utolsó cseppje is. Zsófit, hosszú-hosszú győzködés és ígérgetések után a nagymamája elengedte fürdeni. Volt ő már máskor is, hisz nagy újság a fürdő, de egyedül még nem. A fogadkozások, hogy nem feledkezik el magáról, és időben hazaér, hogy tud ő már magá
ra vigyázni, hogy, hogy, hogy... elégséges garandának bizonyultak.
Zsófi úszott a boldogságban. Lám, lám, milyen kevés, milyen csekélység elegendő a boldogság érzésének előcsalogatásához!
Örömében valóban madarat lehetett volna fogatni véle - mint ahogy a szájra kapott mondás a boldogság igen ritka pillanatait jó érzékkel ki is fejezi - , de ő mégsem azt tette, hanem az udvaron a porcsinos gyepre kikötött, bambán legelésző birkához futott. Azt ölelgette meg nagy-nagy jókedvében. Sebtében a csuhély szatyor
ba dobta a csatos bambisüvegbe töltött vizet, két karéj egymásra csapott zsíros kenyeret, és nemet intett a bégetve reklamáló birka felé, akiben az ölelgetés után feltámadt a játékos kedv.
- Majd máskor! - intett Zsófi még egyet. A kapuból még vissza
szólt, ismételten megígérte, mire nagyapja a mezőről hazaér, ő is otthon lesz.
A fürdő nincs igazán közel, ki kell lépnie ahhoz, hogy minél több időt tölthessen ott, ha már egyszer sikerült kikönyörögnie.
Tart a kegyetlen hőség. Az idő még mindig nem gondolta meg magát, a nap bőséggel osztja, szórja, ragyogtatja perzselő suga
rát. Hiába siet, becsülettel kapkodja lábait, mégis süti a járda kö
ve a meztelen talpát. Ám, ha fürdésről, pancsolásról van szó, ennyi kellemetlenség nem számít. Elviseli boldogan.
A Gatyafenékből már ki is ért, balra fordul, fut egy keveset.
Mint kísértet lebeg utána az óriás „csuhéj" szatyor. Máris a
„Rígi-karcagiút" fogyó köveit számlálja a talpai alatt. A nagy tá
volságok, a hosszú-hosszú gyaloglások miatt ez a módszer be
vált. Ha számolja a köveket, csak a másodikra lép, vagy a har
madikra, jobban halad. És az idő sem telik hiába.
A „Rígi-karcagiút" vége felé, a Szeghalomba igyekvő „vici
nálison" innen van a „strand". Egy nagy-nagy gyepes terület kö
zepén a földhányások közül kiemelkedő vastag cső alatt van a fürdő. Tavaly, ezerkilencszáz-ötvennyolc őszén fogtak a kút fú
rásához, és az idei évnek a tavaszán hatszázötvenkét méter mélységből negyvenhét fokos, jódos termálvizet hoztak fel. A most már magától is bugyogó víz sok minden bajra, nyavajára, pancsolásra jó, de főleg a reumára. Na és az agyonkapált dere
kakra. Megkönnyíti a mozgást.
Ilyen derék sok van a faluban. Reumás is sok akad, hiszen a falusi szegény, ha keresni akart egy keveset, látástól vakulásig dolgozott a földeken. Sok esetben kint is hált, hogy pitymallat- kor már ott folytathassa a dolgát, ahol előző este a sötét abbaha
gyatta véle. „Lúpokrócot terített a fődre, oszt ott hált". Ha nem a csupasz földön, hanem kunyhóban, szénán vagy szalmán, a nyirkos éjszaka akkor is kiszívta a csontjait. A jószágokkal fogla- latoskodók is a szabad ég alatt a földön háltak, csak a subájuk volt a fejük alja és egyben a takarójuk.
A kubikus sem hálhatott különbül. Mindig ott, ahová a kubik szólította. Hosszú kubikus múltja alatt Zsófi nagyapja is ritkán aludt ágyban. A „betyárbútor" között volt a pokróc és a nagyuj
jas. Egyikre ráfeküdt, másikkal betakarózott. Az eső elől is csak egy összeeszkábált, cölöpökön lógó nádfedél alá húzódhatott.
Hetekig dolgoztak így sokszor ötven-száz kilométer távolságra a családtól. Gyalog vonult a sok talicskás. Napokig vonszolták magukat és a talicskájukat. Szél, eső, nap, mikor mi szegődött kísérőjüknek. Átfáztak, átáztak a csontjaik. Bizony jól esett vol
na már akkor is a meleg víz!
A vályogházak földes padlója is ontja a nyirkot. Kellett már a népnek nagyon a fürdő, a csontjaikat megfiatalító meleg víz.
