már-már kiégett földön. Zsófi a rögöket kerülgeti. Szúrnak. A por is süt. Kiszikkadt a táj. A forró nyári nap mélybe hatoló sugarai még a lelkét is kiszívták. Az ég tiszta és kék, mégsem vigasztaló.
A magasban mezei pacsirták sírnak eső után, borzas szárnyaikkal lejjebb ereszkednek, majd újra föl. Ritmikus repülésük szinte kö
nyörgés, ahogy újra és újra zuhannak s emelkednek...
A szekérút megkövesedett rögei, kerékvájta és patanyomai mintha ezer meg ezer évet őriznének. Mint az őskövületek. Ak
kora a hőség, hogy Zsófi lépten-nyomon kiszáradt békatetemek
be botlik. Úgy hevernek szanaszét, mint preparált ősművek a hozzájuk illő mesterkélt környezetben. Pedig a környezet na
gyon is kézzelfogható és valódi.
Egy alig élő béka elnyúlva fekszik az útból félredobott nagy, szürkére égett rög tetején. Valaki odarakhatta, ha már pusztulás
ra van ítélve, legalább sütkérezve haljon meg...
Ahogy Zsófi közelebb hajolt, ijedten bámult rá a béka. Mene
külne. Kinyúvadt lábait mozgatná, de nem bírja, csak a kínjában hatalmasra nőtt szemeit meresztgeti. Tikkadtan piheg, zöldes bőre barna foltosra cserepesedve kiált segítség után. Zsófi segí
tene, de se közel, se távol, sehol víz, pocsolya, csak a vakítóan tűző, perzselő nap, a meleg kiszívta föld s a rajta kiszenvedett növények. Ember, állat nem tehet semmit, csak vár. Epedve lesi az eget, hoz-e felleget egy-egy felkerekedett fergeteg.
Eső nélkül ez a vidék halott. A sok eső meg gyorsan feláztat
ja. Most a por duzzadt óriásnyira, eső után pedig nyakig ér a sár.
Úgy cuppog, ragad, hogy még a mezítlábat is visszatartja, nem
hogy a cipőt, a csizmát. Ha nagy a lábra való, ha nem béleli kap
ca, könnyen elhagyhatja a gazda. Kilép belőle, s bújhat vissza sá
rosán, csatkosan.
így jár az ember, ha durván beavatkozik a természet dolgába.
Megbosszulja magát. Ma már híre-hamva sincs, eltűnt a vidéket jellemző évezredes mocsár, melyről az Árpád-korban Anony
mus is megemlékezett. Úgy élt itt az ember és a természet a ma
ga vadságában, szelíden kart karba öltve, mint két alázatos test
vér. A bajban mindig segítőkezet nyújtottak egymásnak...
Ezerhétszázhétben, amikor a falu határában volt Rákóczi ku
rucainak a tábora, ezen a mocsáron keresztül vittek fontos üze
neteket a faluból a kurucoknak az ellenséget kijátszva. Víz alatt, úszva. Csak a nádszál vége kandikált ki a vízből, melyet az üzenetvivő a szájában tartott. Azon keresztül lélegzett.
Ezeken a történelmi jelentőségű szilánkokon kívül is még sok-sok titkot őrzött a mocsár. Egyedieket, kis emberek nagy tör
téneteit, amelyek nem jutottak el a történelembe, ám ettől füg
getlenül az ott élőknek fontos eseményeknek számítottak.
Együttélt, -lélegzett az emberekkel. Az útvesztőit nem ismerő el
lenség számtalanszor megsemmisült a feneketlen dágványban.
Nemes, észrevétlen segítőtárs volt mindenben.
Ám most...
A kitartó szárazság olyan formát kölcsönöz a tájnak, hogy a szemlélő azt hihetné, hogy egy hatalmas, lesoványodott, utolsó
kat pihegő emberi mellkason botladozik, kerülgetve a kiálló bor
dákat. De talán mégis legjobban a szapora szaporulat kiszívta, kiszáradt, horpadt, pípos öregasszony összeaszalódott „mejjí- hez" hasonlítható, amely jóformán csak befelé lélegzik, kifelé csak van, és egyre apad.
Zsófi hagyta a békát tovább szenvedni, sokat nem tehetett ér
te. Egy félig elszáradt lapu levelet terített rá lazán, hogy legalább az árnyék enyhítse kínlódását. Sietnie kell, már elharangozta tár
sával a Rákóczi-harang a delet.
