Kemény ábrázatát mint őszbe fordult fehér borosta, úgy lepi a zúzmara. A kocsonyás fagyba dermedt házak kéményei ontják a füstöt. Mindegyik a maga módján, másként. Egyik pöfögve, má
sik kövéren, ég felé törően, harmadik, negyedik, sokadik per
nyét szitálva az ólomszínű nehéz levegő égi homályába.
Nemcsak a didergő házak külleme árulkodik lakóiról, hanem a füstje is.
Van, amelyik gizgaz szagú, szalmával, csutkaszárral, kóró
val, morzsolt tengeri csutkával gerjesztett szegényes füst. Az ár
va ganéjé kesernyésen büdös, a széné kojtos, a fa áporodott sza
gú, a talpfáé fojtó bűzű, amely rátelepszik minden lélegzőre, olajfoltokat hagyva maga után. Nem törődve a falu fölött ke
rengő, lecsapódó bűzzel, aki teheti, talpfával fűti, űzi a hideget.
Kimustrált vasúti talpfákkal. A MÁV telepen lehet beszerezni.
Az országban három telepítőtelep van, ez az egyik a három kö
zül. Már az ezernyolcszázas évek végétől üzemel. Ám a kátrány
ban áztatott, kiselejtezett fa melegéhez nem juthat akárki. Mint általában mindent, ezt is csak protekció útján lehet beszerezni.
Mozgósítani kell a „családot". Ily módon a füst a „családfát" is kimutatja. Megmutatja, ki kinek a rokona, ismerőse, elv-társa.
Mert tudniillik a rokonok rokonának a rokonai és az ismerősök ismerőseinek az ismerősei, továbbá az elvtársaknak az elv-társai az egy család. Egy hatalmas, országos család.
Ezerkarú, indákkal beszőtt, rejtelmes világ.
Zsófi és a család többi tagja sem árva ganénál melegszik már.
Rég nincsenek a kaszárnyában a malacok. Elmentek. Az új gaz
dasági mechanizmus akkor száműzte őket Hosszúhát környéké
re, mikor Zsófi anyukáját is. A malacokkal együtt költözött a konyha is. Nincsenek malacok, nincs árva gané. Persze, ha lenne is, akkor sem szedhetné már Zsófi.
Amiért szegénységükben nem szólták meg, ma „leszólnák" a családot. Hogyne! Még csorba esne a... Aki pár embernek pa
rancsol, annak tekintélye van. És hogy nézne már ki az, hogy...
Nem engedheti meg a kidüllesztett mell méltósága! Hogy vala
mikor Zsófi disznótrágyát gyűjtött, felejtse el. Már nincs rá szük
ségük. Ám felejteni nem lehet. Része marad az életének. Hozzá tartozott a mindennapjaikhoz, segített rajtuk. Nem kell lenézni az árva ganét! Nélküle megfagytak volna. Egyébként is:
A méltóságot nem a kidüllesztett mell, hanem az egyenes ge
rinc támasztja alá...
Tél van. S Zsófinak mint sok más egyéb sem, ennél a nagy ab
lakos háznál nem tetszik a tél sem. Az öreg kis ház apró üveg
szemein keresztül még a tél is más volt. Másként szálltak a hópi- hék is, finomabban, kecsesebben keringtek a télben. És a nád
végekről lelógó vastag jégcsapok...
Itt nem lóg le semmi. Áll a fűtött szobában, a nagy ablak nagy szemein keresztül szemléli a téli világot, az utcára, házakra tele
pedő gazdag és szegényes füstgomolyokat és a nádvégekről le
lógó jégcsapokról ábrándozik. Mint régen... Szívesen letörne most egyet, jólesne elszopogatni. Mint régen. Ami nem is volt oly régen, hisz még csak hatodik osztályos. Az elmúlt télen még volt nádtető, sárgarépa vastagságú jégcsapokkal...
És meg volt a kedves, öreg ház is.
Kívánja a hideget. A jegeset. Ég a torka. Sőt, olyan érzése van, mintha lángokban állna, mintha tűzcsóva pörkölné szárazra. És szűkül. Fura érzés. Már tükörben is megnézte, talán dagadt a mandulája, de nem. Csak enyhén piros és furcsán lepedékes.
Mintha világos színű tépett rongyokba lenne bugyolálva.
Az iskolában sem érezte jól magát. Ha megszólalt, fájdalmas, égető lánggal jöttek a szavak. Útközben hazafelé... igen, a füs
tök... a különféle kémény füstök is mintha mind a torkába igye
keztek volna. Szinte fuldoklott tőlük. És az az elviselhetetlen fojtó kátránybűz! Megtapogatta a homlokát. Nyirkos. Talán lázas is. Jó lenne lefeküdni, nézett az ágyra vágyakozva. De még nincs iga
zán este. Szeretné gyorsan megvetni az ágyat, belebújni. Becsoma
golni az egyre valószínűtlenebbnek tűnő testét a dunyhába, beletekergőzni. Ám gyorsan elhessegeti a gondolatot. Nem, az le
hetetlen. A páros ágy egyik felén az öcs csontos kis valójával osz
tozik, akit éjszakánként takargatnia kell. Nem zárhatja ki a meleg alól. Nekik kettőjüknek van egy dunyhájuk. A páros ágy másik fe
lében vannak éjszakára elszállásolva az idegen fiúk. Nekik is van egy dunyhájuk. Szerencsére senki nem fekszik lábtól...
A régi páros ágyon manapság is négyen alszanak, mint...
csakhogy...
