amikor a szekérutakra a múlt mocsárvilága vet árnyékot olyannyira, hogy a ló még a saját testét is csak nagy erőfeszíté
sek árán képes tovább vonszolni, nemhogy négy, agyig a képlé
keny feketén ragyogó sárba süppedt kereket, amikor cuppog a rét a létől, és az igazak-álmát alusszák a szántóföldek, akkor jön el a paszulyfejtés, a csicseri és egyébb borsófajták fejtésének az ideje. És a tengeri morzsolásáé.
Gurulnak a fényes, sárga tengeri szemek, mint arany kavi
csok, és közben megelevenednek a régebbnél-régebbi történetek a mesélőkedvű öregek tiszteletet parancsoló évei mögül.
Ilyentájt az alkalomhoz illően tekergőzik a pipafüst is az ala
csonyan húzódó, szútól sercegő gerendák alatt, sejtelmes világ
ba burkolva a gondoktól megtört arcokat és a petróleumlámpa gyenge fényében meg-megcsillanó tekinteteket.
A tekintetek szelídek és alázatosak.
Az alkalom varázsának engedve még szidni is elfelejtik a nyakukon ülő zsarnokot, aki vagy ez vagy az, de állandó.
Még szegénységüket is feledik, amit egyébként máskor a nél
külözés ilyen-olyan formája igen gyakran eszükbe juttat. Tudja mind jól: „Aki korpán kezd, az korpán végez." Nem is nagyon vár egyebet. Mégis...
Ilyenkor bíborba fordul a lelkűk és kivirágzik. Színesebbnél színesebb történeteket terem. Olyanná válik az apró, földes szo
ba, mint a tarka rét. A múlt és a jelen lehelete párázik a levegő
ben, szagokkal és ízekkel keveredve - visszanézőn, jókedvűen.
A magasztos alkalomhoz illően Zsófi lelke, szíve is ünnep
lőbe öltözködik.
A jelen világa egészen elmosódik valahol a háttérben. Megíz
lelheti az ősök pillanatait, átélheti rebbenéseiket. Olyan tájakon járhat és olyan korokba pillanthat, amelyek már rég eltűntek a létezés hepehupás világából. Szellemét kitárva szomjasan issza a szavakat, szedi, kapkodja, egybegyűjti, amelyek körülötte téko- zolva szétszóródnak.
Kint zörög, nyöszörög a szél - tegye csak - bent a szobában az ízíkkel megrakott kemence meleg barátságában most senki
sem törődik őkelme fenyegetőző sóhajtásaival. Bebocsájtást meg főleg nem nyer. Már együtt a társaság.
Az egybegyűltek közül nem hiányozhat Janó bácsi sem. Aki nagyon öreg, még Zsófi nagyapjától is öregebb, pedig Zsófi nagy
apja is réges-rég, még ezernyolcszáznyolcvanhatban született.
A vaj lelkű, nagy szívű Janó bácsi, aki a hajlott háta alatt sok
sok mesét, a feledéstől megmentett történetet cipel. Keze már lassan jár, a tengeriszemek is alig-alig peregnek az elé rakott szakajtókosárba, ám ízes történeteivel - hiába hallották már a jelenlévők - elkápráztat mindenkit.
Természetesen Zsófit is...
Aki már szinte érzi, látja a kikívánkozó történet árnyékát...
De meg kell még várnia, míg Janó bácsi előbb kiveszi, majd visszateszi szájába a szortyogó, fortyogó pipáját, kétfelé sodo- rintja az amúgy is rendben lévő, hófehérbe öltözött bajuszát, és valóban elkezdi:
- A Móka... A vót csak a jó! Híj, de sokat játszódtunk ott! Ott fenn a Bodónál, ott, ahun máma a Honvíd meg a többi - a fene se tudja az újabban kipingált kacifántos nevüket - ucca sorjázik.
Akkor annak a rísznek a vót a neve, hogy Móka. Nagy, nagy bo
zótos, káka, nád, gyíkiny meg az Isten tuggya még milyen gaz
zal benűtt rísz vót a. Annak a közepín vót egy tó. Olyan nagyob
bacska tó vót a...
