KAZINCZY FERENCZ

KAZINCZY FERENCZ ÖSSZES MŰVEI

HARMADIK OSZTÁLY.

KAZINCZY FERENCZ LEVELEZÉSE.

KAZINCZY FERENCZ

Ö S S Z E S M Ű V E I

HARMADIK OSZTÁLY

L E V E L E Z É S

XVI. KÖTET

KIADJA A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA

BUDAPEST, 1906.

K A Z I N C Z Y F E R E N C Z L E V E L E Z É S E .

A M A G Y A R TUDOMÁNYOS A K A D É M I A

I R O D A L O M T Ö R T É N E T I BIZOTTSÁGA MEGBÍZÁSÁBÓL KÖZZÉTESZI

D

VÁCZY J Á N O S .

TIZENHATODIK KÖTET.

1818. Á p r i l 1. — 1819. Deczember 3 1 .

BUDAPEST, 1906.

A M A G Y A R T U D . A K A D É M I A K I A D Á S A .

Budapest, az Atlienaeum r-t. könyvnyomdája.

B E V E Z E T É S .

Kazinczy Ferencz Levelezésének jelen XVI. kötete az 1818. ápr.

l-jétől 1819 végéig írott leveleket foglalja magában, s z á m r a nézve 222-őt, a melyek közül 109-et maga Kazinczy küldött írótársaihoz, a kiknek sorai ritkulni kezdtek ; legbuzgóbb tanítványai is elmaradoz­

tak, legalább gyérebben keresték föl leveleikkel, némelyik egyáltalán n e m ; p. o. Kölcsey és Horvát István, Pápay Sámuel és Berzsenyi, sőt S z e m e r e Pál és Sárköz y István is majd végkép elhallgatnak. Pedig a nyelvújító harcz izgalma épen ez években a leghevesebb, s a széphalmi vezér ekkor készül az utolsó küzdelemre, hogy a Dunán túli orthologusok ellen a maga irányát védelmezze, a melyet vitáin kivűl a klasszikus írók műveinek fordításával is erősíteni törekszik.

Egyszersmind censura alá bocsátja az Erdélyi Leveleket s megkezdi barátaihoz intézett leveleinek sajtó alá rendezését, hogy irodalmi pályájának e legfontosabb emlékeit a saját szerkesztésében hagyja az utókorra. De az idők mind inkább nehezülnek fölötte, s anyagi helyzete mind inkább súlyosul.

Mióta Kazinczy a Beregszászi Nagy Pál és Sipos József t á m a d á ­ saira megfelelt, úgy hitte, hogy a győzelem határozottan az újítók részére hajlik. A Tudományos Gyűjtemény is az újítás mellé látszott állani, s Kazinczy tekintélye semmi csorbát nem szenvedett. Maga Sipos József is a mérsékelt újítás hívéül vallotta m a g á t s n e m annyira az új szók, mint inkább az idegen szólásmódok mértéktelen átültetése ellen védelmezte az ősi nyelvet. Kívánta, hogy az újítók úgy bánjanak a nyelvvel, mint az oly kerttel szokás, a mely eddig a maga természetes állapotában volt, de m o s t művelés alá fogták.

«A mi benne — írja — természet szerint jó, illő helyén is maradjon, a mi nem helyén áll, de egyébiránt jó, tétessen illőbb h e l y r e ; a mi

VI Bevezetés.

n e m jó ugyan magában, de tisztítás, metszés, oltás s több efféle által javítható, cselekedjük vele a z t : a mi épen n e m jó, vágattasson ki, tevődjön helyébe j ó : a mik épen nincsenek, szereztessenek a leg- illendőbb módon és ültettessenek, bojtás vagy döntés s több effélék által terjesztessenek, az illő szép formába vétel pedig mindenütt gyakoroltassák.» Kazinczy n e m elégedhetett meg az újításnak itt java­

solt módjaival, de azt vélte, hogy az irodalom természetes fejlődése hova-tovább határozottan mellette nyilatkozik: addig pedig újabb harczot szükségtelen kezdenie, s nyugodtan dolgozhatik mind az.

Erdélyi Leveleken, m i n d fordításain, — midőn váratlanul megjelent a Horváth Endre bírálata N jegy a l a t t .¹

Hogy e bírálatot csakugyan Horváth Endre írta, oklevélbeli adatok n e m támogatják. De Kazinczy az első olvasástól fogva legott, az övének hitte és hirdette, még pedig a külső és belső érvek alapján.

Horváth Ádám m á r előbb figyelmeztette Kazinczyt, hogy «készül ellene valami», s az csak ez a bírálat lehetett. Másfelől azon meglepő hasonlóság, mely a bírálat és Horváth Endrének 1815. okt. 15-kén Takács Józsefhez intézett levelében kifejtett elvi észrevételek és gyakorlati példák között azonnal szembe tűnik, bizonyossá tette Kazinczyt a bírálat szerzőjének kilétéről. Vitkovics ugyan Nagy Leopold váczi kegyesrendi t a n á r t gyanítja a szerzőséggel; ez adatot azonban Kazinczy s o h a . sem vette komolyan, s nincs is semmi valószínűség Vitkovics állításában. Nagy Leopold nyelvi kérdésekkel n e m foglalkozott, csak a természettudomány és mezei gazdaság köré­

ben szorgalmaskodott. És a széphalmi vezér számtalanszor kifejezte véleményét, hogy N jegyű bírálója Horváth Endre, s ez soha sem tagadta, mit annál is bajosabban tehetett volna, mivel a Dunán túl mindenki tudta, hogy a «kilencz emeletit roppant filagóriát elleni kifogások egyenesen a Zircz emlékezete szerzőjétől valók.²

Horváth Endre t á m a d á s á n a k czélpontja Kazinczynak azon elvi kijelentése, hogy «a szépíró n e m ismer főbb törvényt, mint azt, hogy írása szép legyen; valami ezen igyekezetét segítheti, az neki mind szabad, akár engedi a g r a m m a t i k a és szokás, akár nem.» A mi ellen tehát m á r Beregszászi is kikelt, hogy az író föltétlen ura a nyelvnek, Horváth Endre is kiinduló pontúi választja, hogy azután Kazinczynak

1 Tudományos Gyűjtemény, 1818. évf. IV. f. 96—115. i.

2 L. e kérdést bővebben a Magyar Nyelv 1905. I. évf. 4—5. füzetében közlött tanulmányomban.

Bevezetés. VII.

pályája elején Barczafalvi Szabó Dávid és Gelei József fordításairól írott bírálatában hangoztatott elveit fordítsa a széphalmi mester elmélete ellen, kimutatván, mennyire megsértette Kazinczy a saját elveit, midőn a n é m e t szólásmódokat szükségtelenül nyelvünkbe ültette (hagylak várni, — a régen n e m látott vidék elszórhasson stb.); midőn a szókat gyökerükig vagdalta (árny, körny, arcz); midőn az új szókkal minden m é r t é k nélkül élt, holott ő m a g a tanította, hogy

«az új szók félénken és ritkán hordassanak elő ;» midőn az idegen szók meghonosodott alakjai helyett újra idegen alakokat használ (tempel, phantasie, symphonie stb).

Kazinczy azonban n e m e kifogások ellen találta szükségesnek a védekezést, h a n e m Horváth Endrének azon félremagyarázása ellen, m i n t h a Kazinczy Beregszászit «fájós szemeire nézve elhomályosult szemű Izsáknak csúfolta volna», Sipos Józsefet pedig «megbocsát­

h a t a t l a n bűnű bódítónak» mondván, zavart fejű, sőt bolond e m b e r n e k állította volna. Még j o b b a n fájt a m e g t á m a d o t t n a k Horváth E n d r e azon gyanúsítása, m i n t h a Kazinczy Kis J á n o s Hajósénekériek 3-ik v e r s s z a k á t¹ méltatlanul magasztalta volna erkölcsi t a r t a l m á t illetőleg;

m e r t a bíráló azt hiszi, hogy «a ki csendes időben képes csak a k o r m á n y rúdját tartani, bizony csak kisszívű ember». Pedig világos, hogy Kazinczy n e m t a r t a l m i szempontból idézi a Hajósének 3-ik versszakát, h a n e m részint, mivel szórendje inversiós, részint mivel a névelőt háromszor dobja el ott, hol a próza m ú l h a t a t l a n u l meg­

kívánná. De a széphalmi mesternek sokat emlegetett művészi ízlése is visszatetsző a bíráló előtt s gúnyos hangon k é r d i : «ügyan hányadik sorban s melyik gondolatban találhatom fel azt a helikoni csudaszép virágot, azt a csínján szúró játszi tövist, melyek a .Be'M/cnak egész a csömörig sokszorozott rekegésekben rejtezkednek ?» Erős sarcas- mussal szól Helmeczy Mennyegzös dóikról s azt kérdi : «Vájjon lehet-e az elme nagyobb részegségben, mint ezeknek a verseknek írások alatt volt?» S megvallja, hogy Kazinczy kilencz kötet fordítása közül csak két kötet átolvasására volt békés türelme, a többit az unalom félre tétette vele.

E bírálat az első nyilt t á m a d á s Kazinczy fordításai, újításai, ízlése ellen; az első félre n e m érthető védelme a g r a m m a t i k a i

1 Mi szép letenni kormányt, A sors ha üldözött!

Feledni mely veszély hányt Habok s szelek között, stb.

VIII Bevezetés.

meghatározott alakoknak s a nyelvszokástól szentesített szólásmódok­

nak ; az első bátor szembeszállás a széphalmi mester tekintélyével.

