Ezekben a napokban még jobban kereste nagyszülei melegét, mint eddig bármikor. Sértődötten tekintett a világba. Még az sem derítette fel, hogy az éjszaka rájuk tört egetomlasztó viharos zivatar után a nap aranysöprűjével fényesre takarította az eget.
A napsütés ellenére is beborult fölötte a világ. Egyhangúan fal
ták föl magukat az órák, a napok.
Hallotta, amint a szomszédok és a nagymamája aggódva édesanyjáról beszélgettek. Sokat nem értett beszédükből, de a számára is világos szófoszlányokból felfogta, hogy édesanyja meg is halhatott volna. Sok vért vesztett, mire a kórházba ért ve
le a mentő. Szerencsére már túl van a veszélyen.
Hogy mi történt volna, mi lett volna a gyerekek további sor
sa, jobb nem belegondolni... hisz már így is félárvák..., latolgat
ták, sopánkodtak az ismerősök. - Negyvenéves korban már ve
szélyes gyereket a világra hozni! - de hát nem vette észre... ko
rán ráköszöntött az a kor, amikor... eszébe sem jutott szegény
nek, hogy... „vót baja árva fejínek élig"... hogy nem hagyott
„bíkít" neki az a... - mentegették sajnálkozva.
Jobb nem leírni azokat a jelzőket, amelyeket a szürke egyen
ruhásra aggattak. Nem azért, mintha Zsófi nem értene egyet azokkal a jelzőkkel... nagyon is egyetértett. Látni sem akarta többet. Akkor még nem tudta, mi a gyűlölet, de biztosan hason
lót érezhetett. Tehetetlen fájdalom árnyékolta be ezeket a vára
kozással terhes napokat. Lassan, vontatottan teltek. Lelke zava
ros mélyén egymásnak adták a kilincset a kérdések. Minden nap, óra meddő találgatásba fulladt: hogyan tovább?
Valami megváltozott. Nemcsak benne, körülötte is. Még a nagyapja is a szokásosnál halkabban verte ki tenyerébe a pipá
ját. Zsófit az elhagyatottság, a mi lesz ezután? soklázú vergődése kínozta. Eszébe jutottak eddigi békés napjaik a kis ház megértő vályogfalai között, és...
Mert minden elapad egyszer, könnyei már fogytán voltak, amikor eljött az idő. Haza kell mennie. Édesanyját ma engedik ki a kórházból. Hogy elterelje figyelmét, a szokott módon az utca meredt, kopott köveit számolta. Most még azok sem olyan enge
delmesen simultak a lábai alá, mint máskor. Ismerte a kiálló kö
veket, mégis megbotlott bennük. A mellében összebogozódott csomót sem sikerült az út folyamán kibogoznia, sőt mégjobban belegabalyodott, mire hazaért.
Ragyogott a kis ház. Nővére minden zugát kitakarította, a frissen mázolt földpadló ennek ellenére mégis szomorúan nézett Zsófira. A saját elkeseredését látta visszatükröződni minden megszokott tárgyon.
Azt sem tudta, mit kezdjen magával ebben a nagy-nagy, min
dent felforgató fájdalmas izgalomban, amikor „ídes néni" sipá- koló hangja jelent meg a kapujukban:
- Hát nem megmondtam... hát ennyit se lehet rátok bízni...
hát, hát, hát... hogy a fene ette vóna meg ezeket a...
Zsófi csak állt a pitvarajtónak támaszkodva, és még jobban bebo- gozódott a mellében a csomó. Eddig sem értette, de most meg is fo
galmazódott, hogy ezt a rikácsoló rosszindulatot, aki őt eddig min
dig csak és egyfolytában a föld fölösleges terhének tekintette, miért kell „ídes néninek" szóllítania. Miért nem bízzák rá, hogy számára ki az édes, hogy kit tisztelne meg szívesen ezzel a kiemelt szóval.
