a bogarak. A kutyák a kerítések mögött egymást biztatják a csa- holásra. Görnyedt vállak, kendőkbe temetett arcok, hant alá föl
delt emberek, a kemence torkában szalmacsóvával bíbelődő asszonyok, lejjebb és feljebb srófolt petróleumlámpák, nadrág- szíjszorításos vacsorák, a szemekben itt-ott felfedezhető nagyra- vágyás, a zsíros kalapokhoz pöccenő mutatóujjak jó napot kívá
nása, a megrakott szekerek kerekeinek kotyogása, a vásott gye
rekek szófogadatlansága és a porcsin között a ganétúró bogár görgetett galacsinja, minden a régi.
Csak a világ változott meg.
Szelíd ég alatt „megszelídített" világ. A jó magot már időnap előtt elnyomta a burjánzó dudva, pedig kedvező körülmények között jó termést is hozhatott volna. Elnyűtt öregek, szakadékká mélyült ráncok, két lábon járó sóhajtások...
Minden tervszerűen működik. Az emberek ez idő tájt már összenőttek a terhükkel. Még a föld is vöröset lehel. Kegyetlen és ostoba világ. Úgy bódorog útvesztőjében az ember, mint a sűrű levelek közt eltévedt napsugár.
Zsófi édesanyjának is az arcán a gondfelhők nem hogy véko
nyodtak volna, hanem sűrűsödő homályukkal még jobban kese
rítették életét. A tervgazdálkodás úgy tette szükségessé, hogy a szomszédságukban működő sertéstelepet átköltöztessék a sok
sok kilométer távolságra lévő állami gazdaságba. Számtalan sú
lyos gondot, a meglévők mellé embert próbáló erőkifejtést köve
telt, szívott ki a tervgazdálkodás eme szükségessége Zsófi édes
anyjának már amúgy is túlterhelt életéből.
Immár négy gyermeket nevelt egyedül, és a legkisebb sincs még két éves. Hajnali öt órakor indult a vicinálishoz (vonathoz) és az esti ötóraival tért haza. Először Ürmösháton, majd a hosszúháti díszes, uraságtól elvett kastélyban kapott helyet a konyha. Itt még több személyre kellett főzni, még több lett a munka. A nagy kondérok emelgetése és az egész napos állás mellett még az a tudat is terhelte, hogy messze van az otthona.
Mire megy haza? Mi várja otthon? Rendben van-e minden? És...
bírja-e?
Eddig még erőn felül jutott ideje mindenre. Ugyanúgy, mint mindig, most is éjszakába nyúlóan mosott, dagasztott, foltozott, készítette a másnapot. Iskola mellett Zsófi is itt-ott besegített, ám őt nagymamája is várta, aki egyre többet betegeskedett, s nagy
apjának is egyre hajlottabb lett a háta. Nyomták az évek a föld felé... Jócskán elmúlt hetven éves, de még nem pihenhet. Még mindig a szükség diktál. Kevéske munkaegységért naponta nya
kába akasztja a tarisznyáját (bakóját), mint annak idején a talics
ka hámját, csak egy jó ideje már nem a talicska szarvát fogja a kezében, hanem a botját. Támaszkodnia kell valamire, hogy ne veszítse el az egyensúlyát.
Ez a jó ideje hosszú évekre nyúlik vissza. Mióta Zsófi emlé
keiben nagyapja létezik, a kopott kalapja, a tarisznyája, a görbe
botja és a görbeszárú pipája elmaradhatatlan velejárója. Na és a háta mögött felsorakozott súlyos évtizedek nehézségei ellenére is töretlen kedves kedélyessége. S a huncut, néha különös tűzzel kigyúló, apró kun szemei...