Kazinczy a Mondolat folytatásának véli e bírálatot, s annyiból igaza van, hogy mind a kettő egy forrásból s z á r m a z o t t ; de míg a Mondolat- ban a gúny fegyverét forgatták ellene, Horváth Endre a saját fegy­

verével t á m a d reá. Mind a kettőt a megindult haladás elnyomására szánta a Dunán túl Kazinczy elleni «rettenetes dühében». Gyalázatos gyanúval illette bírálója — így panaszkodik Kazinczy — hogy vég­

kép elhallgattassa, mint Kölcseyt; de ő n e m fog elhallgatni, sem türel­

m é t veszteni, hogy a gyanút magáról elhárítsa. Egyébiránt Horváth Endre «oly nyomorultul* t á m a d t a meg, hogy n e m lesz mesterség győzelmet aratnia. «Még az is jó — írja —• hogy személyemet, erkölcseimet t á m a d t á k meg. Lássa az olvasó, hogy a gáncsolás zavaros lélek munkája. Nagyon szeretnék azok az urak, ha a királyi pálcza az ő kezekben volna, ha ők h a t á r o z h a t n á k m e g : mint szabad írni, mint nem.»

Kazinczy azonnal kész a válaszszal, a mely első kidolgozásában csak a Beregszászi és Kis J á n o s b á n t á s a miatti vádat törekszik alaptalannak feltűntetni, a nélkül, hogy a bírálat lényegét érintené.

Ő úgy tekintette a vádat, mint a mely n e m írói, h a n e m emberi jellemét veszi gyanúba, s épen azért m á r a Tudományos Gyűjtemény következő s z á m á b a n vissza a k a r t a utasítani, m e r t — úgy mond —

«rossz írónak k o r á n t sincs oly szégyen lenni, mint rossz embernek, s én ez bizonyosan inkább nem vagyok, mint amaz». El is hárítja könnyű szerrel a vádat magáról, a mely szándékos félreértésből származott; s méltán mondja, hogy a ki meg n e m érti a mit olvas és mégis nagy hangon ítél, a n n a k n e m volna szabad bírálnia. De Kazinczynak éreznie kellett, hogy válasza így nem teszi meg azt a hatást, melyet a nyelvújítás fontos ügye kíván: azért c s a k h a m a r újra dolgozta válaszát, a melyben m á r nemcsak személyét védelmezi, h a n e m az általa hirdetett elveket is, egész elméletét, a mely — mint mondja — n e m szenved kérdést, mert minden régi, minden új író mellette szól. Voltakép örül a most újra kilobbant harcznak, mivel a dolog így h a m a r á b b kiőrlődik, s a közönség föleszmél: mi forog itt kérdésben, és a nemzeti ügy csak nyerni fog. Megvallja, hogy a bírálat oly elmélkedésekre vezette, a melyek a kérdést egészen új oldalról derítették föl előtte. «Űgy tetszik nekem — írja Pápay Sámuelnek — hogy N úr ott téveszti el a dolgot, hogy mindent egyformán a k a r n a írva látni. Ez nagyon hamis. Adjunk több színű-

Bevezetés. IX

séget a nyelvnek, azt úgy is bírja már. A^rú r mindég p o m p á s beszédben lépdelget, még midőn leveleket ír is; én minden nemében a stilistiká- nak m á s meg m á s óhajtanék lenni, s b a r á t i m úgy mondják, hogy m á s meg m á s vagyok is.»

Horváth Endre bírálata, ha csupán személyét és írói jellemét tekinti Kazinczy, épen olyan, a milyet óhajthatott; de ha az ügy javát nézi, szerette volna, ha oly író szólalt volna meg, a ki a dologhoz inkább értett volna s nagyobb figyelemmel olvasta volna a bírálandó anyagot. Azonban úgy hiszi, hogy ha válasza megjelenik, a fogékony elméket alaposan felvilágosítja a bíráló tévedéseiről.

Mindég kedvelte a kritikai villongásokat, most is örvendve fogadja, m e r t ettől várja, hogy a félreértések és darabosságok elsimuljanak, a minek m á r legfőbb ideje. Előre figyelmezteti barátait, hogy válaszát vegyék beható vizsgálat alá. Igaz, hogy Szemere Pál a. Tárgy és nyelv a költésben¹ czímű értekezésével igazságot szolgáltat neki, midőn őt, Daykát, Kölcseyt, Berzsenyit, Virágot és Kisfaludy Sándort a nemzet büszkeségeinek mondja s a költői nyelvet finom ízléssel fejtegeti; de épen e finom ízlés vajmi kevesekre teheti a kívánt hatást.

Most m á r erősebb szerekre van szükség. A szokás és g r a m m a t i k a bálványozói n e m kérdezik, hogy az új szónak, az új szólásmódnak mi az igazi értéke, csak azt, hogy olyan-e, a melyet mindenki meg­

ért. A széphalmi m e s t e r azt erősíti, bár talán paradoxonnak tetszik, hogy egy író sem követi szigorúbban a g r a m m a t i k a szabályait, mint ő ; de vannak esetek, midőn készakarva, tudatosan figyelmen kivűl hagyja.

Kazinczy válaszának első két kidolgozása nem jelent meg a Tudományos Gyűjteményben. írója visszakérte, hogy újra átdolgozza.

«Mind a kettőben — írja B u m y Károlynak — nyugodt hangon, keserűség és kevélység nélkül, de szabadon és saját é r d e m e m n e k érzetében szólék s az új kidolgozásban még szelídebben.» Elismeri, hogy a saját érveivel t á m a d n i meg őt, igen elmés n e m e az o s t r o m ­ nak ; de k é r d i : «Tartozom-e én valónak vallani 1818-ban, a mit 1788-ban t a n í t o t t a m ? Az vagyok-e én, az-e most nyelvünk, ott áll-e most literatúránk, nyelvünk szükségei azok-e most, a mik akkor ?»

Hiszen Barczafalvi Szabó újításaival szenvedhetetlen torzkép lett, a melyen n e m annyira nevetni, mint inkább boszankodni kellett. A ki őt is ily szempontból bírálja, nyilván n e m tudja, hogy a nyelv-.

1 Tudományos Gyűjtemény 1818. évf. IV. f. 79—86. 1.

X Bevezetés.

illetőleg stílreform az egész nemzeti élettel mily szoros kapcsolat­

ban van.

Horváth Ádám és Dessewffy József gr. úgy ítélnek, hogy Kazinczy­

nak most m á r n e m élesítenie kell az ellentéteket, h a n e m elsimításukra kell törekednie, m e r t az irodalom s közéletünk érdeke ezt kívánja.

«A jobb ízlésű magyar publikum — írja Dessewffy — n e m akada fel minden javításaidon, minden különösségeiden, sőt legnagyobb részét tapssal fogadta, — tehetsz hát te is néki némely apróbb áldozatokat, s meglesz így a békeség közted s közte, a honi literatura nagy hasznára, nagy díszére. Fogadd el e tanácsot barátodtól, ki nemcsak magadat, h a n e m literatúránk dicsőségét is te benned szereti.»

Szabó J á n o s meg nem foghatja, hogy magyar író mikép eshet oly hibákba, a melyekkel tele van Horváth Endre bírálata. «Indulatból írt N úr — mondja — még pedig nemtelenből, korán sem úgy, mint egy hazáját, nyelvét, stúdiumát szerető literátor. Azonban nagy pimaszságát ( m o n d h a t n á m : tudatlanságát) is árulta el, midőn a m á s ­ tól behozott jobb ízlést nyelvünkbe csak azért nem kedveli, hogy idegenektől vétetett. Hiszen minden nyelv csak úgy m e n t és csak úgy m e h e t elő a tökéletességben. Mi magyarok talán pókok akarunk lenni s mindent magunkból kifonni.»

De míg Kazinczyt a Horváth Endre bírálatára írandó válasz foglalkoztatta: újabb t á m a d á s érte szintén a Dunán túlról. Takács Józsefnek A recensióhról szóló értekezése,¹ a mely Füredi Vida álnévvel jelent meg, nyíltan is, a sorok között pedig még erősebben kikel Kazinczy tekintélye ellen, mind azért, hogy a bírálatoknak akkoriban elmérgesedett hangjáért felelőssé tegye, mind pedig, hogy a külföldi folyóiratokban megjelent bírálatok miatt a nemzeti becsület megsértése vádját szemébe vágja. Egyszersmind azt is szemére lob­

bantja, hogy önmagát dicsérvén a külföld előtt, önmagát tartja az első magyar írónak. Nagyrészt oly vádak, a melyekkel m á r Kisfaludy Sándor is illette a Ruszékhez 1816. ápr. 14-kén írt hír­

hedt levelében.

Takács József hét pontba foglalja észrevételeit. Tagadja a kritika egyéni jogát s azt vitatja, hogy egy ember ítélete soha sem lehet alapos, és hogy csak «egy több tagból álló tudós társaságnak lehet igaz jussa az elmemíveket megítélni, és ezen tagok mind olyanok legyenek, kik m á r önnön jeles elmemíveik által a nemzet

1 Tudományos Gyűjtemény 1818. évf. VI. f. 1—32. 1.

Bevezetés.

előtt megbizonyították, hogy ahhoz értenek, a miről szólani m a g o k ­ n a k just vesznek.» Különösen nagy szálka szemében a külföldi folyó­

iratokban megjelent bírálat, melyet az idegen olvasó nem tudván ellenőrizni, kénytelen a bíráló ítéletét mindenestűi elfogadni. N e m kevésbbé «megbocsáthatatlan visszaélés a recensióval, hogy ha valaki (itt mindenkitől érthetőleg Kazinczyra és R u m y r a czéloz) rész szerint m a g a önnön m a g a felől, rész szerint barátja által németül azt íratja, hogy egyedül ő m a g a a klasszikus magyar író.» ¹ Takács is osztozik Kisfaludy Sándor felfogásában, hogy a bírálatok mindég több kárt okoznak, mint hasznot, mivelhogy Schillerek és Lessingek igen kevés számmal születnek. Szerinte a kritikai harezok csak a tudományok becstelenségének a melegágyai. A kritikusok csalhatatlanoknak t a r t ­ ják magukat, s még jó, ha kímélettel szólnak a fölfedezett h i b á k r ó l ; de legnagyobb részök a gúny éles fegyvereit sem átalja használni, hogy «kevély önhittséggel a m a g a ítéletét m á s o k r a tolja». Szeretné a személyeskedést kiirtani a bírálatokból s joggal rója meg a p á r t o s - kodást, a melytől a széphalmi vezér bírálatai sem mentesek. A Tövi­

seié e's virágok erősen gúnyos hangja sem tehet jó hatást, m e r t

«a nemesebb emberi természet h a a feddést megszenvedi is, n e m szeret tüzes fogóval csipkedtetni.» L á m Kisfaludy Sándort mily külön­

féle szempontból ítélték meg a különböző ízlésű olvasók, s ha a közönség ez ítéletekre hallgat, s nincs helyén az esze és szíve, n e m tehet egyebet, mint hogy a Békák brekekéjét hangoztatja.

