S ZELEKTÍV AMNÉZIA VAGY TÁBOROSDI ?

Száz éve született Ignácz Rózsa(1909-1979) író, újságíró, mûfordító az erdélyi Kovásznán, ahol apja református lel-kész volt, és egy ideig a Magyar Párt képviselõje a buka-resti parlamentben. Nagybátyja Makkai Sándor, a híres Magunk revíziója,népszerû regények, vallásos és pedagó-giai munkák írója. Az író-püspök regényei a magyar tör-ténelemben és a kisebbségivé vált erdélyi magyarság lel-ki válságában gyökereznek. Az erdélyi református egyház püspökének váratlan (kényszerû?) távozása Erdélybõl, majd a budapesti Láthatárban közölt Nem lehet címû -önfeladással felérõ - nyilatkozata megütközést és nagy visszhangot váltott ki Erdély-szerte. Többen reagáltak is rá. A leghatározottabb és a legtisztább válasz a Reményik Sándoré volt:Lehet, mert kell.

Az erdélyi magyarság vívódása - menni vagy maradni?

- azóta is tart. Benne a helyben maradás erkölcse és egy emberibb s talán sikeresebb élet reményében fogant távo-zásnak a gondolata, mentalitása ütközik.

Ignácz Rózsa Kolozsvárott érettségizett, Budapesten végezte a Színmûvészeti Akadémiát. Elõbb a Szegedi Nemzeti Színház, majd a Budapesti Nemzeti Színház tag-ja volt (1931-1939). Eleinte a színésznõk szokásos életét élte. Késõbb végleg az irodalomnál kötött ki, de alkotó-ként vissza-visszatért a színházi világ kérdéseihez (Prospero szigetén,1960). Megírta Laborfalvi Róza élet-regényét (Róza leányasszony,1942).

Elsõ regénye: Anyanyelve magyar (1937). Benne a ki-sebbségi sorba kényszerült erdélyi magyarság drámai helyzetét, anyanyelve iránti hûségét, az anyanyelv veszé-lyeztetettségét ábrázolta nagy társadalmi és történelmi problémaérzékenységgel, gazdag személyes élmény-anyaggal, fordulatokban bõvelkedõ cselekménnyel. Ezzel a mûvével kezdetét vette sikeres regényírói pályája, ami együtt járt egy hasonlóképpen eredményes újságírói kar-rierrel. Az írónõ egyidejûleg a budapesti Színházi Maga-zinpárizsi tudósítója, fõvárosi napilapok riportere és esz-széírója és a Református Élet szerkesztõje is volt.

Született Moldovában(1940) és Keleti magyarok nyo-mában(1941) regényes riportkönyveiben a bukovinai és a moldvai magyarok viszontagságos életét írta meg hite-lesen, meggyõzõen. AKeleti magyarok nyomában tulaj-donképpen a Teleki Pál nevéhez fûzõdõ akció szociográ-fiai dokumentuma. Benne az írónõ a miniszterelnöknek arról a vállalkozásáról szólt megrázó erõvel, amelynek igazi célja a bukovinai csángók hazamenekítése volt Ma-gyarországra. (Ezek a szomorú sorsú emberek valójában nem csángók voltak, hanem székelyek, akik a madéfalvi veszedelem – siculicidium 1764. jan. 7. – okán menekül-tek Bukovinába.) Az akció a háborús események szeren-csétlen alakulása miatt drámai fordulatot vett, és szörnyû egyéni és családi tragédiákhoz vezetett. Történt ugyanis, hogy Bácska a második világégés eseményeinek sodrá-ban akkor került vissza a magyar állam kebelébe, ezért a hatóságok oda telepítették a bukovinai csángó-magyaro-kat. Csakhogy nem sokkal késõbb Bácskába bevonultak a partizánok, így az új fészekrakóknak lovas szekereken kellett menekülniük Magyarországra. Végül Tolnába és Baranyába telepítették le õket az elûzött svábok helyére.

Az õ Moldvából való elköltözésük kálváriáját örökítette meg az írónõ szociografikus riportkönyve. Tamás Meny-hért, aki maga is ebbõl a világból származott, regényben számolt be e népcsoport szomorú sorsáról. (Pomogáts Bé-la)

Az írónõ életének ezt a hozzávetõleg 1946-1947-ig tartó idõszakát az elnémulásnak, a kiátkozásnak, a teljes visszaszorításnak a nehéz évei követték. Azt az írót ugyanis, aki hírt adott az erdélyi magyarság mostoha sorsáról, és személyesen is részt vállalt Teleki Pál ma-gyarmentõ akciójában, a Rákosi rendszer szilenciumra ítélte.

