bemenekülve a tanyázás bensőséges világába, Zsófi a puha, me
leg sutban vagy a kemencepadkán ücsörögve hallgatja, gondol
kodik az öregek beszédén. Ezeken az estéken sok mindent meg
tud, olyat is, ami számára még érthetetlen.
Egy ilyen alkalom kapcsán tudta meg azt is, hogy kik a kulá- kok, és, hogy a kulákok nem is kulákok... és hogy:
A Gatyaszár utcában a pallótlan oldalban is lakik egy kulàk család. Zsófi nem is sejtette, hogy azok azok, hogy ez a különleges név illeti meg őket is. Ám amióta tudja, sajnálattal néz a házukra.
Eddig nem is látta rajtuk, hogy gazdagok. Igaz, szebb a por
tájuk, de ők is szegénynek tűntek, nem is igazán érti, miért kulá
kok? Talán csak azért, mert listán vannak. Kuláklistán. Amióta Zsófi ezt a tényt tudja, úgy tűnik neki, még a kutyájuk is szomo
rú. Már meg sem ugatja, még akkor sem, ha szokásból bosszan
tani akarja. Sajnálatra méltó jószág.
Amikor Zsófi elunja a kemencét, vagy a fantáziáját nagyon elkapják a szavak, közelebb húzódik, a nagyapja öreg térdeire telepszik. Jó ott ülni. Nagyapjához olyan erős szálak fűzik, ame
lyek széttéphetetlenül hálózzák be a lelkét. Úgy szereti, hogy ár
tatlan gyermek jobban már nem is tudna szeretni. Nagyapja egyébként sem akárki...
Kunivadék.
Apró, huncut szemei mosolygósán világlanak ki csontos, markáns, sziken pirított arcából. Szikár parasztfajta. Hosszú, fe
hér, pödrött, dús bajusza alatt állandó vendég a faragott pipája.
Akkor is ott tartja, ha már kialudt.
Nyakas kálvinista.
A falu is az volt, mára már vegyes. Pápisták is vannak, tele
pítettek.
A kálvinisták és a pápisták nem szeretik egymást. Sokan még azt sem mondják egymásnak, hogy:
- Szabadság - pedig erre a szíves köszöntésre az lenne az illő válasz, hogy:
- A kéne, meg egy kis eső! - Azt meg főleg nem, hogy:
- Na Isten megáldja! - Zsófi ezt sehogyan sem érti. Az ő ke
resztapja is pápista, mégis nagyon szeretetre méltó ember. Néha nehéz dolgokat megérteni, vagy meg sem lehet... miért tesznek emberek egymás között különbséget?
Pedig ami Zsófi számára érthetetlen, az érthető. Bármennyi
re is sajnálatos, emberi. Ősi. A gyökerekben ered, a hajtásokban él tovább, különbözőségeket bimbózik, és haragot, nem ritkán gyűlöletet virágzik...
Ezek a szapora virágok pedig nyíltak, nyíltak, folyamatosan bontogatták szirmaikat, megkeserítve az emberek saját, amúgy sem hosszú és vidám tiszavirág életüket ebben, az általában ma
gyaroknak kijutó goromba világban.
Ilyen szempontból a Zsófiék faluja sem dicsekedhetett e káros gizgazok gyomlálásának, irtásának történelmi megkezdésével.
A különbség úgy burjánzott a falu két része, Bodó és Zsobony között, úgy ellepte az emberek lelkét az ősidők óta fennálló gyűlölet egymás iránt, hogy az atyafiak - ahol csak tud
ták - megkeserítették egymás életét.
Zsófi nagyapjának a családja Zsobonyon lakott, nagymamá
jának családja pedig Bodón. Az udvarlás viszontagságai, s eze
ken belül a választott kedves megközelítése nem éppen rózsa
szín leányálomnak beillő történet. A hasonló elszántságú legé
nyek, mint a Zsófi nagyapja, bizony a testi épségüket is kockára tették, ha kitartóan ragaszkodtak a falu ellenkező oldalán felcse
peredett szerelmükhöz.
Zsófinak nagyapja körülményes udvarlásáról, keserves, megpróbáltatásokkal teletűzdelt életéről egy meghitt pillanat
ban keresztanyja tárt fel részleteket:
„Estínkínt bizony megkergettík szegíny nagyapádat a Bodón lakó legínyek! Nem tűrtík, hogy zsobonyi fijú járkáljon bodói lyány után! Ez megfordítva is igaz vót. Ha a nem közülük való legínyt sikerült megfogniuk, úgy elagyabugyálták, hogy szere- csíje vót, ha nem lett hótt.