Látni való, hogy Horváth Endre bírálata és Takács József értekezése között e pontban meglepő az egyezés. Azonban Takács egész t á m a d á s á n a k éle az újításról szóló szakaszban fordul Kazinczy ellen. Csak általánosságban szól ugyan az újításokról s mintegy mellékesen oszt kemény vágásokat Szentmiklóssynak, a ki Kazinczy új szavainak védelmére k e l t ;² de midőn azt mondja, hogy a kik Kazinczy táborához n e m tartoznak, illő méltánylatban soha s e m részesülhetnek, a széphalmi mester elleni boszúját n e m tudja elfoj­

tani. Hiába fogadkozik, hogy az öndicsőítés vádjával senkire sem czéloz: e pontot Kazinczy m a g á r a értette s bizonyosan n e m a l a p ­ talanul. Valamint m a g á r a értette Takács azon megjegyzését is, a melyben védelmébe veszi Verseghyt és Kisfaludy Sándort Kazinczy

1 L. a VIII. köt. Bevezetés XXI. 1.

2 Tudományos Gyűjtemény, 1818. évf. III. f. 78—82. 1.

XII Bevezetés.

bírálatai ellen. Épen e vádaktól ügyekezik tisztázni m a g á t Kazinczy j ó másfélévig folyvást.

A nyilvánosság előtt mind a két t á m a d á s r a egyszerre a k a r t felelni és pedig úgy, hogy többé ne legyen kénytelen kiállani a küzdőtérre.

Egy évig alig foglalkozott egyébbel. «Ügyem védelmét — írja — el n e m hagyom azért, m e r t ők a k a r n a k magok m a r a d n i a pályán.»

Nem arról gondolkozott most már, hogy Horváth Endre és Takács kifogásait helyreigazítsa, h a n e m hogy ellenök és az újítás mellett egész könyvet írjon. Azonban hosszas készülődései után belátta, hogy a Tudományos Gyűjteményben adandó válasz lesz a legillőbb felelet a kétszeri t á m a d á s r a . 1818 novemberében írja Kis J á n o s n a k , hogy emberi alakját csak most kezdi visszanyerni s rakja a Jerikó falait. De Takácsnak n e m válaszol, még pedig azért nem, a miért Somogyi Gedeonnak n e m felelt: tiltja a superbia quaesita meritis.

Horváth Endrének is úgy akar felelni, hogy elfojtsa «a legigazságo­

sabb neheztelésnek legszelídebb rezgését is». »De — úgy mond — akkor nem felelni, mikor a jó ügy így bántatik, hűségtelenség volna.»

Miért rettegne a k ü z d e l e m t ő l ? Személyére nézve talán veszt, de ügyének nyernie kell.

Meg van győződve, hogy mind a két t á m a d á s fő forrása Verseghy Ferencz, a ki n e m feledheti az Aglája bírálatát, s a ki tulajdon kezé­

vel írta le a Takács értekezését a szerkesztőség számára. Meg van győződve, hogy a Dunán túli írók mind összefogtak, hogy őt útjában feltartóztassák. íme Verseghy magasztalja grammatikájában a Mon­

dóiéit íróját s társaival együtt azt hirdeti, hogy a nyelvinívelés terén

•csak az egység után kell törekedni, holott pályája első felében olyan újító volt. mint akár Helmeczy, most pedig nem szenvedheti m á r a Icámat szót sem. Kazinczy azzal gyanúsítja Verseghyt, hogy az egységre törekvésével csak a r r a czéloz, hogy magát a hatalmasoknál kedvessé tegye. «Én — írja — n e m k a p t a m a természettől ennyi hajlékonyságot s a h a t a l m a s okokat gyűlölöm, ha azok engem össze­

tipornak is.»

1819 ápriljában megjelent a Horváth Endre bírálatára írt válasza,¹ de egészen másképen, mint a hogy első és második kidol­

gozását Döbrenteinek és Kis J á n o s n a k megküldötte. Személyének megtámadásával röviden végez, míg az újítás elméletére bővebben kiterjeszkedik. A Beregszászi fájós szemeire s a Kis J á n o s idézett

1 Tudományos Gyűjtemény 1819. évf. IV. f. 120—126. 1.

Bevezetés. XIII

soraira vonatkozó vádakat nyugodtan s méltósággal utasítja vissza, mintegy föltételezvén, hogy a m a z t műveltségéről, emezt pedig Kis J á n o s iránti régi barátságáról józan olvasója úgy sem hihette.

S méltán kérdi, hogy az olyan bíráló, a ki kilenez kötet közül csak kettőt tudott végig olvasni, m é r t n e m hagyta a bírálói tisztet olyan­

nak, a kinek a természet erősb idegeket adott ? De n e m sokáig időz e kérdésnél. Úgy tekinti a bírálatot, mint a mely n e m annyira fordí­

tásait, m i n t inkább egész elméletét támadja, holott «az oly igaz, mint a mely hamisnak, csalókának, veszedelmesnek N úr vevé».

Megmagyarázza szavait, a melyeket a Beregszászi és Sipos m u n ­ káinak bírálatában mondott, hogy az író ura a nyelvnek stb.

E szavak n e m azt teszik, hogy az író a maga kénye-kedve szerint használja a grammatikai alakokat, írjon p. o. lopjáZ. legye?, legyed s több effélét, h a n e m hogy az író ne piruljon a m a g a szokatlan- ságaiért, ha tudatosan teszi. Horváth Endre fölindul ezen kifejezésen:

«mely n a p o m vala, ha azt együtt tölthettem volna veled». Tudja ö^y hogy itt a szokás mind a két m o n d a t b a n volnát k í v á n ; de hivat­

kozik Vergiliusra, a ki épen így használja az alárendelt mondat igéjét, s ha szabad volt Vergiliusnak, bizonyosan szabad volt neki is e szokatlansággal élni a széphangzás kedvéért. Felhozza a bajnok és hős, a költő és barátne', a czím és lap, az ív és kor s a mívélés szókat a n n a k bizonyságául, hogy az író a k a r a t a életre kelthet oly szókat is, a melyek a szokás és g r a m m a t i k a törvényei szerint vagy egészen ismeretlenek, vagy az értelem m á s árnyalatában használato­

sak. Lám a költő szót midőn először használta Szilágyi Sámuel, hányan megrótták, hogy germanismus, hogy csúf fogalomra emlékeztet, de az író a k a r a t a győzött. Ezért mondja, hogy az író «szabad, de n e m vak kéjű u r a a nyelvnek» s «nem azért parancsol, m e r t parancsolni neki tetszik, h a n e m m e r t jót, szépet, hasznost parancsol», jóllehet a tanulatlan olvasó s n é h a még a tanúit sem érti. A mely író a gondolatokat s érzelmeket legfinomabb árnyalataikban is híven akarja tolmácsolni, az valóban Berzsenyi szavai szerint «gyémánt fegyverével fényes ú t a t tusakodva tör s nyit».

Ámde a bíráló is elismeri, hogy a szokás és g r a m m a t i k a mellett az írónak is van hatalma, csakhogy az újításban kerülni kell a sokat, m i n t m á r Kazinczy 1788-ban tanította. A széphalmi mester szerint a sok, kevés vagy elég fogalma az újításban meg n e m h a t á r o z h a t ó ; ezirkalommal és vonalzóval itt n e m boldogulunk, m e r t a nyelvvel, mint művészettel, szabad kézzel kell b á n n u n k csak úgy,

XIV Bevezetés,

m i n t példányával, a természettel. De van bizonyos határ, a melyen túllépni nem szabad, s ez a nyelv ősi szelleme. Mire t a n í t e z ? Arra, hogy a bővülést, szépűlést nemcsak tűri, h a n e m szereti is, óhajtja is, és n e m idegenkedik az olyan kölcsönzésektől, a melyekkel a gondolatokat s érzelmeket erősebben, lágyabban, komolyan vagy csintalanul festheti, csak olyanok fogjanak a munkához, a kiknek ízlésük van.

Megrója Kazinczy az írókat általában, hogy ki-ki a maga újításait kedveli, de a máséit kárhoztatja. Ezért kérdi Horváth E n d r e : ki olvassa a neologia elmélete szerint írt könyveinket ? Mire Kazinczy épen olyan jogosan k é r d i : ki olvassa könyveinket, h a a szép pályán versenyt n e m futunk ? Szerinte az irodalomban, a múzsák országában, mindnyájan kosmopoliták vagyunk. E pontot azonban szándékosan n e m világítja meg bővebben, a mi bizonyára hiba, m e r t -épen e pont nagyon alkalmas volt régi ellenségeinek s z á m á t növelni.

