szaporítva beállt a sorba. A bolt még nincs nyitva. Ráérősen vá
rakoznak, főleg tarka kendős asszonyok. Hogy a korai álmossá
got végképp száműzzék a tenyerükből vagy szájukból meg- löttyintett szemükről, „beszílgetnek". Először csak úgy, a hajnal hasadásának kijáró hamvas csöndességgel, majd az idő melege
désével egyre hevültebben. Egy tejes képű, dús, vörös szep- lőkkel behabart asszonyságot próbálnak meg éppen kitúrni a sa
ját vélt igazából. Hiába. A pulykatojás-asszonyság a jól értesül
tek fölényes tudatával, kaján, ördögi vigyorgásával kitart állítá
sa mellett. - Hát az pedig úgy vót, hogy... - folyik a beszéd fo
lyamatosan, mindenféle rémséget, rondaságot összehordva, ki
ki a maga verzióját trágár szavakkal bőven nyakon öntözve pró
bál túltenni a másikon. Kényük-kedvük szerint „tóggyák- fódgyák" a történetet, ami a jelen pillanatban aktuális lázban tartja az állandóan pletykaéhes falu hőfokát.
A tejes képű asszonyság letorkolt, sértődött szelídségét ki
használó pillanatnyi csendben egy nehézkesen álldogáló, vörös, húsos arcú, ritkán szóló férfi - aki általában azt tartja a locsogó asszonynépről, hogy a szájuk akkor mond többet, ha csukva van, - a maga halk modorában a pipája mögül rájuk pöfögött:
- Ne rázzák mán feszt azt az átkozott pletyka kolompját! Hát nincsen magukba egy fikarcnyi jó írzís? Meghótt az a szeren- csítlen lyány, a nem élig?
Erre a bátor közbeszólásra egy-egy öregasszonyban is meg- löttyent az indulat, de visszafogták a kikívánkozó szavakat. Ne
héz vitába szállni a pulykatojással. Meg aztán nincs is értelme. Ő az egyik „falu szája", jó lesz véle vigyázni. Majd még őket is hír
be hozza így, vagy úgy...
Ne szólj szám, nem fáj fejem... hát hallgattak.
Egy szelíd fiatalasszony, alig húsz, de inkább tizenéves, göm- bölyödő hasán pihenteti kezeit. Más, békésebb körülmények kö
zött meleg, barna szemei villogva siklanak végig a pulykatojá
son. Nem szól. - Nem jó ujjat húzni...
Hirtelen szakadt vége az érzéketlen szavak dobálásának. Ki
nyitott a bolt. Kezdetét vette a „másik örök emberi", a lökdösődés.
Megindult a jó nép, mint a kiéhezett jószág a vályúra. Zsófi is oda- furakodott, ahol rést érzett. Különben eltaposták volna. Élesztőért megy a harc. Minden előzményt, nézeteltérést feledve egy ember
ként megszázszorozott erő feszül a rozoga pultra.
Létszükséglet a kenyér, és élesztő nélkül nem lehet dagasztani.
Ritkán lehet kapni. Feketén sem lehet beszerezni ezután... a lány is azért halt meg. O szerezte be a falu egy részének „feke
tén" az élesztőt valamelyik közeli faluból vagy városból. Zsófi édesanyja is tőle vette még az elmúlt hetekben.
Hogy hogy történt a halála, megy a rosszindulatú találgatás.
Amit biztosan lehet tudni, hogy egy ilyen élesztőbeszerző útján - talán Karcag határában - egy orosz katonai autó ütötte el. Azt beszélik, nem baleset volt... direkt ment keresztül rajta az autó, mert nem engedelmeskedett a katonáknak...
Csak rá akartak ijeszteni... Durvábbra sikerült, mint gondolták.
A „jólértesültek", mint a behabart képű pulykatojás is, épp az ellenkezőjét állítják: engedelmeskedett, azért tudott élesztőt sze
rezni. Azt is beszélik, hogy egy tank ment keresztül rajta. Senki nem látta az esetet, akik elütötték, azok pedig... Menyasszonyi ruhában temették el - úgy mondták - , mert már ki volt tűzve az esküvője napja.
Zsófi lelkét is felkavarta az eset. Ám hiába már minden be
széd, akárhogy is volt, megy tovább az élet. Mennie kell. Igaza van annak a kövér bácsinak - jegyezte meg Zsófi magában - , egyes asszonyok jobban tennék, ha befognák a szájukat. Azok pletykálkodnak, még a jóindulatból is rosszat forgácsolnak, akiknek jól megy, mert...
