Az emberek beletemetkeznek a mezei munkába. Ki a TSzCs va
gyonát gyarapítja, ki az Állami Gazdaságét. A magáét már alig
ha. Mintha a világon is csak két „szilárd pont", csoport létezne:
a közös és a gazdaság. Az állami. Természetesen.
Aki kezét-lábát mozgatni tudja, az gyűjti a munkaegységet.
Mint a szorgalmas méhek a virágillatot... - mert csak az, ami marad nekik. Természetesen.
Rend a lelke mindennek...
Zsófi napközben szívesen elhallgatta a mezőről már kiszorult öregek erről-arról folyó beszédét, időt múlató, de valós feltá
masztott sérelmeiket.
- Hogy bezzeg, hogy is, mint is... Hogy régen az öreg is meg
tette a magáét, nem támasztotta tétlenül a fal hátulját, hogy, hogy, hogy... Gyermeki türelemmel és együttérzéssel viselte so
pánkodó feljajdulásukat, - hogy mennyi külső, belső bajt, nyava
lyát kénytelen az ember magával cipelni vénségére, hogy meny
nyi gutaütött szerencsétlen kényszerül... Hogy „tán jobb is vót rígen, amiko a doktorok még eret vágtak..."
Eret vágtak???
így segítették át az öregeket - a szájukból sűrű sóhajtások kö
zepette gyakran elhangzó - majd jobb lesz ott! - másvilágra? Hi
hetetlen.
Ennyire elkeseredett mégsem lehet a világ!?
Zsófi ezt a borzalmasnak hangzó valamit, ezt a képtelennek tűnő kés utáni sopánkodást, vágyakozást sehogyan sem tudta megérteni, gyerekésszel felfogni.
Már megszokta az öregek temető utáni sóvárgását, de hogy így... és ennyire?
Borzongásos valójában az érvágás egyenlő volt a disznóvá
gással, másként nem tudta elképzelni. Csak lassan-lassan nyo
mult fel a tudatába, hogy az érvágást a doktorok segítő szándék
kal alkalmazták, hogy ez a borzalmasnak tűnő valami régen el
terjedt gyógymód volt. Nyesték, vágták a „sok vérben" szen
vedő embereket, a guta elől menekülőket. Szinte minden bajt megcsapoltak.
Mindezek tudatában Zsófi meghányta-vetette a kérdést, és úgy gondolta, hogy a létezést elősegítő ősi/ tökéletes vagy töké
letlen kegyetlen vércsapoló módszereknél még az undorító, gusz
tustalan nadály is humánusabb megoldás, még akkor is, ha...
Nagymamája jól ismeri a régi gyógymódokat, hébe-hóba, ha a körülmények úgy kívánták, alkalmazta is, de ezt a doktorok ál
tal alkalmazott hátborzongató késes megoldást még soha nem említette. Sok-sok másféle módot viszont igen.
Zsófi ilyen-olyan ismeretei a „sok szoknya" - amely azért nem is olyan sok szoknya, csak kettő, alsó és felső, de bőven rán
colt, ezért olyan terebélyes, amilyen - közelségében bővültek, duzzadtak.
Nagymamája, annak ellenére, hogy egyszerű, tanulatlan, sze
génységben, nélkülözésben megnyomorodott falusi öreg
asszony volt, „felvilágosult", sokat olvasott személynek számí
tott. Főleg a falusi könyvtárban, ahová a megnyitása után rög
tön, szinte elsőként iratkozott be. Eleinte ő maga válogatta, he
tente, kéthetente hozta, vitte, cipelte a gyékényszatyorban a „tu
dományt", az olvasnivalót, majd később ez a poszt teljes mérték
ben Zsófira szállt, mert hiába botra támaszkodott, hiába igyeke
zett, egyre nehezebben, egyre lassabban jutott el még a sarki ve
gyesboltig is, nemhogy a központban lévő „tudás házába", a könyvtárba.