így fortyogott magában még mindig a pitvarajtót támasztva, amikor „ídes néni" kurta, görbe lábain mellé döcögött, bütykös ujjaival elkapta a karját, és kipenderítette az egy szem soványka ágasuk mellé. Újabb mérgének az volt az oka, hogy Zsófinak nincs annyi esze sem, „mint egy marik fődnek", mert a nyitott pitvarajtónak támaszkodva beengedte a legyeket.
Hát légy az egy sem ment be...
Sértődöttsége - vagy talán inkább tehetetlensége volt az, amely feszítette - tovább fokozódott. Szomorúságába fátyolozva az orgonabokor felé vette lépteit, ám eszébe jutott a kígyó. Már oda sem bújhat. Régóta nem. Mégis mindig felé viszik a lábai.
Nem akarta látni azt a két lábon járó, mosdatlan szájú, pök
hendi, görbe lábú porhüvelyt, és az udvar hátusó felében lévő fabódé felé harározta meg az irányt. Az az egyetlen hely, amely
hez neki is joga van, ott nincs útjában senkinek. És különben is...
Inkább a büdös, minthogy őt lássa.
Mindennek az az oka, hogy nincs apukája... Hol erre, hol ar
ra vannak bízva. Ki vannak szolgáltatva. „ídes néninek" főleg.
Első osztályos volt, amikor édesanyja „ídes nénit" megbízta, hogy időnként - ha ott megy el a házuk előtt - nézzen be a gye
rekekre, hogy minden rendben van-e. Na, ez a parancsolófajta asszonyság aztán igazán nagy örömét lelte a megbízásban. Attól a naptól fogva, ha kellett, ha nem, ha volt rá oka, ha nem, diri
gálta, szidta őket. Mert bezzeg az ő gyerekei! Neki is adott az Is
ten ötöt vagy hatot, de az is lehet, hogy hetet, Zsófi nem is tudja hányat, mert a „különb gyerekekkel" nem is igen barátkoz- hadtak. Rokoni körökben sem igen találkoztak. Többnek érezték magukat. Ők tudják, miért.
Zsófi „ídes néni" első ilyen benézése után, már rettegett.
Épp, amikor elkezdte az első osztályt, megbetegedett. Pár nap
ra a láz ágyba parancsolta. Szép emlék maradhatott volna, ha...
Napközben egyedül feküdhetett a nagy páros ágyban. Még láza
san is milyen boldog volt! Az ágy végénél lévő asztalra édesanyja mindent kikészített, amire szüksége lehet. A dunnája tetején a kedves mesekönyvek, a papírbabái várták, hogy jobban érezze magát. A közérzete nem javult, ám eljött az idő, hogy a kisdolgát elvégezze. Kihúzta az ágy alá készített fehér zománcozott bilit, elintézte a dolgát, de nem bújt vissza az ágyba, hanem azon kez
dett gondolkodni, hogy a papírbabái, köztük a királylány - akinek ugye nem mindegy - mibe intézhetnék el hasonló dolgukat.
Csak játszásból, persze.
Nem talált erre alkalmasabb méretű „igényes" edényt, mint a szekrény tetején a petróleumlámpát. Nem a hétköznapi szeré
nyét, hanem a szépen festett, ünneplős porcelánt. Közelebb húz
ta a szekrényhez az asztalt, hogy könnyebben elérje, pipiskédéit, kapaszkodott is hozzá becsülettel, mire sikerült leemelnie. Ám, már félúton kicsúszott a kezéből...
Összetört. Még fel sem foghatta mi történt, mikor nyílt az aj
tó. A résen „ídes néni" dugta be az orrát. Éles szemeivel nyom
ban meglátta, mi történt. Zsófi nagy zavarában csak a szemét, a különös, kiugró szemeit látta közeledni, s az asztalhoz érve mintha azok lendültek volna ütésre. Pedig a kezeivel vert. Úgy elagyabugyálta ott frissiben, ahogy még az asztal tetején kupor
gott, hogy míg él, nem felejti el.
