A fenntarthatóság -elmélet

A fenntarthatóság-elmélet olyan megközelítést jelent, amelyet a különféle politikák terén a tervezéstől a megvalósításig célszerű figyelembe venni. Alkalmazásához, a Lisszabon-stratégia és így a fogyasztó-centrikus megközelítések értelmezéséhez célszerű egy rövid áttekintést adni az elmélet fejlődéstörténetéről.

Az ENSZ Közgyűlése 1984-ben független szakértőkből álló bizottságot hozott létre (Brundtland Bizottság), hogy a következő 20-30 évre előretekintő stratégiát dolgozzanak ki a környezetpolitika és a gazdaságpolitika kölcsönhatásairól. A Bizottság elkészítette a „Közös jövőnk” című jelentést, amelyet 27 nyelven publikáltak. A jelentés röviden és tömören fogalmazta meg a fenntartható fejlődés fogalmát, miszerint:

„A fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely kielégíti a jelen generáció szükségleteit anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő generációk esélyét arra, hogy ők is kielégíthessék szükségleteiket.” A Brundtland Bizottság jelentésének hatására döntés született arról, hogy a következő környezetvédelmi világértekezletet „Az ENSZ- Környezet és fejlődés

konferenciája” címmel tartsák meg Rio de Janeiroban. (A ‘riói konferencia’ (1992), környezetvédelmi világértekezlet)

Az ENSZ konferencia után minden országban nagyobb figyelmet fordítottak a természeti erőforrások és a környezet értékeinek védelmére, a környezettudatos nevelésre és felvilágosításra. 1997 decemberében került sor a Kiotói értekezletre, amely során elfogadták a kiotói jegyzőkönyvként ismert dokumentumot. Az értekezleten többek közt sikerült elérni, hogy a fejlett országok számszerűsített kötelezettséget vállaljanak az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése érdekében.

Tíz évvel a Rió és harminc évvel Stockholm után, 2002-ben Johannesburgban került sor a harmadik világkonferenciára. A fenntarthatóság és az adópolitika viszonyát világíthatják meg a világértekezletek elnevezésének változásai. A korábbi környezetvédelmi koncepció később erősen összefonódott a gazdasági szektorokkal, majd a szociális kérdésekkel. A fenntartható fejlődés három alappillére, a három dimenziója, vagyis a környezeti, gazdasági és szociális most már egymást kiegészítve jelent meg. Johannesburg elsődleges érdeme, hogy tudatosította a kormányokban, az üzleti és gazdasági szférában, illetve a civil társadalomban, hogy a fenntartható fejlődés koncepciója szerint kell gondolkodni és cselekedni. (Csete-Láng, 2005)

További adalékul szolgálhatnak Szlávik és Csete (2005) fenntarthatóságról szóló értelmezései. Szerintük a fenntarthatóság, amely szemlélet-, gondolkodás-, élet-, termelési-, valamint fogyasztási mód, felöleli az emberi létezés valamennyi dimenzióját, a természeti erőforrásokhoz való viszonyát, a gazdaságot és a társadalmat. A globális kihívások – mint például a globalizálódó gazdaság és piaci verseny, a globális felmelegedés, a szegénység és éhezés - leküzdése, Szlávik és Csete szerint a fenntarthatóság jelentheti a megoldást. Ezt megerősítik az ENSZ világrendezvényei, valamint az EU határozatai is.

Az egyes politikai megközelítéseknek, tehát az adópolitikának is ezeket figyelemmel tartva kell megalkotnia XXI. századi irányvonalát. Ezen megközelítések tehát lefordíthatók Európai Uniós, tagállami szintekre, közösségi, tagállami és ágazati struktúrákra.

Csete (2005) megállapítja, hogy a globalizálódó világ ellentmondásaiból való kilábalás a fenntarthatóságtól, a kreativitástól, az alternatív erőforrások térnyerésétől és az emberek összefogásától remélhető. Ez igaz a még mindig a rendszerváltozás átalakulási, átmeneti gondjainak következményeivel vesződő hazai agrárgazdaságra és vidékre is.

Annak felismerése, hogy az állami szabályozórendszereknek, mint a támogatási és elvonási rendszereknek meghatározó szerepe van a vidéki foglalkoztatás és gazdasági egyensúly fenntartásában, arra készteti a törvényalkotókat, hogy olyan szabályozási rendszereket

alkossanak, amelyek megfelelnek a modern kor elvárásainak. Csete szerint olyan struktúrákat kell felállítani, amelyek kedveznek a folyamatosan növekvő fogyasztói elvárásoknak, élhető környezeti állapotokat feltételeznek, egyszersmind a fenntarthatóságra fókuszálnak. Amennyiben tehát a Közösségi és állami szabályozórendszerek a fenntarthatóság kritériumrendszerét szem előtt tartva haladnak, azok megfelelnek a globális és lokális gazdasági és társadalmi elvárásoknak.

