S ORSKÖLTÉSZET ÉS FELELÕSSÉG

Nemcsak a könyveknek, az alkotóknak is megvan a ma-guk sorsa. Aki szerencsés helyre született, zavartalanul él-het szenvedélyének. Akit viszont a végzet a világnak olyan szögletébe dobott, amit - változó erõviszonyok közt - örök nyugtalanság jellemez, ha hiteles kisebbségi író, úgy a durva túlerõvel szembeni szüntelen viaskodás, he-roikus küzdelem az osztályrésze.

Erdélyben a húszas évektõl kemény sors várt azokra a magyar írókra, akik - az igazság szolgálatába állítva tollu-kat - ki mertek állni a világ nyilvánossága elé jogfosztott nemzettestvéreik méltóságáért. Azokra, akik az állandó fenyegetés és ismétlõdõ retorzió ellenére sem fogták be pörös szájukat. S hogy ma ott tartunk, ahol tartunk (ha mégoly kevés is a hozadék), számottevõen nekik köszön-hetõ. Számomra õk a felelõs írástudók.

Az író, költõ, újságíró Erõss Attilának (Küküllõvár, 1925 - ) elvekben és elméletekben, ideálokban és esz-ményvesztésekben, sõt világrengetõ fordulatokban bõvel-kedõ korunk fiaként bõven volt alkalma megtapasztal-ni nemcsak háborgó, vergõdõ világunkat, hanem szûkebb környezete, Marosvásárhely magyarságának fokozatos térvesztését és hõsies helytállását is az ellene szervezett gyilkos pogromban.

Írásmûvészetének (vers, regény, novella, dráma, publi-cisztika) alaphangját a kisebbségi léthelyzetbõl fakadó életélmények adják meg, tematikáját pedig egy nemzeti közösség törvényileg szentesített kényszerû sorshelyzete határozza meg.

Jóllehet Erõss Attila költészete és prózája között tema-tikai azonosság és bizonyos egyensúly észlelhetõ, mégis inkább a prózai írások felõl ajánlatos tartani költészete fe-lé. Így közelítve, tágabb horizont bontakozik ki az olvasó elõtt, aki, átadva magát az ábrázolt valóság eseményzuha-tagának, egyszer csak azt veszi észre, hogy letûnt idõk színterein barangol, a költõvel együtt örül, szenved, em-lékezik, meditál, megtisztulva pedig felszabadul.

A szerzõ jól ismeri a különbözõ kérészéletû költõi di-vatirányzatokat, formanyelvében és szemléletében mégis

hagyománytisztelõ maradt. Mondanivalójában azonban nagyon is mai: felráz, sebeket ejt, öntudatra ébreszt.

Erre a költõi termésre maradéktalanul ráillik Goe-the sora: „Mindenkölteményem alkalmi költemény: a va-lóság ösztönzéseinek talajában gyökereznek”. Bizony a fõhatalom-váltás óta eltelt nyolcvan esztendõben, s még inkább a hetvenes-nyolcvanas években Marosvásárhelyen s Erdélyben mindenütt magyar költõ felelõsen nem jelent-hette ki, hogy - Jules Renarddal szólva -: „Nem foglalko-zom politikával”.Ez ugyanis annyit jelentett volna, mint-ha azt mondaná: ”Nem foglalkozom az élettel”.

Mindazáltal találkoztam Erdélyben olyan „dalnokkal”

is, aki - megdöbbenésemre - a közösség szolgálatának még a gondolatától is irtózott: A költõ egyedüli feladata esztétikai értékek teremtése, replikázta. Ez amúgy általá-ban és elvileg igaz. Emberileg elfogadható társadalmi helyzetben teljes mértékben érvényes. Súlyos kisebbségi viszonyok között azonban az apolitikusság köpönyegét magára öltõ magatartás erkölcsi csököttségre vall, feltéve, ha az illetõ ahhoz a nemzeti kisebbséghez tartozónak tart-ja és hirdeti magát, amelynek szakadatlan, konok harcot kell vívnia nemcsak szellemi értékeinek megõrzéséért, hanem már-már a megmaradásért is.