Kazinczy e válaszával állította élére a k é r d é s t : vájjon az újítások használnak-e a nemzeti közszellemnek, s nem kell-e óhaj­

tanunk, hogy a magyar nyelv fejlődése is kövesse ugyanazon módokat, a melyeket a régi klasszikus és újabb európai nyelvek világosan kijelöltek? E válaszában szakít a régi hagyományokkal, n e m azért, hogy nyelvünk fejlődésének természetes útjáról erőszakosan letérjen, h a n e m hogy a stilistika szabályait is tisztázza, hogy az újítás vívmá­

nyait elfogadtassa. A tudatos nyelvmívelő, a czélját soha szem elől' n e m tévesztő izgató nyilatkozik soraiban. Kazinczy épen olyan lelkes meggyőződéssel hirdeti, hogy a magyar nyelv minden élő nyelvek közt a legszebbé válhatik, ha íróink az ő irányát követik, mint a hogy később Széchenyi lelkesedett a jövendő Magyarországért, h a államférfiaink az általa hirdetett eszmék és taktika szerint m u n ­ kálnak átalakulásunk nagy kérdésein. Védelmébe veszi feleletül a

«drágalátos művész kilencz emeletű roppant filagóriáira» az új ízlésű palotákat s kerteket, a melyeket Oroszvár és T a t a urai csináltattak s a melyekkel a művészi ízlésre adtak követendő példákat. Ezek is csak olyan újítások, mint a hogy a régi udvarházak is újítások voltak egykor. Nem óhajtja, hogy minden t e r m ő földünk ilyenné legyen; de a ki hódolhat művészi ízlésének, jól teszi, ha n e m m a r a d mindig a régi mellett.

Kazinczy nyíltan is, rejtettebb czélzataiban is úgy felel bírálójá­

nak, m i n t h a biztosan tudná, hogy Horváth Endrével van dolga.

Ezért mondja, hogy h a a kölcsönt vissza a k a r n á adni bírálójának,

Bevezetés. XV

a ki vagy harmincz új szavát összefoglalta, ő is k i m u t a t h a t n á a Zircz emlékezetéből, hogy a 924 sorban «nyolczvannál több szokat­

lan új szó hemzseg*. Ezért mondja, hogy bírálójának mindig csak egyféle stílje van akár verset ír, akár prózát, akár levelet. Ellenben ő benne föl lehet ismerni a görög-római s az újabb kori nagy írók t a n í t v á n y á t ; mindenütt magyar ő ; de — úgy mond — «nem mint az a magyar, a ki idegent n e m l á t o t t ; nem m i n t az a német, a ki magyarul jól megtanult, hanem mint az a magyar, a ki a m i t az idegeneknél elfogadhatónak gondol, felveszi, magáévá teszi s így nyelvén változtat, de haszonra». Szívesen eltűri, ha vele is úgy bánnak, mint Voss-szal a németek.

E válasz békítőleg h a t o t t az ellentétekre. Kazinczy nagyon meg volt vele elégedve s írótársai n e m kevésbbé. Szabó J á n o s szerint ez antikritika «csupa mérséklés, egyenesség és h u m a n i t á s * . Majláth J á n o s gr. mély belátást m u t a t ó n a k találja; sikere abban fog jelentkezni, hogy a neologia ellenségei lassankint magukhoz tér­

nek, s Kazinczy küzdelmei győzelmet aratnak. Ungvárnémeti Tóth László lelkes kifejezést ád a maga s bécsi barátai örömének, hogy Kazinczy «ügyetlen s mégis szemtelen ítélőjét oly szerény tudósság­

gal homályba hozza». «Erősségeid — írja — nagyon sokat nyernek ebben (t. i. a válaszban), a mint többektől hallottam, mind egyenes- séged, mind tolladnak érthetősége által, mind, a mit én vetek utána, a külföldi példákban szemmel látható igazság által.»

Nem tagadja Kazinczy, hogy önérzete erősebben nyilatkozott válaszában, m i n t a nálunk szokásos bírálatok hangja e n g e d t e ; de a ki valaminek az igazságáról mélyen meg van győződve, n e m fojt­

hatja el fölindúlását a vitában, kivált irodalmunkban, melynek fejlő­

désére «rettenetes dolog, hogy az emberek még itt sem engednek a kriticismusnak». Ez pedig onnan van, m e r t mi nemcsak n e m tanulunk, de tanulni n e m is akarunk, h a n e m «megmakacsődünk ott állani, a hová a történet vete». Ezért volt szükséges neki egész önérzettel szólnia, különben is az affectált, álarcz alá bújt szerény­

séget legkevésbbé szenvedheti. «Ellenkezőimmel — írja Ercsey Dániel­

nek — szükség volt éreztetnem, hogy engem ily vádakkal el nem némítanak, s a m a g a m h o z bizakodás néhol talán inkább is hallatja magát, mint kellett volna.* Hogyan mérsékelje magát, midőn művelt­

ségét s barátságát gyanúsítják? Nemcsak a szükség kényszerítette, h a n e m az a körülmény is, hogy egész haddal kellett harczolnia, s látván az előkészületeket, nem fojthatta el önbizalmát. Legalább

XVI Bevezetés.

ellenfelei most m á r elcsendesednek, és sokan megköszönik Horváth Endrének, hogy alkalmat adott neki ismét megszólalnia. De v a l a m i n t a Márton István bírálójának írt feleletével új fegyvert adott ellenségei k e z é b e : úgy tekintik e válaszát is, a mely újabb izgalmat kelt.

Azonban — kérdi — «mi lesz úgy a világból, ha minden e m b e r nagyon félteni fogja a bőrét* ? Ö b á t r a n védelmezte ügyét, s «ellen- felei elpirulnak éretlenségekért s látni fogják, hogy nyilaikat csak addig lövöldözhetik, míg bátor e m b e r mutatja ki kajánságokat*.

(L. a 3599. 3 6 0 2 — 3 6 0 7 . 3 6 1 3 . 3619. 3624. 3639. 3646. 3 6 5 1 . 3657.

3 6 6 5 — 3 6 6 9 . 3732. 3736. 3 7 3 7 — 3 7 4 0 . 3742. 3749. 3 7 6 1 . 3 7 6 3 . 3774. 3799. sz. lev.)

Á m b á r Kazinczy e válaszát is oly szándékkal írta, hogy most m á r lerakhatja fegyvereit: még be sem végezte antikritikáját, midőn a neologia újabb védelméhez kellett látnia. Huzamosabb idő ó t a készült már, hogy a mit a Dayka és Báróczy életrajzában csak mintegy mellékesen mondhatott, mindazt szabatosabban s világo­

sabban külön értekezésben mondja el. Voltakép tehát a Takács értekezése csak siettette munkáját s újabb küzdelemre ösztönözte.

S noha sokat panaszkodott miatta, s különösen az öndicsőítés vádja égette lelkét, m e r t minden ellenségét egy t á b o r b a látta s o r a k o z v a : eleinte n e m tudta elhatározni, válaszoljon-e egyenesen a t á m a d á s r a , vagy pedig a neologia védelmében feleljen mellékesen Takácsnak is. Mert mikor j a v á b a n készült is legalaposabb é r t e k e z é s e ; mikor m á r b a r á t a i n a k nagyjából el is m o n d t a a m a g a v é d e l m é t : Dessewffy- nek csak akkor írja, hogy «még talán kedve kerekedik felelni, de igen röviden és igen csendes vérrel*. Nyilván t e h á t a r r a is gondolt, hogy a készülő védekezés mellett még külön is válaszol Takácsnak, a ki őt nem annyira írói, mint inkább erkölcsi jellemében t á m a d t a m e g ; pedig — úgy m o n d — «szenynyel vádoltatni becsületes e m b e r ­ nek keserves, m e r t a hallgatás vallásnak vétetik*. Sajnálja is, a mire Szemere és Kölcsey régebben figyelmeztették, hogy ellenfeleivel békéltető czélból levelezett. De a «nemtelenekben való csalódás* az egyenes jellemű emberek öröme.

Többi barátai előtt nem titkolta, hogy erősen dolgozik véde­

kezésén 1818 közepe óta. Döbrenteinek m á r az év júl. 2-dikán azt írja, hogy a legnagyobb szerénységgel fog Takácsnak felelni. Igaz, hogy azt teszi hozzá a Horváth Á d á m n a k ugyané napról írt levelében, hogy «ha a környülállások igen jó okoknál fogva n e m kívánnák*, elhallgatna: «hadd teljen kedvek, s legyen ez az örömök*. De talán

Bevezetés. XVII

élesztette harczi kedvét még a mindig békére hajló Horváth Ádám is, a ki világosan megírta neki, hogy most m á r tovább n e m hallgat­

hat, védekeznie k e l l ; noha minél többször felel, annál több ellenzőre talál, s csak addig lesz ismét nyugta, míg n e m olvassák feleletét.

Egyébiránt Kazinczy önmagától is kész volt kiállni a küzdelemre, m e r t minél tovább elmélkedett, annál kényszerítőbb körülmények közt látta magát, hogy a Mondólat folytatói ellen utoljára felszólaljon.

Szinte rögeszméjévé vált, hogy őt minden áron el akarják hallgat­

t a t n i ; hogy minden sorában «irigységet, fekete vért keresnek* ; hogy a Horváth Á d á m n a k hozzá irt leveleit felbontják s titkos cseleket szőnek ellene, noha Kis J á n o s n a k világosan m e g m o n d t a Horvát István, hogy a képzelt cselszövényekről mit sem tud. De az oly vádak, h o g y : a Békákban Kazinczy a kanonokok k a r á t a k a r t a kigúnyolni, t e h á t «rettenetes antikatholikus» ; hogy a m a g y a r írókról n é m e t folyóiratokban közlött bírálatai a nemzeti becsűletet sértették ; hogy csak m a g á t tekinti az egyetlen klasszikus í r ó n a k ; hogy levelei irodalmi hírmondók voltak, pedig azokat titokban írogatta — azt hitették el vele, hogy irodalmi despotismussal akarják őt a h a r c z - térről leszorítani.

