A XLII. STATISZTIKATÖRTÉNETI VÁNDORÜLÉS, 2005
A Magyar Statisztikai Társaság Statisztikatörté- neti Szakosztálya 2005. szeptember 15–16-án Noszvajon rendezte meg negyvenkettedik vándor- ülését. Országunk egyik legvirágosabb településén a De la Motte Kastélyszálló és Oktatási Központ festői környezetet biztosított a tudományos tanácskozás résztvevőinek. A korábbi években megszokott jó ha- gyományok az idén is folytatódtak: a témák sokszí- nűsége és mondanivalójuknak gazdagsága jellemez- te a másfélnapos programot.
A rendezvény a statisztikatörténet tágan értel- mezett témakörét ölelte fel. A nyitóülésen, illetve a három munkaülésen 12 előadás hangzott el, az elő- adások a tudományág szinte minden területét érintet- ték. Az előadók, többek között, a hely- és a demog- ráfiatörténet, a pénzügy- és az agrártörténet és az időmérleg egy-egy ritkaságszámba menő témakörét dolgozták fel közérthetően és színvonalasan. Az elő- adások többségét kérdések, észrevételek, illetve rö- vid hozzászólások követték, kiegészítve és színeseb- bé téve az ott elhangzottakat.
A szeptember 15-ei nyitóülésre délelőtt került sor, melyen Kapros Tiborné, a KSH Miskolci Igaz- gatóságának igazgatója elnökölt. Köszöntötte a résztvevőket, majd első előadóként részletesen be- mutatta a régió nevezetességeit. Észak- Magyarországról, mint az előadásában kifejtette, többnyire a magas munkanélküliség, a bezárt bányák és kohászati üzemek, a leszakadó határmenti térsé- gek jutnak eszünkbe. Van azonban a térségnek egy másik arca is: természeti szépségek és történelmi emlékek gazdag tárháza ez a vidék. Három nemzeti park: az Aggteleki, a Bükki és a Duna-Ipoly-menti – (76 ezer hektár), számos természetvédelmi terület (3 ezer hektár), tájvédelmi körzet (102 ezer hektár) – összesen a régió területének 13 százaléka hivatott a ritka növények és állatok élőhelyeinek megóvására.
A világörökség részét képezi az Aggteleki-karszt, Hollókő ófalu és táji környezete, valamint a tokaji történelmi borvidék.
A régió kitűnt a török elleni harcokban éppúgy, mint a Habsburgokkal szembeni függetlenségi tö- rekvésekben. Történelmi nevek sora bizonyítja ezt, hogy csak a Rákócziakat, Kossuth Lajost, Szemere Bertalant, az Andrássyakat, Kazinczyt és a gönci prédikátort, Károli Gáspárt említsük.
Ez a térség soha nem számított gazdagnak. A tö- rökkel vívott örökös küzdelemben az itt lakók javai- kat folytonosan elvesztették, vagy talán meg sem tudták azokat szerezni, de a békésebb időszakok sem hoztak nagyobb szerencsét. A jobbágyfelszabadítás és különösen a kiegyezés után szélesen széthúzódott
a polgárosodó parasztság mezőnye, az itt élők nem versenyezhettek a jó földű síkvidékek lakosaival. Az iparosodás fellendülést hozott a térségnek, meghatá- rozó iparágai, a bányászat és a kohászat azonban mára többnyire megszűntek, a külföldi tőke is csak mérsékelten érdeklődik a térség iránt.
Észak-Magyarország gazdasági mutatói elma- radnak az országos átlagtól. A régió – ahol az ország népességének 12,6 százaléka él – a GDP-nek ennél jóval kisebb hányadát, 2003-ban 8,1 százalékát állí- totta elő, a külföldi befektetésekből mindössze 5,5 százalékkal részesedik. A népesség gazdasági aktivi- tása az egyébként is alacsony magyar értéknél is ki- sebb, a 2004. évben nem érte el az 50 százalékot, a munkanélküliségi ráta 9,7 százalék volt. A 10 ezer lakosra jutó épített lakások száma az országban itt a legalacsonyabb, ami nemcsak abból ered, hogy az itt élők jövedelmi viszonyai az országosnál szerényeb- bek, hanem arra is utal, hogy sokan nem ebben a tér- ségben képzelik el a jövőjüket. A 2005. első félévi adatok szerint az ipari termelés az országos átlag kétszeresével, 12,4 százalékkal bővült, lassan kiala- kul a régió új ipari arculata, ami arra mutat, hogy ta- lán túljuthatnak a mélyponton. A térség ma befekte- tőre vár, erőfeszítéseket tesz értékei bemutatására, megőrzésére, népessége megtartására – fejezte be előadását a vándorülés házigazdája.