Zsófi meleg szeretettel gondol azokra az időkre, amikor alig pár évesen nagyapját minden este vagy reggel, attól függött, hol őrizte a határt, a hámló, düledező kiskapuban várta haza. Sok
szor órákat ült a kapuban így várakozva. Kicipelte a gyalogszé
ket, és türelmesen várt. Nagyapja tarisznyájában mindig lapult valami az unokája számára. Soha nem feledkezett meg arról, hogy Zsófi őt a kapuban milyen nagyon várja. A határban min
dig talált valamit, amit felvegyen és a tarisznyájába rejtsen.
Valami madárláttát...
Egy-egy eke kiforgatta szép, mázas cserépdarabot, egy kecses, formás kavicsot, madár elvesztette tollat. Egyszer csokorba kö
tötte a talált gólyatoliakat, amelyekhez szomorú mese is társult:
Mikor a madarak vándorlási ideje elérkezik, hangos kelepe
lések közepette a környék minden gólyája egy ősi gyülekező helyre igyekszik. Ott várják be társaikat. Van úgy, hogy a gyüle
kezés három napig is eltart, addig békésen bogarásznak, tollász
kodnak. Amikor már több csapat nem érkezik, teljesen kiürül a napok óta zajos levegő, akkor, szinte egy jeladásra dühös kele
pelés, mozgolódás támad. Csattognak a kemény gólyacsőrök, néhány társukat jól irányzott csapásokkal kegyetlen módon
agyonverik. Majd épp oly hirtelen ér véget a zajos felfordulás, mint ahogy elkezdődött, s mint vezényszóra, az élők egyszerre emel
kednek a tetemek tolláitól fehérlő felkavart levegőbe. Hogy miért?
Mert az agyonvertek betegek voltak, sérült számyúak, vagy na
gyon öregek. Gyengék. Nem bírták volna ki a hosszú, távoli, ten
gerek keresztezte vándorutat. Úgyis elpusztultak volna. így segí
tettek társaikon... (Egyébként a gólya a beteg, sérült vagy életkép
telen fiókáját még a fészekben melegében agyonveri.)
A tarisznyába került egyszer egy igazi darutoll is, amely a ré
gi időkben a hajdúságban olyan értéknek számított, hogy pár vé
ka búzát is szívesen megadtak darabjáért. Valamire való legény
nek nem hiányozhatott a kalapja mellől.
Talált különös, girbegurba formájú, bozontos szakállt nö
vesztett gyökérmaradványt. Egyszer meg egy kisnyulat. Egy pi
he-puha nagy fülű, riadt kis jószágot. Úgy kapaszkodott a tarisz
nya belsejébe, olyan elszántan, mintha az élete függött volna at
tól, hogy kiveszik, vagy benne marad. Másszor egy gyermek
zsebkendőt, madárfiókát, amely már repülni is tudott. Igaz, első próbálkozásra egy kicsit ügyetlenül, de egyre jobban szárnyra kapott és elrepült.
Mert nem azért hozta Zsófinak nagyapja, hogy kalitkába zár
ják, hanem, hogy a hozzá tartozó mese után szárnyára bocsás
sák. Minden madárláttához történet is tartozott. Igaz történet.
Nagyapjának a hosszú gyaloglás, a mezőjárás közben volt ideje kigondolni a soron következő igaz történetet, szőni a mese fona
lát a tarisznyájában lapuló éppen aktuális „madárláttát" illetően.
Még a kicsi kavicsnak is megvolt az igaz története, hát még a zsebkendőnek, a gyökérnek!
A zsebkendőt éppen olyan szeleburdi „kislyány" vesztette el, mint Zsófi. Szelídgesztenye szemei épp oly ragyogóak, mint az ő szemei, s haja csalafinta kunkora is, mint a Zsófié... és ugyan
úgy várta haza a nagyapját minden alkalommal a kapujukban, hogy vajon mi lapul a tarisznyában, mint Zsófi.