Ez okból készült az utolsó küzdelemre. Egy évnél tovább gyűjtögette megfeszített munkával régebbi adatait, hogy nyelvünk fejlődésének egész folyamatát figyelembe vévén, elméletét utoljára még egyszer szabatosan összefoglalja s hogy elméletének igazságával gyakorlati példáit, közhasználatba j u t o t t gyakorlati példáival elméletét igazolja. Több mint negyedszázad óta elmélkedett a magyar nyelv és magyar stíl átalakulásáról s m i u t á n a harcz zászlaját az arMdiai pörvel kitűzte és első csatáit megvívta: hatása évről-évre s z e m b e ­ tűnőbb lett. Törhetetlen buzgalma — m i n t a nagy izgatóké általá­

ban — semmit sem lankadt az által, hogy az újítás alapelméletét mindannyiszor szinte ugyanazon okokkal t á m o g a t t a , az ellene fel­

hozott bizonyítékokat ugyanazon adatokkal czáfolta. A fegyverforga­

t á s r a való bátor készsége aczélozta erejét, a hosszú harcz teljesebbé, mélyebbé tette meggyőződését a nélkül, hogy a hibákat és túlzásokat is e l t a k a r t a volna előtte.

Kazinczy egész pályáján küzdött a véleményszabadságért, de soha elszántabban, m i n t épen ekkor, mivel csak ekkor akadt magához méltó ellenfelekre. Meg kellett m u t a t n i a : milyen lélekkel viseli a gáncsokat. Kazinczy nemesen t ű r t e a bírálatot, s b á r m i gúnyos h a n ­ gon, sőt emberi jellemét is sértőleg nyilatkozott bírálója, mind ez

K a z i n c z y F , l e v o l e z é s e . X V I . II

XVIII Bevezetés.

általában a bírálatok jóltevő h a t á s á b a vetett hitét egy pillanatra sem ingatta meg, pedig az egész harcz a saját fegyvereinek ügyes használata, ellene fordítása volt. De Kazinczy örült az ellentétek súrlódásának még akkor is, ha kétes volt a sikere; m e r t meg volt győződve, hogy a nyelv és stíl átalakulásának nagy kérdései csakis erős küzdelemmel oldhatók m e g : az erős küzdelem pedig gyorsítja a megoldást, s «a publikum megtudja: mi forog kérdésben*. «Én most is nagy barátja vagyok — írja Berzsenyihez — s örökké az m a r a d o k a recensióknak; azok tördelik le rólunk a letördelni valót s gondosabbakká tesznek az írásra.» S minél j o b b a n bízik igazságá­

hoz, annál inkább hirdeti, hogy ha ő veszt is, igazsága fényesen győz. Aztán némely esetben nem rút veszteni.

De ha ő az erőszaknak látszatától is óvakodik, viszont azt sem tűri, hogy az irodalomban, a «legszabadabb társaságban*, m á s uralkodjék erőszakkal. A parancsoló hangot önérzetes író n e m tűr­

heti, kivált ha a bíráló a m á s szemében meglátja a szálkát is, a magáéban meg a gerendát sem. Pedig ő ilyeneknek tartja bírálóit, a kik komoly elmélkedés nélkül ítélnek s fölszínes ismereteikkel n e m átalják leczkéztetni azokat, kik a maguk útján mernek haladni.

S e mellett n e m is a dolog lényegét, h a n e m a személyt veszik czélba.

«Én — írja Szabó J á n o s n a k 1818. decz. 17-ki levelében — m o e s k o s - ságokra fakadni n e m fogok, a k á r m i t tesznek. De azt, a mit hasznos­

nak ítélek a közügyre, mindég lesz bátorságom elmondani, m e r t a categoricus imperativus ezt parancsolja, s ennek teljesítésében eldőlni n e m rút.» Viszont h a alapos okokkal győzik meg : «mindent revocálni is kész» s dicsőségét keresi ezen készségében. A véleményszabadság­

nak e következetes és bátor hirdetése szólítja sorompóba tíz év múlva Bajzát, a ki Döbrenteivel és Dessewffyvel való vitájában ugyanazt hirdeti, a mit a széphalmi vezér egész pályáján.

E szempontból volt ellensége Kazinczy az a k a d é m i á n a k is.

Azt hitte, hogy a szavazatok számával a k a r n a k ott uralkodni olyanok, a kiknek akár tudományában, akár ízlésében bízni vajmi kevés oka volt. Döbrenteinek az erdélyi tudós társaság iránti buzgólkodását is kevés figyelmére méltatta, félvén, hogy a véleményszabadságot elfojtják. Csak midőn Teleki József gr. egy rövid czikkben ¹ nyilvános­

ságra hozta a megalakult társaság czélját, a melyből világosan kitűnt, hogy az erdélyi írók sem parancsoló, h a n e m csak tanácskozó egye-

1 Tudományos Gyűjtemény 1819. évf. IX. f. 106—107. 1.

Bevezetés, XIX

sűletet óhajtanak, kezdett Kazinczy az eszmével megbarátkozni.

Osztoztak véleményében Kis J á n o s és Teleki József gr. is. Amaz nagy vakságnak tekintette némelyek ügyekezetét, a kik «törvénytevői h a t a l o m m a l felruházandó tudós társaságot kívánnak*. Emez egész elméletét fejtette ki az akadémia hatásának, részletesen megmagyaráz­

ván, mily körülmények közt t a r t a n á ő ránk nézve is a nyelvmívelés és tudományok terjesztése fő eszközének az ily társaságot. Ha — úgy mond — «diktátoros hatalmok által a nyelvmívelés arany szabad­

ságát* merészen elfojtani akarják, n e m egyebek, mint «sötét száza­

doknak legiszonyúbb szüleményei*, a melyek békóba verik az emberi gondolatot. De az ilyen társaságtól különbözik «a tudósok oly szelíd egyezete, mely nem parancsoló hangja, pártfogóinak tündöklő fények által kíván az ellenzőkön diadalmaskodni, h a n e m minden pártosságot félre tévén, egyenesen a nyelv kimíveltetésének előmozdításán, a honi tudományosság öregbítésén munkálkodik, és okoskodásainak helyes­

ségük, iparkodásainak czélarányosságok, állításainak alaposságok, de főként engedelmes türelmessége által kívánja a nemzet bizalmát meg­

nyerni* : ilyen társaság egyesítheti a szétszórt erőket, s az ilyennek pártfogására Teleki készséggel vállalkoznék. De mivel némelyek m á r is tapsolnak a nyelvmívelés szabadsága elfojtásának, Teleki szintén ellenök fordul. Attól is t a r t Kazinczy, hogy ellenfelei j u t n á n a k ott többségbe, a kik egész élete munkáját megsemmisíteni ügyekeznének.

Ezért k ü z d^> leveleiben s a Tudományos Gyűjteményben közlött bírálataiban is a kritika jogaiért, s ezért is fontosak a Horváth Endrének és Takácsnak írt válaszai.

Kazinczy nemcsak hirdette a véleményszabadságot, de maga is élt vele teljes mértékben. J ó ízlése azonban mindig megóvta a személyeskedésektől. Utolsó nagy értekezésében n e m közönséges pél­

dáját adja választékos modorának. Minden törekvése az újítás védelme.

Már a munka közben a r r a a meggyőződésre jutott, hogy «egyet­

len egy írónk sincs, a ki neológus nem volna, s egyenesen annak köszönhetjük literaturánknak gyönyörű virágait és gyümölcseit, hogy íróink mertének*. Ezért meg akarja mutatni, hogy á m b á r ő Révai felén áll, Baróti Szabónak szóbeli és mondatszerkezeti újításai, a melyeket Bévai és Rájnis oly diadalmasan gúnyoltak ki, most «kér- désen kivűl jók*. Lehet, hogy ez utolsó küzdelemmel sem dönti el a h a r c z o t : némely ember a legalaposabb okoknak sem enged: de neki elég lesz, ha okát adhatja újításainak s az irodalmi despotismus útját bevághatja.

II*

XX Bevezetés.

Azonban a harez leghevesebb izgalmai közt sem feledkezik meg végezéljáról, hogy az ellentétek elsimulását lehetővé tegye, biz­

tosítván a nyelv és stíl jellemzetessége kialakulásának irányát.

Jóformán el is hagyja a «személyes illetésekeU, hogy munkája értekezésnek és ne villongásnak tessék. Ebből — mondja — úgy sincs haszon, amaz pedig minden jót igér. Igaz, hogy így munkája hosszabb lesz, semhogy a Tudományos Gyűjtemény fölvehesse; de az ügy érdekében áldozatokra is kész, hogy művét külön kiadja, 1819. febr. 16-kán arról tudósítja Kis Jánost, hogy a nyelvújítás védelme félig m á r kész. Ez lesz utolsó munkája, mely ugyan sokak­

nál újabb ellenkezést gerjeszt, h a n e m azok ellen, a kik «el akarják rekeszteni a nyelv teljes kifejlődését buzgó, hív, de fel n e m világo­

sított patriotismusból», kötelessége még egyszer szólani, annál inkább, m e r t «szerencsére a jó ügynek sok barátja van s naponként szapo­

rodnak*. Sajnos, ellenfelei n e m gondolják meg, hogy midőn a merni tanulás szabadságát elfojtani törekszenek, mennyire megakasztják a természetes fejlődést. Ezért szegezi m a g á t ellenök; m e r t az csak n e m tűrhető, hogy a k o r m á n y h a t a l o m parancsolja meg, mi legyen jó vagy n e m jó a nyelvben. Itt a h a t a l o m szava n e m számíthat.

Kazinczy azon kevesek közé tartozik, a kiknek térdei a szokás b á l ­ ványa előtt meghajlani nem fognak, de a gondolkodás szabadságát mindenkiben tisztelik. «Ne akarjuk — írja Döbrenteinek — hogy más a mi tetszésünk szerint járjon, s hagyjuk meg kinek-kinek azt a szabadságát, hogy lásson a m a g a szemével. Én ezt bizonyosan meghagyom minden b a r á t o m n a k , sőt n e m b a r á t o m n a k is.»

