nem jó szívvel van irántunk. Sem ő, sem a jegyző. Ott künn a kavernában más embernek mutatta magát.
- Erősen benyomták a fejünket a vízbe, Kázmér úr. Pedig nem vétettünk senkinek.
Bólintottam. Sokáig hánytuk-vetettük a dolgokat, aztán fölkaptam a kaszát. Ferenc elköszönt, újra hátára vette az apját, és megindult vele gondosan a dűlőúton lefelé. Gyöngéden és szégyenkezés nélkül vitte, köszöngetett az embereknek, meg is állt velük egy kis beszédre.
Gyöngéd paraszt még nem fordult elő a praxisomban - emlékeztem a Doktor Utriusque megjegyzésére. A paraszt csak a földjéhez gyöngéd. Ebben lehetett valami kis igazság, de Ferenc kivétel volt. Engem is szinte dajkált, s amellett mégis kemény legénynek bizonyult.
Már csak félparaszt volt, vasárnaponként praktikus dolgokkal bíbelődött, és nem ment ki a határt látogatni, mint a többi falusiak, akik hátratett kezekkel járkáltak a mezsgyéken, és gusztálgatták a földjeiket.
Esteledett, valahogy leborotváltam a tagot. De csak úgy, mint a rossz borbélysegéd: itt-ott rajta hagytam egy kis szőrt. Maszat boldogan ásított, aztán elindultunk hazafelé. A tégelyben lotyogott a maradék víz, elfelejtettem kiönteni, pirosra sült sajgó háttal, nehéz karokkal kullogtam a kőrisfasoron. Az országúton a fiatal pappal találkoztam. Jól megrakott szénás-szekéren ült, szemüvegesen, fehér csepűnadrágban. A kántor is ott ült mellette, felesben termelték a szénát. Tíz hold rozsföldje volt a papnak, a kaszálón kívül, de kopott, kirabolt földek voltak, sírós kis aratások estek rajtuk.
A bárótól is járt volna tíz véka búza, de a báró erősen leszegényedett, befellegzett a tíz vékának is. A stóla meg bivalytej hozta meg a legszükségesebbeket. Leapadt a fiatal tiszteletes gömbölyű hasa, mert keményen hozzá kellett látnia a paraszti munkához. Egyre ritkábban járogatott be a városba könyveket nézegetni.
- Hop-hop - integetett a szénáról -, régen nem nézett felém, Felméri úr. - Megkérdeztem tőle, hogy meggyógyultak-e már a méhei. Mert amikor utoljára nála voltam, a méheit hasmenés tizedelte. Beszélgetve haladtunk, ő a szénán, én gyalog. Később Éberlein is csatlakozott hozzánk, és a pappal zenéről kezdtek tárgyalni. Füleltem, mert a zenéhez nem sokat értettem.
A pap az egyházi zenét hozta szóba, mire Éberlein a korálokat és Bach Máté oratórium-át említette fel. - Hó - kiáltott aztán a pap a bivalyoknak, hogy térjenek le az útközépről, mert szekér jött szembe.
- Hallotta-e már ön a Beethoven C-dúr misé-jét? - kérdezte a doktor kerékpárját tolva.
- Gyönyör - lelkesedett a pap, és megkérdezte tőlem, hogy én hallottam-e.
- Nem - ráztam a fejem -, most hallok róla először. Én csak az Ave Máriákat ismerem, ezeket is inkább moziból.
A pap Strassburgban hallotta, és amennyire lehetett, a szénásszekér tetejéről elmagyarázta nekem a mise zenei kiválóságait. Nyugodt protestantizmusa nem félt a miséktől. A kaszálástól erősen sajgott a vállam, de azért nagyjában megértettem, hogy mit akar mondani.
Éberlein a Mozart Requiem-jét is szóba hozta, és egy Mozart-életrajzot ajánlott a papnak, aki örömmel vette az ajánlatot, és megkérdezte az orvostól, hogy hallott-e már néger egyházi dalokat. A malomig hosszú volt az út, sok zenei dologról szereztem még tudomást. Amikor aztán Éberlein elvált tőlünk, a pap közölte, hogy szeretne velem egy kicsit Veronkáról beszélgetni. A napokban lenn járt az öreg papéknél, és a kövér tiszteletesné bolhát dugott a fülébe.
Vén tyúk - gondoltam -, mi a fenét akar tőlem. Intettem a papnak, hogy legyen szerencsém, és befordultam a patak mellé, a gyalogösvényre. A domb felől mekegést hallottam. Kati igyekezett felém izgatott futóléptekkel.
- Hohó, nagysád, csak nem lógtunk meg a papnétól? - kiáltottam nagy kárörömmel.
Rohant, aztán lefékezett előttem, és valami izgalmas beszámolóba kezdett. Összevissza meke-gett mindent, meg volt sértve, és fel volt háborodva, rázta a szakállát, ide-oda lépett, se vége, se hossza nem volt a dolognak. Amikor aztán elmondta mondókáját, Maszathoz fordult, és neki is elismételte minden panaszát. Maszat is meghallgatta, és megértően lóbálta a farkát.
- Na mindegy - vigasztaltam -, ha meglógtál, jól tetted. Kiállhatatlan fehérnép. Én se lennék nála kecske. Gyerünk.
Barátságosan megfogtam a szakállát. Ettől egyszerre megváltozott a hangulata, jókedvében hirtelen nekiugrott Maszatnak, aki ügyetlenül félreugrott, és belehemperedett az árokba.
Vidáman mentünk haza. A malomudvaron a kis vakarcs a réklijét teregette száradni a sövényre, észre sem vette Katit, aki a viszontlátás hevében hozzásietett, és barátságosan hátba lökte. Nagy hancúrozás kezdődött. Az általános népünnepélybe társulatomnak valamennyi tagja benevezett. A kakas, a kutya, a kecske, a rigó, a macska, sőt meglepetésemre a kis nyuszt is leszállt a kémény mellől, hogy a nagyszerű felfordulásban részt vegyen. Megfogtam a Veronka varkocsát.
- Te, hiszen itt van a nyuszt!
Vakarcs elvörösödött. (Csak később tudtam meg, hogy a kis bitangnak esze ágában sem volt megszökni, Veronka dugta el valami oknál fogva. Talán mert ragyogó képpel tértem vissza Ágnestől.)
- No, ugye hogy visszajött szajha Kati? - tért ki a kérdésem elől.
A zenebona újra felharsogott, csak a kis fürj gubbasztott idegenül a kalitka tetején. Bágyadtan lógatta törött szárnyát, és megrezzenve hátrált, amikor magokat és levélkéket szórtam eléje.