visszaereszkedett a tőle elvárható szintre. Minden nap eljött a reggel, és menetrendszerűen megérkezett az este. A kapuk előtt ácsorgó vagy ücsörgő emberek sorssújtott tekintete sem válto
zott. Köszöntésükben sem volt semmi szokatlan: Isten áldja...
Változatosságok csak az időjárás szeszélyéből adódtak.
Zsófi mellett is úgy mentek el a napok, mint eddig. Hol fel
keltették az érdeklődését, hol nem. A tapadó hó, a halványodó csillagok a fénytelen, bosszús égen, a szürkeség sivársága az em
bereken, a pokrócba bugyolált esték kiszolgáltatottsága alkalmat adott a hátra- és előrenézésre, a beszélgetésekre.
Zsófi emlékezete is fel-feltálalt egy-egy darabkát az elmúlt hónapok szeleteiből. A rászegezett cső, a súlyosan dübörgő ma
sinák már rég elmentek, de a mandulaszemek néha még álmá
ban is ki-kinéztek a kerek fejekből. Úgy maradtak meg, mint va
lami falujukba beszivárgott ismeretlen, furcsa, félelmetes idege
nek, akiktől félni kell, legalábbis ajánlatos. A köves úti esetig még nem hallott idegen beszédet, nem ismert más országokat, a határokról fogalma sem volt, csak a mesékből sejtette, talán hit
te is, hogy túl az Operencián, a magas üveghegyeken is túl, lé
tezhet egy másik ország, s az az ország Tündérország.
Biztosan csak azt tudta, hogy a feje fölött az a hatalmas és magas boltozat, szeszélyes borultságával, vagy ha a jó kedve ép
pen megengedte, mosolygó odaadásával, az az ég és alatta terül el a sokak által taposott föld, amelynek talán senki sem tudhat
ja, van-e vége, és ha mégis van, ember nem merészkedik a köze
lébe, mert leesik róla. Hogy a falunak van határa is, még a kép
zeletében sem fordult meg. Akkor sem, amikor egyszer nagyma
májával átszekereztek Rábéra, igaz, akkor még talán öt éves, ha lehetett. Nem tűnt fel semmi különös, a szekér nyekergő kerekei alatt a sártól dagadó út folytatódott, csak azt érzékelte, hogy messzebb van az „oda". De hogy az emberek beszéde...
Arról már hallott, hogy vannak más emberek is, mint ő és a családja, hallott zsidókról, urakról, cigányokról, parasztokról,
kommunistákról, pápistákról, kálvinistákról, de... ha ezek való
ban másfajta emberek, csak úgy tudta a másfajtaságukat elkép
zelni, mint ahogy a tyúkok között is van egyszerű barna, és van kendermagos, van sima tarajú és rózsás tarajú, sőt búbos is akad.
Más különbséget nem igen látott köztük, hisz ahogy a tyúkok, legyen az kendermagos vagy barna, sima tarajú vagy rózsás ta
rajú, egyformán karattyolnak egymással, ugyanúgy, mint ahogy a környezetében ilyen-olyan módon megkülönböztetett embe
rek is mind úgy beszélnek, mint ahogyan ő.
Érthető, mennyire elcsodálkozott, mikor megtudta, hogy az az általa zagyva beszédnek tűnt karattyolás létezik, és akik ezt a nyelvet beszélik, azokat úgy hívják, hogy oroszok.
Ez a tény akkor kezdett világosodni tudatában, amikor...
Egy vasárnap alkalmával, kint a zimankó eget-földet egybe
mosott, és a Gatyaszár utcai kis öreg ház védett falai között, a ke
mencepadkán ücsörgött. Éppen a magyarok ősanyjáról, Emeséről szóló, igen-igen elrongyolódott könyvet betűzgette.
Egyszercsak égtelen dörömbölés riasztotta vissza a betűk világá
ból a valóságba.
Valakik verték a pitvarajtót. Az erőteljes tompa ütések zajá
ból megítélve valószínű ököllel. Leugorva a padkáról, ijedten bújt meg nagymamája „sokszoknyája" mögött, mert amit lá
tott... Az ajtóban három behavazott „usanka" alól ugyanaz az idegen, gyors, zagyva beszéd úszott be a pitvarba a jeges fuval
lattal együtt. Szerencséjükre kinyílt a kamraajtó és megjelent benne Mihály bácsi, a nagyapjának a testvére.
