Lógunk az űrben, mint levágott borjak a kampón

Kifogytak a zacskók, éhes voltam, szobraimat nem tudtam eladni. Bagdinak is eltörött a cserépfazeka, amelyben töltött káposztát kapogatott. Meghalt az anyja. S a halál különféle szomorúságokkal jár. Bagdi nagyon lefogyott. Meg is mutatta a hasát, hogy milyen lapos az ürességtől. - Ide bandzsalíts - mutattam meg én is a hasamat -, az enyém olyan lapos, mint a Nagy Magyar Alföld, a Hortobágyot is beleértve. Salátalevelet eszem két nap óta, mint vidéken a házinyulak.

- Dög fészek a város - szögezte le Bagdi egy fejetlen gyufával vackolódva. - Most már gyufám sincs.

Figyelmeztettem, hogy a gyufahiányt nem lehet a városiak folyószámlájára írni. Ami pedig az üres hasat illeti, ott meg az a baj, hogy éhendöglés ellen nem hoznak valami paragrafust.

Dehogynem - köpte Bagdi a falra a nedves cigarettacsutkát. - Próbáld csak meg éhen dögleni a Dunakorzón. Azonnal ott a rendőr, hogy szedje innen magát, jó ember, nem tudja, hogy itt tilos az éhendöglés?

A szomszéd konyhában valami törekvő vegyészmérnök lakott, hashártyagyulladást kapott, beszállították a kórházba, és ideadta nekem az ebédjegyeit. Nyolc ebédjegy volt a füzetben, csak az volt a kár, hogy másfél órát kellett talpalnom, amíg eljutottam a kifőzőbe, ahová a jegyek szólottak. Szeneslegényekkel szorongtam egy keskeny lócán, a kanálra és tányérra várni kellett, amíg néhányan felhörpölik a leveshez címzett langyos uszodát, amelyben különböző élő és kimúlt lények lubickoltak. - Megálljon! - szólottam az egyik ebéd alatt a szomszédomhoz - valami csüng itt a szája szélén. Egy darab cipőmadzagot húztam ki a szájából, amelyet a laskával együtt akart leszánkáztatni a torkán. A leves csak előítélet, gondoltam, nem fontos, hogy az ember levest is egyék, és úgy határoztam, hogy nem eszem több levest. A fogadalmat megtartottam, de másnap, amikor párologva a viaszosvászon abroszra rakták, az éhségtől szinte fejest ugrottam belé. A szomszédom apró papírcsomagocskát vett elő a mellényéből, és köménymagot csurgatott belőle a vékony folyadékba. Ideadta nekem is a köménymagot. Jól felfújja a hasat - magyarázta -, az ember egy darabig nem kívánja az ételt, mert azt hiszi, hogy jóllakott. Öreg fiú volt már, valamikor csatahajón szolgált, fel is lázadt, ahogy marcona matrózokhoz illik, a társai közül néhányat a másvilágra küldtek, ő szerencsére nem húzta ki a lutrit. Rakparti munkás volt, de ha befagyott a Duna, szenet fuvarozott.

- Evett már banánt? - kérdeztem tőle egy öregebb ökör ínszalagján rágódva.

Nem evett banánt. Suhanc korában egyszer kidobtak Szegeden egy üzletből valami narancsot, mert puhák voltak és zöldesek, no, abból evett. Ez volt minden kapcsolata az élet magasabb örömeivel.

Vasárnaponként eljött hozzám, és lemintáztam. Aztán végképp elszakadtunk egymástól, mert a Kadarkuti ajánlatára egy belvárosi házba kerültem, ahol két kőszentet kellett kitataroznom.

A házmesternél laktam, és igyekeztem a tatarozással minél későbben elkészülni. A házban vagyonosabb emberek laktak, a lépcsőház mindig tele volt nagy szivarok és ritka illatszerek szagával. Egy éjszaka én mentem kaput nyitni, mert a házmester fülére húzta sportsapkáját, és belezuhant valami feneketlen hortyogásba, mit sem hallva a csengő hisztérikus lármájából.

Úgy trombitált álmában, mint a kürt A bűvös vadász-ban. Leakasztottam a kulcsot, és kimentem az udvarra. A kapuban, az udvar felől magas, jól öltözött nő várakozott. Kesztyűs, hosszú ujjai szórakozottan nyújtották felém a kapupénzt, de én mint gyakorlatlan cerberus, elfelejtettem előretolni a tenyeremet, csak belebámultam az arcába, amelyet a lámpa gyönge fényénél is finomnak és előkelőnek találtam. Minthogy a kezemet nem találta a megszokott helyen és megszokott magasságban, lenézett. Nem értette a dolgot, és fennhangon

figyelmeztetett, hogy vegyem át a kapupénzt. - Tessék - mondta, és most ő is az arcomba nézett...