Utolsó t a n u l m á n y a csak értekezés lett, n e m könyv, mint t e r ­ vezte. Összevonta a mit mondania kellett, hogy a Tudományos Gyűjtemény fölvehesse, a mely pedig két ívnél terjedelmesebb dol­

gozatot n e m szívesen közlött. Aug. 27-kén el is küldötte a folyóirat szerkesztőségének, azonban m á r okt. elején azt írta, hogy m ű v é t ne adják ki, m e r t még bővebben ki akarja dolgozni, hogy most utoljára mindent elmondjon, a mit ez ügyben mondani lehet és kell. De ugyanekkor Teleki József gr. tudósította, hogy a novemberi füzet­

ben meg fog jelenni t a n u l m á n y a .¹

Takács értekezésére Thaisz András Jolsvai Bandi álnévvel m á r előbb elég derekasan megfelelt,² s Kazinczy örült, hogy a «zavart

• Tudományos Gyűjtemény 1819. évf. XI. f. 1—27. 1.

2 U. o. V. f. 54—76. 1.

Bevezetés. XXI

fejű, szívű s előadása e m b e r megkeféltetett»; de neki m a g á n a k is sorompóba kellett lépnie, hogy «a gyalázatos és hazug vádakat az evidentiáig megbizonyítsa*, el levén határozva, hogy e végső k ü z d e ­ lem után leteszi vitázó tollát, bármit mondjanak is ellenfelei. Emle­

geti ugyan, hogy Verseghy grammatikájának bírálatát még megírja, de ez csak terv m a r a d t . Az Orthologus és neológus; nálunk és más nemzeteknél utolsó nevezetes felszólalása Kazinczynak s minden addigi fejtegetésénél alaposabb, világosabb és békéltetőbb hangú.

Kazinczy Takács személyeskedő vádjaival nyugodtan végez és kijelenti, hogy az effélékre többé semmi esetre sem válaszol. A kérdés lényegére siet, m e g m a g y a r á z v á n : mikép s mi okból keletkezett az újítás, és hogyan követte nyomon a nyelvrontástól való felelem.

Rövid, de éles pillantású szemlét t a r t a magyar írókon a nyelv fejlődése szempontjából s összefoglalja az újítás módjait, példával magyarázva mindegyiket. Helyesen védi a tájszók általánosítását, a mit régebbi dolgozataiban is érint ugyan, de itt meggyőzőbb okokkal tesz elfogadhatóvá s másfelől a tájszók általánosításának tágabb k ö r t jelöl ki az újítás módjai között. Hogy a stíl különféle nemeinek m á s meg m á s szavai, m á s meg m á s szólamai vannak, különösen éles elmével világítja meg. Szöges ellentétbe állítja itt az újítókat és orthologusokat. Ezek, hogy a nyelv egységét megóvják, minden stílnemnek egyféle szókat s kifejezésmódokat kívánnak, pedig «a nyelv annál tökéletesebb s elkészűltebb, minél több mértékével bír a sokszínűségnek, hogy mindent az annak saját színben adhasson*.

Amazok a különbözés egységére törekszenek, s a vélekedés szabad­

ságát mindenkiben tisztelvén, maguk is élnek e szabadsággal; az újításnak részint a magyar, részint a külföldi írók példái után m i n ­ den olyan módját merik használni, a mely nyereségére van a nyelv­

nek s egyúttal az általános műveltségnek. így j á r t a k el a római írók, s az újabb külföldi nagy írók követték példáikat. A g r a m m a ­ tikus meghatározza a beszéd nemeit, az író pedig kiművelt ízlésével megérzi, mikép kell azokat összeszerkesztenie, hogy a nyelv hű és mindenben jellemzetes tolmácsolója legyen a gondolatnak s érzelem­

nek. Mert a nyelv olyan, mint a szivárvány a m a g a egymásba futó színeinek gyönyörű játékaival. A ki e színeket elemeire bontja, elrontja a szép játékot. «Hadd játszszák — írja — játékokat itt is a törvény, szokás, analógia, euphonia, ízlés, régiség, újság, magyarság, idegenség, hideg józanság s poétái szállongás.*

Ebben az értekezésében mondja ki Kazinczy, hogy az ő elmélete

XXII Bevezetés.

n e m a neologia, h a n e m a synkretismus elmélete. «Jól és szépen — így szól — az ír, a ki tüzes orthologus és tüzes neológus egyszersmind s egyességben s ellenkezésben van önmagával.» Vájjon e szerint tehát mi szabad az ú j í t ó n a k ? Kazinczy ezt feleli: «a mit a minden nyel­

vek ideálja megkíván, a magyar nyelv természete (örök szokása s törvénye) világosan nem tilt, a régi és újabb klasszikusok által nevelt ízlés még javasol is, s a szükség múlhatatlanul parancsol*. Hogy a különféle nemzetek klasszikus íróitól minden stílbeli szépséget elsajá­

títhat nyelvünk az ő irányán haladva, és pedig oly mértékben, mint Európának egy nyelve s e m : e r e m é n y a lelkesedés szárnyaira emeli az értekezőt, s kimondja, hogy «mi ezt a nyelvet szeretni tartoznánk, ha ily szép és a maga n e m é b e n egyetlen n e m volna is, m e r t a miénk* <

De épen ezért vizsgálni k e l l : mily eszközök által gyarapodhatik s nézni, mit csináltak mások nálunk és a külföldön, s mi használ nekünk. A m a r a d é k fog ítélni t e t t e i n k r ő l : «rettegjük ítéletét*. Egyéb­

iránt — ezzel végzi szavait — «Füredi Vida úrral én is ezt m o n d o m s szájjal és szívvel: In necessariis unitas, in non-necessariis libertás s ezt vetem m e l l é : in dimicatione honesta a r m a » . (3597. 3 6 1 6 — 3 6 1 8 . 3622. 3623. 3 6 5 1 . 3653. 3 6 5 5 . 3675. 3678. 3680. 3687. 3703. 3717.

3 7 5 5 . 3 7 6 3 . 3765. 3767. 3 7 8 1 . 3783. 3790. 3794. 3795. 3 8 0 1 . 3 8 0 2 . sz. lev.)

Kazinczy ez értekezésével a nyelvújítás harczát elméletben befejezettnek tekinti, de a gyakorlatban tovább folytatja részint eredeti munkáival, részint és főkép fordításaival.

Az Erdélyi Levelek átdolgozása és bírálata ez években is folyta­

tódik. A hatodik átdolgozással Kazinczy maga szándékozott Cserey Farkashoz Krasznára utazni, de részint felesége lebetegedése, részint pörösködése m i a t t n e m valósíthatván t e r v é t : művét lovas emberével küldi Krasznára 1818. jún. 16-kán, megkérvén Cserey Farkast, hogy ha elolvassa: adja át Döbrenteinek. Döbrenteit is kérte, hogy ne csak maga olvassa, h a n e m barátaival is láttassa a kéziratot, különösen az illető részeket, például: gr. Haller Jánossal, dr. Gyarmathyval, Bölöni Farkassal, kivált pedig a Gyulay családdal, m e r t hiszen eltöltött kedves óráinak emlékét óhajtja első sorban megörökíteni. Döbrentei azonban ismét sok megjegyzést t e t t a levelekre, a melyek nemcsak az adatok igazítására szolgáltak, h a n e m az egyes kifejezésekre s a szerkezetre is kiterjedtek. Olvastatta Wesselényivel is, úgy hogy a kézírat csak november végén j u t o t t vissza Kazinczy kezébe.

Mint az előbbi kötet bevezetésében érintve volt: Döbrentei

Bevezetés. XXIII

főleg azért t e t t kifogásokat, mivel Kazinczy m i n d e n k i t szerfölött dicsért. Kazinczy m a g a is belátta, hogy szertelen magasztalása! hitel­

vesztetté tehetik szavát, s megfogadta, hogy csak az a r r a m é l t ó a k a t említi dicsérőleg. Azonban Döbrentei még így sem hagyta helyben az utolsó, hatodik kidolgozást sem, és szinte parancsoló hangon írt mesteréhez a javasolt változtatások iránt. Mintegy két ívnyi jegyze­

tet írogatott össze számára, kérve, hogy meg ne vesse adatait, észre­

vételeit. «Sőt — így folytatja Döbrentei — solenniter, barátságunk fenmaradására emlékeztetve kívánom 'meg, hogy semmi, semmi is jegyzéseim ellen ne tétessék (hanemha a gubernátornak s b. Jósiká­

nak h o z z á m való hajlandóságokat említeni n e m a k a r o d ; kedvesek nekem, de et adesse et abesse possunt leveleidben); minden egyébb, még egyszer kérlek, úgy mint én kívánom, kitöröltessék. Azért t ö p ­ rengek pedig e felett annyira, m e r t közlék m á r veled kihagyásra valókat, s te mégis meghagyád leveleid sorában. Töröld, töröld a miket kijegyzék; a világért n e m a k a r n á m , hogy publice kelletnék ellened s leveleid megcsalatkozott hírei ellen szólanom.* Mint évekkel az előtt, most is félti Döbrentei az ifjú Wesselényit Kazinczy m a g a s z - talásaitól. «Az Istenért — folytatja — ne tömjénezd azt a dicsérete­

ket érdemlő ifjút; annyi tömjén ront, bizony ront, még az öregek is megszédülnek a tömjéntől. Epithetumaidat, melyeket adsz neki, úrfitársai fel fogják kapni s csúfolódásra fordítják.*

Kazinczy azt felelte, hogy n e m képzelheti Döbrenteit kevésbbé igazságosnak maga iránt, m i n t ő (t. i. Kazinczy) volt Dessewffy iránt, a kinek a Bártfai Levelek bírálatában szabadon m e g m o n d t a ugyan a m a g a véleményét, de barátjára bízta, mit fogad el s mit nem.

Különösen a Bethlen Imre grófnál töltött tanulságos órák említését nem hagyhatja el, m e r t az igazságtalanság is, hálátlanság is volna.

Egyébiránt megvallja, hogy á m b á r sok gonddal írta munkáját, mégis több fogyatkozást lát benne ő m a g a is. De úgy tett, m i n t a festő, a ki némely hézagok betöltésére vásznára tesz holmit, a mi később bizonyosan «el fog tolattatni *. Nyilván azért emlegeti Kazinczy ismét Erdélybe való menetelét, hogy élő szóval igazítsák el a félreértéseket.