- A még a nagy tűz elűtt vót, minek elűtte leígett az égisz Bodó - kotyogott közbe Boris néni - ótán mán nem vót tó. De azír a nádas, bozót, gizgaz sokáig megvót. Emlíkszek, mink is jártunk oda. Káka, gyíkíny, mekvót a sokáig. Ott szettík a cigá
nyok a szatyornak való gyíkínyt.
- No, élig a hozzá - vette át ismét a szót Janó bácsi - , hogy de sok fattyú elkerülte ott az oskolát! A Picula mellett is vót gyalog
bejáró. A is a Mókára vitt. Vót ott asztán mindenféle-fajta gye
rek. A bakót lekanyarítottuk a nyakunkból, ledobtuk eccsomó- ba. Vót ott bürök, páréi, annyi vót ott a gaz, mek oly nagyra nűtte ki magát, hogy ki se nemigen láccottung belüle. Osztán kezdődött a Mókán a móka. Úgy elbúttunk, hoccsak akko tuttuk mekfognyi egymást, ha magunk is akartuk. Mekíhesztüng? Élű a bakót! Válogatta ki-ki a magájét. Görhemálé, tengeris kenyír, mikó mi vót. Estefelí osztán megin elűkerűtt a bakó. Ki-ki panyó- kára a vállára hajította, kilestük, hazaeresztettík-e mán a többi
fijút az oskolábúl, osztán mink is hazaszállingóztunk, mintha mink is oskolábúl jöttünk vóna.
Hej, hej, de rígen vót a mán, feltűtöttík mán a helyit ríg. Kár vót a!
- Meg az is, hogy mellí jártak kentek az iskolának - szólalt meg Kalári néni, aki már a századforduló után született pár év
vel, és olyan terebélyes asszonyság, hogyha ül, két széken ül egyszerre, vagy a kanapén, mint most is, ahol egyedül is bőven elfér. - Hászen pedig nem vót könnyű a gatyásparasztnak vacokrúl iskoláztatni! Tuggya ászt kend is, - oszt raggatt vóna kentekre, híres legínyekre valami a jó szókból is, nem úgy, mint ott a Mókán. Ott csak a kosz raggatt meg a bogáncs!
- Nem írted te észt mán Kalári! Körmönfont az oskola a ma
ga betűvetísível. Ezeddiglen a parasztnak, cselídnek, napszá
mosnak, mindenfíle fajta szóganípnek élig vót, ha a csillagokból meg az időjárásbúi tudott olvasni. Oszt a vót a línyeg, hogy a jó
szágot megtutta számúlni, mer azok igen gyakorisággal elbitan- goltak. - Legyintett az öreg Bálint bácsi, védelmébe véve Janó komáját, aki kajla szárú pipáját tömögette éppen a sallangos kostökzacskóból kapadohánnyal, s jóváhagyóan hümmögött a szöszmötölős művelet közben. Amikor elkészült a pipája, még kezében megforgatta párszor, jobbról-balról alaposan szemügy
re vette, ez nála azt jelentette: gondolkodik.
Meg is szólalt hamarosan:
- A Gebei Mihály, az öreg komám, a mán igen... A szípen tutta cifrázni a beszídit. Híj, de sok törtínetet tudott a! Oszt ter
jesztette is. Úgy ám! Hogy milyen jól tette! Én is tudok tűle egyet-mást. Ott vót píldának a Szíp lyány halma. A is ippen a Bodón vót.
- Akkor, mikor még Bodó nem Bodó vót. - szólt bele Boris néni nevetve. Apró, ravasz szemei mutatták, hogy szinte már já
tékosan kötekedik az öreggel.
- Vót, vagy nem vót, mindegy a mán Boris, de a törtínet a igaz vót! Meg az is, hogy még a ezerhítszázas ívekbe a falunak hit pusztája vót. Úgy bia! A hitnek a egyike vót a Kis Asszony puszta. Azon emelkedett egy nagy halom, e vót a Szíp lyány hal
ma. A másik halom a Biczó halom, - mer kettű vót nagy, oszt még sok kicsi. A Biczó halom itt van a központba, pince van alatta. A még mindig megvan, de rígen a is nagyobb vót, meg
hosszabb is, az ódalába vermek vótak ásva. Nagyon rígen azon vót az uradalmi csapszík. Még a pincébe is kocsma vót egy időbe. Úgy ám!