Ám Ignácz Rózsa az elhallgattatás nehéz esztendeiben is dolgozott. Regényt írt. Titokban. A vádlott1952 körül keletkezett, de csak a rendszerváltoztatás után, 1999-ben jelenhetett meg. A mû az üldözésekrõl, a kitelepítésekrõl, szörnyû szenvedésekrõl, a Rákosi rendszer kíméletlen le-leplezésérõl szól.

A kommunista diktatúrával nyíltan szemben álló, le-leplezõ regényt írni az ötvenes évek elején

Magyarorszá-gon roppant kockázatos vállalkozás volt. Makkai Ádám költõ, nyelvész, mûfordító beszámolójából tudjuk, hogy édesanyja, Ignácz Rózsa különbözõ trükkökkel próbálta kijátszani az esetleges ellenõrök éberségét. Füzetekbe ír-ta a regényt, de a címlapokra megtévesztõ címeket írt. A füzetek elejére néhány oldalas vívmányriportot rögtön-zött, hogy ha netán házkutatást tartanának és bepillanta-nának a füzetekbe, az illetékesek megnyugodjanak. A zaklatások dacára a kézirat megmaradt, ám a regény csak évtizedekkel késõbb jelenhetett meg.

Ezerkilencszázötvenhat után, a körülmények kedve-zõbbre fordulásával Ignácz Rózsa meséskönyvekkel, le-ány- és történelmi regényekkel lépett a nyilvánosság elé.

A hetvenes évek hozták meg számára a nyugalmat és a valamelyes írói elismerést. Ekkor - Makkai Ádám meghí-vására - többször járt külföldön. Nemcsak Amerikában, hanem Afrikában is. Ezekrõl az utazásairól útirajzokban számolt be.

Erdélybõl nézve az életmûvet, Kántor Lajos mélyebb és sajátos összefüggéseket is feltárt. A kolozsvári kritikus, irodalomtörténész, összegzõ jelleggel, vázolta fel az író-nõ munkásságát és szerepét a XX. századi magyar iroda-lomban:

Ignácz Rózsa tizenkilenc évvel volt fiatalabb Remé-nyik Sándornál, és harmincnyolc évvel élte túl az erdélyi magyar irodalom talán máig legismertebb, legnépszerûbb személyiségét. Mindketten Erdély, az erdélyi magyarság krónikásai voltak a XX. században, fõleg annak elsõ évti-zedeiben. Reményik és Ignácz Rózsa a Trianon utáni év-tizedek egykor elemi hatású mûveit, sikerkönyveit írták meg. Az itt-ott felbukkanó hasonlóságok ellenére azon-ban alapvetõen különbözik az életük, ami nem a tehetség méretével magyarázható.

Természetesen egy ilyen párhuzamba állítás sok szem-pontból megkérdõjelezhetõ, az viszont aligha, hogy mind az „eredj, ha tudsz” ésaz „ahogy lehet”költõi látomása, mind az Anyanyelve magyar regénybe írt tablója társadal-mi tett volt és tömegekre hatott. Reményik Sándor lírája és Ignácz Rózsa prózája motívumegyezéseket is mutat a magyar világ kisebbségibe fordulásának keserû,

feldol-gozhatatlan megélésében és a különbözõ magatartásfor-mák megragadásában.

Makkai Ádám A vádlott címû regény bevezetõjében – a XX. századi magyar irodalomban – egy antropozófiai vonulatot rajzolt fel Török Sándorral, Kodolányi János-sal, Várkonyi Nándorral, Hamvas Bélával, ide sorolva Ignácz Rózsát is.

Lehetséges azonban egy kevésbé elõkelõ besorolás is, amelyben az életrajz-regények, a történelmi témájú siker-könyvek szerzõi szerepelnének.

Kántor Lajos egy harmadik sorba véli - érdemei szerint - belehelyezendõnek az Anyanyelve magyarés a jelentõs szociográfiai riportok íróját, mégpedig a két világháború közti erdélyi magyar próza valóságfeltáró mûvei közé, amelyek Kuncz Aladárral, Bánffy Miklóssal, Tamási Áronnal, Ligeti Ernõvel és Kolozsvári Grandpierre Emil-lel épültek be az újabb magyar irodalom egyetemébe.

Az irodalomtörténész szerint a pályanyitó Anyanyelve magyarregényvilága a pontos, érzékeny megfigyelések-kel s az ezekre épülõ atmoszférával és lélekrajzzal hatott.

Ezt a valóságirodalminak nevezhetõ - Móricz Zsigmond prózájában egyértelmûen a csúcsra jutott - vonulatot foly-tatta, teljesítette ki Ignácz Rózsa riportjaiban a keleti ma-gyarok, a csángók nyomában járva. A moldvai, a bukovi-nai és a román fõvárosba került székelyek tapasztalatai nem kisebb írói erõvel kerültek megjelenítésre, mint a ko-rai hírnevet hozott kolozsvári regény.