Zsófi érzi, hogy gyengül, egyre könnyebb a lesz a teste, a csönd is csöndesebb, halványabb, mint máskor, ahogy az ágyat kerülgeti. Mintha mindketten lábujjhegyen járnának. Úgy tűnik.
O és a csend... Kezei kinyúlnak valahonnan, talán a testéből, ér
zi, hogy verejtékben úszó összetapadt haját simogatják.
Lefeküdni! - veri egyre szaporábban a szíve. Lefeküdni...
Hirtelen tűnt el a nagy ablak. S vele együtt minden. Az éles nyilallással beálló sötétséget zuhanás követte. Rázuhant a páros ágy párnákkal, dunyhákkal megrakott tornyára. Tovább semmi.
Nem emlékszik, hogy került az ágyba. Egyáltalán semmire sem emlékszik. Majd később egyszer csak érzékelni kezdte a szobát, egy-egy villanásig látta is, ám a képek kihullottak a tekintetéből.
Csak sejtései voltak, mi folyik körülötte.
Mintha sűrű köd ülte volna meg az ágy környékét. És a sűrű, tejszerű ködben alakok, árnyékok. Az egyik árnyék mintha Bod
nár doktor bácsi lenne, mond valamit. Nem érti. Nem érnek el hozzá a szavak. Érzi, hogy kifeszítik a száját, ez jó. Kellemes hi
deg kapirgálja a torkát.
Nagyon fáradt. Aludni szeretne, de a ködben az árnyékok...
Még mindig ott vannak. És a dunyha... Be kellene takarnia az öccsét. Bizonytalanul tapogat a kezével, nem, nincs ereje most takargatni. Visszahanyatlik a keze a dunyhára. Mint egy elhasz
nált rongydarab. Nem tud vele mit kezdeni.
Csak másnap délután ébredt fel. De akkor is csak rövidke időkre. A kurta, zavaros ébrenlétekre is csak úgy emlékszik, mint egy átutazó, aki a robogó vonatból kitekintve lát is valamit, meg nem is, és képzeletében egy-egy fa, bokor, pózna marad meg, az is csak azért, hogy a robogással tovatűnjön.
Kábult, tehetetlen.
- A következő pár nap eldönti, életben marad-e, vagy sem. - Torokgyík - hallotta halványan, messziről jőve a doktor szavait.
Amit megtehet, megteszi. Sajnos, sokat nem tudnak kezdeni ez
zel a betegséggel. Naponta egyszer, úgy estefelé, hogy könnyebb legyen az éjszakája, vigyék be a rendelőjébe. Lekaparja, megtisz
títja a torkát a váladéktól. Ennyi, amit tehet... Nincs biztosíték.
Bármikor megfulladhat... Szomorú, semmi jót nem mondhat...
Ama bizonyos hajszál vége nem az ő kezében van. Remény
kedjünk.
Remény és sorsok. Ama bizonyos hajszál vége...
Zsófi sorsának megpróbáltatása már születése előtt el
kezdődött. Fogantatása után rövid idővel kiderült, hogy édesap
ja gyógyíthatatlan beteg. Ekkor került kórházba, egyikből a má
sikba, majd a harmadikba, haza már nem.
Remény... édesapja az utolsó percekig reménykedett.
Míg édesanyja a betegség kezdete óta tudta, nincs remény.
Csak két kisgyermek és a harmadik útban, visszafordíthatatla
nul útban van a világ felé. És várható nehéz sorsa ellen nem te
hetett semmit.
Édesapja sem.
Egy látogatás alkalmával már nem volt a kórteremben. Üre
sen tátongott az ágya. Csak üzenetet hagyott maga után: Szeret
né, ha a születendő kislánya neve Zsófi lenne. Mert kislány lesz, aki érkezik, ő már tudja...
Azokban a nehéz időkben, amikor Zsófi is a világra igyeke
zett, az élet szomorúságához hozzátartozott, hogy sok gyermek született „halva". A bábaasszony töltötte ki a születésről a hiva
talos dokumentumot. Azt írt rá, amit jónak látott, láttak. A sze
gény házaknál volt éppen elég éhes száj, ritkítani kellett. Úgy, ahogy lehetett...
Zsófi születését a nagyapja a konyhában ülte végig. Hogy miért? Talán oka volt rá. Hallani akarta, hogy felsír? Még a vilá
gon sem volt, és már vigyázott rá! A sok-sok unokája közül erre az egyre.
Zsófi túlélte a születését. Most a torkát szorongató borzalmat kell túlélnie.
- Ha az Isten el akarja venni, elveszi. Ha meg akarja tartani, hát megtartja. Majd látjuk, mit akar - vigasztalták Zsófi anyuká
ját vízhordás közben a kútnál érdeklődő asszonyok. (Már nem dobolnak a faluban, megszűnt a doboló státusa, a sarki kutaknál terjednek a hírek, lassan, de biztosan tovafolydogálva, mint a csordogáló langyos artézi víz.)
A napok többnyire kiestek Zsófi emlékezetéből. Estefelé me
netrendszerűen megjelent a ház kapuja előtt az állami gazdaság egylovas kordéja vagy szánja, Zsófit pokrócokba csomagolva, ölben valaki mindig kivitte és felrakta, a rendelőnél leszedte, be
vitte, és ugyanígy vissza. A girbegurba szekérút jeges, hófedte mély árkai okozta döccenések, a lőcs nyekergő kényeskedése csak mint távoli neszek jutottak el tudatáig. A kaparókanál