A nyitóülés második előadását Löffler Erzsébet, az egri Érseki Gyűjteményi Központ vezetője, Eger mint püspöki székhely története címmel tartotta. Az alapos, színes előadás a hallgatók számára kevésbé ismert szempontból mutatta be a nagy hagyományú várost, melyben az egyház szerepe, már Szent István korában megalapozódott és mindvégig rányomta bé- lyegét fejlődésére. Így volt ez a XIX. században is, amikor az időközben érseki rangra emelkedett egy- házmegye élén olyan kiváló személyiségek álltak, mint Pyrker János László, a Bazilika építtetője vagy Bartakovics Béla, több iskola és kulturális intéz- mény alapítója. Az egri egyházmegyére is súlyos csapást mért a trianoni békeszerződés, melynek ér- telmében a rozsnyói egyházmegye majdnem teljes egészében, a kassai pedig jelentős részben az ország politikai határain kívül rekedt. Az itt maradt részek kormányzatával ideiglenesen az egri egyházmegye lett megbízva. Ez az állapot több mint hetven évig tartott, a Szentszék 1993-ban rendezte véglegesen az egyházmegye határait.
Az egypárti diktatúra bevezetését követően, 1948 után Egerre szomorú sors várt. Az iskolák 1949-es államosítása, majd a szerzetesrendek 1950- ben történt feloszlatása elemi erővel rengette meg a
város társadalmi életét. Az iskolák államosításáról szóló törvénynek esett áldozatul az Érseki Tanító- képző és az Érseki Jogakadémia is, 1949-ben került sor a felszámolásukra, jogutód nélkül szűntek meg.
Némi változás csak 1956 után történt, de Czapik Gyula érsek 1956-ban történt halála után az egri ér- seki szék állami hozzájárulás híján egészen 1969-ig betöltetlen maradt. Ekkor nevezték ki dr. Brezanóczy Pált, aki apostoli kormányzóként, majd. c. püspök- ként már korábban is irányította az egyházmegyét.
Az egyházmegye és az egyházmegyei székhely életében gyökeres fordulat akkor következett be, ami- kor 1987-ben az érseki székbe dr. Seregély István ke- rült, aki az elmúlt évszázad legmarkánsabb egyénisége ezen a poszton, és 1990-től 2005-ig a Magyar Katoli- kus Püspöki Kar elnöke is volt. Az ő érseksége idején történt meg a Kassai Egyházmegye Magyarországon maradt részei egyházkormányzatának rendezése – fe- jezte be előadását Löffler Erzsébet.
A vándorülés programjának megfelelően a kö- vetkező előadást Kovács Béla, nyugalmazott levél- tár-igazgató „AGRIA RECUPERATA (A töröktől visszafoglalt Eger újjáépítésének első évei)” címmel tartotta. Anekdotákkal színesített előadásában rámu- tatott: Buda visszafoglalását követően a négyezer fős török haderővel megerősített Eger bevételének mód- járól igencsak eltérő álláspontok alakultak ki, neve- zetesen vagy nyolcnapos tűz alá veszik, vagy ost- romgyűrűt vonnak a vár és a város közé. A töröktől visszafoglalt város portánkénti rekonstrukcióján munkálkodó előadó hangsúlyozta, végül 1687 máju- sától egészen decemberig tartó blokáddal nyerték vissza a várat, ahol két év leforgása alatt kilenc kü- lönböző összeírás 518 házat regisztrált. Az egysé- gessé alakított adattár kezeléséről, valamint értelme- zésének nehézségeit érintő gondolatokkal fejezte be előadását Kovács Béla.
A nyitóülés negyedik, egyben záró előadását Drótos László, a MTESZ Borsod-Abaúj-Zemplém megyei Technikatörténeti Bizottság vezetője „Az Európai vaskultúra útja, magyarországi állomásai”
címmel tartotta. Röviden érintette e szakmatörténeti program célját, létrejöttének indítékait és jelenlegi helyzetét, a „nemzetközi kulturális utak” mozgalmán belüli elhelyezkedését. Kitért arra, hogy az eredeti- leg osztrákok által kezdeményezett program miként indult a kelet-európai országok irányába, és mi ma- gyarok miként találkoztunk e legújabb kori kezde- ményezéssel.
Az előadó példákkal szemléltette, hogy ipari örökségünkből van mit megvédeni, megőrizni és hasznosítani a gyakorlatban, és ebben a feladatban a hazai statisztikai munkát irányító szakemberek is se- gítségül hívhatók.