Nagy várakozás előzte meg a fúrás megkezdését. Örült a nép a saját fürdő hírének. Hajlítgatták ropogó csontjaikat - majd a fürdő meggyógyítja - mondogatták bizakodva. Már nem az Érszigetet emlegették, hogy: „majd ott a főd meggyógyíttya!"
(ott a temető) A remélt gyógyulás helyét jó pár utcával arrébb helyezték.
Azt eddig is tudták, hogy a természet bőven ellátta a környe
zetüket vízzel. Száz év előtti kútfúrásoknál is fordult elő „cso
da". Földgáz tört föl a vízzel. Amikor a vasútállomást - akkor használatos nevén az indóházat felépítették, a mozdonyok „ita
tásához" kutat is fúrtak. Olyan nagy mennyiségű gáz tört föl a
kifolyó víz mellett, hogy évekig azzal világították meg az állo
más csarnokát. És olyan bővizűnek bizonyult ez az artézi kút, hogy a föld alatt Zsolnai-porcelánból készült csőrendszerrel a református templom előtti térre vezették. Abban az időben ott volt a piac. Onnan hordták haza a falubeliek.
A falu és környéke vulkánikus terep.
Ha lejjebb fúrnak, ki tudja, mi jön föl a földből? Tán maga az ör
dög. .. - járt a szóbeszéd a gázos kutak körül. Több is volt ilyen az utcai közkutak között. Ilyen volt a „Cilikút" is. Ha elment mellette az ember, megfacsarta az orrát a gáz szaga. Ha meggyújtották, lángra lobbant. Égett a víz. De csak az állomási kutat hasznosítot
ták világításra is, a többi feltörő gáz elillant a levegőbe hosszú
hosszú éveken át. Ezek a kutak állandóan folytak, és soha nem fagytak be. Fagyos zimankóban gomolygó gőzük messzire ellát
szott. Különlegesen jó íze volt az artézi kutak vizének. A bab is ha
marabb főtt benne puhára, mint más közönséges vízben.
Most a negyvenhét fokos termálvízben nem a bab, hanem az emberek főnek. Még a nyári rekkenetben is gőzölög a forró víz.
Zuhog az emberek fájó derekára, vállaira. A feltörő víz környé
kén dagonya. Sár sár hátán. Csúszós gödrök, telve elfolyó forró vízzel. „Asszonyok, emberek", a falu kicsije-nagyja, ha a munka nem sürgeti, idejár. Alig lehet a cső alá férni, pedig Zsófi nagyon igyekszik, hogy végre újra érezhesse, hogy a szép tiszta, meleg víz a feje búbjától a lábujjáig simogatja. Ferde pillantások, foltos
ra barnult síkos testek tolják, lökik félre.
Az „emberek" egy szál klottgatyában meztelenkednek, áztat
ják a bütykeiket, tyúkszemeiket, derekukat, reumás tagjaikat.
Meg vannak győződve róla, ez a víz minden nyavajára jó. Csak a fiatalságot nem adja vissza. Isszák is, s visznek belőle az otthon maradottaknak. Hazaindulás előtt Zsófi is megtölti majd a bambisüveget.
Az asszonyok az uruktól elorzott gatyán kívül réklit vagy vállpántos inget viselnek fürdőzés közben. Feketéllik a sok ki- sebb-nagyobb méretű klottgatyáktól a földhányás, a gödrök és a cső környéke. Van ám szokatlan látvány! Az asszonyok csak úgy suttyomban, szinte szemlesütve méregetik a tapadó gatyákat. A férfiak, még az öregek is legeltetik szemüket, mint a jó pásztor a kiéhezett birkát, mert ilyet még tömegesen nemigen láttak. De ők is csak módjával. Mint akik tudják, hogy tilosban járnak.
Itt a háj, ott a báj, van látnivaló bőviben...
Hegyes bimbók böködik a réklik, ingek elejét. Az átnedvese
dett ruha úgy adja ki az alakot, mintha nem is volna. Pohos ha
sú, nehézkesen mozgó vörösre főtt árnyak fürdőződnek a forró vízben és a tűző napsütésben.
Egy öregasszony kissé távolabb a pancsoló tömegtől, az elfo
lyó forró vízben áztatja erektől kiduzzadt lábait. All. Néha külö
nös mozgás szakítja meg mozdulatlanságát. A dologhoz szokott, most pihenésre kényszerített két szikár keze az ég felé emelke
dik, mintha két csontos szárny verdesne. Eljut a feje magassá
gáig, ott megáll, egy pillanatig elidőzik, majd sután igazít nap
szítta fekete fejkendőjén...