A hangja barnás színezetű volt, puha, mély és komoly. A markomba tette a pénzt és elsietett.

Valami jó szagot hagyott a kapu alatt, a kémiának, a bőrnek és a léleknek valami illatos szintézisét. Szerettem az ilyen futó találkozásokat, amikből nem tapad az emberre semmi szomorú, csak egy kis illat, amit az ember úgy bonthat atomjaira, ahogy szépnek látja. Ezt is ilyen röpke találkozásnak hittem, és vidáman füttyentettem, amikor néhány nap múlva újra megpillantottam. A lépcső alján állott, a sarokba húzódva, és a harisnyáját igazította. Jó lába volt: szakértően nézegettem nemes vonalzását, és sajnáltam, hogy e könnyed vonalak oly idő előtt tűnnek el a ruhaszegély dús felhőzetében. Észrevett ugyanis, és minden sietség nélkül -leeresztette a függönyt anélkül, hogy tolakodó pillantásomat figyelemre vagy felháborodásra méltatta volna.

- A kézitáskáját a párkányon felejtette - siettem utána, és átnyújtottam neki a táskát. Átvette, és szórakozott mosollyal köszönte meg.

- Egy kérdést még, ha nem haragszik érte. Nem adna nekem engedélyt arra, hogy megmintázzam?

Csodálkozva nézett rám.

- Nem értem - szólalt meg egy kis várakozás után tájékozatlanul. - Nem értem, mit akar megmintázni...

- Mit?

Nevettem. Azt mondtam, hogy nagyon inspirálónak találom, és csak az a kár, hogy nincs e pillanatban akkora darab márványom, amelyből életnagyságban kifaraghatnám.

Illedelmesen nyomultam előre, és örömmel láttam, hogy előnyomulásom nem vált ki belőle semmi ösztönszerű ellenérzést vagy védekezést. Ellenkezőleg, kíváncsian nézegetett. Magas alak volt, egyforma magasak voltunk. A szemünk egyenesen egymásba látott. Voltak nők, akiknek száján olyan meghajolva kellett legelnem, mint zsiráf a réten. Ezzel a nővel, azt hiszem, lehunyt szemmel is megtaláltuk volna egymást. Azt kérdezte, hogy miből akarom megmintázni, ha nincs márványom. Ez nem akadály, nyugtattam meg, valamelyik nap láttam egy remek filmszínésznőt birsalmasajtból. A művész ne ragaszkodjék az anyaghoz. Láttam már margarinból Napóleont, vattából Bernard Shaw-t, darált disznóhúsból Chaplint és nyakkendőből a walesi herceget.

- Darált disznóhúsból akar megmintázni? - kérdezte, és galambdúcának ajtaján most turbékoló mosoly röppent ki az estbe. Akkor már egy cipőüzlet kirakata előtt állottunk, kék, vörös és izzó fehér neoncsövek fényében. Megráztam a fejem.

- Fájdalom, ilyen befektetésre nem telik. Egyelőre csak agyagot ígérhetek.

Rám nézett. Egy pillanatig látnivalóan komolyan mérlegelt valamit. És egyszerre igen derűs lett az arca. Én ezt a derűt a beleegyezés jelének tekintettem, és nyomban megnyitottam a főcsapot: zuhogott belőlem a szó, a nőt dús habok és aranyosan csillogó alkoholmámor vették körül, ő maga csak állott a szóözön közepén, nézte és hallgatta habzó, fodrozódó badarságaimat. Közben aztán a csuklójára pillantott, amelyen egy apró óra üvege csillogott.

- Adja ide a címét - szakított félbe, és hirtelen beszüntetett minden érdeklődést.

A címemet felfirkantottam arra a kis csomagra, amelyet a kezében tartott, aztán jött a villamos, és ő köszönés nélkül felszállott. Vártam, hátha kitekint az ablakon. Kinézett, de csak az utcai villamos órára, hogy hozzáigazítsa a maga óráját. Ott állottam az ablak alatt, de megszűntem a számára érdekes lenni. Nem vett többet észre.