Mûvelõdéstörténetünk tanúsága szerint Apáczaitól erre felé Erdélyben az értelmiség legjava, írók, költõk, de a tu-dós ember sem igen engedhette meg magának, hogy kizá-rólag szenvedélyének éljen. Ezen a történelmi tájon a szo-rongatott népét hittel szolgáló entellektüelnek olyan kö-zösségi feladatokat is vállalnia kellett idõrõl-idõre, ami-lyenekre alkotóként nem volt predestinált. Néhány kivé-teltõl eltekintve ez így is történt.

Egyébiránt az írói-mûvészi alkotómunkának és a

„közszolgálatiságnak” ilyetén ötvözõdése sem nem erõltetett, sem nem dehonesztáló.

A szolgálatvállaló értelmiségi attitûd mindig is nyugta-tóan és bátorínyugta-tóan hatott az ellenséges hatalom elõl egy tisztultabb világba vágyó egyszerû emberekre. Emlékez-zünk csak! Ceausescu Romániájában a kolozsvári, maros-vásárhelyi és a többi magyar színházközönség finom an-tennáival milyen remekül fogta és hüvelyezte ki Sütõ András nagy drámáiból a nekik címzett rejtjeles

üzenete-ket. Több mint sejtés, bizonyosság, hogy ezek a „vészje-lek” nem kis mértékben hozzájárultak a magyarság jóko-ra részének az (ön)tudatosodásához. A diktatújóko-ra utolsó szakaszában mondhatni minden becsületes magyar felké-szülten, cselekvésre készen várta a nagy szociális abszurd végkifejletét.

Állíthatná-e bárki is a tévedés veszélye nélkül, hogy a Sütõ-drámák esztétikai-mûvészi értéke szemernyit is ke-vesbedett azáltal, hogy az író Ceausescu fasiszta diktatú-rájában politikainak minõsített, valójában azonban múl-hatatlan igazságokat, egyetemes emberi üzeneteket kó-dolt beléjük? Nyilván nem. Sõt azt az állítást is megkoc-káztatom, hogy ha Sütõ Andrásban csillapíthatatlanul nem él erõs hivatástudat népe szolgálatára, talán ezek a remekmûvek sem születtek volna meg.

Az erdélyi magyarságra fenekedõ ultranacionalista diktatúra idején minden hiteles alkotóban élt ez a fajta el-kötelezettség. Egy tisztességes „szolgálatvállaló” Erdély-ben - mondja Szõcs Géza - esztétikai-erkölcsi vonatko-zásban legalább még egyszer annyit ér, mint egy neme-sebbnek minõsített menekülõ.

Erõs Attila nem látnoki költõ, de világra-nyitottságá-ban tisztán látó. Az erdélyi sorsköltészet legjobbjainak nyomdokain haladva számon kérõ, vádló és ostorozó.

Költészetének java termésére a tetemrehívás jellemzõ. Az együtt-, egymás mellett (vagy egymás ellen?) élés keser-ve örvén számos keser-versében joggal ítélkezik.

Láng Gusztáv irodalomtörténész szerint a transzilva-nizmus fõ kifejezési területe a lírai költészet volt. Való-ban, a mi létigazságaink mindenekelõtt a költészetben, az irodalmi mûvekben fogalmazódtak meg. Ebben a tekin-tetben ma sem igen változott a helyzet.

Erõss Attila sorsközösségbõl sarjadó költõi jeremiád-jai, féltõ pörölései olyan mûvészi állásfoglalásba sûrûsödnek, amely nemcsak az országhatárokig terjed, hanem -az európai humánum szelleméhez ig-azodva - a Kárpát-medence egész magyarságát megérinthetik.

2000