A délutáni első munkaülésen Marton Ádám, a KSH ny. osztályvezetője, a MST örökös tagja elnö- költ. Az első előadást Faragó Tamás, a szociológia tudomány doktora, a budapesti Corvinus Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára, az MST Statisztika- történeti szakosztályának elnöke „Történeti demog- ráfia, bürokrácia és historiográfia (Egy máramarosi katasztrófavizsgálat néhány tanulsága)” címmel tar- totta, nagy várakozásokat keltve. Már a bevezetőjé- ben elhangzott gondolata is meditációra késztet, ugyanis, mint mondotta, aki nem szakmabeli, az a statisztikát illusztrációként használja. A történelem- felfogás típusait sokféleség jellemzi annak függvé- nyében, hogy eseménytörténet, ideológiavezérelt, forrás-centrikus, problémacentrikus, illetve különbö- ző posztmodern irányzatok kerülnek a látómezőbe.
A történeti demográfia alkotásaiban – a posztmodern kivételével – minden szemlélet megmutatkozik. A történeti demográfus számára alapkérdés, hogyan jusson adatokhoz egy korábbi korszakra nézve. Ez különösen nehéz, ha a hivatalos statisztika megjele- nése előtti időszakot kutatjuk. „Történelmi demográ- fiai adatot” sok forrásból lehet létrehozni, példa erre az önéletrajz (például rokoni kapcsolatok rekonst- rukciója) vagy a középkori csontmaradványok (te- metőfeltárások) stb.
A történeti demográfiai népességgel szemben tanúsított adatok keletkezésének hivatali korszakait a XVIII. század első harmadáig a főhatóságoknak nagyfokú érdektelensége jellemezte. Ezt, valamint a megfelelő szakapparátus hiányát az 1831. évi kole- rastatisztikák alapján követhetjük nyomon. A kolerát nem ismerik fel a nem orvos képzettségűek, a köz- tisztviselők nem jelentenek más beteget, csak a kole- rást, a gyógyultakat nem jelentik, a letalitás irreáli- san magas, a teljes halálozás mértéke alábecsült, az ezekből készített megyei és országos összesítők meglehetősen hibásak. A szakstatisztika és a szak- szerűtlen végrehajtó apparátus együttéléséből még a XIX. század végén is pontatlan haláloki statisztika készült. A modern szakstatisztikák kora alig több száz évnél, bár az adatok pontossága kulcskérdés.
Az előadó táblák segítségével mutatta be az egész- ségügyhöz (járványokhoz) betegséghez való viszony rövid történetét, ami a számok mögött fellelhető.
A munkaülés következő előadását Őri Péter, a Népességtudományi Kutatóintézet tudományos fő- munkatársa „A demográfiai viselkedés regionális mintái a XVII–XIX. századi Pest-Pilis-Solt megyé- ben” címmel tartotta. Az előadás kiindulópontja egy hosszú távú népességtörténeti kutatás, annak máso- dik lépése. A XVIII. századi Magyarország népese- déstörténetét célzó vizsgálat a korabeli összeírások községsoros adataira épült (lélekösszeírások, II. Jó-
zsef-féle népszámlálás, a józsefi kataszteri össze- írás). A cél az összeírások községsoros adatainak számítógépes elemzése alapján egy nagyobb megye demográfiai mintáinak, regionális demográfiai kü- lönbségeinek feltárása, majd ebből kiindulva a fino- mabb demográfiai, társadalomtörténeti elemzéshez egy objektív mintaválasztás kialakítása (a különböző regionális demográfiai alaptípusokból egy-egy tele- pülés kiválasztása vagy egy régió eltérő demográfiai típusokat képviselő településeinek elemzése). Pest- Pilis-Solt megye kiválasztását sok szempontból (fe- lekezeti, etnikai, geográfiai sokfélesége) az egész or- szágra vonatkozó reprezentativitása, illetve az előta- nulmányok nagy száma indokolja.
A XVIII. századra vonatkozó elemzés alapja egy forráskritikai elemzéssel kiválasztott, 121 tele- pülést felölelő adatbázis volt, minden településre 48 változót számolva. Az egyes demográfiai jelenségek vizsgálatát egy olyan többváltozós matematikai sta- tisztikai elemzés követte (klaszterelemzés), amely csoportosította a településeket a megadott demográ- fiai változók együttes figyelembevételével. Az így kapott 8–10 demográfiai alaptípust egyéb (felekeze- ti, etnikai, gazdálkodásra vonatkozó) mutatókkal próbálták értelmezni. A vizsgálat alapján a megye az 1770–80-as években demográfiai téren is igen sok- színűnek bizonyult, a kapott demográfiai típusok fe- lekezetileg, etnikailag vegyesek és térben sem össze- függőek voltak. Egy-egy földrajzi régió demográfi- ailag (ahogy más vizsgálatok szerint gazdaságilag és társadalmilag is) heterogén, a korábbi etnikai, vallási alapú megközelítések a demográfiai különbségek okainak magyarázatában nem bizonyultak megfele- lőnek. A gazdálkodásban rejlő különbségek valószí- nűbb összefüggést kínálnak a demográfiai eltérések magyarázatában, de ezen a téren a felhasznált forrá- sok nem nyújtanak elegendő információt, itt éppen a mintaválasztásra épülő mikroelemzések kínálnak to- vábbi lehetőségeket. Ugyanakkor a klaszterelemzés napvilágra hozott térben összefüggő, demográfiailag hasonló, néhány településből álló alapegységeket, illetve a demográfiai különbségek megjelenítésével alkalmat ad a mintaválasztásra.