Ha h a m a r o s a n visszakapta volna kéziratát, talán a kifogásolt része­

ket megigazítva, csakugyan r á szánta volna magát a tervezett útra.

De a tél h a m a r á b b beköszöntött, m i n t s e m kéziratát v i s s z a k a p t a ; hideg időben pedig oly hosszú ú t r a el n e m indulhatott.

Kazinczy az Erdélyből visszaérkezett kéziratot ismét átdolgozta, m o s t m á r hetedszer s úgy vélte, hogy ezúttal akadálytalanul sajtó

XXIV Bevezetés.

alá adhatja Patakon. Sürgette is a Bája Istvántól ígért rajzokat, hogy akkorára kimetszettesse, mire a censor a kézírat átvizsgálásával elkészül. 1819. ápr. 15-kén adta Tulsiczky András pataki censor kezébe, a ki hónapokig bele sem tekintett. Csak félév múlva k a p t a vissza, n e m sok, de Kazinczynak mégis nagyon kellemetlen törlések­

kel s észrevételekkel. Például Kazinczy azon mondatához, hogy Bethlen Gábor királylyá választatott, a censor ezt j e g y e z t e : «a p á r t o ­ sok által*. De ez csekélység. Hanem a mit Bocskayról írt Kazinczy, azt a censor egyenesen tudatlanságnak mondta, m e r t — szerinte —

«Bocskay rebellis volt és erkölcstelen*. Rudnay Sándort, a ki 1816-ban még erdélyi püspök volt, említvén Kazinczy, elmondá, hogy reggeli öt órakor volt nála látogatóban. Ezt is törülnie kellett, m e r t Rudnay időközben esztergomi prímás lett, s Kazinczy adata azt m u t a t n á , hogy «ő n e m tuda lenni nagy úr*. Azt sem engedte a censor, hogy Kazinczy sz. Istvánt erőszakkal térítőnek m o n d j a : továbbá helytelen­

nek találta, hogy Kazinczy a tanítás szabadságát dicsérte; a censor a német egyetemekre figyelmeztette, hogy e tanítás kárhozatos voltát bizonyítsa. S még az sem tetszett a censornak, hogy Kazinczy szerint a t a n á r mennél gyakrabban társalkodjék tanítványaival. Tulsiczky ez ellen Apulejusra hivatkozik, a ki azt állítja, hogy «parit conversatio contemptum, raritas conciliat rebus admirationem*, stb. «Ah, b a r á ­ t o m — kiált fel Kazinczy — miket corrigála Tulsiczky! Elkeseredik az író, mikor ily censorokat lát.» Azonban mégis örült, hogy a pataki plebánus volt a censora, kit Dessewffy nagyon szabadelvűnek híresztelt, á m b á r a kifogásolt adatok n e m igen támogatják Dessewffy véleményét.

A mint Kazinczy az engedélyt m e g k a p t a : műve nyolczadik átdolgozásához fogott, m e r t még több íróbarátjával a k a r t a elolvas­

tatni, a kiknek véleményére vagy a d a t á r a szüksége volt. Bírálói igen különböző észrevételeket tettek művére. P. o. Döbrentei azt szerette volna, ha Kazinczy a székelyek és szászok kiváltságos helyzetét részletesen tárgyalja s inkább történetet ír, mint útirajzot; Cserey Miklós szintén óhajtotta a nevezetesebb történeti helyek kiemelését;

míg Cserey F a r k a s a saját gyűjteményének bővebb ismertetését látta volna szívesen. Voltak oly bírálói is, a kik saját személyükről semmi­

féle megjegyzést n e m tűrhettek. Bölöni F a r k a s Sándor n e m akarta, hogy Kazinczy az ő unitárius vallását emlegesse; az meg épen nagyon rosszul esett neki, hogy Kazinczy csüggetegnek mondta őt. «Csak a mesterlegény un r á — írja — mesterségére, s az csügged, de én

Bevezetés. XXV

n e m . . . Az én büszkeségemnek s vanitásomnak határtalanul fájna, ha én ily puha léleknek, csüggedezőnek leszek festve, m e r t én épen azt hiszem magamról s meg vagyok győzó'dve, hogy olyanok közt állottam meg keményen, a hol sokan csüggedtek volna.» Az ellen is kifogást emel, hogy Kazinczy őt Aranyosrákosi Székely Sándorral hasonlítja össze, ezt gyalázásnak hiszi önmagára nézve.

Teleki László gr., a ki még csak a Tudományos Gyűjtemény­

ben megjelent részeket olvasta az Erdélyi Levelekből, kivált a r r a figyelmeztette a szerzőt, hogy az erdélyi családok történeti adatai­

nak felhasználásában nagy vigyázattal járjon el. Meg van ugyan győződve, hogy Kazinczynak «esmeretes könyvszerzői prudentiája»

ki tudja kerülni az ily m u n k a örvényeit; de mivel jól ismeri az erdélyieket, n e m szeretné, ha Kazinczy akaratlanul is kedvetlenséget okozna akár egyeseknek, akár egész családoknak. N e m haboz azon­

ban kijelenteni, hogy az Erdélyi Levelek kiadását nyugtalanul várja;

de bírálatot n e m mond, m e r t «sokkal kisebbnek tartja» magát, sem­

hogy a mű mélyebb vizsgálatába ereszkedhetnék.

Érdekes következtetéseket von Kazinczy a m ű v é r e tett bírála­

tokból. Valósággal a korabeli magyarság erkölcsi felfogását rajzolja, midőn így í r : «Oly sok s oly sokféle idegen kéz változtatott és változtattatott benne, hogy n e m az többé, a mi volt, és a mi lehe­

tett volna. Mi sem megérintésünket, sem magasztaltatásunkat nem tűrhetjük, s mind a kettőt hiúságból s elhitettük magunkkal, hogy az szerénységből esik. Cato szabadon fedde mást, szabadon magasz­

tala m a g á t ; s ha n e k e m azt, a mit Catónak tenni szabad volt, tennem n e m szabad i s : örvendek, hogy érzésben legalább n e m vagyok hozzá hasonlatlan».

A két Cserey legjobban örült a Kazinczy művének. Gserey Farkas szerint Erdély nagy hálával tartozik Kazinczynak, m e r t a mű minden sora nemcsak szép, h a n e m tökéletes és tanulásra is méltó. «Hazámot — írja — és annak fiait, lakosait, szokásait, dicséretes dolgait és míveit kívánom, hogy úgy ismerje a haza, a hogy itt leírva vagyon, és Erdélyt így ismerje az idegen is». Gserey Miklós is osztozik rokona ítéletében, s ő is úgy találja, hogy Erdély sokkal tartozik a m ű szerzőjének.

E közben megjelent a műből négy levél,¹ a melyekben Kazinczy az erdélyi szászokról és a Bruckenthal-féle múzeumról szól. Kétség-

1 Tudományos Gyűjtemény 1818. évf. VIII. 91—112. 1.

XXVI Bevezetés.

telén, hogy Kazinczy a szászokról meglehetősen barátságtalan képet rajzol, hideg, önző fajnak m o n d j a : «a fél-magyar, fél-német, fél­

török, s sem n e m török, sem nem német, sem n e m magyar különös érzéseket t á m a s z t a benne». Nemcsak anyagias gondolkozásukért rója meg a szászokat, h a n e m hogy minden boldogságukat a kőházakban keresik, s á m b á r az élet nehézségeivel alig kell küzdeniök, a művelt­

ség eszközei meglehetősen parlagon hevernek nálok. A m ú z e u m r ó l műértőleg s b. Bruckenthal Sámuelről nagy kegyelettel szól, a kinek dicsősége örökké é l ; de a szászoknak az idegenek iránti közönyét éles satírával emeli ki. «Mely medvefaj!» — így végzi néprajzi leírását.

Természetesen az erdélyi magyar ifjúságnak tetszettek e leve­

lek. Bölöni F a r k a s kitűnő festésnek találja a szászokról írt képet, a melynél j o b b a t azok sem tudtak volna írni, a kik közelebbről ismerik őket. Nem győzi — m i n t mondja — a Tudományos Gyűjtemény illető darabját kikeresgetni s az olvasóknak kölcsönözni. De •— hozzá­

teszi — hogy »a szászok megijedtek saját képektől s forralnak elle­

ned*. Hasonlókép tudósítja Döbrentei is. A szász ifjak összegyűltek s elkeseredve tárgyalták a leveleket. Sőt még Haller J á n o s gr. is kifakadt Kazinczy ellen s kérdést intézett Döbrenteihez: igaz-e, hogy Kazinczy oly rút színekkel rajzolta a s z á s z o k a t ? «A mint haliám

— írja Haller — némelyek készülnek őtet recenseálni s talán n e m ok nélkül, ha azt cselekedte, m e r t az a n e m z e t épen meg nem érdemli h a z á n k b a n a megvetést, mivel a pallérozás általok kezdett legelőször terjedni; valósággal sokat vesztene az az érdemes tanúit férfi, h a az az állítás igaz volna». Döbrentei ugyan nincs egy é r t e l e m ­ ben Hallerral s n e m mindenben ád igazat Kazinczynak s e m : annyit azonban szükségesnek lát megjegyezni, hogy ha csakugyan meg­

támadják a szászok, Kazinczy bajosan védelmezheti magát, m e r t csak «általfutó utazó» volt. Később a r r a is kéri mesterét, hogy hagyja el az éles kifejezéseket, a melyek különösen «nagy l á r m á r a * adtak okot. A tervezett bírálat csakugyan meg is jelent, s e kiadás következő köteteiben fogjuk tárgyalni. (Kazinczy e kötet majd m i n ­ den levelében szól e művéről.)