Ebédet visz a vályogvető gödrökhöz. Oreglebbencset és cseme
gének egy kis tésztát. Szalatkálisat. A nagybátyja felesége már erősen várandós, s hogy segítsen rajta, átvállalta helyette az ebéd ki
hordását. Hosszú az út a gödrökig még az ő fürge gyereklábainak is.
Meg is szaporázza, hogy hamarébb forduljon.
Az elmúlt, összesen kilenc éve alatt nem emlékszik ilyen nyár
ra, amikor ilyen kegyetlen módon tarolt a szárazság. Hol van már az az idő, amikor ugyanezen a földön élők csak úgy, gatyaszárral fogták ki a „dílebídet"? Ha sürgősen kellett elverni az éhséget, le
kapták a „bűgatyát", csomót kötöttek a szárára, megmerítették a vízben, és válogathattak a finom halfalatok között.
Vagy kényelmesen, csónakjukban ringatózva megkötött nya
kú kormoránnal pákásztak, ráérősen vízimadarakra vadásztak.
(Persze csak akkor, ha nem hajtotta őket a tatár és egyéb honbeli kalózmány.)
A zsombékon összeszedett tojásokból is jól megéltek. Főleg tavasszal. Válogathattak a rengeteg ilyen-olyan szeplős héjú to
jásból. Boldog-boldogtalan ehette a természet sárgította ízletes rántottát. És milyen ínycsiklandó tésztákat gyúrtak belőle a szor
galmas asszonykezek! Egész évre ellátták a családot lebbenccsel, reszelt tésztával, laskával.
A sokféle ingyentáplálék egyike volt a súlyom, amely meg
főzve csemegének számított. Ize a gesztenyéhez volt hasonló, csak nem annyira édes, és lisztesebb. Ez a szúrós héjú vizigyü- mölcs a víz színén úszott. Úgy halászták le, hogy egy elhasznált szűrt terítettek a vízre, és a csónak után kötötték. Addig húzták, míg a szűr teleragadt a súlyommal.
A lebegő kékségben, mint mennybe emelkedő kupola alatt a lágy zene dallamai, úgy keringtek a kéksirályok, a gólyák, még a fekete gólyák is, és számtalan szebbnél-szebb, azóta már kihalt vagy elkergetett madárfaj. A vadrucák, a bunkósfejű, mérges há- pogású tőkerucától, az apró, sipító, fürge kercéig mind ott zajon- gott, hangjukat jól kieresztve próbálták túlharsogni a csengő hangú szélkiáltókat. A vadliba, a bíbic is otthon érezte magát.
Ezen a tarka tollú társaságon kívül a bölömbikák messze hallat
szó, öblös, félelmet keltő, mély bőgésétől volt hangos a csengő
bongó nádas. Mintha valóságos robusztos fenevadak csörtettek, bőgtek volna a nád között, felzavarva a síkos, csuszamlós víz alatti lakókat. Azok pedig voltak bőven.
Annyi volt a hal, hogy áradások után tele volt a pocsolya, csak össze kellett kapkodni. Szedte apraja-nagyja. A maradék sem veszett kárba. Ráeresztették a göndör szőrű malacokat, s azok mind felették. Sokszor híztak meg rajtuk a disznók. Igaz, ilyenkor az egész konda húsa ehetetlen halszagú lett, ám erre is találtak megoldást. Levágásuk előtt két-három hétig tengerin, árpán tartották, és teljesen eltűnt a kellemetlen halszaguk.
A főtáplálék egyike a hal volt. Csuka, potyka, kárász, keszeg, harcsa, cigányhal, menyhal, kecsege, teknősbéka, csík. A csík - a pocsolyák lakója - még itt-ott túlélte az átalakítást, de már az sem bírja sokáig. Eltűnt a természetes élőhelye. Kár. Pedig igen ízletes savanyúan megfőzve, s nyakon öntve tejföllel! Vagy ká
posztával megbolondítva! Vagy akármelyik hal a felsoroltak kö
zül ősi módra, kicsit megpörgetve sóval, s a parázsba rakott la
pos kövön megsütve! Ha füstöl alatta a nád, egyben meg is
füs-tolódik. íze semmihez sem hasonlítható! Főleg a csukáé és a tör
peharcsáé nem.
A mocsárból kiszorított és a pusztaságba beszorított szegény mindig éhes. Szeret finom ételekről álmodozni. Hogy őseik csak kifogták és frissen, egy sebtében összehamarkodott csíptetófán ropogósra sütötték a legnemesebb halfajtákat, már el sem hiszik.