Ám nem mindenki ilyen szerényen álldogál. Akad egy merész menyecske, aki nagy, öblös, rózsaszín fényes szatén melltartóban, hozzá fekete klott gatyában illeg-billeg a réklis öregasszonyok kö
zött, akik többségének a hőség ellenére is az elmaradhatatlan fe
kete fejkendő csomója díszeleg az álla alatt vagy a tokája felett. A tetemes, hurkákkal bőven megáldott menyecske boldogan kunco
gó dagonyázását sok, a látványra éhes szempár követi. Tudja.
Azért teszi-veszi magát. Nagyra növesztett idomain feszül a klott- gatya. Kicsi rá. Szűk és rövid, ami azt mutatja, hogy az ura sová
nyabb teremtés, mint ő. Egy közelében ácsorgó, keselyszőke, rá
gott bajszú, sűrű kis ember áhítattal nézi, szinte falja a feszülő klottgatyát és a rózsaszín szatént... Savó szemeiből kiolvasható:
- Ej, mi mindent meg adna érte, ha...!
A cső környékén Zsófi fülét körüldongják a közönséges falu
si durva szavak, a menyecskére tett célzó, trágár megjegyzések.
Vegyes a társaság. Eladósorban lévő „szíp, derík lyány" is akad bőven. Szélük, hosszuk egy, látszatra olyan egészséges mind, mint a potyka.
Nem úgy a kákabélű, kiszáradt vénlány, aki együgyű zavará
ban - talán, mert érzi, a cső környékén beszéd közben rádobált megjegyzéseket - a pocsolyában álldogálva úgy hat a fehér lá
bait nyalogató felkavart híg sárban, mint a hirtelen kinőtt pe
nészvirág.
Lesz mit megbeszélni a kapukban vasárnap! Mert hát itt is je
len van a falu szeme, szája. Sőt! Itt van igazán jelen. Még az öreg
asszonyok fityegő hája is ki lesz tárgyalva. A nagy, öblös, rózsa
szín szatén egészen biztosan. Kivétel nélkül minden kapuban.
Újdonság a fürdő. Lubickol a jó nép, hiába, még nincsen ké
szen, csak a vizet hozták a felszínre. Éppen veszkődnek egy me
dence kiásásával. Megszakítás nélkül folyik a munka a fürdőzők mellett. Egy nagy medence és egy kis medence épül. Szorgos er
refelé a nép. Aki tud, tesz egy-két kapavágást a közérdekében.
Most nem a kötelező közmunkatartozásukat igyekeznek leróni, mint jobbágy korukban. Nem szükséges senkit felszólítani, hogy álljon ki közmunkára, a nép szívesen teszi. Augusztus húszadi
kára tervezik a hivatalos megnyitót.
Ahogy napról napra alakul a fürdő, úgy kreálódik hozzá a fürdőruhadivat is. Ma még a klottgatya a módi és a szatén mell
tartó, holnap más. A kisebb gyerekek többsége viszont csak úgy van, ahogy az Isten megteremtette.
Zsófin nem az egyenklott virít. Nagymamája varrta a fürdő
nadrágját régi, rózsás kartonból. Elöl-hátul egy-egy háromszög, alul összevarrva, és két oldalt megkötve. Fecskeforma, csak egy csöppet buggyosabb, szellősebb - és látszik a kopott anyagon nagymamája kezének szorgos öltögetése. A régi, vásott alsó
szoknyájából készítette. De kit érdekel ez? Senkit. Zsófit meg főleg nem. Otthon is ebben játszik, ebben is jött. Hazafelé menet megszárad útközben. Addig is, míg vizes, hűti.
De még esze ágában sincs hazamenni. Soha ilyen jól még nem érezte magát pocsolyában, mint itt és most. Jóformán csak a szeme fehérje világít ki a sárból. A szomszédék mindig sárban fetrengő disznaja is elcsodálkozna, ha most látná. Kitűnő a han
gulat. Egymást kenegetik a gödrökben a gyerekek, s amikor már több sár nem fér rájuk, sikongatva ugrálnak a cső alá. Természe
tesen az öregek szidalmazása, fenyegetése közepette, amely mit sem ér. Lepereg róluk hamar, mint a sár, mint a víz.
így harcolják ki maguknak a helyet. Szitkozódva menekül
nek odébb a klottgatyák, a házi „fecskék" és a fröcsögő sár elől.
És csurog, csurog a jó meleg, tiszta víz Zsófira... amely senki másra nem csurgott még, csak őrá. Végig folyik napáldotta bar
na testén, végigsimogatja a bőrét, megpihen a hajlatokban és to
vacsobban a lábánál...
Ha felnéz, fölötte mosolyog a vakítóan kék ég...
Hát akarhat valaki ennél többet és szebbet még?