És amit ő és a nagymamája nem értett, Mihály bácsi megér
tette. Magyarázott, útba igazított, és a kerek fejű, marcona nagy
sapkások elmentek. Zsófi mindezt a „sokszoknya" mögül, sűrű
ket pislogva, szájtátva figyelte. Mihály bácsi tudott velük beszél
ni! Ez annyira meglepte, hogy teljesen megfeledkezett Emese ősasszonyról, úgy általában is az ősökről, a kemencepadkáról és minden másról. Mihály bácsi és nyelvtudó képessége vonta ma
gára a figyelmét na és nem utolsó sorban az oroszok ismételt fel
tűnése.
Mihály bácsi kevés beszédű, szelíd ember volt. Beesett, tit
kokkal mélyen szántott arcán gyakran megjelenő mosolyából megtört szomorúság sugárzott. Volt benne, rajta valami, valami
szokatlan, valami rászáradt keserűség, amely, csontos, kissé meggörnyedt alakját még keserűbbé tette. Ha néha-néha moz
dulataitól megfosztva magát, merengve ült a pitvarajtó magá
nya előtt, úgy nézett ki, mint egy eleven fából kihasított kunem
lék. Olyankor úgy tűnt, semmi nem érdekli ezen a világon.
Valószínű, nem csak úgy tűnt, úgy is volt...
A Zsófi nagyszüleivel élt együtt az öreg szülői házban, amió
ta a háborúból és az azt követő fogságból hazatért. A kisházban - a kamra neve - lakott, a pitvar közös használatú volt, a házban, - a szobát nevezték így - Zsófi elárvult nagyszülei éltek.
Zsófi kis életében fontos személy volt. Szinte már születése óta ez a kedves, egyszerű, szelíd, halk szavú ember vigyázott testére-lelkére. Hozta, vitte, babusgatta és mesélt...
Zsófi anyukája özvegysége miatt korán munkába kénysze
rült, és mivel Mihály bácsi soha, sehol nem volt állásban, mindig lehetett számítani a segítségére. Hadirokkant segélyből éldegélt, ebből úgy-ahogy futotta pipadohányra. Másra nem. De más igé
nye nem is igen volt. Zsófi egyetlen elzsírosodott nagyujjasára, kifényesedett ujjasára, foltozott nadrágjára és kopott, valamikor fekete volt kalapjára emlékszik. Egyéb ruhája talán nem is volt.
A kamrájában lévő, durván összeácsolt, szúette dikó alvásra, a hokedli a pipafüstben előtűnő gondolatok elviselhető „kiülésé
re", a rozzant komód pedig a törött tükördarab, a csontfésű, a pi- paszurkáló és a dohány őrzésére szolgált. Néha tévedt csak a fiókjába egy-egy kenyérdarab. A kamrai vakablak gondoskodott róla, hogy a dohányzacskó mindig kéznél legyen, ha nem az óriásöltésekkel tákolt nadrágzsebben vagy az ujjasa foszló zse
bében tanyázott. Fűtésre ritkán, csak ha már foga volt a télnek, a háromlábú vaskályhát használta. Főzni nem igen főzött rajta - nem látta értelmét - , legfeljebb ha már nem bírta elviselni a tes- tét-lelkét szorongató fagyot, hogy átmelegedjen: teát...
Enni csak akkor evett, ha kapott. Különben nem. Aszkéta al
katát egy tányér leves is képes volt fenntartani. Ha hívták, ment, segített, ahol szükség volt a két kezére. Ásott, fát vágott, minden ház körüli munkát elvégzett. Ilyenkor enni is kapott és egy ke
véske aprópénzt. így egészítette ki a pipadohányra valót és tar
talékolhatott Zsófi örömére egy-egy szem valódi, fényes, sárga papirosba csomagolt tejkaramellát.
Ha a „kis árvákra" vigyázott, ami igen gyakran előfordult, míg kicsik voltak, akármilyen volt az idő, bármi potyoghatott az időnként felindult égből, ő azokon az estéken, amikor Zsófi anyukája takarítást is vállalt, megbízhatóan ott volt. Kiszolgálta, lefektette a gyerekeket, majd hazament a nem éppen közel eső kamrájába, hogy korán reggel induljon vissza. Mire Zsófiék felébredtek, már újra ott volt. (Anyukájuk már a virradattal in
dult dolgozni.) Megkente a szokásos reggeli zsíros kenyeret, megfőzte a hozzá illő egyszerű, olcsó teát. (Zsófi a mai napig sem jött rá, hogy azt a teát milyen fűféléből készítették, ám a gyerekkori zsíros kenyér és a tea együttes jó ízét gondolatban még ma is vissza tudja idézni.)