Nagyon ráérnek.
Szerencsére van élesztő. Jutott Zsófinak is.
Hazafelé menet gondolkodva lépi a köveket. Nem érti a fel
nőtteket. Valami eltört, valami elromlott bennük. Elkommuni- zálták - vagy hogy mondják - őket is. Irigyek, hazudnak, csal
nak. Butább megnyilvánulásaik vannak, mint a gyerekeknek. És csúnyán beszélnek. Hogy hogy, Zsófi le sem meri írni, nemhogy még kimondaná. Számolni sem lehetne, hogy hányszor szólítják meg trágár kifejezésekkel ott fenn az égben lévő szegény szente
ket. És milyen változatosan kicifrázva! Már-már azt lehetne hin
ni, hogy versengenek egymással, mint a karikás ostor csapkodá
sával, hogy kinek csattanósabb a káromkodása.
Szerencsére, az ő családjában nem röpködnek a durva sza
vak. Édesanyjuk szelídségével tartja össze kicsi nyáját. Habár mostanában náluk is beállt némi változás... A szürke egyenruha néha sötét árnyékot vet a békéjükre. Rontja az összhangot. Zsófi nem szívesen látja - nem tehet egyebet - el kell viselnie. Ám édesanyja hiába is kéri, a tiszteletet nem tudja, képtelen megad
ni néki. Inkább kitér az útjából, kerüli. Oka van rá... A nővére vi
szont nyíltan kimutatja ellenszenvét. Megteheti. Lázonghat is.
Már nagylány. Tizenhárom éves. Ő még, csak kilenc. Nagy kü
lönbség!
Zsófi gyorsított a léptein. A hepehupás járda kövei a felvert por szürkeségébe burkolózva messze maradtak mögötte. Az ut
cájukba beérve a „pallótlan" oldalt választotta. Most ott a hűvös.
Vakít az augusztusi kék ég, úgy szikrázik a nap, mintha ott fönn, abban az óriási sárgán csillogó katlanban millió kovács millió patkót izzítana. Pedig még csak kora délelőtt van.
És ebben a hőségben a bátyja már a földeket járja. A tarlót, a kukoricaföldet vagy a répaföldet. Talán már el is fáradt... Dolgo
zik. Kannában hordja a vizet a csapatokban kapáló, egyelő, ku
koricát címerező gazdasági dolgozók után.
Ha valamelyik munkás megszomjazik, kurjant egy nagyot, és a vízhordónak ugrania kell. A kannafedőből itat meg mindenkit.
Egymás után sorban. Nagy meleg lesz ma is, máris az van. Jaj a vízhordónak! Nagy távolságra vannak a kutak a földeken! Kilo
métereket kell gyalogolnia odáig és vissza naponta többször. És árkon-bokron, rögös szántásokon keresztül cipelni a teli alumí
niumkannát... azt mondja, bírja. Ősszel lesz tizenkét éves. Jó az a kis kereset, tudja azt Zsófi is, hogy elfér, de mégis... Az egyen
ruha intézte el, hogy nyáron dolgozhasson. Protekció kell min
denhez, ehhez a munkához is. Sok a szegény ember gyereke, aki szívesen lenne vízhordó. Az egyenruha a gazdaságban egy főnök. Olyan, mint a léhakalász a rizstelepen. Brigádvezető.
Parancsolófajta. Keményen jár a csizmája a földeken...
Tulajdonképpen mind hármójuknak megvan a feladata.
Zsófi élesztőt szerzett be, és a nagymamájánál is van dolga elég. A nővére főz és ebédet visz a „vízhordó fiúnak" valahova messze a határba. Mindig tarhonyalevest. Mást nem igen tud
főzni, de azt szépen csomagolja. Az edényt hófehér damaszt- szalvétába csomózza. Örömöt szeretne szerezni testvérének az ebéddel.
Mire a nap majdnem lemenőben, Zsófi is tevékenyen kivette részét a telő időből. Nagymamájának vizet hordott a Gatyafenék
ből, megjárta egy párszor oda-vissza. Ahogy nő, erősödik, már egyre kevesebb vizet lötyögtet el útközben. És a kannát is jobban bírja. Felseperte az udvart, árnyékba kötötte többször is a jámbor birkát, segített kicsavarni a mosott ruhákat, és a kertet elválasztó kerítésre kiteregette. A teknőből a szennyes vizet is ő hordta ki. A nagymamája nem bírja. Nehezen jár. Úgy néz ki szegény, mint egy kétségbeesett kérdőjel. Felegyenesedni sem tud rendesen, de ülve sokat dolgozik. Zsófi nagyon szereti, de nagymamája is őt.
