A REGÉNYÍRÁS ÉS NEHÉZSÉGEI

Valamely kor, nép vagy nemzet irodalma ama kor, nép vagy nemzet életének és lelkiismeretének egyféle lenyo-mata, tükre. A valóság mûvészi ábrázolásmódjai közül az irodalomnak van a legnagyobb lehetõsége arra, hogy az életrõl a legteljesebben és a legárnyaltabban szóljon. A társadalom s az emberek számára pedig azért nélkülözhe-tetlen, mert a személyiség a maga teljességében benne és általa fejezhetõ ki legjobban.

Ennek az ezer alakot öltõ igazságnak a jegyében cse-réltük ki gondolatainkat Domokos Mátyás irodalomtörté-nésszel a Tokaji Írótáborban 1991-ben.

Mivel a történelem úgy hozta, hogy a magyarság szá-mára a földrajzi és a szellemi haza nem ugyanaz, erkölcsi kötelességünk ez utóbbi létrehozásán és megõrzésén fára-dozni. A szellem nem ismer politikai határokat: országha-tároktól függetlenül a magyar irodalom egységes, az egészre kell figyelmezni.

- Szóljunk bevezetésképpen arról a történelmi lecké-rõl, ami az elmúlt negyvenöt esztendõ regénytermésébõl kitetszik:

- Olyan hatalmas anyag ez, hogy lehetetlen részletei-ben is kiértékelni a ’45 utáni idõszak magyar irodalmát.

Ezért én inkább arra összpontosítanék, mit mutatott meg a magyar regény az elmúlt negyvenöt év történelmébõl.

- Elvárhatunk-e olyasmit a regénytõl, amit jogosan számon kérünk a történelemkönyvektõl?

- Nem is ez az irodalom feladata, de azt minden olva-só ember tudja, milyen jó és fontos, ha magas esztétikai szintû regényekben megelevenedik a megélt élet, a törté-nelem. Nagyon nagy példát mondok: Tolsztoj a Háború és békében ötven év távlatából olyan elevenen írta meg az Európa sorsát átformáló napóleoni idõket, az oroszorszá-gi hadjáratot és Kutuzov gyõzelmét a betolakodó francia seregek fölött, hogy igazában abból tudjuk, mi történt ott akkor, még ha esetleg nem is éppen úgy történt, ahogy az író leírta. Ezért érezzük szükségét – szakmabeliek és ol-vasók -, hogy a regény adjon minél teljesebb képet az

életrõl. Ha a regénynek arra a jelenetére gondolok, ami-kor Andrej herceg sebesülten fekszik a csatatéren, nem tudja mi történik vele, csak nézi a vonuló felhõket az égen és egyszer csak hirtelen rádöbben, hogy az élete bármely pillanatban vége szakadhat, itt Tolsztojnak olyasmit sike-rült kifejeznie, ami egyszerre katonai dolog, történelem és mélységes filozófia. Nos, éppen ebben van az író illeté-kessége: élményszerûen ábrázoljon igaz emberi sorsokat.

Meggyõzõdésem, hogy a világtörténelem jelentõs esemé-nyei közül még a nem olvasó emberek is azt ismerik iga-zán, amit megírtak a regényírók.

- Milyen összefüggés látható történelmünk és regény-irodalmunk között?

- A mi irodalmunk elég furcsa viszonyba került tulaj-don történelmével – kényszerû okok miatt. Itt az írótábor-ban el is hangzott egy olyan megjegyzés, hogy nagyon nehéz íróilag megemészteni a sorozatos vereségeket, a csüggesztõ élményeket, és figyelembe kell venni, hogy akit legyõztek, az nem végezheti el teljesen szabadon és tisztán ezt a számvetést. Márpedig 1848 után a magyar irodalomra rátelepedett a Bach-korszak a maga elnyomó-gépezetével, 1918-at követõen bekövetkezett a történelmi Magyarország szétesése. Amire egyébként figyelmezte-tett az irodalom. Ady megjövendölte, hogy azon az úton, amelyen Magyarország halad, az vár rá, ami bekövetke-zett. Õ ezt már nem érte meg, viszont az utána jövõ nem-zedék írói ezt élték át, ezzel telt el az ifjúságuk. Például Németh Lászlót ez döbbentette rá arra, hogy az õ írói fel-adata: tájékozódni és megtalálni egyfajta korszerû kiveze-tõ utat Magyarország számára. Ezért ábrázolta már elsõ regényeiben is a korabeli Magyarország társadalmát, ami nem szociográfia és nem történelem, hanem valami más és több is annál. De éppen õ jegyezte meg, hogy a jó tár-sadalmi regények idõvel fontos és hiteles történelmi regé-nyekké is válnak.