Na élig a hozzá, hogy ottan a Kis Asszony pusztán, még a kálvinista idő előtt vót egy kápolna. Abba a időbe odaeshetett a mái hatodik uccán a Olá Józsi-fíle udvarra. Na osztán - hogy úgy monggyam - még a rígebbi ánti világba legelő vót körülöt
te. A halom alá jártak a bodóji fijatalok jáccódni. Vasárnaponkint mán a dílutáni időbe gyűltek, oszt amikor mán kezdett jókedvük kerekedni futták a dudát, oszt táncótak, ösmerkedtek, szertőt választottak, hancuroztak, kötekettek.
Eccer egy nagy verekedís vót egy szíp lyány mijatt a mu- laccságba. Hászen vót a többször is, igen nagy gyakorisággal előkerültek a fínyesre subickolt csizmaszárbúl a haragos ílű kisek, mer hát igen vírmesek vótak abba az időbe is a legínyek, de ilyen vírre menő még sose. Úgy meglöttyent a kakaskodó legínyekbe az indulat, hogy hogy nem, de meg is öltik a lyányt.
Hogy víletlen vót-e vagy kíszakarva, ászt mán nem tuggya meg senkise.
Ezóta hitta a níp úgy, hogy Szíp lyány halma. Verset is kötöt
tek rúla, valahogy ilyen formátumba:
„Ne menny a szíplyány halmára, A víkságnak naty az ára.
Jányok, jányok vigyázzatok, Mer elmeccik a nyakatok!"
Gebei Mihály túl hallották többen észt a verset. Jó van a, legalább megmaratt, ránk maratt. De, hogy az a szíp lyány ki vót, ászt senki nem tuggya mán. Kár a, kár, de bizton szíp lyány lehetett, ha mán ilyen csúnyán összeakaszkottak írté. Az a szóbeszíd is járta, hogy egy legíny a meghótt lyány után veszí
tette az eszit...
Meglehet, hogy úgy vót. Messzi van mán az a vót...
A történet után hallgatásba burkolózott a csönd, a gondolko
dás, átgondolás csöndje. Csak a pergő tengeriszemek halk po
tyogásai neszezték, amikor megtértek a kosarakba. Időnként be
lehasított az álló levegőbe egy-egy eldobott, lemorzsolt csutka, amelyek egy csomóba verődve, foghíjas, lekopaszított, hússzínű testükkel mint aggastyánok sorvadásos ínyei néztek vissza a szorgoskodó társaságra.
Az apró ablaküvegen túl mozdulatlanul lapul a sötét. Ezen a vidéken, főleg ilyen késői hónapokban korán rátelepszik a há
zakra. Zsófi a sut előtt a padkán a lehullajtott, lemorzsolt marad
ványokból házat épít a csutkababáinak. Nagy óvatossággal, le
heletfinom mozdulatokkal, hogy össze ne dőljön, ellenkező irányba egymásra rakosgatja. Ügyes kezei nyomán perceken be
lül mutatós csutkaház kerekedik a kemence mellett a padkasa
rokban. Még nem álmos. Türelmesen várja, hogy mi lesz a következő történet, amely kibújik Janó bácsi mindig tele putto
nyából. Addig játszik és gondolatban sorra veszi, hogy a tenge
ri milyen nagyon hasznos adománya Istennek.
Zsenge korában csövestől megfőzve a világon a létező legjobb csemege. Belőle készül a szegény ember kenyere, a málékenyér. A puliszka: édesen, sósán. Csutkája, szára jó tűzrevalónak, sőt, még a gyökere, a töve is meleget ad. Szárából jól lakik a tehén, és belőle kel életre a kedves csutkababa, a szegény gyerekek bábja, ami lehet aranyló szőke vagy bársonyosan barna, attól függően, hogy milyen színű a tengericső csuhájára boruló haja. A csuhéjból pedig varázs
ló kezek szakajtókosarakat, szatyrokat, lábtörlőket formáznak.
Lám, semmi nem vész kárba.
A telő idő sem...
Zsófi nagyapja megelégelve az álmosító csönd hallgatását - mert kár lenne parlagon hagyni a megkezdett kedvet - újabb történet csíraképes magját vetette el a múltnak:
- Emlíkszik-e arra a törtínetre kend, Janó komám, amikor a gőzös ördög kípíbe jött be a kössígbe? Apám akkor vót olyan formájú kislegínyke, hogy mán futni tudott, de még igen gyako
risággal felbukott a saját lábába. Ott vót ű is, az annya kézit szo
rongatta, amiglen tutta. De hogy is vót a? Emlíkszik?