A kutatás második lépéseként a KSH által pub- likált 1901 és 1910 közötti községsoros népmozgal- mi adatokat és az ezekből számolt arányszámokat elemezték. Az egyes változók korrelációs elemzése részint jól ismert, a tradicionális társadalmakban megszokott összefüggéseket hozott felszínre, részint néhány újszerű kapcsolatot ragadott meg. Mindez arra utalt, hogy a megyében (a települések egy ré- szén) még a XX. század elején is élt a magas termé- kenységű, magas halandóságú hagyományos demog- ráfiai rendszer, ugyanakkor a megye más települése-
in a demográfiai változások ilyen viszonylag egysze- rű módon is megragadhatók. A továbbiakban a tele- püléseket a nyers születési és halálozási arányszá- mok alapján (az átlagtól való eltérés mértékét fi- gyelve) négy csoportra osztották: I. tradicionális (magas termékenység és halandóság), II. a demográ- fiai átmenet kezdő szakasza (magas termékenység, átlagos vagy az alatti halandóság), III. a demográfiai átmenet előrehaladott (termékenység és halandóság is alacsony), IV. a termékenységcsökkenés legalább egy időben kezdődik a halandóságcsökkenéssel (XVIII. század végén is alacsony termékenységű falvak, a XX. század elején magas halandóságú és átlag alatti termékenységű falvak). Az eredményeket térben elhelyezve láthatjuk a megye északkeleti ré- szén a tradicionális települések csoportját (Gödöllői- dombság, Tápiómente, néhány Buda-környéki tele- pülés), ahol a termékenység és a halandóság az 1820-as évekbeli szintnek felel meg. A demográfiai változás (II. és III. csoport) a megye nagyobb részét érintette, míg a demográfiai átmenet klasszikus mo- delljéből „kilógó” települések főleg a Duna mentén találhatók, néhány nagyobb település mellett (Kecs- kemét, Szentendre).
A demográfiai átalakulás tehát fokozatos, a XIX. század végén, XX. század elején egymás mel- lett léteznek gyorsan változó települések, amelyek azonban tradicionális, alig változó zárványokat fog- nak közre, még a XX. század elején is. A demográ- fiai változásban döntő faktor részint Budapest és környékének gyors fejlődése, részint az alföldi tér- ség agrárfejlődése a XIX. században. A XVIII. és a XX. század eleji adatok összevetése ugyanakkor azt is megmutatta, hogy a változás egyik lényegi eleme, a termékenységcsökkenés többrétű lehet. A Duna bal partja Budapesttől délre tipikus terepe lehetett a ko- rai születéskorlátozásnak, amely a XIX. században elinduló modernizációs folyamattól függetlenül je- lentkezett, és valószínűleg szintén ettől függetlenül terjedt el a Duna mellékén a XX. század elejére. A másik alacsony termékenységű „gócpont” ebben az időszakban a budapesti agglomeráció, ahol viszont ez kétségkívül modernizációs jelenség lehetett.
Az elemzés tehát nemcsak a változás fokozatos- ságát, térbeli elterjedtségét tudta megragadni hanem annak sokrétűségét is. A termékenységcsökkenés je- lensége minden bizonnyal több irányból és több ok- ból terjedt el a megye területén, amelynek sem időzí- tése, sem okai nem illeszkednek a demográfiai át- menet modelljébe, a megye településeinek egy része (legalább 14–15 százaléka) jelentősen eltért a mo- delltől.
Ugyanakkor a XX. század elejére vonatkozó elemzés tovább erősíti a mintaválasztás lehetőségét.
Jelen pillanatban a mintaválasztás három szempontra épül: „a XVIII. századi” klaszterekre, a 1901–10 kö- zötti különböző demográfiai típusokra és a térbeli közelségre. Így a kutatás jelen szakaszában a figye- lem a Dunakanyar településeire összpontosul, ame- lyek a XVIII. századi demográfiai típusokat és a XX. század eleji különbségeket is megjelenítik, és lényegében egy földrajzi régiót alkotnak. Természe- tesen a mintaválasztást további, XIX. századi forrá- sokra épülő elemzések fogják véglegesen lezárni.