Ki tudja manapság ezt a sok finomságot megfizetni? Csak az urak... A gazdagok.
Az itt honos madarakat is az éhségük hajszolta tovább.
Már gólya is kevés akad, csak töredéke az osi létszámnak. A fekete gólya pedig szinte eltűnt a vidékről. Nem csoda.
Mit ennének? Aszalt békát?
A sziki madarak, a sziki pacsirták, a széki csérek is odébb áll
tak egy házzal. Amelyik madár úgy gondolta, hogy a pusztában is megél, az itt maradt. Nem sokan gondolták úgy. Hogy mara
dásával a gatyás ölyv, a kék vércse, a mezei pacsirta, a szirti sas, a parlagi sas és a pusztai sas nyert vagy veszített, azt talán még maga sem tudja. Majd menet közben kiderül...
Telente ellátogat a hósármány, a zsezse, a havasi füles pacsirta és a törpesólyom. De ezek nem rendezkednek be, nem itt raknak fészket, a költés biztonságához a hely már alkalmatlan. Csak láto
gatók. Vendégségbe jönnek. Pusztítani a ház körüli aprójószágot és az igencsak elszaporodott, elszemtelenedett rágcsálókat. Ha nem is a mesebeli „terülj, terülj asztalkám" várja ókét, azért nincs okuk panaszra. Mezei pocok és csíkos egér akad bőven.
Ürge is.
Csakhogy, az ürge fogyasztásában vetélytársuk is akad. Osz
tozkodni kell. Kiöntése, megfogása a szegények legalsóbb réte
gének az elfoglaltsága, nem utolsó sorban tápláléka. Öntik az ür
gét, és eszik. Főleg - más egyéb híján - a falu cigánysága.
A szintén vészesen elszaporodott varjúhadat is szerencsésen pusztítja a szegénynép. A vasárnapi és ünnepi gyöngyöző hús
leves fontos kelléke volt még nem is olyan rég - itt-ott ma is az - a varjúfióka. Zsófi is evett már. Azt hitte, galamb. De varjú volt...
Öreg varjúból is lehet levest fózni, de a finnyás orrnak jobb, ha elkerülik. Büdös. A húsa pedig szinte ehetetlen. Olyan, mint a fára száradt bocskorszíj. Megrágni sem lehet. A fiókák húsa viszont semmiben sem különbözik a szárnyasokétól vagy a
galambfióka zsenge falataitól. És könnyebben is lehet hozzájuk jutni, mint a károgó vénekhez.
A szegény gyerek porban, sárban, fagyban cserzett mezítlába jól tapad a fakérgen...
Ez maradt a szegény népnek a bőség lecsapolása és a nagy ígérgetések után. Az ürge és a varjú. És a gané. Hogy az ürgét és a varjút legyen min megsüsse, megfőzze. Annál is melegszik.
Többnyire Zsófi családja is.
Pedig a nád éppúgy, mint más vidéken a fa, kiszolgálta az ősöket. A kenyér sütéséhez is a kemencét egy-két kéve náddal fűtötték be. Nemcsak ganénál melegedtek. Gazdag volt ez a vi
dék. Nem jelentett gondot a megélhetés. Úgy látszik, nincs kö
zépút. A világ vagy fekete, vagy fehér. A haladás elkerülhetetlen bármi áron is.
De legalább lenne egy-két fa útközben. Sehol egy fikarcnyi árnyék, hogy Zsófi pár pillanatra a tűző nap elől elhúzódhatna.
De jó lenne most a régi sok vízből egy tenyérnyi pocsolya! Csak egy pillanatra, hogy beletapicskolhatna. Vagy legalább enyhítő szellő... egy-két kóbor felhő...
Menet közben Zsófi is kiszárad lassan, mint a béka. Cserepes szájával már majdnem úgy tátog, mint a csuka. De az legalább vízben van. Valahol. A környéket övező Főcsatornában, kanális
ban biztos nincs. Megfulladna bennük. Azokat vastagon ellepte a zöld, nyúlós, gusztustalan békanyál. Zsófi a talpait már alig ér
zi, de halad tovább.
Csattognak a forró, puderszerű szürke porban a mezítlá- bak... Nem messze tőle egy fogoly piheg. Közeledtére sem sza
lad el. Megbénította a hőség. Forgatja a fejét, jobbra-balra billeg
ted, hallgatózik. Észleli a talpak csattogását, mégis mozdulatlan marad.