A házmester sürgetett, be kellett fejeznem a kőszenteket, és így hamarosan megint lakás nélkül állottam. A kis szőke kíváncsiskodott, hogy mikor teszek már szert valami rendesebb lakásra, ahol együtt lehetnénk. Ügyeltem rá, hogy a találkozásaink rendszertelenek és bizonytalanok legyenek, mert sem kellő érzelmi, sem kielégítő anyagi tőke nem állott rendelkezésemre a gyakori találkozások számára. Kedves, de sekélyes fehérnép volt, nem úszók részére. Azt hazudtam, hogy néhány remek megrendelést kaptam, és a megrendelők között felemlítettem a barodai gekwart is, mert úgy találtam, hogy jól hangzik.

Közben ősz lett, fáztak az ujjaim, keveset dolgoztam, és amit elkészítettem, abban sem volt köszönet. A háziasszonyom kézizálognak tartotta vissza a szobrokat, a házbér miatt. Pedig olyan megbízható arca volt, azt hittem, fogalma sincs arról, mi az a kézizálog. Szerencsémre Kadarkuti alatt egy nap valami rejtett pénzforrás bugyogott fel, nekem adta jó karban levő barna cipőjét és gyapjúpulóverét, és jelezte, hogy rövidesen Párizsba teszi át székhelyét.

Valami női pártfogója akadt, akit azonban nem a Kadarkuti szobrászati tehetsége, hanem egyéb tulajdonságai érdekeltek.

A búcsúestén sokat ittunk és sokat fecsegtünk Párizsról, nőkről, Rodinról és a Balzac-szoborról, amelyért annyit szidták Rodint reumás kritikusai. Éjfél felé egy zenés kávéházba is benéztünk. Kadarkuti a szék- és asztaltorlaszok közül valami heringkülsejű nőt halászott ki, és belesodródott vele a táncolók közé. A terem közepe összecsomósodott, mint a rántás. Csak a fejek mozogtak szabadon, a testek valami rejtelmes és szimbolikus szertartással voltak elfoglalva, és fojtottan vonaglottak.

- Ez az igazi - magyarázta Bagdi -, amikor így össze vannak tapadva.

Ez a természetes, hagytam rá természettudományi alapon, mert az nem lehet, hogy az emberek egész nap olyan szörnyű pléhpofával járjanak az orruk után, mintha az a másik dolog, az az igen fontos dolog, amelyet szerelemnek neveznek, nem is létezne.

A tömegből sapkával, vadonatúj egyenruhában Pétert láttam kiválni. A múlt arra kötelezett, hogy ismét örvendezzünk a találkozásnak, és elfelejtsük, hogy az elmúlt fél év alatt hitvány fickónak tartottuk egymást.

- Maguk olyanok, mint a dadák -, mondotta Bagdi Péternek, amikor összeismertettem őket -, folyton rendre akarnak szoktatni bennünket. Éjjeli edényre akarják ültetni az embert, mint a kiskorút, akkor is, ha nincsen rá szüksége. - Aztán minden szerves kapcsolat nélkül meg-jegyezte, hogy őt egyszer fejbe verte egy közrendőr, mert valami dolga akadt egy bokorban.

Péteren vadonatújan feszült a rendőri blúz, nem akart újdonsült blúzával alul maradni a vitában, és a rendcsinálás emberfelettiségéről kezdett beszélni. A háborút is szóvá tette, mint a rendcsinálás legmegbízhatóbb eszközét, és nyomban le is rajzolta, hogyan képzeli el az új háború kibontakozását. Gyöngéje és mindennapi kenyere volt a háború.

- És a rendet ki fogja akkor fenntartani? - kérdeztem én tudatlanul. - Ha háború lesz, megint mindenki a gyepre fog lépni, és ki fog hajolni a vonat ablakán.

- A pacifizmus gonosz maszlag - figyelmeztetett Péter. - Az örök béke csak azoknak a fajoknak a vágya - idézte a legfrissebb bölcsészet egyik meteorjának sziporkáját -, amelyek letűnőben vannak már az emberiség színpadáról.