Zsófi úgy megszerette ezt a „ kislyányt", hogy nagyapjának máskor, más alkalmakkor is mesébe kellett foglalnia a kislány jó
ságát vagy éppen szeleburdi csínytevéseit, ami persze nem szólt másról, mint Zsófiról. A mese ideje alatt a kis cakkos szélű, bor
dó és sárga virágokkal teleszórt zsebkendő a térdeire terítve pi
hent, úgy hallgatta nagyapja szavait, és azon morfondírozott
magában, hogyan és hol találhatná meg azt a kislányt, mert vissza szeretné adni az elvesztett zsebkendőjét... mert ő igen-igen nagyon sajnálna egy ilyen szép zsebkendőt elveszteni, és...
A gyökér pedig a hatalmasra nőtt föld belső, láthatatlan vilá
gáról mesélt, amit útközben mondott el nagyapjának. Mert a gyökér szavát nem hallhatja meg akárki, csak az, aki megtalálta és megmentette a gonosz, eltaposó lábaktól...
A kisnyúl már egy dobozban hallgatta Zsófival együtt a róla és családjáról szóló történetet. O sem úgy jött, hogy maradjon!
Csak egy éjszakára volt vendég náluk, hisz sok testvére és anyu
kája hazavárta. Csak mesét hozott... Másnap hajnalban nagyap
ja óvatosan visszarakta a tarisznyájába, és a határban ugyanott engedte szabadon, ahol előző nap délutánján megfogta.
Olyan is előfordult, hogy nem talált semmit, akkor az elvitt kenyérből hagyott egy darabot, és az igazi madárlátta kenyér lett, és róla szólt a történet, és a morzsájáért éneklő mezei pacsir
táról. Máskor pedig a kíváncsi bíbicről, amely megleste a dűlő szélén hagyott tarisznyában a kenyeret...
Mese, mese, mese...
Az élet sem más, csak egy hosszú, sírig tartó mese. Mennyi minden történt velük az elmúlt öt-hat évben... És a nagyapja még mindig ugyanolyan kitartó szorgalommal járja a határt fá
radhatatlanul azért a kevéske munkaegységért... muszáj men
nie... még mindig van célja...
Zsófinak abból vesz majd nagymamája konfirmálóruhának valót. Szépet. Nagyon szépet. Fehér selymet a sötét hajához, hogy illő legyen az alkalomhoz, a templomhoz és Zsófihoz. Első ruhája lesz, amely igazi varrónőnél készül majd, és ő választhat
ja ki az anyagot. Mihály bácsitól pedig pántlikára valót kap hoz
zá, mert hogy erre az alkalomra szalagot is köt majd a hajába.
Szép szeretne lenni, olyan szép, mint a ruhája.
És konfirmálás után már ő is majdnem nagylánynak számít majd... persze, már most is mondják néha rá, hogy milyen szép nagylány, de azért többnyire csak azt hallja, de szép „kislyány"!
Mondják, nem mondják, érzi ő azt, hogy megnézik... fel
tűnően is. Sőt! Már pirult is el nem egyszer, nem kétszer emiatt.
Ilyenkor furcsán megrebben belsőjében valami. Talán a szíve éb
redezik, talán a lelke készül az első szárnycsapások próbálgatá
sára... Kikerülhetetlen, feszítő valami, megmagyarázhatatlan.
Talán az ismeretlen ösztöntől való félelem teszi. Olyasmi érzés lehet ez, mint mikor fészkéből a repülni vágyó madárfióka lenéz a mélység tátongó bizonytalanságába...
A múltkoriban történt, hogy éppen akkor szaladt át a nagy
szüleitől a szomszédos házban lakó kedves nagybátyjához, ahol a két lány unokatestvérével szokott játszani, titkokat susmorog- ni, amikor az utcában meghallotta kiabálni a drótostótot: drótoz
ni, fótozni... Sietve csukta be maga mögött a kaput, mert már messziről is észrevette, hogy megint megcsillant a drótos férfi szemében az a furcsa fény, amelyet már máskor is látott benne...
Ám hiába csukta be nagy hirtelen a kaput, a drótostót csak befordult az udvarba.