- Mán hogyne! - kapott a szón Janó bácsi gyors mozdulattal megpödörve a bajuszát - mán hogyne, a lehetett csak a muri!
- Az úgy vót - jól monggya kend, Ferenc komám, valamikor apánk gyereksíge idejibe - ezernyócszázötvenhatban a tíl kezdűdött mán, amikor a kössígi bíró, aki tisztessíges szűcsmes
ter vót, amúgy meg tótfajta, kidoboltatta, hogy az elsű gűzmasí- na melyik, melyen nap ír a falu alá. Aki akarja, megnízheti közelebbrűl is. Ha kíváncsiság furdalja az ódalát, hogy milyen is hát az a gűzös, azon a napon írjen oda a falu alá. Ászt ott meg- állíccsák, hogy a níp lássa ílűbe.
Sínek még csak szigetkút tájáig vótak, tovább nem tudott vóna szaladni, úgyhogy a níp ment a helyibe. Mikorára a masi
na megírkezett, annyi vót ottan a níp, odavonult a falubúi apra- ja-naggya. Kíváncsi vót ott mindenki. Hát hogyne, mit se láttak azok annak elűtte! Még a sínek melletti kubikgödrök szilé is tele vót emberrel, asszonnyal, fattyakkal. Ünneplűsen cicomázva vót ott a jó níp. Akinek vót, mind magukra vettík a hosszú, fehír szűrüket.
Oszt soknak vót! A legínyeknek azír, mer majd házasodnak, az embereknek azír, mer mán házasottak. Mer rígen nem úgy vót a, mint máma! Szűr níkül nem házasodhatott, de még lyány- ho se járhatott, ha komoly vót a szándíka! Mer a úgy vót, hogy a legíny, ha a lyányéknál tőtötte az estit, oszt miko mán elment, ott háttá a szűrít. Másnapra megtutta a választ. Ha a szűrít nem lát
ta kívül a házon, akkor gondulkodhatott a házasodásrúl, ha pe
diglen kívül taláta, mán semmi keresnivalója nem vót ott to
vábbra. Akinek szűre nem vót, annak lyány se nagyon jutott.
Hiába, na. Meg kellett ászt venni. Pedig derága vót ám a leg- ócsóbb szűr is! Sok napszámot felemísztett az ára!
Élig a hozzá, hogy olyan vót a környík, olyan fehír a sok szűrtűi, mintha mán hó lett vóna. Eccer osztán meglátta mán a níp a nagy füstöt Karcag felül...
Osztán csak úgy megkírdem, tuggyák-e kentek, hogy hítták Karcagot annak előtte?
- Ászt csak nem montták néki, hogy gyér ide! - nevetett fel saját bölcsességén Boris néni - No, ha nem úgy, monggya kend, hogy?
- Kardszag. - próbálta érthetően hangsúlyozni Janó bácsi.
- Oszt mifíle írtelme van annak? Hát, hiszen nincsen a kard
nak szaga! - húzta összébb szemeit még apróbbra Boris néni.
- Hászen - igazított pipáján Janó bácsi - én se tudom asztat, de más se, de úgy hítták, nem máskípp. Még aznapon is, miko a vaspályát kijelöltík. Hászen ászt se okoskották még ki, hogy a Ladány hunnít jött. Tán a mocsárbúi, a vizes szóbúi, vagy más valami pocsolyábúl, vagy az is lehet, hogy a besenyők hatták itt, a jó fene se tuggya. Az eleje, a Püspök a tiszta, mer az a nagyvá
radi püspöksígtűl ered, mer hát na, hogy is monggyam csak, hogy ne sírcsem meg ott a magosban szíkelűket... - krákogott Janó bácsi sokat sejtetően, s folytatta:
- Űk is vótak itt szegíny fejünkre az urak...