A vót a szokás, hogy ha a legíny ment este a lyányho, vala
milyen tisztát mindig vitt magával. Nagyapád, eccer ippen bílest vitt egy tányírba, ünnepi keszkenőbe kötve, szípen megadva a módját. Lípeget, lípeget, közbe nagyon gondolkodik, hogyha odaír, mit is mongyík, mer tutta ű is, nem szívesen látták a bodói
szülők a zsobonyi szegíny legínyt. Úgy el vót merülve magába, hogy íszre se vett semmit. Eccer csak megelevenedik mellette a mily árok. Eli ugrottak a bodói markos legínyek! Vótak azok so
kan, oszt a setítbe meg még többnek láccottak. Úgy ráijesztettek szegíny nagyapádra, hogy akar milyen módosán is vót az a bíles csomagolva, elhajította, oszt elfutott. így vót.
Egyíbkint kemíny legíny vót nagyapád. Olyan szívós fajta.
Nem ijett ű senkitűi meg semmitűi se meg. Mosmán nem látni meg rajta. Kiszikkadt, összeesett. A sok kubiktúl. Na meg a töb- bitűl. A harmadába kapálástól, a tizedin aratástól, a csíplístűl: a sok ócsó napszámtól.
Bizony víkony vót a napszám, akarhova szegődött! A hit minden napján dógozott, oszt ha hítvígín otthun vót, vasárnapo
kon meg elment nyúlhajtani. Ezír is csak kilencven führt kapott egy napra. Kit kila só árát kapta csak szinte, mer abba az időbe egy kila só negyven führ vót, tíz deka kockacukor pedig tizen- nígy führ. A sót meg kellett venni, de kockacukrot nem igen lá
tunk mink, csak a botba.
A nyúlhajtás is tönkretette, mer esőbe, hóba, fagyba ű is min
dig ott vót a többi szegínnyel. Oszt még rendes lábravalójuk se vót. A nagyujjas is csak átázott, nem segített rajta a fót hátán fót, magába szíttá a vizet. Olyan vót a níha, hogy megállt bizony a saját formájától, ahogy levetkőzte a pitvarba. Anyám nem győzte hordani a csutkaszárat a kemencíbe, hogy apámat felmelegíccse.
Bizony sokat fagyoskottak a szegínyek, hogy az urak szóra
kozhassanak... Micsoda vadászatokat rendeztek azok! Csak úgy recsegett, ropogott a határ a sok puskától. Fogattkozott is nagy
apád, hogy ű bizony nem hajkurássza többet a nyulakat az urak puskája alá, de mígis elment. Mer muszáj vót. Nem vót mit en
ni. Úgy dörömbűlt az íhsíg a gyomrunkban, hogy sokszor mán kivülrűl is hallottuk.
Oszt ászt is hányszor megfogatta, hogy nem megy több kubikba, hogy nem fogja meg többet a tajicska szarvát, hogy nem dugja többet hámba a nyakát, mint az igáslú. Níha úgy ne
ki keseredett, hogy ászt monta: ezír kár az íletre megszületni...
Ám a szegíny embert taposta az ílet. Nem válogathatott. Ha hítták a banda emberei - mer első ember vót a bandába -, mígiscsak elment. Berakta a „betyárbútort" - bunda, lúpokróc,
bogrács, vastagítelnek valók, tarisznya - a tajicskába, belebújt a hámba, oszt elindult a többiekkel egy sorba.
Hiába, na! - szígyen a, ha üres otthun a kaska...
Oszt nagy vót a csalággya is. Sok vót a gyerek. Szám szerint nyóc: Juliska, Erzsíbet, Ferenc, Lajos, Eszter, Sándor, József, Im
re. Még sorolni is sok, nemhogy enni adni annyi szájnak. Az utolsó vót Imre, ű szegíny meghótt még kicsi gyerek korába, Fe
renc meg a második háborúba maratt. Ászt se tuggyuk, hun hótt meg. Szíp legíny vót bizony a... tán ű hasonlított legjobban nagyapádra. U formázta leghűsígesebben kívülrűl, belülrűl. Saj
nálta persze nagyon nagyapád, nem is tudott beletörődni egy
könnyen. De asztán ment minden tovább...
Bizony sokat dógozott nagyapád. De nagymamád is...
A büszke bodói családba született lyánynak - ű nem vót a - is el kellett járni módosabb házakho mosni, sulykolni, mángorol
ni. Nem kínyeztette ükét az ílet, így minket, gyerekeket se. Csak sült tökön meg máié kény íren nőttünk...
így van e!
A dologbúi mindig nehíz vót megílni. Rígen is nehíz vót, meg máma is nehíz. Csak máskípp az... "