Zsófi boldog szárnyalással vette át a gyékényszatyrot tartal
mával egyetemben. Igaz, hogy a gyékényszatyor menet közben felemelve is a bokáját verdeste, és elzsibbadt a keze mire innen oda, és onnan ideért, de inkább elviselte, minthogy a sok-sok szépséget, érdekességet rejtő könyveket poros sérelem érje.
És a könyvtár levegője! Zsófi annyit szippantott mindig, hogy egy-két hétig élhessen belőle. Míg a könyvtáros néni a ben
ti cédula alapján nagymamája igényeinek megfelelő új könyve
ket keresgélt - ami egyre több időt vett igénybe, mivel egyre nőtt a feljegyzett, kiolvasott könyvek száma, - addig ő a polcok kö
zött vállán panyókára vetve az egyelőre üres gyékényszatyrot, saját élvezetére böngészhetett. Egy könyvet minden alkalommal választhatott magának, és hát jól meg kellett gondolnia melyik legyen az az egy...
Egy ilyen „kultúraszállítás" alkalmával történt, hogy vala
hogy többet kötekedett a kutyákkal, mint máskor. Szokásává
vált - talán unalom űzésként tette, talán színesíteni szerette vol
na a hosszú gyalogutak magányát, talán csak csupán az állatok iránti szeretetből, hogy felrázza magányukat - jártában-keltében a kerítések mögött lapuló jámbor vagy kevésbé jámbor házőrző
ket megszólaltatni.
Ez alkalommal már a Gatyaszár utcában bosszantotta a kora délutáni heverészéssel elfoglalt kutyákat. Szerencséjére mérges reagálásuk nem terjedhetett tovább az ilyen-olyan anyagokból összetákolt kerítések túloldalára, így ennek tudatában biztos léptekkel juthatott volna el nagyszülei aprócska házáig.
Már a majdnem szomszédos ház előtt járt éppen, amikor az ott lakó kutya mindenkori fogvicsorgató ugatása elmaradt. Meg
lepetésére a nagyra nőtt házőrző nem tépte a kerítést, nem is mutatkozott. Zsófi tehát gyanútlanul haladt tovább, ám a ház bejáratához érve, csodálkozva látta, hogy az idegen szemek elől mindig csukott kapu most sarkig tárva tátong. Mást is látott. A gangon egy mosóteknőben pancsolt a testvérpár, egy fiú és egy lány.
Hirtelen a kíváncsisága nagyobb lett, mint a félelme, és így felbátorodva tett egy pár lépést az utcai lépcsőn a gang felé...
Beleselkedett... Szíve a pillanat tört része alatt oly hevesen kez
dett dobogni, hogy kívülről is hallotta...
Ott ült a gangon a termetes jószág! Zsófi ijedtében úgy sietett nyakába szedni a lábait, mint még talán soha, ám a szelídnek nem mondható házőrző fürgébbnek bizonyult. Igaz, nem sike
rült úgy istenigazából nagyot harapnia, mint szándékában állha
tott, de két fogát mélyen a lábikrájába bökte. Olyan hirtelen, meglepetésszerűen történt az egész, hogy Zsófi még sírni is elfe
lejtett, pedig futás közben is érezte, hogy mint egy szelíd pata
kocska a meredek szikláról csurog, folyik lefelé a lába szárán a meleg vér...
Lihegve, kifulladva esett be a nagyszülei állandóan félárboc
ra engedett, öregségétől roskadozó kapuján. Még elmondani sem tudta mi történt csak lihegve szipogott, s nagy igyekezettel próbálta az orrába csöpögésre gyülekező könnyeit visszatartani.
Persze, fölösleges is lett volna bármit mondania, nagymamája első rátekintésre megállapította a tényállást.
Egyik kezével kézen fogta unokáját, másikkal botjára támasz
kodott, és megindult a kutyás ház felé. Zsófi hiába látta, hogy
megnyugtatóan apad a vér a lába szárán, és fájdalmat sem érez, mégis reszketve ment mellette. Hibásnak érezte magát. És az is aggasztotta, hátha a kapu még mindig nyitva várja, és akkor...