Takács József statisztikus, közgazdász, a KSH Mezőgazdasági főosztályának egykori osztályveze- tője „A magyar parasztság sorsfordulói – ahogy egy statisztikus látja” című előadásából ízelítőt kaptunk a közelmúltban megjelent könyve félezer évet átfogó (1514–2003) áttekintéséből. Bevezetőjében rámuta- tott, hogy a parasztság évszázadokon át a társadalom legnépesebb társadalmi csoportja volt. Aránya a XIX. század közepén még 75–80 százalékot tett ki, ami a század végére 63–65 százalékra apadt A tör- ténelem során .forrása, de főleg elszenvedője volt a társadalom vajúdásoktól sem mentes átalakulásai- nak. A XX. századot már 6,0–6,5 százalékos mező- gazdasági kereső népességgel zártuk. Ugyanakkor a mezőgazdasági munka termelékenysége a hátraha- gyott száz évben több mint a hússzorosára nőtt. A mezőgazdaság teljesítményének számbavételét meg- nehezítette, hogy rendszeres adatgyűjtemények csak 1950-től állnak rendelkezésre, így az azt megelőző időszakról számításokkal megalapozott becslések vannak.
A korábbi évek hagyományát idézte a 15-ei elő- adások után szervezett kulturális program, mely a noszvaji kastélylátogatással zárult.
A második munkaülésen, szeptember 16-án Fa- ragó Tamás professzor, a Statisztikatörténeti Szak- osztály elnöke vezette a tudományos konferenciát.
Az első előadó Nemes Erzsébet, a KSH Könyvtár és Dokumentációs Szolgálatának főigazgatója volt. Az előadás a KSH Könyvtár és Dokumentációs Szolgá- lat működéséről statisztikatörténeti megközelítésben szólt. A könyvtár megalapításáról, XIX. századi mű- ködéséről, a törvényi háttérről, a gyűjtőkörről, gyűj- teményeiről, állományáról, annak forrásairól, kata- lógusairól és kiadványairól mutatott be néhány szlájdot. Részletesen kitért a könyvtár történetére is, mely jól ismert az előadó és munkatársa Rettich Béla folyóiratunk lapjain olvasható tanulmányából is.
(2004. évi 3. sz. 280–295. old.)
Kiemelte az előadó, hogy a statisztikatörténeti és történeti statisztikai kutatások támogatása és ki- adványok készítése fontos feladata könyvtárnak. Ki- adványaik közül a Történeti statisztikai füzetek, a Történeti statisztikai tanulmányok és a Magyaror-
szág történeti helységnévtára sorozatokat említette az előadó. A Történeti statisztikai tanulmányok so- rozat első száma 1975-ben indult, 2003-ban jelent meg a 8. kötete, Halkovics László: A magyar bányá- szat történeti statisztikai adattára címen. A Történeti statisztikai füzetek 1979-ben indult és 2000-ben je- lent meg a 12. kötete Kertész Gyula Magyar hely- ségnévtárak, helynévlexikonok és szótárak címen.
Fügedi Erik irányításával 1972-ben indultak el az 1773–1808-as évek szerinti állapotot tükröző helységnévtár-összeállítások. 1987-ben jelent meg a sorozat első kötete, a 18. (Bács megyei kötete) pedig 2005 augusztusában jelent meg.
A Vándorülés második munkaülésén hangzott el Farkas Gizella és Fazekasné Kovács Katalin a sta- tisztika történet szemszögéből hiánypótlónak tekint- hető előadása „A hitelintézeti rendszer működése Magyarországon, a kezdetektől napjainkig” címmel.
A hitelintézeti rendszer közel 170 éves múltjának áttekintéséhez kiinduló pontként a KSH egykori igazgatójának, dr. Vargha Gyulának „A magyar hi- telügy és hitelintézetek története” címmel 1896-ban kiadott nagy sikerű munkáját használták fel.
Az ország önálló hitelintézeti rendszerének las- sú kialakulásában meghatározó szerepet az osztrák monarchiától függés és ennek következtében az or- szág elmaradott gazdasági állapota. A hitelintézeti rendszer fejlődési folyamatában zavaró tényezőként említhetők először a szabadságharc, majd a világhá- borúk és nem egy alkalommal a pénzügyi rendszer működési zavarai. Ezeknek az eseményeknek a kö- vetkeztében a szétzilálódott pénzügyi viszonyok és az intézményrendszer újjáépítése többször is szüksé- gessé vált.
