A KRÓNIKÁS IGAZSÁGA

Aki a közelmúlt magyar történelmére kíváncsi, az ország, a nemzet sorsának alakulása iránt érdeklõdik, annak kezé-be kell vennie Tóbiás Áron könyvét (A magyarok vére,Páris-Budapest, 1997.) - meggyõzõ képet fog kapni belõle. De nemcsak az egyszerû érdeklõdõnek ajánlatos ezt tenni, hanem azoknak is, akik behatóbban vizsgálják az adott történelmi pillanat eseményeit.

A szerzõ nem csupán a megmaradt ország határain be-lül kutakodik, átnéz a határokon túlra, a szomszédokhoz is. Széttekint a Kárpát-medencében, vigyázó tekintetét azokra a nemzettestvérekre függesztve, akik idestova nyolcvan esztendeje idegen hatalmak alatt sínylõdnek, õr-lõdnek, idegen nyelvi környezetben igyekeznek megõriz-ni anyanyelvüket és magyarságukat. Sõt, a mindenre oda-figyelõ író látókörébe vonja az összmagyarságot, azokat a nemzettestvéreinket is, akik vagy a puszta életüket men-tendõ, vagy a jobb megélhetés reményében szóródtak szét a nagyvilágban, Skandináviától az Egyesült Államokon és Kanadán át Brazíliáig vagy a messze Ausztráliáig jut-va.

Idõben szintén tág intervallumok között ingázik a szer-zõ. Mert bár az ‘56-os események és a holdudvarába tar-tozó történések képezik a könyv magját, aminek számba-vétele nélkül aligha érthetnénk meg a kortárs magyar tör-ténelmet, Tóbiás Áron visszapillant a századforduló és a századelõ idilli éveire is. Teszi ezt azért, mert életsorsokat is ír, és a személyes életek - pláne ha közéleti szereplõk-rõl van szó - óhatatlanul összefonódnak a könyörtelenül múló idõvel, az egykorú eseményekkel. Indokolt gesztus ez, mert a történelemben a mégoly komoly cezúrák sem radírozzák ki az elõzményeket, sem a személyes, sem a kollektív emlékezetbõl. Közel egy évszázad idõdimenzi-ójában hol elõre, hol vissza ingázva járunk be az íróval olyan helyeket és helyszíneket, amelyek valamilyen vo-natkozásban kapcsolódnak történelmünkhöz.

Nem kerülnénk ilyen helyzetbe, ha nem szegõdnénk a mindenre oly kíváncsi újságíró társául, aki - XXIII. János pápa szavaival - mindent észrevesz, de csak azt teszi

szó-vá, amit arra érdemesnek tart, abban reménykedve, hogy segíthet az embereken, ha feltárva tudatosít helyzetükrõl, eseményeket, sorsokat mutat be. A krónikás sem mûvel-het csodákat, de fáradozásai nélkül bizonyára szegényeb-bek lennénk. A múlt ismerete a jövõ záloga.

Az élethelyzetek, sorsok tömkelegébõl emeljük ki azt az egy szálat, amit a párkák mondhatni mindegyik felmu-tatott helyzetbe valahogyan „belefontak”. Némelyekbe határozottabban, másokba éppen csak felismerhetõen be-lesodortak. Ez a szál a szabadság eszméje, ami vezérmo-tívumként vonul végig a köteten.

Számomra percig sem kétséges, hogy a szerzõ mind-azt, amit a múló idõbõl ilyen módon rögzített/megörökí-tett, a szabadság szolgálatában tette. Tudatosan, akartan.

Benne rejlik ez a ma már érthetetlen módon mind többek szemében anakronisztikusnak tûnõ magasztos eszme az

‘56-os eseményekrõl számot adó írásokban, de ott vibrál a Kárpátalján, Szlovákiában, Erdélyben, Délvidéken nemcsak anyagi szükséget szenvedõ nemzettestvéreink személyes és közösségi életében, az aggasztóan zsugoro-dó anyanyelvi lehetõségek okán érzett kínzó szomjúság-ban, torokszorító sóvárgásokszomjúság-ban, a Farkas utcai reformá-tus templom hatalmas gótikus boltívei alatt fel-felzúgó vasárnapi „Te benned bíztunk...”sziklaszilárdságában, nemkülönben a fiatalon abszurd halálba kergetett erdélyi íróink, költõink, mûvészeink, tudós professzoraink sírjai fölött mondott vádbeszéd-búcsuztatók fojtott jajkiáltásai-ban is a Házsongárdi temetõben. Ott bujkál ez a gondolat iskoláinkért, édes anyanyelvünkért elszántan, kitartóan küzdõ szülõk és nyiladozó szellemû ifjak NEM!-jeiben Kassán, Kolozsvárt, Székelyföldön, Szabadkán s a még-oly piciny településeken is.