Az Anyanyelve magyarazt a hirtelen változásnak kitett egykori kolozsvári és erdélyi társadalmat örökítette meg, amelynek összképe Ligeti Ernõ Föl a bakra(1925), Ka-csó Sándor Vakvágányon (1930), Kuncz Aladár Felleg a város felett(1931), Tamási Áron Címeresek (1931), Ko-lozsvári Grandpierre Emil A rosta (1931) és Tegnap (1942), Bánffy Miklós Darabokra szaggattatol (1940), Passuth László Kutatóárok (1966) címû regényekbõl és más munkákból áll össze az utókori olvasó számára. Az Ignácz Rózsa megrajzolta városkép egyike a legerõseb-beknek, a legdöbbeneteseblegerõseb-beknek, a Református Gimná-zium diáklányának, az Egyetem utcai albérletnek s a vele szemközti házsongárdi temetõnek a nézõpontjából köze-lítve.

Az írónõ messzebbrõl, Bukarestbõl hozta magával a román irodalom megbecsülését. A kortárs román szerzõk magyarra fordításának a periódusa a Rákosi korszakban megélt tiltások évei voltak. Alexandu Toma, George Cosbuc verseit, Caragiale és Sadoveanu novelláit, Alexandru Sahia, Eusebiu Camilar regényeit ültette át magyarra. Ignácz Rózsa volt Anatole France egyik ma-gyar fordítója is.

Van azonban Ignácz Rózsa románság-élményének, a román-magyar viszony konkrét és történelmi megélésé-nek egy alapvetõ tanulsága is, amit Bukaresti tetõk alatt címmel írt meg 1938-ban: Azt hiszem, nincs még két nép a világon, amelyik egymást kölcsönösen ennyire lenézné.

Mi elõszeretettel nevezzük piszkosnak, gyávának és pana-mistának a románt. Szívesen általánosítunk. Szívesen és meggyõzõdéssel emlegetjük történelmi elsõbbségünket és kultúrfölényünket. És közben nem is érdekel, nem is sejt-jük, mekkora a lenézés a románok oldalán. Hiszen a regáti bennszülött románnak cseléd és magyar egy foga-lom. A regátba özönlõ székely népvándorlás Nagy Lajos király óta tart szakadatlanul. Földinség, jobbágysors, kü-lönadók terhe, élelmes román vajdák telepítésre csábító szava évszázadokon át kergette, csalta ezt a népet a Kár-pátok mögé. Oda, ahonnan eleink jöttek valamikor az Etelköz vidékérõl, ahol sohasem szakadt meg teljesen az a bizonyos folytonossági fonál. Be Moldovába, a Havas-alföldre, ahol olcsóbb élelem, több munka, s több kereset kínálkozik.

A kölcsönös lenézés, miként sok minden más sem az úr-cseléd viszonylatban él tovább. Az általánosításnak azonban továbbra is tág tere van, vagyis Ignácz Rózsa hetven évvel ezelõtti figyelmeztetése ma sem vesztette ér-telmét.

Ignácz Rózsa rendkívül nõies alkat volt, ugyanakkor nagyon bátran viselkedett a legkeményebb diktatúra éve-iben is. Soha nem rejtette véka alá a véleményét, de tele volt aggodalommal: 1919-ben azt hittük – mondta -, hogy ami Erdéllyel történt, az egy megszállás. Most már tud-juk, hogy ez nem megszállás, hanem honfoglalás. Igaza volt. Hisz, aki tudja, mi történt az elmúlt évtizedekben

Er-délyben, és ismeri a népszámlálási statisztikákat, az rá kell hogy döbbenjen arra, itt sokkal többrõl van szó, mint egy állami fõhatalomnak a megváltozásáról. Ezt Ignácz Rózsa tragédiaként élte, hisz nemcsak a gyermekkora kö-tötte Erdélyhez, hanem eszmélkedésének, gondolkozásá-nak, érzésvilágának minden mozzanata. Ezért foglalt el Erdély írói munkásságában olyan nagy helyet. Lényegé-ben minden regényét Erdélyrõl, erdélyi emberekrõl, az er-délyi történelem eseményeirõl írta.

Ignácz Rózsa nemcsak íróként volt jelentõs, hanem emberként is példakép. A magyar irodalomtörténet-írás-nak kötelessége lenne végre Ignácz Rózsa teljes írói örök-ségével szembenézni. De csend van. Minthogyha iroda-lomtörténet-írásunk szelektív amnéziában szenvedne…

2009

O

,