- Van-e valami drótozni való? - kérdezte. Aztán, hogy tegyen va
lamit, szóba elegyedett az udvaron szorgoskodó nagybátyjával, de beszéd közben egyre csak Zsófit leste. Szinte perzselt a tekintete...
Zsófiról is szót ejtett, hogy milyen szép „kislyány", s hogy ép
pen ilyen feleség kellene neki... Már régebben kinézte magának...
Zsófi már nem tudott zavarában merre nézni, hol a kerítés deszkáit, hol a tetőt volt kénytelen hosszasan szemügyre venni, de azt a furcsa fényt akkor is magán érezte..., pirult is ekkora
„szemtelenség" hallatán...
Kényelmetlen helyzetén egy keveset enyhítve, a nagybátyja széles háta mögé bújva hallgatta a többit:
- Ne bolondozzon mán, hisz kislyány e még, nem láttya? - je
gyezte meg a nagybátyja félig komolyan, félig tréfára véve a dró
tostót szavait.
De a férfi cseppet sem tréfált. Komolyan gondolta. Tüzes pil
lantásai igazolták kiejtett szavait:
- Tudom én azt, nem is most mindjárt gondoltam, hanem, ha megnő. Tudok én várni. Higgye el, nem lenne rossz dolga ná
lam. Több pénzem van nekem, mint akárki más emberfiának!
- Ugyan, ne ízetlenkedjen mán - terelte nagybátya a tótot a kapun kívülre, látva, hogy a férfi valóban nem a levegőbe beszél, hanem úgy gondolja, ahogy mondja. Még a kapun kívül is azt ecsetelgette, hogy mennyire megbecsülné, ha...
- Türelmes ember ő... Kössenek egyezséget...
Csak nehezen lehetett megértetni véle, hogy nem a sötét kö
zépkorban élünk, hogy ma már egy gyereklány nem lehet alku tárgya... és...
Hosszas győzködés után, ami már-már a történelem, a tudo
mány és nem utolsó sorban a pszichológia határait súrolta, vég
re sikerült rávenni, hogy egy házzal odébb álljon.
Nagy meccs volt. Röstellte is magát Zsófi eléggé...
Kellemetlen érzését még az is fokozta, hogy a szembe szom
széd Rebeka néni is szem- és fültanúja volt a hosszas, hangosra sikeredett, furcsa, korai „leánykérésnek". Az „esemény" elejétől végéig tekintélyes „mellyei" alatt összefont karral állt a kapujuk
ban, és időnként mély meggyőződéssel bólogatva tette a szűk
szavú megjegyzéseit. Mindig ugyanazt:
- Úgy, van a!
Zsófinak ez sok volt. Igazi, csalhatatlan kislányos zavarában úgy elsomfordált a nagybátyja széles háta mögül, ahol ez idáig takarásban érezte magát, mint a macska. Halk lépteit még a nagybátyja sem érzékelte.
Az eset óta mielőtt a kapun kilépne, előbb gondosan körül néz, és belehallgatózik a levegőbe. A vég nélküli utcákat róva is éberebben közlekedik, mint azelőtt. Főleg a beláthatatlan sar
koknál óvatos. Minden tőle telhetőt megtesz, hogy elkerülje a drótostóttal való újabb kellemetlen találkozást...
Nem lehet elfelejteni az esetet.
Már azért sem, mert, azóta sokszor hallotta a csupa szív, min
dig mosolygó nagybátyjától:
- Na, Zsófi! Akarsz-e a drótostót felesége lenni, ha megnősz?
(Egyébként ő Zsófi kedvenc nagybátyja, ő volt az, aki annak idején pár napos korában kicsúszott a pólyából az utca köveire, és eltörött az orra. Igaza lett a doktornak. Tökéletes formát öltött azóta. És ő volt az, aki nemcsak szorgalmas volt, hanem eszes is, mégsem tanulhatott.)