A gang kapuja már csukva volt. Nagymamája görbebotjával egy párszor „finoman" megkocogtatta, mire végre a gyerekek elő mertek bújni. Ok is hibásnak érezték magukat a történtekért, fél
tek a következményektől, a szigorú szülői megrovástól, amely ép
pen nem tartózkodott otthon, de egyszer csak hazaér, és akkor...
Pedig Zsófi nagymamája senkit sem hibáztatott, sem Zsófit, sem a kutyát, sem a kaput, de még az „Eszter néni" előtt resz
kető gyerekeket sem, csak kutyaszőrt kért. Míg a kutyaszőr megérkezett a kapuhoz, addig a klottkötője sarkával letörölget- te a száradó vért az unokája lábáról, majd azon frissiben, amint a gyermekmaréknyi szőr odaért, a két vérző lyukra simogatta, zsebkendőjével bekötözte, s mikor mindezzel elkészült, mondott egy „Isten áldjont" a még mindig reszkető gyerekeknek, majd újra kézen fogva az időközben megeredt könnyeit maszatoló Zsófiját, hazaballagott.
Este már lekerülhetett a kötés a lábáról. A kutyaszőr a zseb
kendőben maradt. Úgy nézett ki a gyűrött zsebkendő száz ránca között, mint egy aggastyán lecsúszott, csálé bajsza. A seb sem vér
zett már, durva, fakéreghez hasonló var képződött rajta, amelyet vizes simogatással távolított el a nagymamája. Még egy kevéske friss disznózsírt mázolt szét a két lyuk tetején és nem kötötte be.
Szabadon hagyta levegőzni. Reggelre begyógyul - mondta.
S valóban.
Reggelre begyógyult. Szép, vékony, rózsaszín hártya képződött a lyukak bejáratánál. Mint két apró feslő rózsabimbó...
Az eset óta Zsófi számára az a régi mondás, hogy: „Kutyaha
rapást ebszőrivel", már nem csak jelképes, hanem megtapasztalt tény...
A szegény kutya viszont nem úszta meg ennyivel. Drágán megfizetett. Harmadnapra elvitte a sintér.
Volt is emiatt Zsófinak lelkiismeret-furdalása elég! Egyre job
ban sajnálta a szerencsétlen jószágot. Főleg, amikor a faluszerte ismert kétkerekű kordé az eléje fogott egy gebével megállt a ku
tyás ház előtt, és lekászálódott róla a széle-hossza egy, már-már a kicsattanásig domborodó tekintélyét előretoló, álla alatt rózsa
szín szopós malackára emlékeztető tokát viselő sintér!
Azok a kászálódó, kényelmes, kimért mozdulatok már meg
pecsételték a kutya életét... Zsófi a kert végébe, a szilvafák alá menekült. Ült az egyik tövében, hátát a fa törzsének támasztva, és nyelte a könnyeit. De szívesen visszacsinálta volna a les- kelődést! De már nem lehetett mit tenni.
A kutya szegény úgy járt, ahogy járt...
Nagymamája a kisebb sérüléseket, hétköznapi nyavalyákat - mint a kutyaharapást szőrivel - a maga módján intézte el. Több
nyire azzal gyógyított, amely a bajt elkövette. Általában hatáso
san. Saját megérzése szerint válogatott. Nem hitt el, és nem pró
bált ki mindent, amit a „hozzáértő" javasasszonyok vagy a tap
lóra írt vizsgával rendelkező okoskodók tanácsoltak.
E zűrös napot követő esti közös olvasás alkalmával Zsófi nagyapja is az asztal mellé telepedett a kanapé sarkába. Kényel
mesen megszurkálgatta, teletömte hosszú szárú pipáját, s a pet
róleumlámpa halvány fénykorén kívül eső sejtelmes hallgatásba burkolózott. A pipája áttetsző, fátyolos füstje kecses keringőben forrt össze a petróleumlámpa sötét füstjével. Zsófi a könyve fö
lött ezt a füstös táncot figyelte, s éppen arra gondolt, hogy vajon a pipafüst a lány és a petróleumlámpa füstje a fiú, vagy talán for
dítva... amikor az amúgy kevés szavú, békés természetű nagy
mamája kissé emelt, felbosszantott hangon megszólalt.