Emlékezzünk! Hányszor énekeltük mi magunk is nem csak a gyászoló gyülekezetekkel: „Te benned bíz-tunk...,” jólesõen beleborzongva Ceausescu drákói tilal-maira fittyet hányó ilyenszerû csak-azért-is gesztusok-ba! Amikor már úgy tûnt, minden odaveszett, sehol egy biztonságot sejtetõ szilárd pont. És hitünkben megerõ-södve, elszántságban megacélozva tértünk vissza laká-sunkba a temetõi búcsúztatókról, többnyire szomorú ap-ropójú együttlétekrõl.

Hegel szerint egyedüli öncél a szabadság. Ami azt is jelenti, hogy a szabadság, vagyis az emberhez méltó sza-bad élet a legfõbb érték. A szasza-badság semmi másra, csak-is önmagára irányul, mert nincs magasabb rendû érték ná-la. Nem akármilyen élet, csak a szabad élet igazán érté-kes, méltó az emberhez. Ezért - akár tudjuk vagy sejtel-münk sincs róla - minden pozitív emberi cselekvés végsõ célja a legátfogóbb értelemben felfogott szabadság. De nem a már megvalósult, létezõ, amiért már nem kell küz-deni. A szabadság eszméje, szükségessége, az iránta érzett vágy, óhaj, a kiteljesedésért folytatott küzdelem az a tit-kos erõ, ami örök nyugtalanságban, lázban, cselekvésben tartja az embert. Ez megdicsõüléseink és kínzó gyötrel-meink legfõbb oka. De egyszersmind ez az, ami igazán emberré tesz bennünket. A szabadság - amiért legjobbja-ink az életüket adták - egyedül az ember sajátja.

Voltak, vannak népek, akiknek, hogy, hogy nem, erõ-teljesebb, kifejezettebb a szabadságigényük, mint máso-ké. Ezzel természetesen nincs szándékunkban semmilyen rangsort felállítani, viszont tény, hogy egyes közösségek erõteljesebben vágynak a szabadságra, míg mások meg-vannak úgy is, ha csak gyûszûvel mérik nekik.

Ilyen szabadságszeretõ nép volt és maradt a magyar (is). A közösségek közti ilyetén eltérésnek részben a kö-rülmények különbözõségében keresendõ a magyarázó oka. Helvétius egyenesen úgy fogalmazott, hogy az em-berek a körülmények termékei. Bizonyára van ebben né-mi túlzás, de van sok igazság is. Forduljunk el a világ za-jától, végezzünk önvizsgálatot és ki-ki látni fogja, milyen szerepet játszottak pro és kontra személyisége kibontako-zásában, személyes élete alakulásában az életét kísérõ, alakítgató körülmények. Avagy nem épp a körülmények határozták meg könyvünk szereplõinek, hõseinek is a sor-sát? Kiét így, kiét amúgy. Az egyikét Fortuna szekerére felpattanva, a másikét épp lehuppanva róla.

Aki pesti srácként, kétkezi munkásként fegyverrel a kezében küzdött, vagy magnóval és jegyzetfüzettel fel-szerelkezve riporterként járta a puskaporos helyszíneket, a költõ, aki papírra vetette az Egy mondat a zsarnokság-ról borzongató-gyönyörû sorait, úgy szállva szembe a Molochhal, mind-mind egyazon célt követtek. Az ország,

a nemzet szabadságáért folytatott küzdelemnek a szolgá-latába szegõdtek.

Aminthogy a Lujzikalagor-i csángómagyar Csernik Antal is tette - ha más dimenzióban is -, aki bátorságot vé-ve, ilyen megható sorokat írt Õszentségéhez, II. János-Pál pápához, kérve a szentatyát, nyújtson segítséget anya-nyelvünk, magyarságuk megõrzéséhez: „Szentséges Atyám, kérjük segítsen minket, hogy a csángó falvakban magyar miséket is mondjanak. Nálunk, Lujzikalagorban vasárnap öt mise van, s az öt misébõl lehet csinálni egyet magyarul. Románra is szükség van, mert sok román van közöttünk, de legyen magyar mise is, ne maj vesszék el az édes anyanyelvünk. Mink édesanyánkat szeretjük, Szûz-anya Máriát szeretjük, Jézus Krisztust szeretjük. S édes anyanyelvünket is szeretjük. Magyarország édes orszá-gunk, ne maj szakadjunk el tõle. Kérjük, hogy ezt a jót csi-nálja meg nekünk!...”