Az Erdélyi Levelekkel egy időben készítgette Kazinczy Cicero és Sallustius műveinek fordításait is. Az előbbit csak nem régen, az utóbbit huszonnégy évvel az előtt kezdette fordítani; az előbbit m á r el is küldötte az Erdélyi Múzeum s z á m á r a ; de a folyóirat meg­

szűnt, s így Kazinczy visszakérte a Catilinariákat, hogy Cicerónak

Bevezetés. XXVII

egyéb szónoki műveivel szaporítsa, s mivel a kézírati m u t a t v á n y t Dessewffy «remek, fejedelmi fordításnak* ítélte, s maga is úgy véle­

kedett, hogy a nyelv fejlődésére még fontosabb a klasszikus művek fordításainak közlése, mint eredeti m u n k á j a : 1818 őszétől kezdve szinte haláláig ez volt legkedvesebb foglalkozása.

Tréfás hangon dicsekedett, hogy új filagóriákat készít a klasszi­

kusokból, a melyeket az újítás ellenségei bizonyosan ismét nyelvron­

tásnak ítélnek; de ő n e m a mások, h a n e m első sorban a maga ízlésének akar eleget tenni, á m b á r ez sokkal nehezebb, mint m á s o k ­ nak tetszeni. Ez állítást m á s írónál talán kételkedve fogadnók, de Kazinczy írói jelleme teljesen igazolja, s n e m ütközünk meg rajta, midőn ezt írja: «A ki valami jót akar csinálni, n e m azon van, hogy a más javalását nyerhesse meg, — épen úgy, mint a Stoa feddtelen embere s a Horátzé — h a n e m hogy a magáét s ezt azért, m e r t h a magát akarva nincs kedve megcsalni, minden javaiások közt ezt megnyerni legnehezebb*. Innen m a g y a r á z h a t ó a folytonos újra átdol­

gozása eredeti s fordított munkáinak, kivált emezeknek, m e r t itt az eredetinek különféle stílsajátságai is mindég újabbnál-újabb oldalról tűntek eléje, a melyeknek a legapróbb árnyalatokig való á t ü l t e ­ tése rendkívüli gyakorlottságra edzette fordítói tehetségét, rendkívül kényessé, sőt finnyássá tette műízlését. Szó sincs r ó l a : mind e mellett szívesen fogadta b a r á t a i javalását, el is dicsekedett v e l e : de talán soha sem volt még a legnagyobb magasztalás sem írói m ű k ö ­ désének rugója, csak a saját ízlésének s irányának esetleges t á m o ­ gatója. Jól esett neki, ha Kis J á n o s ifjúi tűztől hevített m u n k a ­ kedvét d i c s é r t e ; h a Dessewffy a Cicero fordításáról azt ítélte, hogy ő, ha Festetics György tehetségével bírna, minden r ó m a i s görög írót m a g y a r r a fordíttatna, h a lehetne, Kazinczyval, ha nem, leg­

alább vele nézetne át s igazíttatná meg e fordításokat: de a széphalmi mestert minden sorában a saját míüzlése vezette s azon nagy reform haladásának biztosítása, a melyet kilencz kötetével megkezdett.

Mivel a Cicero fordítását Döbrentei ki nem adhatta, Kazinczy a nyelvújítás védelméről írott műve függeléke gyanánt szándékozott közzétenni. De említett műve csak rövidebb értekezés lett s n e m külön jelent meg, azért fordítása sem l á t h a t o t t napvilágot. Időközben Cicerónak nemcsak szónoki, h a n e m bölcseleti műveit, sőt leveleit is fordítani kezdte s részint ezekkel, részint Sallustius fordításával a k a r t a műveinek újabb sorozatát megindítani. Dessewffy nem szűnt

XXVIII Bevezetés.

meg ösztönözni b a r á t j á t : «Azt csak hidd el — írja hozzá 1819. jún.

20-kán — hogy ölelve fogadja Sallustiust és Cicerót tőled a magyar világ. A Catilinariák és kivált Scipio álma fordítása remek. Oly nennátúl lehet m á r valamit várni mind Cicerónak, mind a publi­

kumnak*. Kazinczy nagy kedvvel és nagy buzgalommal dolgozott fordításain s belemélyedt az eredeti stílsajátságainak elemzésébe s magyarázatába. Még n e m h a t á r o z o t t : melyiket adja ki e l é b b ; de a mint Sallustiusba belemelegedett, ezt a k a r t a először nyilvános­

ságra bocsátani.

Érdekes, mikép fogott régi fordításainak újabb áldolgozásához.

A mint Horváth Endre bírálatát olvasta és a stílfajok fejlődéséről elmélkedett: Sallustius j u t o t t eszébe, a kinek műveit még fogsága előtt fordítgatta, fogsága első éveiben javítgatta s azután h u z a m o s ideig p i h e n t e t t e ; utoljára 1 8 1 2 — 3 . években foglalkozott vele, azon­

ban ismét félre tette. A m i n t most kezébe vette régi dolgozatát, pirulva olvasta, hogy oly rosszul sikerűit fordítása, m e r t »oly rosszul felel meg annak az ideálnak, melyet magának a Sallustius jó fordí­

tása felől csinált», tollhoz nyúlt, megfogadva, hogy addig abba n e m hagyja, • míg az egészszel készen n e m lesz. A Catilináról és Jugur- tháról szóló művek fordításával h a m a r o s a n elkészült s ismét Cicero műveihez látott és e két kötettel akart a közönség elé lépni. Szerette volna h a l l a n i : mit mond a n e m z e t e törekvéseire. Különösen von­

zották a Sallustius stílbeli szépségei. Úgy tetszett neki, hogy a híres római író épen oly gonddal válogatta szavait, épen oly gonddal latolgatta, mikép szerkeszsze mondatait, milyen árnyalatokat fejez­

zen ki egy-egy régies szóval, mint a hogy ő gyalulgatta huszonnégy év óta fordítását. Valami nagyot n e m nyer tőle a világ és hazája

— írja R u m y n a k — de a mit nyer, annak oly jónak kell lennie, a mit csak v á r h a t n i tőle. Ez az ügyekezet tette önmagával elégedet­

lenné. Alighogy befejezte Sallustius új fordítását, mire végére jutott, arról győződött meg, hogy ismét újra kell fordítania, de reméli, most m á r valahára «utolsó kézzel*. «Nekem — úgy mond — ő a legkedvesebb minden római írók között, s különösségeit által fogom hozni nyelvünkbe, valahol lehet.» Ciceróval szabadabban bánik, m e r t műveiben n e m talál annyi eredetiséget a nyelvre nézve. 1819 végére készen lett a második új dolgozatával is és úgy ebből, mint régebbi fordításaiból 8—9 kötetet készítgetett sajtó alá, hogy méltóvá tegye m a g á t a r r a a tiszteletre, a melylyel a Dunán túli írók illették.

«Bizonyára — mondja a Rumyhoz aug. 31-kén írott levelében —

Bevezetés. X X I X

nyelvünk és irodalmunk új iskolájának vagyok alkotója (Schöpfer), ezt az utókor meg fogja engedni.«

Más műveken is próbálgatta erejét. Bele fogott a Fénelon Telemaquejéba is, n e m azért, hogy az egészet átültesse, h a n e m csak hogy é r e z t e s s e : mennyire haladt nyelvünk Haller László ideje óta.

Lefordította Vergilius Georgicái IV. énekének h a t v a n h á r o m sorát i s versben s több barátjának megküldötte bírálatra főleg azért, hogy a Rájnis fordításához képest mennyivel hívebben és művészibben tol­

mácsolta. Kivált e kifejezésnek «effusus labor» szó szerinti fordítása:

«elömölt a tett* nyerte meg tetszését, s a r r a kért választ íróbará­

taitól : megszenvedhető-e ez a magyarban. De m á r előre kijelentette, h o g y : «akár fogják javalni, akár nem, én azt ki nem t ö r l ö m ; de n e m fogok neheztelni érte, h a gáncsolni fogják*. (3586. 3609. 3 6 5 5 . 3666. 3683. 3684. 3697. 3702. 3730. 3733. 3744. 3 7 5 1 . 3765. 3 7 8 1 . 3 7 8 3 . 3794. sz. lev.)

Kazinczy ez években m á r nem annyira a nyelv szókincsének bővítését, mint inkább a stílfajok sajátos tulajdonságainak kifejtését magyarázgatta leveleiben. Régebben is foglalkozott ottan-ottan e kérdés fejtegetésével; de mióta Sallustius és Cicero műveinek újabb fordításain dolgozott, a klasszikus írókkal való foglalkozás h a t á s a alatt a stílbeli sajátságoknak egész elméletét állította össze. Az újítás­

sal kapcsolatban a stílfajok reformja élénkebben foglalkoztatta most, mint b á r m i k o r az előtt, s a régi irodalom stíljének vizsgálata meg­

győzte, hogy a magyar stíl a XVI. és XVII. században erős, t ö m ö r és méltóságos volt, mivel akkor a magyar írók a klasszikus szellemet is érezni kezdték. Szerinte a vallási villongások rontották meg íróink ízlését, m e r t hogy czéljokat elérjék, a r r a törekedtek, hogy «ne minél szebben, h a n e m minél érthetőbben* szóljanak, s így «a darabos de velős, lelkes beszéd görgővé, folyóvá, könnyen érthetővé leve s e r ő - telenné, lelketlenné egyszersmind*. Úgy látja, hogy épen azért, mivel újabb íróink is többnyire a sima, folyó, könnyen érthető, természetes előadásban keresik legelső feladatukat, a magyar stíl legnagyobb híjával van a szépségnek és erőnek. A klasszikus írók stíljének pedig fő ékessége a szépség és erő. S ha e tulajdonságokat el akarjuk sajátítani, a klasszikus írók műveinek tanulmányozásába kell mélyed­

nünk, m e r t e tulajdonságoknak minél nagyobb m é r t é k e különbözteti meg a nagy írót a közönségestől. A stíl különféle fajai különböző­

képen tűntetik föl e tulajdonságokat: némely író a szokatlan fordu­

latokban fejezi ki a szépséget és erőt egyszerre, mások a merész