A fentiekből látható, hogy a hivatalos indokolásban szereplő magyarázat nem, vagy csak részben jelenti a kancellári rendszer kialakításának valódi indokát. A tényleges okok közül az egyik nem új, az a felsőoktatásban régóta meglévő problémán alapul, és a kancellárra vonatkozó szabályozás csak egyike a kormányzat által lassan két évtize-de adott válaszkísérleteknek. A másik ok a kormányzati befolyás lehetőségeinek növe-lésében rejlik.
A kancellári jogintézmény – és az annak folyományaként bevezetett konzisztóri-um is – a mai formájában ugyanis egy csak részben jól feltett kérdésre adott téves válasz. A kérdés úgy hangzott, miért működnek felelőtlenül, hatékonytalanul az in-tézmények, amelyre a válasz az volt, hogy az akadémiai szféra professzionalizmusa hiányzik, a rektor kiválasztásánál ez nem szempont, a felsőoktatási intézmények olyan szerepkultúrás szervezetek, amelyekben a hierarchikus működésben a nem
akadémi-ai vezető a rektor alárendeltjeként nem tud ellensúlyt képezni. A válasz pedig (és mivel a kérdés nem új, a kancellária sem az első rossz válasz volt) mindig valamely, a fenntartó érdekeinek érvényesítésére alkalmas jogintézmény (gazdasági tanács, kan-cellár) bevezetése volt.
A kérdést helyesen úgy kellett volna feltenni, hogy mi szükséges ahhoz, hogy az intézmények felelősen és hatékonyan működjenek? A válasz erre mindenekelőtt a egy újabb személy (testület), a konzisztórium egyetértési joga. Azon túl, hogy a kon-zisztórium tagjainak kiválasztása sem transzparens módon történik, tagjainak felelős-sége nincs, sőt lényegében jogállásuk sem tisztázott. Jelen formájában a rektor-szenátus-kancellár-konzisztórium olyan modellt alkot, amelyben az eleve szűken ér-telmezhető felelősségű (lényegében csak felelősként nevesített) egyszemélyi vezetők legtöbb érdemi döntéséhez testületi jóváhagyás szükséges vagy kérhető. Ez pedig egyben a felelősség áthárítását jelenti e testületekre, amelyek sem önmagukban nem bírnak felelősséggel, sem tagjaik esetében nem beszélhetünk felelősségről.
Ami a rektor és a kancellár közötti felelősségelhatárolást illeti, a kodifikációs fo-lyamaton (2014−2015) nyomon követhető a jogalkotó erőlködése, amikor a legfelső szinten elválaszthatatlan funkciókat megpróbálta mesterségesen szétszálazni. Ez lát-szik abban a zavaros szabályozásban, ami alapján nem lehet kellő pontossággal meg-állapítani, hogy ki a költségvetési szerv vezetője (vö. Nftv. vs. Áht.), mit jelent az első számú vezető? Illetve, amikor a bevezetés első évében teljesen, most pedig részben csak a kancellár hatásköréből a contrario vezethető le a rektori hatáskör (ami a mos-tani szabályozásban a részletek tekintetében egyenetlen és ötletszerű). A legsúlyo-sabb probléma azonban az, hogy a felelősség két magva, ti. a rektor az alaptevékeny-ségnek megfelelő működésért, a kancellár a működtetésért felel, lényegében értel-metlen. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a rektor úgy felel a működésért, hogy arra nincs ráhatása, hiszen a működés csak akkor valósulhat meg, ha az ahhoz szükséges me-nedzsment eszközökkel valaki él. Ez a személy a kancellár, akinek tevékenységére a rektornak semmilyen érdemi ráhatása nincs. Egy állami felsőoktatási intézmény olyan hajóhoz hasonlít ezáltal, amelynek kormányosa a kapitánytól független személy. A kapitány felel azért, hogy a hajó eljusson az egyik kikötőből a másikba, felel az utasok és a legénység, személyzet, a vagyon biztonságáért, de nem tudja befolyásolni, hogy merre és hogyan megy a hajó.
A kancellár ugyanakkor a miniszter meghosszabbított keze is. Ez abból is követ-kezik, hogy bár mind a rektor, mind a kancellár munkáltatói joga megilleti, de amíg előbb kiválasztása egy nyilvános, transzparens, törvény és intézményi szabályzat által részletesen rögzített keretben zajló, és egyúttal az intézményi autonómiát is szolgáló
folyamat, a kancellár kiválasztása a nyilvánosság kizárásával valósul meg, az intézmé-nyek bevonása eleinte meg sem történt, a jelenlegi – a rektor véleményét kikérő – gyakorlat pedig nem jogszabályon, hanem az épp regnáló minisztériumi felelős meg-győződésén alapul, amit rendszerszintű megoldásnak semmiképp sem lehet nevezni.