- Jó van a mán, na. Elmúlt, mindegy a mán, hogy mint vót. Itt van, oszt níkünk jutott... - mondta az öreg, a végét már egyre halványabban, mert köhögés görcsölte a torkát. Mikor az összes félreszívott kapadohányt felköhögte, folytatta:
- No, élig a hozzá, hogy dübörgött a masina, okátta a füstöt, oszt gyütt, gyütt közelibb a nípekhe. Gúvadva bámúták, a meg csak gyütt magától. Nem húszta ászt se lú, se ökör, de még háta mögül se lűkte ászt senki. Mire fütyült, oszt megállt, a sok bámíszkodó bion egyre-másra szíthúzódott a tőtístűl! A hosszú szűrükbe bútt a bátorságuk, még az embereknek is! Hát hogyne, nem láttak azok még barmokon kívül semmit se nagyon. Hun láttak vóna?
Csak akkor mertek közelébb menni, miko a masinyista leszál
lóit, oszt integetett. Nímet vót a masinyista, de szót írtett a nípekkel. Választott egy bátor legínyt, oszt kannával az indóháztúl vizet hozatott. Az hozott is vagy tízzel, oszt a masina ászt mind el
nyelte, meg se kottyant néki. Elnyelte a még ászt a rengeteg szenet is, amit a masinyista beléje hányt. A nípek osztán láttak csudát! Tü
zet a masina gyomrába! Meghátrált a níp megint csak, de vót egy- kít bátor amék kivürűl még meg is tapogatta. Osztán a suttyó legínykík meg olybá bátorkottak, hogy még a rakományra is fel
felmásztak. Sín vót a rakomány a folytatásnak az indóház feli.
A masinyista közbe meg mán mutogatott: - hogy e, meg a, meg ama... Főkínt a bírót írdekelte vóna nagyon a dolog, de hát csak nem írtette meg a csudát, - hogy megy a magától? Hászen szűcs vót a... csak tovább csudálkozott:
- Se lú, se bivaly, se ökör... oszt megyen...
- Mer az ördög húzza! A van benne! A hát! Hát, hogy? - nem láttya főbíró uram ászt a nagy tüzet benne? Az ördög il a tűzzel!
Más ki bírná elhúzni azt a fene sok vasat... hö? - Kiábált fogatlan, behorpatt szájával egy inneplő keszkenőbe bugyolált satrafa.
Oszt ótán mán hiába valóan mutogatta a masinyista kízzel- lábbal, hogy az hogyan vóna. Mutogatott a gűzös kit ódalára, hogy abba vóna, ami hajcsa: az erő, de a bíró mán még annyira se írtette, meg senki se, mint annak elűtte. Valaki a bámíszkodók közül elkijábálta magát, hogy:
- Abba van az ördög! - Erre osztán a fílűsök visszahúzózkot- tak még jobban a gödrök ódalába, de vóttak, akik a saját gondo- lattyukba estek:
- Hogy hát, ha tizenkít bivalynál erűsebb az erű, akkor hogy fír meg olyan kicsi helyen? Meg szeretník látni.
A masinyista osztán mán nem mutogatott, hanem montta, hogy nem nyittya ki, mer elszalad, osztán, ha elszabadul, mán nem lehet megfognyi, oszt visszadugnyi, oszt akkor ű vile mi lesz, hogy megyen vissza?
Hú! - kiábálták mán a nípek. - Ki ne eressze! - oszt fii lábuk mán szallatt vóna!
A következükbe, hogy a masinyista megmutassa az erő gonosságát, kisípoltatta a gűzt a masinya tüdejibűl...
Na, erre osztán a níp megfutott ám! - Jaj, az ördög! Gyün az ördög! - kiábálták. Egy ember kit feli szalatt vóna, ha tudott vóna! De nem tudott ám! Mer olyan sűrűn vótak, hogy nem vót hely, huvá. Kiábálták, vót aki mán az ördögöt is látta... Fűtek ám! Úgy megvadították egymást, hogy jobban se kellett!
Szakattak a szíp, inneplű szűrök, ragatt az ajjuk a sárba, egymás sarkára hágtak, rángatták lefelí egymást a lábukról. Vót nagy hengergőzís, rikótoztak hegyin-hátán segiccsígír! Aki meg jó elül futott, a meg vitte a hírt szerte:
- Itt az ördög! Gyün az ördög! Menekűjjenek! Mán birkóznak vile, de nem tuggyák lefognyi!
Vót ám ijeccsig! Vót, akit szűrre fektetve vittek haza. Oszt ászt is beszíltík, vót menyecske, aki a tőtís ódalába ijeccsígibe meg is szült! Hogy igaz vót-e ez, ászt én nem tudom, nem maratt fenn a menyecske neve.
