A NYANYELV - ÁPOLÁS KISEBBSÉGI SORBAN

Nem vagyok nyelvész, a nyelv hatalmas univerzumának avatott búvárlója, de rajongásig szeretem az anyanyel-vemet. Életre szóló élményem az a biztonságérzet, amit kis gyermekként édesanyám ölében éreztem. Ugyanazt a szétáradó biztonságot érzem az anyanyelv világában mo-zogva is. Anyanyelvünk azzá tesz bennünket, amik va-gyunk. Aki (anya)nyelvet vált, lelket cserél. Aki pedig hozzáértéssel és odaadással õrködik fölötte, tiszteletet éb-reszt maga iránt.

Murádin László, a kiváló kolozsvári nyelvész újabb nyelvmûvelõ könyvérõl (Anyanyelvünk ösvényein, Nyelvmûvelõ írások, Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 1996.), egy kedves gyermekkori em-lék jut eszembe. Bihar megyei szülõfalumban (Magyarkakucs) a vasárnapi istentiszteleteken találkoz-tam elõször az irodalmi nyelvvel, jóval az iskolai korha-tár elõtt. Szerettem Horváth János tiszteletes úr tisztán csengõ hangját, világos beszédét, a prédikációiba szõtt történeteket, valósággal csüggtem a szavain.

Késõbb másmilyen benyomások értek. Falumban, ahol nagyanyám elmondása szerint a századfordulón még csak egy-két román család élt, az évtizedek múlásá-val a magyarok száma egyre csak apadt, míg a románo-ké szünet nélkül gyarapodott, úgyannyira, hogy ma már a falu lakosainak legalább a fele román. Errõl, persze, csak késõbb, mondhatni felnõtt fejjel szereztem tudo-mást.

Amit viszont már gyermekként megéltem, az a háborí-tatlan együttélés volt: ugyanis akkor- a negyvenes évek elsõ felében - még minden mellékíz nélkül beszéltük egy-más nyelvét, majdnem anyanyelvi szinten. Ma viszont, ha nagyritkán hazalátogatok, szomorúan tapasztalom, hogy a középnemzedéknél fiatalabb román lakosság nem beszéli a nyelvünket. Nem azért, mintha nem lett volna alkalma megtanulni, hanem azért, mert a többségi nacionalista ha-talom már zsenge korukban beléjük sulykolta az elõítéle-tet: akkor vagy igazán jó román, ha csak románul szólalsz meg.

A valamikor mondhatni színtiszta magyar faluban a magyar nyelvû oktatást már rég megszûntették, egyedül a lelkipásztor tartja össze úgy-ahogy a magyarságot.

Erdélyben magyarként, még kisebb közösségekben is, nehezen, a többség szemében idegenként éltünk. A román asszimilációs politika legfõbb célpontja a kisebbségek anyanyelve volt, köztük messze a „legelõkelõbb” helyen a magyar. Akit pedig kíméletlenül kitartóan ütnek, az kénytelen sündisznóállást felvenni: rengeteg energiánkat emésztette fel az alaptalan támadások elleni állandó véde-kezés.

A magyar nyelv és kultúra elleni offenzíva, a megté-vesztõ politikai nyilatkozatok ellenére, a pártállam idején kicsiszolt módszerekkel változatlanul folytatódik.

Nem tudhatom, hogy a magyar nyelv egészségi állapo-tának a megõrzéséhez elegendõ-e saját tisztító ereje (egészséges immunrendszere), de abban biztos vagyok, hogy Erdélyben ma sokkal rosszabb lenne a helyzet a nyelvészek, a pedagógusok, a papság, az írótársadalom...

áldozatos munkája nélkül.

A magyar nyelv módszeres rombolása itt egyidõs a fõ-hatalomváltással, aminek idestova nyolcvan esztende-je. Hozzávetõleg azóta tart a küzdelem ezzel a kimérával.

Murádin László, a kiváló kolozsvári nyelvésziskola -Szabó T. Attila, Márton Gyula, Kuszálik Piroska, Gálffy Mózes, Murádin László, Péntek János... - érdemes tagja-ként derekasan kivette és kiveszi részét ebbõl a küzde-lembõl. A diploma megszerzése után rendre fontos posz-tokat töltött be: 1956-tól a kolozsvári egyetem nyelvésze-ti tanszékén tanársegéd, 1958-tól a Kolozsvári Nyelvtu-dományi és Irodalomtörténeti Intézet fõmunkatársa, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közelmények egyik szer-kesztõje, az Európai Nyelvatlasz munkatársa, a Dictionarul Limbii Romane etimológiai bizottságának tagja, a Romániai Magyar Nyelvjárások Atlaszának(ms) gyûjtõje és szerkesztõje; fõ kutatási területe: nyelvjárás-tan, nyelvföldrajz, nyelvmûvelés.