Vagy gondoljunk a lészpedi Fazakas József bácsira, aki - magyar iskola híján - saját otthonába gyûjtötte falusfelei gyermekeit, elorzott anyanyelvükre tanítva õket. Aki egy kicsit is ismeri a moldvai körülményeket, tudja, hogy ilyesmihez bizony nagy bátorság kellett: „Jött a rendõr is hozzám, bizonyos, hogy a pap küldte, õ is felelõsségre vont: miért csinálom? Meg leszek büntetve érte. Mondom neki: ha bûnös vagyok, meg is érdemlem. De a maguk testvérei ott, Besszarábiában, ha kérik az oroszoktól a ro-mán nyelvet, õk is bûnösek?... A törvény is azt mondja, folytattam, a kisebbségieknek joguk van az anyanyelvet mûvelni. Minket az ezerhétszázhatvannégyes madéfalvi veszedelem, Mária Terézia parancsa kergetett ki Erdély-bõl... Azóta élünk itt, és használjuk az anyanyelvet. És nem engedjük meg, hogy az kihûljön miattunk...Erre nem tudott mit mondani. Sarkon fordult és elhagyta a házam küszöbét.”

Szabadság! Bár lehet, hogy sokan megmosolyognak naivságomért, én nem hiszem, hogy ez az érzés végzete-sen meggyengült volna az emberekben. Néhány héttel elõbb hajtottunk fejet a jelképpé magasztosult Nagy Imre sírja fölött, kivégzésének negyvenedik évfordulójára em-lékezve. Senki se választhatja meg életidejét. Mi sem.

Mindazáltal a sok rossz mellett, ami osztályrészünk volt,

nekünk megadatott, hogy cselekvõ résztvevõkként vagy együtt érzõ kívülállókként - részesei lehettünk annak a forradalomnak és szabadságharcnak, amely - az 1848-1849-es mellett - történelmünk egyik legdicsõbb pillana-ta. A nemzet történelme szétválaszthatatlanul öszszefonó-dott a szabadságért és a méltóságért folytatott sokszáza-dos küzdelmeinkkel. Bizonyára ezért érezzük - drámájá-val, tragikumával együtt - magunkhoz oly közelállónak ötvenhatot is. Ötvenhat nem relikvia, hanem bennünk munkáló, modelláló valóság. Hogy mennyire lesz formá-ló ez az erõ az elkövetkezõkben, ez attól is függ, hogy élõvé, tudatossá tudjuk-e tenni a társadalomban azt az eszmét, nemes ügyet, amiért ‘56-ban annyian áldozták az életüket vagy kockáztatták a szabadságukat.

Ebben a tudatosító, modelláló munkában az irodalom-nak is megvan a maga szerepe. Úgy tûnik, hogy íróink en-nek mûvészi leképezésével máig adósak maradtak. Öt-venhat mindenképpen jelen van a magyar irodalomban, csak az a bizonyos nagy regényeposz, amit oly szívesen olvasnánk, nem készült még el.

Ezeknek az írói törekvéseknek a sorába tartozónak ér-zem Tóbiás Áron könyvét is. Amúgy egészében is, fõkép-pen pedig azokat a részeket, amelyeket ötvenhatnak és a körülötte gravitáló jelenségeknek szentelt.

Vajon e század- és ezredvégi világ lett másmilyen, mint a régi volt, vagy a mohó vagyonszerzési vágy tette az embereket annyira érdektelenné, ki tudja; ám az tagad-hatatlan, hogy valami nincs rendjén ezen a téren, hisz az ötvenhatos szabadságharcosok máig nem kapták meg a társadalomtól azt az elismerést, ami jogosan kijárna ne-kik, megilletné õket. Tóbiás Áron úgy érzékelteti ezt a de-fektust, hogy párhuzamba állítja 1848-1849 és 1956 hõse-it: „...amikor Ferenc József annyira megbékélt a nemzet-tel, a még élõ veterán ‘veres sipkások’ meg más idõs hon-védek számára felállított egy honvéd menházat Budapes-ten, a régi Kerepesi úton. Ennek az otthonnak lett pa-rancsnoka az író nagyapja, legidõsebb Krúdy Gyula, a közben jól megdicsõült honvéd huszárkapitány.

Az egykori negyvennyolcas vitéz hadfiak az elsõ tava-szi naptól késõ õtava-szig, az arcukat simogató utolsó napsu-gárig kiültek a honvédmenház elõtti kispadra, a

szakáll-szárítóra. Tereferélni, a régi daliás idõk emlékeirõl me-sélni. Sokszor elgondolkoztam akkoriban: vajon lesz-e még a mi évszázadunk negyvennyolcasainak (az ötvenha-tosoknak) egyszer otthonuk, ahol a szakállszárító kispa-don elõjöhetnek a dicsõséges idõk napjainak emlékei? És ki lesz Ferenc József? Egyáltalán: megéri-e még ez a nemzedék a történelmi idõk jobbrafordulását?”