Megjegyeztem, hogy vannak gondolatok, amelyek úgy terjednek, mint némely növénynek a magvai. Állatok hurcolják szét az ürülékükkel. Bagdi velem tartott, és valami rendőrségi kihágást akart elkövetni, de Kadarkuti szivart dugott a szájába. Így siklott kedélyünk hullám-vasútja hegyre föl, völgybe le. Összemondogattuk egymást buta fogdmegnek és tetves parasztnak, aztán tovább diskuráltunk. Péter megszokta a rendcsinálást, már diákkorában sem szerette a rendhagyó igéket, olyan gyűjtőfogházba terelő mozdulattal beszélt mindenről, hogy élvezet volt hallgatni. Egy őrizetlen pillanatban gumibotjával a művészetre is lecsapott, és kijelentette, hogy minden művész részben disznó, részben forradalmár, és ezért kettőzött figyelemmel kéne rájuk őrködni. Bagdi nagy mozdulattal csapott az asztalra.

- Szeressük egymást - loholtam elő gyorsan a tűzoltófecskendővel, hogy eloltsam a veszedelmes lángot. - Szeressük rendőrbarátainkat, mint tenmagunkat.

Kadarkuti fölemelte poharát, felköszöntötte Angliát, a nőket, a rendőrfogalmazói kart, aztán felsorolt harmincöt szobrászt, akiket megvetett, és kettőt, akiket méltóknak ítélt arra, hogy egy újabb özönvíz esetén helyet foglaljanak a Noé-féle Özönvízhajózási Társulat hajójának fedélzetén.

Künn az utcán, a járókelők ködében elvesztettük Pétert és Kadarkutit. Bagdinak az ital feloldotta mogorvaságát, elszomorodva fogta meg a vállam. A művészek reménytelen üressége csuklott fel a gyomrából. Valószínűleg az ő gondolatai is ott csavarogtak, ahol az enyéim szoktak, ha ilyen kietlen voltam: a végtelenben, az univerzum sötétjében.

- Itt lógunk az űrben - mondtam porszemmé szomorodva -, itt lógunk, mint levágott borjak a mészáros kampóján. Vajon hová esünk, ha inunk nem bírja tovább, és leszakadunk földi kampóinkról?

- A végtelen Isten ölébe - vélte Bagdi vallásosan.

Elváltunk, magányosan folytattam utamat az éjszakában. A kapuk, ablakok, szívek mind zárva voltak előttem.

6/ Párizs

Együtt léptem ki a földalatti villamos ajtaján egy nővel, akit igen ismerősnek találtam. Hollá -jutott eszembe, amikor a lépcsőn fölfelé lépegettünk, és a világosság egyre jobban elöntött bennünket -, ez az a csinos lábú, alt hangú ismeretlen, akit meg akartam három hónap előtt mintázni.

- Úgy látszik - jegyeztem meg, ahogy egymás mellett haladtunk a lépcsőn -, elvesztette a címemet.

Felém fordította a fejét, és jó figyelmesen szemügyre vett. Láttam, hogyan keresgél emlékezetének polcán, és hogyan emeli le egyik sarokból dobozomat, amelybe találkozásunk futó élményét dobta bele.

- Maga az a szobrász, ugye, aki margarinból szokta mintázni modelljeit?

- Nem én vagyok. Összetéveszt valami fűszeressel.

- Vagy úgy - nézett meg még egyszer mosolyogva. - A neve, ha jól tudom, Felszegi...

Közöttem vele, hogy boldoggá tesz, s ezen semmit sem változtat az a mellékes körülmény, hogy a nevemet csak részben találta el. Egy nyilvános telefonállomás előtt megálltunk, a nő engedélyt kért, és belépett a fülkébe, hogy valami fontos ügyét elintézze. Az élet színpadán a cselekmények jó részét manapság telefonon bonyolítják össze. Így szólalt meg az én színpadomon is egy közömbös telefon.

- Igen... igen... itt dr. Bajkó Júlia... Hogy van a betegünk?

Benéztem a fülkébe. A nő nyugodtan tartotta a kagylót a kezében. Hirtelen úgy éreztem, hogy lepottyantam valahonnan. Orvosnő!... Mindig úgy képzeltem, hogy az orvosnő nevetségesnek találja a férfi szerelmi bakugrásait, beleértve azokat az intellektuális erőfeszítéseket is, amelyeket a férfi szellemi téren fejt ki, hogy a nőt a maga szükségességéről meggyőzze. Az orvosnő, aki az egész dolog mulatságos biológiájával tisztában van, valahogy úgy nézi a felgyúlt hímet, mint valami berúgott állatot, aki a maga elhatározásától független dolgokat cselekszik. Hirtelen tele lettem alacsonyrendűségi kiütésekkel. Úgy állottam ott a fülke ajtajá-ban, mint egy megszeppent házinyúl, és megadóan vártam, hogy a fehér köpenyes nőnemű tudós kilépjen a fülke ajtaján, és felboncoljon. Közben azonban olyant hallottam, ami prakti-kusabb irányba ragadta gondolataimat. Az orvosnő arról beszélt betegének hozzátartozójával, hogy a beteget néhány nap múlva nyugodtan útnak indíthatják. A kísérőnek nem kell hivatásos ápolónak lennie. Egyébként ő maga is utánanézhet a dolognak. A beszélgetésből megtudtam azt is, hogy a beteget Párizsba kell kísérni.