Felháborodását az asztalon nyugvó, a pápaszeme előtt kiterített könyv lapjain olvasottak váltották ki. Először csak úgy magának dohogott, de amikor észrevette a rátapadó, csodálkozó két szem
párt, a butaságot és úri közönségét kezdte fennhangon szidni:
- Ki hitte volna... hogy az urak is olyan tudatlanok... hogy olyan buták... hogy ő ez idáig azt gondolta, hogy csak a népek, hogy... hogy... hogy...
Időbe tellett, mire sikerült magát meggyőznie, hogy az urak között is akadtak és akadnak hiszékenyek, sőt buták is, s hogy a hiszékenység és a butaság nem csak és kizárólag a nép kiváltsá
ga. Hogy az úr születésével igaz, megkapja a kutyabőrt meg az egyéb rangjelzőket, de az észt már nem biztos...
És dohogott, egyre csak dohogott...
Zsófi már kíváncsiságában alig fért a bőrében és a karosszék
ben. Figyelme a füstös táncról a nagymamája előtt nyugvó könyvre szegeződött, abban sejtett valamit, valamit, amit na
gyon szeretne minél hamarébb megtudni.
Végre a haszontalan, időt pocsékló dohogás elült, és nagyma
mája rátért arra is, hogy mit olvasott, hogy mi volt az, ami az ő emelt hangját kiváltotta, kiérdemelte. Először felolvasni, majd mivel az a lényeglátás szempontjából lassú módszernek bizo
nyult, körülbelül ilyen formán mesélni kezdte:
- Egy közismert nevű úr gyerekkorában egyszer nagyon megbetegedett. Valami himlőféle támadta meg. Gyógyították fű
vel, fával, professzorral, de semmi nem használt. A gyerek nap
ról napra elesettebb, bágyadtabb, szótlanabb, fonnyadtabb lett.
Nem evett, nem ivott, egyre csak gyengült. A gyors sorvadás lát
ványát a család is nehezen viselte, főleg az édesanya. A gyerek tenyeres-talpas jószándékú dajkája, látva az anya már-már letar
giába eső aggódását, segíteni szeretett volna. Az egyik ilyen bo
rúsnak induló, aggódó napon, amikor lám-lám és már-már...
óvatos körítés, ideges kéztördelés közepette kibökte, hogy ő hal
lott valamit, ami tán segítene...
A dajka addig-addig beszélt, megtörtént esetekkel bizonyga
tott, hogy a türelmetlen, kicsi fiáért reszkető nagyasszony elhit
te és rövid gondolkodás után hajlandónak mutatkozott kipró
bálni a gyógymódot, amely a következőkből tevődött össze: Ha kenyérsütés után a sütőlapátra ültetve betaszítják a kemencébe a kis Ferikét, és addig tartják a ropogósra befűtött katlan melegé
ben, míg az édesanyja hétszer elmondja a miatyánkot... akkor...
És a kis Ferikét az édesanyja a sütőlapátra ültette, a dajkája pedig bedugta a még mindig tűzforró kemencébe... Ennek utá
na a csodát váró nagyasszony, amilyen gyors tempóban csak tudta, elhadarta hétszer a miatyánkot...
Mire véget ért az imádság, és kihúzták az izzó katlanból a sütőlapátot a rajta összekuporodott, ájult gyerekkel... Hát igen.
A kis Ferike egyik szeme kifolyt, egy életre odalett...
- A nagyasszony! Nem akárki! Mert, hogy a tudatlan pa
raszt... - háborgott tovább Zsófi nagymamája, nehezen emészt
ve meg az olvasottakat, no meg az úri nép előkelő butaságát.
Zsófi akkor még nem tudta, ki az a Ferike, de beleborzongott, úgy sajnálta azt a kisfiút. Rögtön Jancsi és Juliska meg a mézeska
lács házikó jutott az eszébe. Megjelent előtte a vasorrú bába az egy fogára apadt vigyorgó szájával, szikkadt kezeiben a sütőlapáttal...