Csak abban reménykedhetünk, hogy az idõ - elõbb vagy késõbb - helyére teszi a dolgokat, függetlenül attól, hogy lesz-e szakállszárító kispad vagy sem.

Nem hiszem, hogy valakinek is elkerülné a figyelmét a könyv elsõ, eszméltetõ írása: Mi a magyar? Én itt, mint relevánst, kiemelném belõle Ravasz László gondo-latait. Mert semmit sem érzek sürgetõbbnek, mint amit a kiváló hitszónok és jeles gondolkodó üzen velük: „Ma többet foglalkozunk azzal, hogy mi a magyar, mint ed-dig. Azért, mert megéreztük: sürgõsen szükséges a ma-gyarság öntudatosítása....”Ha másért nem, ezért kelle-ne kelle-nekünk is haladéktalanul önvizsgálatot végezni, kide-ríteni, melyek mibenlétünk fõbb meghatározói? Szükség van ilyen kollektív reflexiókra azért is, hogy tisztában legyünk a társadalom lét- és helyzettudatával, lehetõsé-geinkkel és elodázhatatlan teendõinkkel. Hogy itt az or-szágban és bárhol a nagyvilágban tiszta és hiteles képet alkossunk és terjesszünk magunkról. A sikeres önépítke-zésnek is nélkülözhetetlen feltétele a pontos diagnózis.

Szükség van a tisztánlátásra azért is, hogy kizárjuk ma-gunk közül a gyalázkodókat, a semmi alantastól, aljassá-goktól vissza nem riadó lejáratók légióját, akik, önzõ ér-dekbõl azon mesterkednek, hogy minél roszszabb fény-ben tüntessék fel az országot, a nemzetet. „Zavarosban könnyebb halászni...”

Tudnunk kell hol tartunk, mik a kötelességeink, miben reménykedhetünk, mit kell tennünk, hogy az ország népe - hû maradva ezeréves hagyományaihoz és múlhatatlan értékeihez - bizakodva nézhessen a küszöbön álló harma-dik ezredév felé.

Mi a magyar?- kérdezzük a két világháború közötti vi-tára utalva. Magyar az, amit álmainkból valóra váltot-tunk.Mi vagyunk mi tehát? Tárgyiasult képességeink. Sõt ennél is több, hisz az ismét és újfent ránk zúdult durva

túl-erõ hányszor késleltette vagy akadályozta meg a kollektív szabad kibontakozást a századok alatt!?

A „magyarság lényeg-meghatározó önismerete” ár-nyékként kell hogy kísérjen bennünket a történelmi me-netelés rögös útján. Ámde ez az önismereti kép csak ak-kor lehet igaz, ha immanens, vagyis ha minden külsõ nyo-más, furfang, manipuláció nélkül keletkezik. Különben görbe tükör lesz belõle, ami ahelyett, hogy hasznunkra válna, ellenünkre lesz. Ezért korparancs a kötelezõ lanka-datlan éberség!

A huszadik század végén egyenesen kikerülhetetlen az együttmûködés. Az elszigetelõdés, önkirekesztés akár végzetes is lehet a népeknek ebben a kíméletlen hatalmas versenyfutásában. Ezer szállal fûzõdni másokhoz! - ez azt jelenti, átvenni és átadni. Átvenni, de nem gépiesen, he-behurgyán, felelõtlenül, hanem szükségleteinkhez igazít-va, átlényegítve, magyarítva. Ez akár parancsként is fel-fogható. Mindent a saját mértékünk szerint! - ezt áthágha-tatlan követelményként kellene érvényesíteni, valahány-szor az ország, a nemzet egészét érintõ kérdésekben hoz-nak döntéseket. Nem feledhetjük, hogy csak az etikum-mal átitatott politikum igazán emberi, elfogadható és kö-vetendõ.

Mi hozza közel hozzánk Tóbiás Áron krónikáját? Min-denekelõtt az, hogy a szerzõ, anno, az ifjúságra oly jel-lemzõ „meggondolatlansággal”, vagyis mit sem törõdve a lehetséges következményekkel, veszélyekkel, egy igaz ügy mellé állt. Megalkuvások nélkül tette, amit meggyõ-zõdése szerint tennie kellett: ’56-ról csakis az igazat zölte. Késõbb pedig bárhol járt-kelt is a világban, akár kö-zelünkben, akár távoli tájakon faggatta el-, kivándorolt nemzettestvéreinket, mindig arccal az életnek, távolból is hazanézõn tette. Milyennek tûnik a Tóbiás Áron könyvé-bõl elénk táruló kép? Tragédiákkal és drámákkal terhes, örömökkel és beteljesülésekkel tarkított, tanulságokkal teli, a jövõt illetõen pedig reménykeltõ, bátorító.

Illyéssel szólva: a legnagyobb bátorság a remény.

l998