Túlélő. Fogoly és a lomha, nehéz testű túzok még csak-csak van. Darumadár is akad...
Zsófi jártában-keltében egy gazdag ház gazdag udvarán fede
zett fel kettőt. Udvari díszként tartják, mint régen úri helyen a pá
vát. Ám az is lehet, hogy házőrzőnek. Kutya helyett. Mert a daru senkit nem enged be a birtokba vett területére, kivéve a háziakat.
Idegen közeledtére akkora lármát csap - főleg sötétedés után -, hogy a halottak is felébrednének rikácsoló hangjára. Az igaz, hogy nem harap, mint a kutya, de gondolkodás és figyelmeztetés
nélkül támad, s véresre csipkedi, búbolja a betolakodót. Nem is
mer kegyelmet. Büszke, uralkodásra született madár.
„Funkciója" van annak is, aki ott lakik. Káder, - hallotta ki Zsófi elejtett beszédekből -, mai úr.
Biztos úgy van, de Zsófit ez nem érdekli. Ha ideje engedi, meglátogatja a darumadarakat. Nappal a baromfiudvarba van
nak bezárva - ott is ők az urak, messze magasra felemelkedve a tyúkeszű alattvaló csürhehadon - drótkerítés veszi körül őket.
így dupla kerítésen keresztül gyönyörködik ritka látványukban.
Csak szigorúan a kerítéseken kívül. Még egyszer sem hívták, hogy menjen beljebb, pedig szeretné kicsit közelebbről is látni a kecses madarakat. De nem hívják. így is jó. A kerítéseken keresz
tül is jó.
Mást is lát. Igazi hintán röpülő gyerekeket, az udvaron szét
dobált, igazi játékokat, igazi homokozót, felforgatott, eldobált, gyerek markához szabott ásót, lapátot, formákat. És egy nénit, a gyerekek anyukáját, aki napozószékben pihen egy almafa árnyé
kában.
Nem csinál, semmit, csak pihen...
Nekik semmi sincs igazi. A hintájuk egy darab kötél, felköt
ve az akácfa ágára. Vág. Akkor is, ha rongyokat, zsák vagy egyéb elhasznált dirib-darab vackokat raknak rá. A kötél is túl
zás, az sem igazi, csak olyan vastagabb madzagféle. Talán még apukájuk idejéből maradt rájuk. Bármikor leszakadhat, mint ahogy már megtette egy párszor. Az összekötött csomók mutat
ják a puffanások, zuhanások számát.
Egy üveg alma, két üveg alma... a hintát a nővére hajtja, és Zsófi addig repülhet, míg el nem fogy a versike. Aztán váltanak.
Zsófi löki a hintát, és a testvére repül. Ha szerencséjük van, fönt az ágon nem vásik el a kötél, és kibírja a nyarat. Mert ha ott fönn elvásik, már csomózni sem lehet. Annyira megrövidülne, hogy nem bírnának felülni rá. Csak idén bírja még ki. Jövőre a bátyja összeügyeskedik egy másikat. Egyéb játékuk nem is igen van.
Zsófi nem irigy. Eszébe sem jut. Nem zavarja, hogy másoknak van, neki nincs. Csak szereti nézni, ahogy a gyerekek az igazi hintán szállnak, repülnek... S minél hosszabb ideig nézi őket...
Talán nem is biztos, hogy jobb nekik...
S ahogy teltek-múltak a napok, a rabmadarakat, a kecses, rit
ka gyönyörű tollú darvakat is sajnálkozással leste pillantása.
Né-ha a fellegekbe képzelte őket, ahogy társaikkal a nagy magasság
ban szabályos ék alakban, hatalmas V betűt rajzolva az égre méltóságos nyugalommal elszállnak, elköltöznek. Pedig tudta, hogy lehetetlen. Meg vannak csonkítva. A szárnyuk fele hiány
zik. Csak verdesni képesek, szállni nem. Szánnivalóak... Ha meghallják költözködő szabad társaik kurjongatását onnan messze föntről, vágyakozó, panaszos hangon sírnak fel, s kur
jongatnak vissza az égre...
A napozószékben pihenő anyukát meg... na igen...
Szeretné egyszer az ő édesanyját abban a székben pihenni lát
ni... az almafa árnyékában... úgy, mint ezt a nénit...