Könyvének elõszavában megnyugtató hírt közöl az ol-vasókkal: az erdélyi magyar nyelvmûvelés kezd szerveze-ti formát ölteni: 1991 végén Sepsiszentgyörgyön megala-kult az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, s

remélhetõ-leg e mozgalommal az erdélyi magyar nyelvmûvelésben új szakasz kezdõdik. Ez annál örvendetesebb, mert „csak szervezeti keretek között lehet a nyelvmûvelést mozgalom-má, társadalmi üggyé szélesíteni. Szervezeti formák nél-kül a nyelvmûvelésben aligha érhetünk el számottevõ eredményeket.”

Murádin László nyelvmûvelõ cikkeinek születéséhez személyes élmények is fûznek. A kolozsvári Igazság új-ságírójaként a hetvenes évek elején gyakran találkoztam vele a szerkesztõségben, táskájában az esedékes heti pen-zummal, szolgálatos szerkesztõként pedig sokszor kor-rektúráztam a levonatokat a nyomdában.

Sütõ András Murádin László egy korábbi könyvéhez (Szavak színeváltozása, Kolozsvár-Napoca, 1983.) írt elõszavában - a szerzõt idézve - felhívja a figyelmet egy eléggé meg nem szívlelhetõ igazságra: „Az anyanyelvet is tanulni kell”( Murádin László, Igazság, 1980/52). A családban, az iskolában, az életben.

Murádin László szerint a háború utáni erdélyi magyar nyelvmûvelés elsõ szakasza 1948-tól 1958-ig terjedt. Az ott kifejtett elvi kérdések felelevenítése mellett, fõleg a nyelvi hibák nyesegetését, ezek terjedése elleni küzdel-met tartották feladatuknak „A negyvenes évek végén a na-pilapok nyelvmûvelõ rovatai a nyelvmûvelés gyakorlatát ott folytatták, ahol a két világháború között a Brassói La-pok és kiadványa, az Anyanyelvünk, valamint az Erdélyi Múzeum abbahagyták. A nyelvmûvelés célját abban lát-ták, hogy az féltékenyen õrködjék a nyelv tisztaságán, irt-sa a helytelen kifejezéseket, a helytelen nyelvtani formá-kat és a nyelvtõl idegen szavaformá-kat.”

A rádiózás fejlõdésének köszönhetõen, az ötvenes évek közepén már Erdélyben is érezhetõ volt a hatása Lõrincze Lajos új nyelvmûvelõ mozgalmának. Lõrincze a nyelv-mûvelés feladatát nem a „nyelvõrködés”-ben jelölte meg, hanem „a különbözõ társadalmi rétegek nyelvi szintjének emelésében látta”.A rádióban heti rendszerességgel el-hangzott remek cikkei, megnyerõ hangja, az írások han-gulata mind-mind annyira belénk ivódtak, hogy az embe-rek a nyelvmûvelés atyjának Lõrinczét tartják. Meglehet:

nem alaptalanul. De a nyelvmûvelés elvei, legalább jel-zésszerûen, már jóval korábban megfogalmazódtak

Szabédi László egyik cikkében (Nyelvjavítás, 1940), mely gondolatokat késõbb Lõrinczével egy idõben -1952-ben fejtett kiNyelvmûvelõ feladatainkcímû dolgo-zatában. Szabédi - jegyzi meg egykori kollégája - a nyelv-mûvelést nem nyelvészeti, hanem társadalmi kérdésnek tekinti. A nyelvmûvelés feladata a „köznyelv felmérése, ellenõrzése és irányítása”.

Jóllehet Szabéditól nem lehet elvitatni az úttörõ szere-pet, az erdélyi magyar nyelvészeket, írókat és közírókat mégsem az õ cikke késztette a Kolozsvári Rádióban, a megyei napilapokban és az irodalmi folyóiratokban meg-induló gyakorlati nyelvmûvelõ tevékenységre, nyelvmû-velõ rovatok fenntartására, hanem a Lõrincze Lajos fém-jelezte magyarországi nyelvmûvelõ mozgalom.

A nyelvészek meg a lapok munkatársai készséggel áll-tak hozzá a munkához. A napilapok, irodalmi folyóiratok több-kevesebb rendszerességgel közöltek nyelvmûvelõ cikkeket, a mozgalom egyre terjedt, erõsödött, jóllehet a nyelvmûvelõ mozgalomnak nem volt szervezett kerete -tudjuk meg a szerzõtõl.

De ez az örvendetes fejlõdés nem tarthatott sokáig, mert már a két világháború között a többségi politikusok-ban felütötte a fejét a gyanú, hogy „a nyelvmûvelõ moz-galom nacionalista indulatokat táplál, eltereli a figyelmet az igazi társadalmi kérdésekrõl”. Ismert taktika. És ha már a két világháború között így viszonyult a román po-litikai hatalom ehhez a kérdéshez, mennyivel inkább fel-éledt a gyanú a román pártállam hatóságaiban az 1956-os magyarországi forradalom után. A maguk szempontjából - mondja Murádin - igazuk is volt. A nyelvmûvelés nem-zeti ügy, a magyar nyelvmûvelés magyar nemnem-zeti ügy, s ha úgy tetszik, magyar ügy.