Érzi... és, ha az ember érzi, az biztos... Nagyapját is érzi, és Mihály bácsit is... Mind a három öreget ott a kis megroggyant házban úgy együtt is nagyon szereti. És a szomszédban lakó nagybátyát is és keresztanyját is... Zsófi szíve tele van szeretet
tel azok iránt, akik őt szeretik. Nyílik, mint a rózsa...
A nap halványuló, de még mindig tüzes korongja már lefelé haladt, amikor Zsófi elvégezve az aznapi dolgát, hazafelé vette az irányt. Akkor még nem gondolhatta, hogy ezt a hosszú
hosszú utat ma még egyszer meg kell tennie... Már a nap folya
mán eddig is igazán olyan-olyan sokat ment, hogy az még egy gyereknek is kimerítő. Fáradtságos.
Kezében viszi a szandálját. Nem azért, mert kímélni akarja, kíméli ő azt eleget, hiszen alig van a lábán, hanem mert a pánt
jai hólyagot törtek a lábujjain és a lábfején. Bőrét véresre csiszol
ták a pántok. A hólyagok kifakadtak, a kifolyó ragacsos lébe be
leragadt a por, a föld. Hát levette. Már az eleven húsába is bele- csuszkolódott a sárrá hígult föld. Jobb mezítláb. így is, úgyis, piszkos lesz a lába, akkor minek a szandál? Azért csak, hogy tör
je? Nagy, és csúszkál benne a lába. Már unja, hogy minden cipőjébe bele kell nőnie. Ha nem levetett, rámaradt cipőt kap, ak
kor is nagyot kell venni. Mert nő. Mert ha éppen a lábára megfe
lelőt vennének, kinövi, mire elkoptatná.
Hát ezt nem fogja elkoptatni, az már biztos! Nem először tö
ri véresre a lábát. A múltkori feltörés után még a lábfeje is piros volt és meleg, dagadt is. Nagymamája ólomecetes ruhával boro
gatta helyre.
Egyébként sem közönséges bőrrel van megáldva. Hamvas barna, vékony és érzékeny. O a meséből, a „borsószem királykis
asszony". Már mondta is a nagymamája, hogy rossz helyre szü
letett, mert nemhogy egy eltévedt borsószemet vesz észre a le
pedője alatt, de egy apró, száraz morzsát is. A párnahuzat gom
bolását is csak a feje fölött tudja elviselni, ráfeküdni nem. Egy lefekvés előtt sem mulasztja el ellenőrizni a gombok állását és a lepedő simaságát.
Zsófi a lábától és különleges bőrétől gondterhelten baktat a poros, járda nélküli oldalban, rá-rápislantva szutykos lábfejére.
Áttérve a járdás oldalba, már majdnem hazaért, éppen az előtt a ház előtt sántikált, ahonnan a habos, frissen fejt tejet hordják reg
gelente, amikor a deszkakerítés mögül Róza néni soványka hangját vitte felé egy kóbor szellő:
- Zsófi! Nem nízed meg a kisbornyút? Bizony, na! Megellett a Csendes!
Zsófi ezt hallva abban a szempillantásban elfelejtette minden lábfájdalmát, s olyan hamar az istállóban termett, hogy még Taknyosról, a láncon szaladgáló hamis kutyáról is megfeledke
zett, pedig más, rendes alkalmakkor tiszteletben tartva a hara
gos eb felségterületét, a láncon kívül eső részen szokott óvatos
kodni. Már gyönyörködve pislogott körül a meleg levegőben megrekedt, orrfacsaró trágyaszagban, mire Róza néni vékonyka árnyéka utolérte. A kis, újszülött borjú kifli alakba kunkorodva feküdt az anyja mellett a szalmán.
- Milyen gyönyörű tarka... és milyen édesen cifra a farka! És még lucskos is! - csapta össze kezeit az ámulattól Zsófi. - Már ágaskodik, próbál lábra állni, de visszacsuklik, térdre bicsaklik...
És Csendes milyen szeretettel nyalogatja, simogatja a nagy, érdes nyelvével... Zsófit a látvány majd szétfeszítette... Közelebb húzó
dott. Csendes nem bántja, hisz a nevét is szelídsége, jósága után kapta. Zsófi az ő tején nőtt ilyen szépre, ilyen nagyra.
- Ni, még a pokla is ott van mellette a szalmán!