A Fáy András tevékenysége nyomán 1840-ben megalakult Pesti Hazai Első Takarékpénztártól és az 1841-től működő első magyar banktól, a Pesti Ma- gyar Kereskedelmi Banktól rögös út vezetett el a hi- telintézeti rendszer első fejlődési szakaszának csúcs- évét jelentő 1909-ig. A századforduló környékén ta- pasztalt lendületes fejlődést a vasúthálózat kiépítése, az iparfejlesztés és nem utolsósorban a mezőgazda- ságban a termelés intenzitásának látványos javulása által gerjesztett hitelkereslet alapozta meg. A bankok tőkeereje és dinamikus betétgyűjtő tevékenysége biztosította a forrásokat a felfokozott hiteligények kielégítéséhez. A kihelyezések oldalán meghatározó szerepe lett a jelzálogkölcsönöknek.
Az előadó az adatok tükrében is bemutatta azo- kat a hiteléletet ért súlyos veszteségeket, amelyet az első világháború, az infláció, az ország területvesz- tése okozott. Rámutatott arra is, hogy a korabeli pénzügystatisztikusoktól milyen komoly erőfeszíté- seket igényelt, hogy a pénzintézeti működés leg-
alapvetőbb jelzőszámai becslésével kapcsolódási pontok legyenek biztosíthatók a két világháború kö- zötti hitelélet átfogó elemzései céljára.
Az 1925-re konszolidált hitelintézeti rendszer működésének ismét gyors fejlődési szakasza követ- kezett 1930-ig. Ennek okai között az előadás a sza- nálás gyors sikerét, a külföldi tőke beáramlásának jelentős élénkülését, a kedvező konjunkturális vi- szonyokat emelte ki. A bankok mérlegeinek szerke- zetében jelentős elmozdulás figyelhető meg ebben az időszakban. Forrásoldalon a folyószámlabetétek állománya messze túlhaladta a hagyományos betéte- két, a kihelyezések oldalán is a váltótárca-üzletág, a folyószámla-hitelezés vette át a vezető szerepet, a korábban meghatározó hosszú lejáratra nyújtott köl- csönöktől.
A fellendülés nem tartott sokáig, hiszen 1931 nyarán az addigi legpusztítóbb gazdasági és hitelvál- ság vette kezdetét. A válság a hazai hiteléletet is megrendítette, azonban Magyarországon elmaradt az osztrák, német bankrendszert elsöprő összeomlás. A kilábalás lassú jelei 1933–34-ben kezdtek mutatkoz- ni. A bankrendszer újbóli felfutását azonban megál- lította a második világháború.
Ezt követően ismét teljesen szétesett pénzügyi rendszer maradt az országra. A konszolidáció helyett a hagyományos pénzügyi intézmények felszámolása, államosítása következett. A háború utáni évtizedeket a pénzügyi szabályozás és ezzel a bankrendszer tel- jes visszaszorulása jellemezte, egészen a kétszintű bankrendszer megteremtéséig, 1987-ig. Ekkor jegy- banki és kereskedelmi banki funkciókat addig egy- aránt ellátó Magyar Nemzeti Bank a kereskedelmi banki funkciókat átadta az egyidejűleg megalakult kereskedelmi bankoknak. Ezzel a magyar bankrend- szer ismét kétszintűvé vált.
Az új hazai bankszereplők nehéz helyzetből in- dultak, a megörökölt behajthatatlan és kétes hitelál- lomány igen alacsony tőkeellátottsággal párosult, nem készültek még fel a korszerű bankszolgáltatá- sok nyújtására, hiányzott a banküzem fejlett techni- kai háttere. Tetézte a gondokat, hogy a pénzügyi szolgáltatások szinte teljesen ellátatlan piaca, a hazai bankok rossz versenypozíciója rendkívül vonzó te- repet kínált a külföldi tőkének. Az egymás után ala- kult kis- és közepes méretű vegyes tulajdonú és kül- földi bankok igen éles versenyhelyzetet teremtettek a pénzügyi szektor szereplői számára. Ezt követően az előadó bemutatta a bankrendszer stabilizációját, a hazai bankok privatizálható állapotba hozását célzó, több lépcsőben végrehajtott konszolidáció lényeges elemeit, rávilágítva azokra az összefüggésekre is, amelyek közrejátszottak a konszolidáció elhúzódá- sában és a tervezettnél költségesebbé válásában.
A hitelintézetek egy évtized alatt lezajlott priva- tizációjának eredményeként gyökeresen átalakultak a tulajdoni viszonyok a hazai bankszférában. 1991- ben 35 bankból és szakosított pénzintézetből 22 volt a hazai intézmények száma, ebből egy kizárólagos állami tulajdonú volt, 12 bankban meghatározó és közvetlen volt az állam részesedése, a többi hitelin- tézetben is jelentős állami szerepvállalás valósult meg az állami vállalatokon keresztül. 1994-ben az állam közvetlen tulajdoni részesedése 40 százalék alá csökkent, 1997-ben pedig 20 százalék körül ala- kult. A 2003. évben már mindössze két állami bank működött befektetési banki profillal, a külföldi tulaj- donosi részesedés elérte a 82 százalékot.