- Eszerint Móricz, Krúdy vagy Kosztolányi regényei történelmi regények is?

- Bizonyos vonatkozásokban igen, hiszen ha valaki ar-ra kíváncsi, milyen volt egy vidéki kisváros élete a két há-ború között, hiteles képet kap róla, ha elolvassa a Roko-nokat. Ha pedig az iránt érdeklõdik, hogyan élt egy tanár

azokban az idõkben, megtudhatja, ha elolvassa Kosztolá-nyi Aranysárkányát.Folytathatnánk a példákat.

- Néhány nap, sõt több hét alatt se lehetne kimeríteni egy ilyen fontos témát…

- Valóban nem. Ráadásul az elmúlt negyvenöt év a magyar történelemnek egy igen kritikus szakasza volt, amikor is a társadalom életében olyan mélyreható válto-zások történtek, amelyeket az irodalomnak is le kell rea-gálnia ahhoz, hogy az élet többé-kevésbé normális me-derben haladjon. Meg kell tehát vizsgálni az elmúlt negy-venöt év magyar útját. Mert igenis volt magyar út, amit a pártállamban úgy fejeztek ki: nemzeti sajátosság. Ez frá-zis ugyan, de igaz, hogy ami nálunk a szocializmus éve-iben történt, másképp történt, mint a szocialista Románi-ában, CsehszlovákiRománi-ában, Lengyelországban vagy a Szov-jetunióban. Nagyon fontosak az azonosságok, de még fontosabbak a különbségek, mert bennük rejlik a nemze-ti sors.

- Milyen mértékben tudta megfogalmazni ezt a regény?

Milyen fontos igazságokat, féligazságokat vagy hamis gondolatokat írtak le az elmúlt negyvenöt év magyar re-gényirodalmában?

- Az ábrázolt kép nagyon töredékes, aminek természe-tesen több oka van. Nagyon sokszor útját állták például annak az alkotói törekvésnek, hogy az író a maga látomá-sát a magyar életrõl brutális nyíltsággal megírja, kifejez-ze. Magyarországon az irodalom intézményrendszere ál-lami kézben volt, s a hatalom olyan ideologikus képet ala-kított ki az életrõl, amely legtöbbször nem felelt meg a valóságnak, és egyáltalán nem vette jó néven, mi több, ahol tehette, megakadályozta, hogy a mûvek hûen, igaz módon tükrözzék azt. Ezért ha egy külföldi – nem ismer-ve az akkori magyar valóságot – arra kérne, mondjak né-hány regényt, amelyek arról szólnak, mi történt Magyar-országon az elmúlt negyvenöt évben, zavarba jönnék.

Hisz kevés olyan nagyobb lélegzetvételû mûvet említhet-nék, amelyekrõl úgy érezném, nyugodt lélekkel odaadha-tom, mert belõlük megismerheti az elmúlt félszázad ma-gyar valóságát.

- Nagyon fontosnak érzem az alkotói munka és a poli-tikai hatalom viszonyáról szóló érvelését.