A kisborjú közben erőt gyűjtött. Csendes közelebb húzódik, segíteni próbál, hogy a kisborja a csecsét elérje. Micsoda ösztön!
Mint a mágnes, úgy vonzza a kisborjú lenyalt fejét a feszes tőgy.
Szinte látni a láthatatlan erőt! Nyújtogatja a nyakát az anyja ha
sa alá, már majdnem eléri a tőgyét, döfködi nyálas szájával...
nem sikerült bekapnia. Megint térdre bicsaklott. Láthatóan ki
merítette a próbálkozás. Csendes hosszan elbőgte magát, mint
ha mondott volna valamit a nedves kis jószágának, talán valami vigasztalót, mint mikor az anya nyugtatja egy-két kedves, be
céző szóval csecsemőjét... A kisborjú megérthette. Söprűs, szőke szempilláit meglebegtette, hatalmas diószemeit anyjára emelte, lefeküdt, majd lassan, fáradtan hosszú szempilláit is leengedte.
Erőt gyűjt. Készül az életre.
Gyönyörű... Zsófi nem tudott elszakadni a látványtól. Csen
des most igazi anya. Róza néni mondta, hogy utoljára. Nem fog többet elleni. Kiöregedett. Éppen ezért ezt a kisborjút nem ve
szik el tőle. Megtartják mellette. Nevelje csak. Hadd legyen meg öregségében az öröme. Megérdemli. Sok-sok forintot kifejtek már belőle. Ez a borja is, mint a többi volt, szép, egészséges fej
lett kis boci. És erős. Róza néni reméli, olyan jó tejelő lesz, mint az anyja. Csak még nem gondoltak rá, mi legyen neve, de majd az is lesz, mondta Róza néni.
- Legyen Borka, hisz úgyis olyan tarka-barka! - bökte ki Zsófi, mintha az övé volna. Szinte akarata ellenére csúszott ki a száján.
Róza nénit meglepte a névadás gyorsasága, hirtelenjében nem is tudott mit felelni, ám Zsófi úgy nézhetett rá, olyan kérő, kívánó szemekkel ott az istálló homályában, hogy csak annyit tudott mondani:
- Jó van, na, majd megbeszílem a fijammal, mer azír níkí is van valami kicsike beleszólása.
Róza néni a legényfiával él kettesben, férje örökre elveszett.
Nem jött vissza a háborúból. Valahol messze esett el. Valamelyik borzalmas, havas, jeges fronton. Az utolsó leveléből szinte - még ma is - sugárzik a hideg, a fázós, vacogós félelem...
Azelőtt földjük is volt, állat is sok. Mára csak a Csendes ma
radt, és egy pár kapirgáló aprójószág. És a kutya. Szinte mindent
„elkommunizáltak." Még a jó, birkaterelő kutyájukat is. Annak a fia Taknyos. Ügyes kutya lenne ő is, csakhogy neki már nincs mit terelgetnie. Legfeljebb a verebeket. Talán azért van benne az állandó feszültség, az állandó düh, mert nem csinálhatja azt, amit szeretne, amire a Jóisten megteremtette.
Róza néni törékeny, kis korán lett öregasszony. Apró szemei
be belekövesedett az állandó félelem, mely úgy feketéllik a kék
ség mélyén, mint a békés hullámok közé vetett szikla. Egykor büszke tartására pedig rányomta bélyegét a zúzmarás alázat.
Lelkére is. A múló évek, a gondok, a bajok testét-lelkét kifosztot
ták. Napjait és erejét messze meghaladták a gondok. Egyedül harcolta végig a téeszesítést is. Senki nem segített megvédeni a javait. Hát aláírta... Szembe széllel... Nem volt mit tennie.
Zsófit otthon a nővére sírva fogadta. Anyukájuk a munkahe
lyén a nagy kondérok emelgetése közben rosszul lett. Elesett és vérzett... Elvitte a mentő Karcagra a kórházba. Egy konyhai dol
gozó hozta a hírt, hogy ne várják haza...
- Nem fog hazajönni... - sírta a nővére, könnyeit ruhája aljá
ba rejtve.
Zsófi a hír hallatán megszólalni sem tudott. Úgy állt ott, úgy hallgatott, mint aki hirtelenjében megvénült, mint akiből már minden szó kifogyott. A még mindig nagy hőség ellenére dider- gett körülötte a levegő. Sárga, majd piros karikák sokasága kez
dett lebegni látása előtt. Ha nem ül le a küszöbre, talán összeesik, elzuhan. Csak sokára értek el a küszöbhöz nővére szavai:
- Most születik a kistestvérük...