További súlyos következménye a munkáltatói jognak az utasítási jog, amelyet össze-vetve a kancellár vétójogával (ami egyébként túlmutat a szűk értelemben vett hatás-körén, hiszen a rektornál hagyott munkáltatói jogok gyakorlását is korlátozhatja, azok gazdasági kihatására hivatkozással) azt látjuk, hogy az egyetemi működés szinte min-den területére közvetlen beavatkozási lehetőséget kapott a kormány. Ebben ölt tes-tet a kancellária jogintézményének legsúlyosabb autonómia-sértő jellege, amely alap-törvényi aggályokat is felvet. Ezáltal ugyanis mód nyílik az Alaptörvényben – ugyan igen szűkre szabva – meghagyott autonómia (oktatás, tudományos élet szabadsága) területére is belépni. Ezek a tevékenységek ugyanis mind költségvetési kihatással járnak, így egy kutatási eszköz beszerzésének megtiltása felvetheti a tudományos élet szabadságának sérelmét. Ezért ebben a körben – egyébként rendkívül magukra hagy-va – a kancellároknak fokozott körültekintéssel kell eljárniuk. Kancellár legyen a tal-pán, aki tudja, hol húzódnak a határok, mikor őrködik a közpénz felett és mikor sért alapjogot. Egy ilyen kérdésben való mérlegelés a felsőoktatás, az intézmény és a kap-csolódó jogszabályok és egyéb normák alapos ismerete mellett komoly rutint is igé-nyel, ám az Nftv.-ben szereplő kritériumok alapján ezek számonkérése eléggé meg-kérdőjelezhető.
Felhasznált irodalom
Battis, Ulrich: Das Amt des Universitätskanzlers: Ein Auslandsmodell? Die Öffentliche Verwaltung, 2009/13
Blümel, Albrecht – Hüther, Otto (2015): Verwaltungsleitung an deutschen Hochschu-len. Deskriptive Zusammenfassung der in 2015 stattgefundenen Befragung der Kanzlerinnen und Kanzler an deutschen Hochschulen, International Centre for Higher Education Research Kassel, Universität Kassel
Bull, Hans Peter-Mehde, Veith (2000): Reform der Hochschulorganisation. Die popu-lären Modelle und ihre Probleme. Juristenzeitung. 2000/13
Farrington, Dennis J.- Palfreyman, David (2012): The law of higher education. Oxford Univerity Press, Oxford
Groof, Jan de-Švec, Juraj-Neave, Guy (1998): Democracy and governance in higher education, Kluwer Law International, The Hague, London, Boston
Hrubos Ildikó (2009): A felsőoktatási intézmények szervezetének és irányításának dimenziói, in: Bugár Gyöngyi-Farkas Ferenc (szerk.): Elkötelezettség és sokoldalú-ság. Tanulmánykötet Barakonyi Károly tiszteletére, Pécsi Tudományegyetem, Közgazdaságtudományi Kar, Pécs.
Kaplin, William A.-Lee, Barbara A. (2013): The Law of Higher Education, Volume 1, John Wiley & Sons inc, (https://goo.gl/kOe8QR)
Keczer Gabriella (2007): A magyar felsőoktatás-irányítás reformja a lisszaboni straté-gia tükrében, in: Farkas Beáta (szerk.): A lisszaboni folyamat és Magyarország, JATEPress, Szeged
Keczer Gabriella (2010): Egyetemirányítás: lehetőségek és korlátok, Egyesület Közép-Európa Kutatására, Szeged.
Kocsis Miklós (2011): A felsőoktatási autonómia közjogi keretei Magyarországon, Topbalaton, Budapest
Kováts Gergely (2009): Az egyetem mint szervezet, in: Drótos György-Kováts Gergely (szerk.): Felsőoktatás-menedzsment. AULA Kiadó Kft., Budapest
Rónay Zoltán (2017a): Szkülla és Kharübdisz között, avagy kis magyar (felsőoktatási) jogalkotási dráma, Közjogi Szemle, 2017/2
Rónay Zoltán (2017b): Egyéni és testületi felelősség a felsőoktatási intézmények veze-tésében, Doktori értekezés, Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Doktori Iskola, Szeged