Mintha az a lámpa az övé lett volna, és ez a kis szeles jött- ment őt ezzel megrövidítette volna, olyan düh fogta el. Mintha Zsófi nem sajnálta volna eléggé, amit tett... Nagyon is sajnálta, hiszen ez volt a legszebb darabjuk az ütött-kopott szegénysé
gükben. A stafírungból szinte nem is maradt más, csak ez a kéz
zel pingált a gyönyörűen csipkézett porcelánlámpa, pár darab szintén gyönyörűen festett porcelánfindzsa és pár darab monog
rammal ellátott, hófehér, hímzett szélű párnahuzat. És pár jelen
téktelen apróság. Ezek is úgy menekültek meg az oroszok min
dent összeszedő kezeik elől, hogy édesanyja batyuba kötötte, és a hátán kicipelte a pusztába, a vízhúzóházhoz. Oda, ahová a ka
tonák elől menekültek.
Zsófi a megalázó ütések alatt úgy összekuporodott, hogy ki
sebbre már nem is tudott. Mint egy podró, aki felkészülten vár
ja elkerülhetetlen sorsát, hogy eltapossák...
Az „ídes néni" csak akkor rántotta le az asztalról, amikor már a láztól, a sírástól hányt és fuldoklott. Bevágta a páros ágyba, hó
na alá dugta a hőmérőt, és rikácsolva szidta, míg várt. Csak akkor hallgatott el, amikor a hőmérőn a higanyt meglátta. Akkor bezzeg takargatta! Orvosságot erőltetett belé, ráparancsolt, hogy aludjon.
És elment. Ott hagyta lázban égve, sajgó lelkiismeretével...
De nemcsak vele bánt így. Mint később Zsófi megtudta, ked
ves nagyszüleivel is. Kisemmizte, földönfutóvá tette a két sze
gény öreget. A férjét rábeszélte, hogy adja el fejük felől a házu
kat. Az megtette. A szüleit már kész tények elé állította. A ház árát elköltötte - mint jussát - , telket vett belőle maguknak. A Zsófi nagyszülei ki lettek szolgáltatva izgága, gonosz menyük
nek. Kényszerűségből összeköltöztek. Majd csak kibírják vala
hogy a hátra lévő kevéske idejüket, majd csak eltengődnek vala
hogy, ha már ezt mérte rájuk a sorsuk, gondolták.
Hát nem bírták ki. Még enni is alig kaptak. Oda-oda vetettek a két öregnek valamit. Mást ettek az öregek, és mást ettek ők. S mind emellett el kellett viselniük menyük állandó szemforgató szidalmazásait is. Úgy érezték, felőlük ott pusztulhattak volna, akár az árokparton is...
Nem is tudtak ott megmaradni sokáig.
Mihály bácsi fogadta be a testvérét, a feleségével együtt a volt szülői házba. Átengedte a házat (a szobát nevezték így) mond
ván, néki elég a kamra is. Azóta élnek ott hárman.
Mindez még Zsófi születése előtt történt.
A nagyszülei háza, két házzal arrébb volt. Sokat kuporgattak, sokat éheztek a sok gyerek mellett. Még a nincsből is félre rak
tak, hogy azt a kis házat annak idején meg tudják venni.
Mennyit kellett azért nagyapjának áznia, fáznia, kubikolnia, és
nagymamájának idegen házaknál mosnia, sulykolnia, mángo
rolnia a mások levetett ruháit.
Cipelnie a mások szennyét...
Ma meg már felegyenesedni sem tud. Háta kétrét görnyedt.
Gyakran látni a szemükben égő keserű kérdést:
- Hát érdemes volt?
Zsófi még mindig ott kuporog a büdösben, a bereteszelt ajtó mögött és gondolkodik. A „jusson". Közelebbről: a lélek jus
sán... És az életről. A kisemmizésről... A rúgásokról...
Ül hallgatagon a melegben terjedő száraz bűzben, szája szé
lét rágja és gondolkodik. Sírjon? Mindig csak sírjon?
Nem! Azért sem! Majd ő megmutatja! Egyszer ő is nagy lesz...
Nem, nem vár addig! Nem hagyja magát eltaposni! Elhúzta a reteszt, felemelte a fejét, és egy másik Zsófi lépett ki a legyekkel bélelt fabódéból...