Az előadás utolsó részében a hallgatóság átte- kintést kapott a hitelintézeti rendszer utolsó évtized- ének legfőbb működési jellemzőiről. A bankszolgál- tatások látványos térhódítása, a bankkártyapiac erő- teljes dinamizálódása mutatkozik meg abban, hogy 2003-ban a bankok mérlegfőösszege nyolcszorosára növekedett az 1990. évihez képest. Hangsúlyozta az előadó, hogy a hitelintézeti tevékenység erőteljes növekedése ellenére is az országban a bankszolgálta- tások színvonala még mindig alacsonynak mondha- tó. Ezt jelzik a következő adatok: a bankosítás szint- jének mérésére használt mérlegfőösszeg/GDP muta- tó 1991-ben 85, 1997-ben 67 és 2003-ban 70 száza- lék volt. Ez utóbbi mutató nagyjából azonos az EU- hoz Magyarországgal egyidőben csatlakozott volt szocialista országokéval, jelentősen elmarad azon- ban az EU átlagától, ami megközelíti a 260 százalé- kot.
A munkaülés harmadik előadását Gyöngyösi István, a KSH Sajtó és kommunikációs osztályának vezető-főtanácsosa, a Szent István Egyetem c. egye- temi docense „Agrármúltunk aranykora: erőforrás- hiányos (közös) gazdaságok” címmel tartotta. Beve- zetőjében rámutatott, a mezőgazdaság egy különös, sokdimenziójú, a természeti erőknek és a váratlan eseményeknek kitett, több tízezer éves ágazat, mely- nek termékei nemcsak szükségletkielégítők, hanem környezetünk karbantartói is. A FAO adatai szerint a földkerekség lakossága 45 százalékának léte a me- zőgazdasági termelés függvénye, az éhezők aránya pedig 13 százalékra tehető. Ötvenéves visszatekin- téssel az előadó egy eszközhiányos, tőkehiányos, il- letve jövedelemhiányos szakaszt különböztetett meg, melyek kisebb-nagyobb hullámzással egymást köve- tő olyan ciklusok sora, amelyek végigkísérték az ag- rárfejlődést. 23 európai ország összehasonlító elem- zése azt mutatta, hogy különösen az eszközellátott- ság területén volt nagy a lemaradás. Az 1948–1952 és az 1961–1965 évek időszakában 16 európai or- szág rangsorában a magyar mezőgazdaság folyama-
tosan a tizedik helyet foglalta el. Az ezt követő idő- szakban kezdődött és csaknem húsz éven át, kisebb megtorpanásokkal tarkított ugrásszerű fejlődés kö- vetkezett be, ami egészen a nyolcvanas évek közepé- ig tartott. Példát is említve, a hetvenes években az egy főre jutó gabona-, baromfi-, illetve sertéshús- termelésben az élen járó Hollandiával versenyez- tünk, 1970-ben a földkerekség almaexportjának a nyolcadát Magyarország adta. A harmincszor na- gyobb földterülettel rendelkező Egyesült Államok mezőgazdasági és élelmiszeripari külkereskedelmi forgalmának értéke mindössze 15-ször volt nagyobb a magyarénál. Az eredmények figyelemre méltóak akkor is, ha közismert, hogy a kor szellemét abban az időszakban gigantomániás gazdasági egyesíté- sekkel a csúcsra járatás, a mindenáron való volu- menemelkedés szemlélete lengte át egy piacképe- sebb, többspektrumú, versenyképes árutermeléssel, a jobb minőségre való törekvéssel szemben. Az előre- haladásnak három fő forrása volt: a rendszerszemlé- lettel művelt termőföld, a munkaerő viszonylagos bősége és a bővülő, mélyülő szakértelem. Szakma lett a mezőgazdaság. A falvakban műveltségi áttörés ment végbe. A jelenleg helyzetet hosszú idősor se- gítségével érintve az előadó axiómája: a mezőgazda- ság fejődésre van ítélve. Az előadás zárógondolata így hangzott: amikor a csúcsra értél, akkor vagy fél- úton. Felfelé menet feltett kérdéseinkre lefelé jövet már vannak válaszaink is. Ám a helyes feleletet mindenki maga adja meg.
A harmadik munkaülés levezető elnöke Laczka Éva, a KSH Mezőgazdasági és Környezetstatisztikai főosztályának főosztályvezetője, a Magyar Statiszti- kai Társaság főtitkára volt.
Falussy Béla, a KSH statisztikai főtanácsadója
„Miért és hogyan került az idő a statisztika látóköré- be?” című előadásában életünk szervezésének alap- kérdését vetette fel, nevezetesen azt, hogy egyéni és közösségi szinten mit, mikor, milyen optimális idő- ráfordítással és rendszerességgel kell végezni.