A hatvanas évek közepétõl (ekkor kezdõdött az a né-hány éves viszonylagos nyitás, enyhülés) egészen a nyolcvanas évek legelejéig valamivel toleránsabb légkör uralkodott a nyelvmûvelés terén is. Egyik-másik lapnál megint feltûnt a nyelvmûvelõ rovat. A Prágai tavaszt (1968) követõen pedig feltûnõen gyorsan terjedt a mozga-lom, szinte valamennyi napilap, folyóirat nyelvmûvelõ rovatot nyitott. A sok száz cikk témái között megtalálunk szinte mindent, ami a „pozitív nyelvmûvelés, a nyelvi

is-meretterjesztés körébe, a nyelvmûvelés általános kérdései közé tartozik, de annál kevésbé szerepelnek az olyan té-mák, amelyek a romániai magyar nyelvmûvelés sajátos kérdései körébe, a román nyelvi hatás, a kevertnyelvûség elleni küzdelem körébe vágtak volna.”

A nyolcvanas években erõs megtorpanás volt észlelhe-tõ, a napilapok közül alig egy-kettõ tartotta meg a nyelv-mûvelõ rovatát. Ebben a tekintetben a kolozsvári Igazság és a marosvásárhelyi Vörös Zászlópéldát mutatott bátor-ságból. A mozgalom lehanyatlott, már-már úgy tûnt, hogy a teljes megszûnés fenyegeti, ami részben a szigorú tiltás-sal, részben a félelemmel magyarázható. Ami emberileg érthetõ is, hisz a nyolcvanas években, különösen annak második felében, a magyarellenesség már-már a paroxiz-musig fokozódott. Õsi magyar városok becsületes magyar nevét nem volt szabad leírni a sajtóban, nem hangozhat-tak el a rádióban, a televízióban, az értekezleteken; isko-láink, templomaink, falvaink, sõt temetõink (Házsongárd) ellen is gyalázatos merényleteket terveltek ki, és hajtottak végre. El kellett jönnie ’89-nek ahhoz, hogy ez a groteszk, sõt abszurd helyzet részben megváltozzon. Erdély ma-gyarsága ma már szabadabban lélegzik, de még mindig meglehetõsen gúzsba kötve táncol.

Murádin László ennek a küzdelemnek szenvedõ alanya és bátor harcosa volt és maradt. A nagy öreget, Szabó T.

Attilát kivéve, nincs Kolozsvárt még egy nyelvész, aki-nek a neve, hála kitartásának és hétrõl-hétre megjelenõ nyelvmûvelõ cikkeinek, annyira ismert volna a kincses város, s az erdélyi magyarság körében, mint az övé.

Bármennyire túlzónak tûnik is ma ez a kijelentés, volt idõ (Ceusescu magyarfaló diktatúrája idején, fõleg a nyolcvanas évek második felében), amikor nagyon sok kolozsvári újságolvasó csak Murádin László nyelvmûve-lõ cikkeiért vette meg szombatonként az Igazságcímû na-pilapot. A nyelvész ilyetén kiállásához, a kitartáshoz nem-csak az anyanyelv határtalan szeretete, hanem bátorság is kellett, mert nem csupán a szakmai ranglétrán való elõ-menetelét, hanem munkahelyét is kockáztatta vele.

Anyanyelvünk ösvényeincímû könyvének anyagát épp a legsötétebb évek, az 1981 és 1990 között megjelent írá-saiból válogatta össze Murádin László. A cikkek zömében

a „nyelv titkai”-ról értekezik. Bennük „az olvasó...ízelítõt kap a szavak életérõl, múltjáról, eredetérõl, a nyelvben betöltött szerepükrõl, értékükrõl, a jelentés sokféleségé-rõl, nemkülönben arról is, hogy egy szó, szólás mennyi történetet sûríthet össze, mennyi emléket õriz az elmúlt századok életérõl, betekinthet a szófejtés, a szótörténet vi-lágába, nyomon kísérheti bizonyos szavak jelentésbeli és alaki változásait, érzékelheti, hogy miként bokrosodik egy-egy szó népes családdá, hogyan növekedhet kifejezõ értéke újabb és újabb jelentésárnyalatokkal bõvülve. Szó-ba kerül a személynévadás, bizonyos helynevek eredete, kialakulása...”

A sok-sok élvezetes, szellemi horizontot nyitogató cikk közül kiemelném - mint a magyar történelemtõl eltiltott erdélyi magyar tanulóifjúság számára igen fontosat - A hely, ahol élünkfejezetcím alatt található írásokat. Hely-ségnevek jelentése világosodik meg, történetek tárulnak fel az olvasó elõtt, bizonyítva, hogy kik, milyen ajkú em-berek alapították és lakták hosszú századokon, bõ ezred-éven át a szóba hozott településeket. Lám, így is lehet ön-becsülést, azonosságtudatot, nemzeti érzést erõsíteni. Kö-szönet érte!

1997