Az orvosnő kilépett a fülkéből, és én engedélyt kértem, hogy tovább kísérhessem. Útközben megkérdezte, hogy fenn tudom-e magam tartani szobrászi jövedelmemből. Megnyugtattam, hogy igen, de csak úgy, mint a fuldokló, aki mindig egy-egy szalmaszálnak köszönheti, hogy nem merült el. Művészetben ugyanis sok a vízbefúlt, ez a pálya termi a legtöbb hullát.

Láttam, hogy szívesen hallgatja a könnyed és kissé dús levű beszédet, közöltem hát vele azt is, hogy ami engem illet, nem a magam jószántából vágtam neki ennek a hajótöréses pályának, beértem volna egy levelezői állással is a Fedőcserép és Alagcsőműveknél, de jött a nő, nagy n-nel, és én, akárcsak a Városligetben a forgó padlóról, a centrifugális mozgás alapszabályai szerint leröpültem addig mozdulatlan és zajtalan létem sebes korongjáról.

- Mire feltápászkodtam - mondottam -, a centrifugális erő elsodort bennünket egymástól.

Most aztán itt lábatlankodom gazdátlanul, és hogy ne unatkozzam, néha szobrokat csinálok.

Szívesen elkísérném Párizsba azt a beteget, akiről előbb a telefonfülkében beszélt.

- Vállalkoznék rá? - kérdezte barátságosan felém fordulva.

- Hogyne. Sohasem lehet tudni. Párizs minden tökfilkónak nyújt valami véletlent.

- És hogy állunk a megbízhatóságával?

- Nem tudom, ezt sohasem kérdezték még tőlem. Úgy rémlik, vannak dolgok, amikben elég becsületes tudok lenni. Hiszen tudja, ez is csak olyan nyújtható, gumiszerű valami. Ha papírokra gondol, van belőle egy kazal.

- Hozza el a papírjait. Itt a címem...

Megkért, hogy ne sértődjem meg, de végre is nem ismer engem.

Délután, a rendelőórák után felmentem hozzá, és bemutattam az okmányaimat. Tárgyilagos figyelemmel átnézte őket, aztán mosolyogva biccentett. - Rendben van... Egy hét múlva indulhatnak... - A hangja most nagyon barátságosra fordult. - És mi lesz a szoborral, melyet rólam akar készíteni?

Átvezetett a szalonjába, és leültetett. Sokáig beszélgettünk, helyesebben csak én beszéltem, ő behúzódott a kerevet sarkába, és kérdezett.

- Néha olyan az arca, mintha diagnózist akarna csinálni rólam - mondottam, és most, hogy betegkísérő állást kaptam, szóval valami határozottat, valami kitapinthatót, visszanyertem régi biztonságomat.

Barátságosan váltunk el, sok szerencsét kívánt, átadta a beteg címét, és másnapra kitűztük az utazás időpontját.

Az állomáson, amikor indultunk, egy fiúcska utánunk kiáltotta, vigyázz, nagyapa, hogy a sínen menjen a vonat. Te is vigyázz, kisöcsém, szólottam magamhoz boldogan, hogy a vonatod mindig a sínen haladjon. Tele voltam a Párizsba induló, üres zsebű kalandorok elszántságával és egy halk adag szentimentalizmussal. Párizs mégsem kiskutya, nem szégyen miatta izgulni. A nagy Párizst fogom látni, a mély Párizst, a füstös falakat, tele hirdetésekkel, a furcsa nevű kabarékat, napóleoni obeliszkeket, szellemes kalaposleányokat, a metrót és az utcákat, az olvasmányaimat és mindent. „A Luxembourg fái sóhajtottak a lámpafényben, és a levelekről nehéz esőcseppek hullottak a homokba. A ködből egy autóbusz vált ki, megvilágított útjelzővel: Faubourg-Saint-Antoine...” Valami könyvben olvastam, szó szerint emlékeztem rá, és a vonaton, amíg az eltávozó városokat nézegettem, hangosan elmondtam magamnak. Ez a két mondat nagyon életre vulkanizálta bennem Párizst. Úgy határoztam, hogy annyit zabálok Párizsból, amennyit csak lehet, teletömöm magam vele, minden gerezdről csipegetek, mint a szüretelő, amíg meg nem pukkadok. És általános mámorom mögött az agyam kiadós gyakorlati programot dolgozott ki Párizs teljes és maradéktalan elfogyasztására.