Mindezek alapján egyetérthetünk Csete (2003) azon állításával is, miszerint „a tényleges hazai helyzet, az EU törekvések, a globalizáció eseményei, valamint az eddigi kutatások alapján nyugodtan állítható, hogy az egyes politikák jövőjében a fenntarthatóság rendszerbe ötvözött érvényesítésekor a legfontosabb a szinergikus hatás. Ennek meg kellene jelennie minden szinten (lokális, regionális, globális); minden dimenzióban (természeti környezet, társadalom, gazdaság), úgy a termelési gyakorlatban, mint a fogyasztásban (lakossági és termelői fogyasztás), valamennyi szereplő vonatkozásában (egyének, vállalkozók, közösségi szervezetek, politikusok).”

Amennyiben az általunk vizsgált elvonási rendszerre próbáljuk vetíteni a fentebb leírtakat, megállapíthatjuk tehát, hogy az adórendszert sem vonhatjuk ki a nemzetközi trendek és gazdasági elvárások diktálta feltételek alól, és ez különösen így van amennyiben az élelmiszergazdasággal kapcsolatban vizsgálódunk, ahol az előzőekben vizsgált megközelítések érvényesítése a termékpálya szereplőinek létkérdésévé vált.

A fenntarthatóság három fő dimenziójának (szociális, ökológiai, ökonómiai) adóügyi vetületeit számba véve a következőket állapíthatjuk meg:

Az első dimenzió a szociális kérdéskör. Az adóelméleti elvek tárgyalásakor hangsúlyoztuk a társadalmi igazságosság, semlegesség fontosságát. Ebbe szélesebb értelemben beletartozhat egyes társadalmi csoportok, ágazatok (pl. a vidék, a mezőgazdaság) kiemelt kezelése, amennyiben ez a társadalmi kohéziót, a leszakadás megakadályozását jelenti. A vidékfejlesztés egy speciális eszközeként a nemzetközi gyakorlat már régóta alkalmaz adókedvezményeket, mentességeket nemzetközileg is elfogadott állami beavatkozások részeként, melyek révén jól definiálható csoportok, tevékenységek élveznek adóügyi privilégiumokat. Jól harmonizál e megközelítés Tosics (2006) által egy előadáson elmondottakkal, miszerint Európa alacsony fokú versenyképességének fő oka nem a dolgozók elmaradó produktivitásában keresendő, hanem az alacsony gazdasági aktivitásban, ezért a gazdasági növekedést elsősorban a foglalkoztatás növelésével kell elérni.

A fenntarthatóság ökológiai aspektusait figyelembe véve szintén elmondhatjuk, hogy az adórendszer tett már lépéseket e téren, bár ennek alkalmazásában még további tartalékok is kiaknázhatóak az élelmiszergazdaság érdekeit szem előtt tartva.

Az adónemek alakulásának Herich és munkatársa (Herich-Horváth, 2005) által felvázolt történeti visszatekintésből kiderül, hogy az adózás tárgya folyamatosan változott.

Mondhatjuk azt is, hogy kifejezte a mindenkori társadalom - korábban inkább az uralkodó osztály, később az egyre szélesebb rétegek elvárásait. Kezdetben a fejadók, majd tárgyi adók, azután a hozadéki adók, majd később a jövedelemadók, képezték az adózás súlypontját.

Legutóbb a XX. századi felfogások már azt fejezték ki, hogy az adó fizetésére legyen az kötelezett, aki a forgalmazott termékek végső fogyasztója. Így az adórendszerek súlypontja folyamatosan a fogyasztást terhelő forgalmi adókra helyeződött át. Ugyanakkor az adózás lehetőséget is teremt a jövedelemadók okozta terhek oly módon történő csökkentésére, amely már találkozik a szélesebb társadalmi rétegek elvárásaival. Napjainkban így például egyre több szó esik az úgynevezett ökoadókról, a környezetvédelmet szolgáló adókról, amelyek segítségével az adórendszer a fenntarthatóságot, a fenntartható fejlődést szolgálja.

Johansson és Schmidt-Faber (2003) szerint számos EU tagország alkalmaz un. „zöld adó reformokat” az utóbbi időben. Köztük Dánia, Németország, Olaszország, Hollandia, Ausztria, Svédország, Finnország és az Egyesült Királyság. Ezen reformok alapvető elgondolása az, hogy a környezetvédelmet terhelő tevékenység adóját növeljék a munkajövedelmek adójának csökkentésével egyidejűleg, oly módon, hogy a vállalkozásokat érintő teljes adóteher növekedését elkerüljék. További kettős haszon: a környezeti károk csökkenése mellett az alacsonyabb munkaerőköltségeknek köszönhetően jelentkező magasabb szintű foglalkoztatás. 2002-ben a környezetvédelemhez köthető adókból befolyt bevételek elérték az összes ilyen bevétel 6,5%-át, a GDP 2,7%-át. Az 1980-as évekhez képest ez jelentős elmozdulás.