- Mert hogy a mesében, de hogy az életben is?! És hogy a saját anyukája?!
Ismeri, ő tudja, milyen forró tud lenni kenyérsütéskor a kemence, hisz nagymamája kéthetente süt benne kenyeret. Mi
kor kiveszi a neki szánt kenyérlángost - pedig az csak a kemence szájánál szokott sülni - még kivétel után is pattog, hólyagosodik, olyan forró!
- Ugyan mán Eszter, nem valóság az, ami ott van, ami oda van írva! A csak könyv. Olvasni való. Valaki csak úgy kitanálta.
Nem tehetett ilyet ember, még ha asszony vót is... - próbálta Zsófi nagyapja komolykodva meggyőzni a feleségét, miközben dús, hófehér szemöldöke alól huncut, apró szemei Zsófi felé ne
vettek.
- No, kis onokám! Nikéd meg meggyógyult-e mán a lábod?
- kérdezte, de a kérdést nem igazán Zsófinak szánta, hanem a fe
leségének, aki el is értette azon nyomban, ahogy a hetyke, tömött pamacsba pödrött bajusz alul az meggondolatlanul kicsúszott.
- Csak viccelűdjík kend! Úgy tesz, mintha magát még sose nem kúráltam vóna ki... - kezdte a nagymama sértődötten -, de ha akarja, hát sose többet... meg is láttya majd! - fejezte be elko- morodva.
- Jó van, no! Nem is azír montam én, csak azír, hogy mongyak valamit. Hiszen tudom én ászt, hogy van olyan ember, aki sose tanúta a doktor mestersíget, oszt mígis írt hozzá. Az a vín Bözsi is mit csinál? Ha télvíz idejíbe kifekílyesedik a lába, ta
vaszon, nyáron a legyekkel meggyógyítgattya. Kiül a pitvara eli, oszt lógattya a lábát. Haggya, hogy a legyek a fekílyt beköpjík.
A lárvák hamar felfalják ászt a sok rosszat, amitűi nem gyógyult be a sebe, oszt pár napra már be is gyógyul. írt a bizony sok- mindenhe.
Meg asztán ott vót az öreg Matyi komám! Isten nyugosztalja.
Annál osztán jobban senki nem írtett a környíken a jószágok bajáho, oszt a se tanúta. Úgy meggyógyította a, akar mi bajuk vót. Allatdoktor? Hun vót a akkoriba? Látni se lehetett mifelínk.
Vót, hogy olyan körömfájásos nyavalyája vót a jószágoknak, hogy menni se tuttak, csak szomorkottak, elfeküttek, oszt várták a sorsukat. Az öreg Matyi jó erűs gyökírkefível lesúrolta az ele
venre sebesedett riszt, oszt téfeles rízgáliccal megkenegette. Fájt a bion biztos a szegíny jószágnak, de háttá. Olyan türelmesen háttá, mintha érezte vóna, hogy hasznára lesz. A fírgeket is kitutta pusztítani belőlük. Ha meg a hasuk ment, öntött beléjük
sóslúrumos teját, meg tudom is én, még miket kotyvasztott össze, hogy a cílját elírje. A biztos, hogy nem döglött meg jószág a keze koszt! Hítták is sokan. Még más határba is! Ügyes vöt az öreg Matyi. Kár, hogy mán csak vöt.
Zsófi - ahogy a nagyapja felszedelőzködött a kanapéról - észrevette a még igazítani akaró, kuncogó szemeit, látta rajtuk, hogy valami huncutság még bennük rekedt, még kíván valamit mondani. Jól látta.
Hamar ki is csúszott, ami még a torkán ragadt:
- Jó van, no! Tudom én, hogy az asszonyi nípsígbe sok írtelmessíg hánykolódik... - mondta, majd pillanatnyi időt hagyva magának, csiklandósan hozzátette:
- Azír nem tudnak egyedül elaludni...