A betegnek, akit kísértem, valami egyensúlyi baja volt, nem tudott a lábán megállni, mert elvesztette nyomban az egyensúlyát. Hatvanéves, rokonszenves beteg volt, egész úton német közgazdasági híreket olvasott, és nem sok vizet zavart. Tolókocsiját feladtuk személy-poggyásznak, mindössze annyi bajom volt vele, hogy nekem kellett az étkezőkocsiig és W. C.-ig támogatni. Párizsban várt ránk a szanatórium betegszállító kocsija, végigrohant velünk Párizson, aztán elkanyarodott Passy felé. Ott elbúcsúztam a betegtől, és megígértem neki, hogy visszautazásom előtt felkeresem.

A pénzzel, amelyet kaptam - egy kis tiszteletdíj és másodosztályú vasúti költség hazafelé -, visszatértem Párizsba. Esett, havazott és köd fátyolozta a várost. A cipőmbe befolyt a víz, sovány papírkofferem elázott. Kadarkutit hasztalan kezdtem volna keresni ebben a nagy-vásárban, önállóan kellett hát nekivágnom az élvezeteknek és nagy párizsi élményeknek.

Délután a Quartiére-ben kötöttem ki, és valami szerény külsejű szállodát kerestem. Az egyik hotel előtt, amelynek ötemeletes homlokzata emeletenként két-két ablakával olyan volt, mint egy felállított dominókő, azonkívül öreg is volt, kövér néger asszonyt láttam. A francia nyelvvel igen reménytelenül állottam. Tudtam, hogy vakmerő és engesztelhetetlen bűnben

leledzem: a francia csodálatos és vad dolognak tartja, ha valaki rosszul beszéli a nyelvét. Úgy néz a rosszul hangsúlyozó idegenre, mint az olyan utolsó emberre, aki előkelő társaságban nagyot böfög. A Bogdán könyvkötészetében találtam egyszer egy francia társalgót, ebből illesztettem össze a magam számára valami mulatságos kis nyelvtant. A számat nemigen mertem eleinte kinyitni, s minthogy a szélsebes hadarások miatt a hozzám intézett szavakat sem értettem meg, gyakran kellett a fülemre mutatnom, hogy süket vagyok, s így aztán tagolva kiabálták a fülembe azt, amit meg akartam tudni. Tagolásnál mégis kibújnak a zsákból a szögek, muszáj kivonulni az összes szótagokkal, s minthogy így kicsaltam belőlük a teljes szöveget az összes megspórolt szótagokkal és betűkkel, könnyebben megértettem őket.

Megesett, hogy még hónapok múlva is süketséghez kellett folyamodnom, hogy megértsek valami rekordsebességű mondatot.

A néger asszony a piszkos hotelecske előtt locsogott valakivel, nagyon jólelkűnek láttam, főképpen a kövérsége miatt, s minthogy abban reménykedtem, hogy ő is csak törve beszéli a francia nyelvet, megkérdeztem, hogy a szállodához tartozik-e. Ráhibáztam, a hotelhez tartozott, helyesebben a hotel őhozzá, minthogy férjével, a nyugalmazott gyarmati altiszttel együtt tulajdonosa volt a kopott és keskeny dominókőnek. Nyomban be is költöztem az egyik

A néger asszony a piszkos hotelecske előtt locsogott valakivel, nagyon jólelkűnek láttam, főképpen a kövérsége miatt, s minthogy abban reménykedtem, hogy ő is csak törve beszéli a francia nyelvet, megkérdeztem, hogy a szállodához tartozik-e. Ráhibáztam, a hotelhez tartozott, helyesebben a hotel őhozzá, minthogy férjével, a nyugalmazott gyarmati altiszttel együtt tulajdonosa volt a kopott és keskeny dominókőnek. Nyomban be is költöztem az egyik

In document Napos oldal (Pldal 146-160)