Amikor a reggeli teendői véget értek, Zsófit ölben vitte a de- dóba, mert még csoportja sem volt, s kényszerűségből már járt óvodába, míg a másik kettő mellette ballagott.
Abba a dedóba, ami:
Teljes nevén Dedóvó - az Árpád utcai óvoda - már igencsak megvan ötven éves. Hosszú nádtetője alatt ágasokba kapasz
kodva tanyáznak az egyszerű falak. Jó időben, piros téglával ki
rakott gangján sorjáznak a liliputi növésű padok és asztalok. A szobában az aprócska fekvőalkalmatosságok várják a kis ember
kéket, hogy déli álomra hajtsák fejecskéjüket.
Csak pár éve, hogy egész éven át nyitva a kapuja. Nyári me
nedékháznak építették hajdanán. Nyolc hónapon keresztül, ta
vasztól késő őszig - volt, hogy éjszaka is, ha a szülők kint háltak a mezőn, mert halaszthatatlan volt a betakarítás vagy egyéb me
zei munka - óvta, tanította, rendre, rendszerességre nevelte az árokparton elkanászodott falusi gyerekeket. A kis falusi „apró
szentek" a köténykéjük zsebében vitték hazulról a testi táplálé
kot, a szellem és a lélek igényeinek kiszolgálásáról pedig a dedóvó odaadó megtestesítői gondoskodtak.
Imádkozással kezdődött a nap. Sorba ülték a lócát a kis ágról- szakadtak, összekulcsolták kicsi kezeiket, s a meghatódottság fé
nyével átitatott apró lelkek együttes fennhangon kérték az Urat:
Én édes Jézusom, vezess a jó úton, ne hagyj eltévednem...
A gyermekmegőrzőt, a dedóvót a szükség hozta létre, mert...
A mezőgazdasági munka nem tűrt halasztást. Öregek, fiata
lok, akik még vagy már „bírták" magukat, kint dolgoztak a föl
deken. A sok, felügyelet nélkül őgyelgő kisgyereknek nem ma
radt más, csak a poros szekérút, a lapulevelekkel, porcsinnal sűrűn benőtt árokpart, vagy a tyúkhúros, silány libalegelő. Egyes vidékeken az is szokássá vált, hogy a határba az anyák magukkal vitték kicsinyeiket, és árnyékos helyen fél napokra beásták a nyir
kos földbe. Na nem egészen, nem temették el, csak félig, derékig, csak annyira, hogy ne tudjanak elmászni. Persze, a többség így is felnőtt, „csak" testi és szellemi fejlődése látta kárát...
A nagysapkások elmenetele után Zsófi a vasárnapokat a kamrában, a vaskályha mellett töltötte. Az oroszok foglalták le a gondolatait. Mivelhogy kilógtak a kendermagosok eddig ismert társaságából, olyan különleges embercsoportba sorolta be őket, mint csodaszámba menő, eddig ismeretlen élőlényeket. Titkuk, beszédük még megfejtésre várt, többet szeretett volna megtudni róluk, mert képzeletében még olyan meghatározhatatlan helyen ácsorogtak, mint az ajtófélfa, se kint, se bent...
így került sor a köves úti eset és az „usankások" feltűnése után az oroszokkal kapcsolatos történetekre, Mihály bácsi hat évig tartó orosz fogságának megidézésére. Zsófi legnagyobb csodálkozására hat évnyi kényszertartózkodása alatt kitűnően megtanult oroszul.
Zsófi őszinte igyekezettel szerette volna ellesni tőle az idegen szavakat, de valahányszor próbálkozott, keménységébe majd beletört a nyelve. így aztán rövid idő után feladta. Megtanulta viszont, hogy lehet a teát cukor nélkül meginni úgy, hogy mégis édesnek érezze. Ugyanis Mihály bácsi elmesélte, hogy az oro
szok a foglyoknak csak egy hónapban egyszer adtak egy szem kockacukrot - vagy egy héten egyszer? - erre Zsófi már nem iga
zán emlékszik - a csájához (teához). Ahhoz a fekete löttyhöz, amely békeidőben ihatatlan valami lett volna, ám ott sokszor a megfagyás, a kihűlés ellen nyújtott védelmet. A foglyok, hogy spóroljanak, hogy beosszák azt az egy szem kockacukrot, úgy édesítették a csájájukat, hogy miközben itták, az orrukra rakták és nézték. Zsófi ügyesnek bizonyult. Sok-sok gyakorlás és kan- csalítás után sikerült a művelet. A kockacukor is fennmaradt az orrán, és a teát is édesnek érezte.