A lakosság időgazdálkodásának vizsgálata idő- mérleg néven került Magyarországon a hatvanas évektől a statisztikai adatfelvételek rendszerébe. Az első ilyen felvételek közvetlen gazdaságpolitikai, politikai célokat szolgáltak, szerepet játszottak dön- tések előkészítésében vagy korábbi döntések hatása- inak vizsgálatában.
Az „idő pénz” közkeletű szlogenből következik, ha nincs elegendő pénz, akkor az időre kell összpon- tosítani. Az utóbbi időben egyre több ország alkal- maz időmérlegre épülő becsléseket a háztartási sza- tellitszámla keretében az otthoni munka és a szürke- gazdaságban végzett munka értékeléséhez. Emellett jelentős időmérleg-felvételek készültek társadalom-,
bel-, és külpolitikai indíttatással. A tömegtájékozta- tás, a médiumok optimális működését alapozta meg az időmérleg-felvételek keretében vizsgált médiafo- gyasztás. Mindezek ellenére akad napjainkban is olyan vélemény, hogy az időmérleg-felvételek hasz- na a közigazgatás, hatalomgyakorlás szempontjából periférikus jellegű, döntések előkészítéséhez nem igazán alkalmas. Ezért a lakosság életvitelének do- kumentálása az időmérleg készítésének, finanszíro- zásának legáltalánosabb indítéka.
Ligeti Csák, a KSH Nemzeti Számlák főosztá- lyának főosztályvezetője „Halley munkásságának statisztikatörténeti jelentősége” című előadásában a róla elnevezett üstökösről híressé vált Edmund/Edmond Halley (1656–1742) tevékenységét méltatva rámutatott, nemcsak csillagász, hanem kora egyik legkiemelkedőbb polihisztora is volt, jelentő- sen hozzájárulva a demográfia tudományának újkori fejlődéséhez. Ennek ellenére munkásságának statisz- tikai eredményei részletesebben csak szűk szakmai körökben ismertek. Például a demográfiáról szóló hazai egyetemi tankönyvek történeti fejezetükben éppen csak megemlítik. Ugyanakkor John Grauntnak a demográfia fejlődésében betöltött kor- szaknyitó szerepe olyannyira elismert, hogy eseten- ként azt is neki tulajdonítják, amit teljességében csak Halley tudott megvalósítani 30 évvel később. Ilyen a születési és halálozási anyakönyvek alapján számí- tott halálozási (túlélési) táblázat. Bár Graunt valóban összeállított halálozási táblát, de ezt nem alapozhatta az általa alaposan elemzett anyakönyvi adatokra, hi- szen azok az elhunytakra nem tartalmaztak semmi- lyen életkori adatot. Halley tudományos munkássága epizódjaként kezdett el foglalkozni Caspar Neu- mann breslaui lelkész által összegyűjtött anyakönyvi adathalmazával, ami Breslau (Boroszló, illetve a mai Wroclaw) születési és halálozási adatait tartalmazta 1687-től 1691-ig. Ezekből sikerült Halleynek meg- valósítani azt, amit Graunt is szeretett volna, de alapadat hiánya miatt nem is tudhatott: a várható élettartam és a túlélés valószínűségének meghatáro- zására alkalmas halálozási táblázatot, valamint a vá- ros teljes lakosságszámának korösszetétel szerinti számítását. Míg ez utóbbi természetesen csak Breslaura vonatkozott, a halálozási táblázatot s az arra épülő életjáradék-számítási rendszert egész Eu- rópára érvényesnek tekintették és használták egy egész évszázadon keresztül.
Az előadás Halley 1694-ben a Royal Society fo- lyóiratában megjelent tanulmánya, valamint Graunt és Halley alapadat-forrásainak elemző bemutatásával szemléltette Halley munkájának statisztikatörténeti jelentőségét anélkül, hogy bármiben megkérdőjelezte volna Graunt méltán kiemelkedő jelentőségét.
A vándorülés Faragó Tamás szakosztályelnök zárszavával ért véget. Köszönetet mondott a helyi szervezőknek és a távollevő szakosztálytitkárnak, Lakatos Miklósnak a tudományos konferencia sike- res megszervezéséért. Elmondta, az előadások szín- vonalasak és tartalmasak, az előadók felkészültek voltak. A helytörténet, az agrárium és a módszertan nagyobb súlyt kapott ezúttal, de több hiánypótló elő-
adás is elhangzott, mint például a pénzügytörténeti, az időmérleggel összefüggő, illetve, ami korábban gyakoribb volt, egy-egy polihisztor munkásságát színesen bemutató tanulmány. A következő vándor- ülés helye és időpontja ma még bizonytalan, azt a jövőbeli lehetőségeink szabják meg
Dr. Gyöngyösi István