Élig a hozzá, hogy miko mán jól letaposták egymást, oszt ördög mégse vót, eszükhö tírtek, oszt szígyeltík magukat becsülettel, hogy annyira össze- meg szítpocsíkolták egymást. Mindenki a másikat okolta azír, hogy felbuktatta, sarkába taposott. Hány meg hány sza
kait gúnya csúfította a gazdáját... vót aki víresre sebzűdött.
De nem csak a gűzöst szitták, hanem még ászt is, aki kitanálta!
- Hát kend osztán tud mesílni! Hallottam mán én is mástúl, de ilyen szípen még senkitűi se! Mosmán osztán gyúccson kend, me elalutt a pipája. Meg osztán el is rakhattyuk mán magunkat is hónapra. Mingyá kukoríkol a kokas, oszt ítetni kell a jószágo
kat. Ahun ni! A kislyány is mán igencsak gunnyaszkodik, de úgy látom, Eszter, hogy nem alszik el a nagyannya níkül - mondta egy szuszra, már indulásra készen Boris néni.
Eszter a Zsófi nagymamája, és Zsófi valóban nem szívesen al
szik el nélküle. Főleg nem, amikor ilyen történetek bújnak elő a múlt hóna alól és a drága, öreg Janó bácsi mesélő kedvéből...
De...
Amíg a gőzös „ördög kípíbe" bezötykölődött a községbe, ke
serves pár év telt el.
A vaspálya építését közvetlen az ezernyolcszáznegyvennyol
cas szabadságharc leverése után hagyta jóvá az osztrák kor
mány, ám az előkészítő munkák ezernyolcszázötvenegyben kezdődtek meg. A földmunkákhoz azonban csak ezernyolcszáz
ötvenkettő szeptemberében fogtak. Ekkor emberfeletti munka vette kezdetét. Nem kis vállalkozásnak bizonyult megszelídíteni az évezredes mocsárvilágot.
Azt a világot, ahol még nem rég, az elmúlt századok során ví
zi világ uralkodott. Az ott élők csónakokkal közlekedtek, hajó
val, ahogy sárréti nyelven hívták. Nagy találmány volt ez a hajó, mert több fontos funkciónak felelt meg. Mint fő közlekedési esz
köz a vizen úszott, és mivel fából fűrészelt kerekekkel is el volt látva - úgy is hívták: kerekes hajó - , szárazra, azaz földhátra ér
kezve lovat fogtak elé, így görgött a száraz, poros utakon, és csú
szott, ha sár került a kerekei alá.
Még a nem is olyan régi időkben Karcagot leghamarább csó
nakkal érhették el. A faluban a sorompónál, - ami még a nagy kolerajárvány idejéből maradt - a mai Hunyadi utcánál szálltak be, és Karcagon az utolsó háznál szálltak ki.
Az egy-egy, vízből kiemelkedett föld hátára: szigetre, mint a fecskék, sárból, sárhoz ragasztott kunyhóikban élő emberek jól ismerték ezt a vad, mocsaras, lápos, nádat, gyékényt, vízimada
rakat, halak több fajtáját is termő vidéket. Ez adott otthont, élel
met, búvóhelyet, biztonságot. A legvadabb időkben is megélt itt a nép. A környék adottságainak köszönhetően sohasem tudta igazán iga alá hajtani az ellenség, csak mindig kerülgette. A szi
geteken lakók és az ellenség elől máshonnan oda menekült em
berek éles kaszákkal „hányták" meg a lápot, s aki nem ismerte a járást a kaszák között, könyörtelenül elveszett. Elnyelte a láp, vagy éles kasza végzett vele. A törökök sem merészkedtek a kiemelkedő szigetecskékig. S hiába voltak minden hájjal meg
kentek előcsalogató trükkjeik is hatástalannak bizonyultak. Pe
dig igen-igen igyekeztek, ám előbb vagy utóbb, de feladták, ők sem kívánkoztak vendégségbe az öreg ördöghöz, Nemeréhez a láp feneketlen dágványába.
Nem is nézte jó szemmel a nép a mocsár lecsapolását, a kör
Nem is nézte jó szemmel a nép a mocsár lecsapolását, a kör