Mihály bácsi csokorba kötött igaz meséiből szálanként nyúj
tott át Zsófinak ilyen alkalmakkor egyet-egyet. Mesélt magáról,
a fogság alatt fagyoskodó mindennapjairól, az orosz föld fog- vacogtató valóságáról, az orosz emberek minden képzeletet felülmúló nyomoráról, a kényszer szülte, már-már állati, sorsot idéző alkalmazkodásáról, de soha nem elmarasztalóan, inkább csak keserűen.
Szelíden és alázatosan...
De! - a legigazabb meséjét elhallgatta...
A már felnőtt Zsófinak csak Mihály bácsi halála után jutott tudomására, hogy a kedves, őszintén szeretett bácsikája ott messze-messze Oroszországban hagyta a családját. A körülmé
nyek kényszerítették erre az embertelen lépésre. Az akkor ké
szülődő rendszer kegyetlensége, hogy elszakította feleségétől és kisgyermekétől. Az övéitől...
Orosz feleségével való megismerkedésének története - abban az időben - hétköznapinak is nevezhető. A fogság második évé
ben, a híg lére eresztett répa- és káposztalevesen legyengült fog
lyokat, hogy ne pusztítsák még azt a kevéske államit se, kiadták gazdákhoz dolgozni. A jótékonynak is mondható akció nem tit
kolt célja az volt, hogy már amennyire lehetett, pótolják a hábo
rú okozta vérveszteséget: a férfihiányt.
Mihály bácsit is a lágerből egy gazdához helyezték. Sorsa jó helyre vetette. Ott végre emberszámba vették. Igaz, a valóság
hoz tartozhatott, hogy keményen megdolgoztatták, de enni is kapott rendszeresen. Nem kellett már fagyott marharépa-leve
sen és cukor nélküli fekete löttyön tengődnie. Jól bánt vele az orosz gazda. Megszerette halk, soha nem ellenkező szavaiért.
Ahogy telt az idő, a gazda lányával is jól megértették egymást, és orosz szertartás szerint meg is esküdtek, habár még mindig fogoly volt. Miközben a szorgos férfikezek gyarapították a gaz
daságot, a lélek is megszokta az orosz valóságot. Am a boldog
sága akkor lett teljes, amikor megszületett a gyermeke. (Hogy fiú-e vagy lány, azt Zsófi már soha nem fogja megtudni, bár
mennyire is szeretné.)
Mihály bácsi összesen közel öt évet élt ott az orosz gazdánál - mint fogoly, mint férj, később mint apa - ebben a meghasonult állapotban. És akkor eljött az idő... Az államok megbeszélték, hogy a foglyokat haza kell toloncolni, már éppen elég ideig fo
gyasztották az idegen kenyeret. Mihály bácsi sem maradhatott.
Fogoly volt. Egy megtört, félszemű ember - egyik szemét a há
borúban teljesen elvesztette - embertelen számmal ellátva, aki
vel el kellett számolni. O is benne volt a számokat keverők pak
lijában, akik meghatározták: én ennyit adok, cserébe te annyit adsz, ennyi meg ennyi, egyenlő, annyi. Mint az állatvásárban, folyt az alkudozás. A fogoly az fogoly. Nincsenek jogai. Hogy az a szám egy sorsát cipelő embert takar, az az államot nem érde
kelte, hisz a szám alá is ő kényszerítette!
A felesége, a gyermeke nem jöhetett, ő nem maradhatott...
Amikor már elszámoltak vele, szabad ember lett. A szabad
ság viszont pénz nélkül nem terjed messzire. A saját börtönében vonszolta kettétört életét. Ahogyan és ameddig bírta... Olyan volt ő itt a Földön - a kamrájában -, mint egy vendég.
Csendesen ki-bejárt...
Egyszer végleg eggyé vált a pipafüstjével...
Semmi nem maradt utána. Mindenét elvitte a sírba. Mellé te
mették a pipáját, kopott, egyszer fekete volt kalapját, melynek kopásait zsírosra festette az idő. Kis- és nagyujjasa gallérjának csücskét ujjszopás közben a kis Zsófi morzsolgatta fényesre. Do
hányzacskóját, bicskáját, még a törött tükördarabot is, amelyet a messzi Oroszországból hozott magával.
Csak ő tudta, miért...