A nemzetközi irodalom a környezetvédelmi adókat négy fő kategóriába sorolja. A besorolások azonban sokszor zavaróak és sajnos nem is mindig egyértelműek. A volumenében legjelentősebb részt az energia-adók képviselik, amelyek az összes környezetvédelmi adóbevétel 75%-át, a teljes adóbevétel kb. 5% -át teszik ki. Az energia-adók kapcsolódnak a közlekedéshez, de tárgyukat inkább a felhasznált üzemanyagféleségek képezik. Ide sorolhatjuk tehát az üzemanyagokra, illetve a természetes gázokra, szénféleségekre, elektromos energiára kivetett adókat, de a nemzetközi irodalom ide sorolja a CO2 kibocsátáshoz kapcsolódó adókat is. A közlekedéshez kapcsolódó adók a környezetvédelmi adókban 20%-kal részesülnek. Ezek a közlekedéshez oly módon

köthetőek, hogy a gépjárművek tulajdonlásához és használatához kapcsolódóak, mint például az útadó. A fennmaradó környezetszennyezést érintő adók, valamint a kitermelt energiaforrásokra kivetett adók kevesebb mint 5%-kal részesednek a környezetvédelmi adókon elül, így szerepük egyelőre marginális. A mért vagy becsült szennyezések alapján, illetve az energiaforrások kitermelésére számítódnak. (Érdekes módon a CO2 emisszió adója tehát nem ide sorolandó, hanem az energia adók csoportjába.)

1. ábra Környezetvédelmi adóbevételek és megoszlásuk a tagállamokban¹

a GDP %-ában, 2004-ben

Forrás: European Comission: Structures of the taxation systems in the European Union. Luxembourg, 2006.

Magas környezetvédelmi adóbevételek azonban nem mindig fejezik ki az adott tagország környezetvédelmi elkötelezettségét. Sokhelyütt egyszerű adóbevételi forrásként alkalmazzák őket környezetvédelmi elvárások nélkül. Környezetre kifejtett hatása természetesen így is kedvezőnek ítélhető, de a tényleges célok szemléletformáló hatása azonban jóval kisebb.

(European Commission, 2006)

Időnként ténylegesen pozitív tapasztalatokról is beszámol a média. Különösen azok az intézkedések jelentősek a vizsgált ágazat szempontjából, amelyek alapján tényleges előnyöket biztosítana az élelmiszergazdaság számára. Példaként hozható fel a Németországi bio üzemanyag előállító üzemek adómentessége, amelynek hatása a mezőgazdasági termelőket is érinti. (Figyelőnet, 2004.) De követendő példa lehet Írország is ahol a különböző

1 EU 15:.Be - Belgium; DK – Dánia; DE – Németország; EL – Görögország; ES – Spanyolország; FR – Franciaország; IE – Írország; IT – Olaszország; LU – Luxemburg; PT – Portugália; AT – Ausztria; SE – Svédország; FI – Finnország; UK – Egyesült Királyság; NL – Hollandia; EU-10 EE – Észtország; CY – Ciprus; LV – Lettország; LT – Litvánia; MT – Málta; CZ – Csehország; SK – Szlovákia; SL – Szlovénia; PL – Lengyelország; HU – Magyarország.

Energia Közlekedés Szennyezés, erőforrások

adókedvezményeket a mezőgazdasági vállalkozások esetében környezetvédelmi kritériumokhoz kötik.

Minden egyes tagállam és a csatlakozó országok nagy része elfogadta a fenntartható fejlődési stratégiákat. A környezet-orientált agrárstratégiák operatív agrárpolitikai intézkedésekbe történő átültetése azonban hosszú ideig váratott magára.(Tenk, 1999) Szerencsére ma már számos stratégiában kiemelt helyen szerepel a környezetvédelmi dimenzió.

Annak ellenére, hogy – elsősorban a jogalkotás területén – történt némi előrelépés a fenntartható fejlődés, illetve a környezetvédelemnek a közösségi cselekvésekbe való integrálása tekintetében, az Uniónak még mindig nehézségei vannak a különböző politikák, nevezetesen a környezetvédelem, a kutatás és a versenyképesség összehangolása terén. Ami a nemzeti szinteket illeti, a környezetvédelem vonatkozásában nyújtott teljesítmény összességében csalódást keltő a Bizottság elemzései szerint, (European Comission, 2004)