- Ez nagyon bonyolult kérdés. Most valami olyasmit említenék, amirõl ritkábban szoktak beszélni. Ha igaz az, hogy az író nem lehet meg személyes tapasztalatok nél-kül, akkor ez azt is jelenti, hogy sok olyasmit megír, ami-vel egyeseket megbánthat, megsérthet. Az író megsebzi a környezetét, de ez másképp nem megy. E tekintetben az írói mesterség elég gyilkos dolog. Móricznak mondhatni az vitte sírba az elsõ feleségét, hogy Janka úgy érezte, fér-jének nincs joga ahhoz, hogy kirabolja a hozzá legköze-lebb álló emberek életét. De Móricz e nélkül nem tudott létezni. Miután Janka meghalt, és Móricz elvette Simonyi Máriát, nem sokkal a házasságkötés után azt írta Debre-cenbe egy hölgynek, hogy Simonyi Mária nem ad anya-got. Nem ad anyagot! Valóban az a helyzet, hogy az író – képletesen szólva – kibelez. Benne vájkál alanyában.

Kosztolányi azt vallotta: meg tudom mondani, hogy figu-ráim közül X vagy Y kinek a kalapját viseli, kitõl kölcsö-nöztem a szemét, a szokásait, a beszédfordulatait. Elég egy gesztusra ráismerni ahhoz, hogy valakinek a lelke vé-re folyjon.

- A regényírás annyira idõigényes, hogy akár fel is me-rülhet az emberben a kérdés: megéri-e regényt írni?

- Regényt írni ma óriási kockázat. Évekig tart. Eköz-ben az írónak biztosítania kell a maga és családja megél-hetését. Azzal is kockázatot vállal, hogy a megírás hosz-szú ideje alatt esetleg több részt is át kell dolgoznia, újra kell írnia. Márpedig naponta csak egy, két, legfeljebb há-rom oldalt tud megírni. És mi lesz, ha a regény nem talál kedvezõ fogadtatásra? Ez a magyarázata annak, hogy sok remek novella és kisregény született, nagyregény viszont annál kevesebb. Az ilyesmi nem kizárólag tehetség dol-ga. Regényíróként minél mélyebben ismertem volna az ötvenes-hatvanas évek hadseregének az életét, annál ke-vésbé hihettem volna, hogy katonaregényem – ha megír-tam volna – meg is fog jelenni. Rengeteg olyan területe volt az elmúlt negyvenöt év magyar valóságának, me-lyekrõl egyszerûen nem volt szabad szólni. A katonaság ilyen szempontból nagyon érdekes: alig akad még rossz katonaregény is. A katonaságról mint életformáról még ponyvákat sem igen írtak. Igaz, nekünk voltak objektív

nehézségeink is: ilyen volt a szocializmus mûvészetpoli-tikája, az irodalommal és az írókkal szemben támasztott elvárások.

- Ön azt mondta, hogy töredékes az a kép, amit az el-múlt negyvenöt év irodalma saját koráról felmutat. Re-mélhetõ-e, hogy az elkövetkezõkben jelentõs alkotások-ban teljesebb és hiteles képet fogunk kapni azokról az idõkrõl?

- Szeretném hinni, de ez nehéz feladat. Többen is úgy vélik, hogy – a szocializmustól függetlenül – túl vagyunk a magyar irodalom aranykorán. Annak a csodálatos gaz-dagságnak, mely a Nyugat indulásától jellemezte a ma-gyar irodalmat, vége. Divatos és majdnem cáfolhatatlan nézet, hogy ma nincs annyi tehetség. Való igaz, a nagyok már bizonyítottak, a maiak pedig még nem érkeztek rév-be, virtuálisan egy pálya van elõttük.

De lesznek, akik visszanéznek. Nem haraggal, hanem megértéssel. Haraggal nem is szabad visszatekinteni, mert az irodalomban a megértés az igazán fontos. Minél teljesebben értek meg valamit, annál pontosabb lesz az ítéletem, feltéve, hogy megszületik.

Gond azonban, hogy az emlékek megkopnak. A tizen-öt, húsz évvel ezelõtti dolgokra nem tudunk részletekbe menõen visszaemlékezni. Úgy, ahogy egy regényben meg kell jelenniük. Sikerül-e újrateremteni az egykori valósá-got, egy-egy emberi sorsban hitelesen és meggyõzõen áb-rázolni olyasmit, ami általában jellemzi azt a kort, ez a nagy kérdés. Mégis reméljük, hogy eljön az idõ, amikor fontos és igaz regények születnek az eltelt fél évszázad magyar valóságáról.

1991