S ZÉTSZÓRATÁSBAN IS HAZAFELÉ KELL NÉZNI

Az író maga vallotta volt: „Huszonkét évi odaszakadásom alatt mindaddig idegennek és számkivetettnek éreztem magam a román fõvárosban, amíg kutatni nem kezdtem a magyar múlt nyomait.” Céltudatos, kitartó munkával Beke György felbúvárolta a Bukarestben és a két román tartományban élõ magyarság viszontagságos történetét, a moldvai csángómagyarok mellett kitüntetett figyelmet szentelve a Kossuth-emigrációnak. Ebbõl a szenvedélyes odafordulásból számos szociográfiai tanulmány, esszé és több könyv született. Legutóbb a múlt századi bukaresti magyar emlékíróknak szentelt egy kötetet. (Beke György:

Kossuth-emigráció Bukarestben. Magyar emlékírók a ré-gi Romániában, Közdok, Budapest, 1998.)

Szerzõnk arra is kíváncsi volt, mióta éltek magyarok Bukarestben, megmaradtake a századok viharaiban vagy -beolvadva a többségi románságba - nyomtalanul eltûn-tek? Írásos dokumentumra bukkanva arról értesít, hogy nem sokkal a város alapítása (1459) után már megfordul-tak magyarok arra. Fõleg székelyek, akik a szász kézmû-vesek áruit fuvarozták Brassóból Bukaresten át Konstan-tinápolyba. Domokos Pál Péter, az ismert néprajzos, csán-gókutató kétszáz évvel korábbra, 1227-re (a keresztény-ségre tért kunok püspökének jogaiba helyezése - A.K.) te-szi a magyarok megjelenését a román tartományokban.

(Domokos Pál Péter: Rendületlenül.Eötvös Kiadó, Szent Gellért Kiadó, Bp., 1989.)

Bözödi György: Székely bánja,Kolozsvár, 1938. címû mûvében meggyõzõen ír a meg-megismétlõdõ székely exodusról.

Beke György már a bevezetõben tisztázni kíván egy el-vi kérdést:„Folytatói-e a XlX. századi bukaresti magyar emlékírók mûvei, s ha igen, mennyiben, az erdélyi magyar emlékírás nagy hagyományainak?”Az irodalomtörténé-szek véleménye megoszlik ebben a kérdésben. Egyes iro-dalomtörténészek kifogásolják, hogy a klasszikus erdélyi emlékírókat összehasonlítsuk a bukaresti magyar

emlék-irat-szerzõkkel. Ez az észrevétel jogos, fõleg ha az össze-hasonlítás az írói talentumra és a mûvek irodalmi értéké-re vonatkozik. Bethlen Miklós, Árva Bethlen Kata, Rette-gi György, Apor Péter... valóban nem említhetõ egy napon a Kossuth-emigráció közepes vagy annál szerényebb ké-pességû emlékíróival. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a nagy elõdök olyan példaképpé váltak a késõbbi emlékírók szemében, hogy emezeknek még a tudatalattijára is hat-hattak. Nemcsak az élmények lejegyzésére való ösztön-zés, hanem a morális felelõsségvállalás tekintetében is.

Elszánva magukat a vallomásra, Koós Ferenc, Veress Sándor, Veress Ferenc és Oroszhegyi (Szabó) Józsa a le-írtak hitelességéért eleve felelõsséget vállaltak: készek voltak akár az utókor ítélõszéke elõtti megmérettetésre is.

Ötük közül Beke György csak dr. Fialla Lajost érzi dilet-tánsnak, a többieket - a jelzett erények örvén - íróknak, pontosabban újságíróknak, tudósítóknak tekinti.

Szervezõkészségben, politikai tisztánlátásban és egyéb erényekben Koós Ferenc református lelkész, közhuszár volt közöttük a legjelentõsebb személyiség. Tizenöt évet töltött a román fõvárosban, ahol úttörõ szerepe volt a ma-gyar kolónia tudatos közösséggé formálásában. Lakása, a paplak az emigránsok egyik búvóhelye volt: ”... aki Bu-karest felé vette útját, az engemet el nem került, és házam-tól legalább közvetítõ szolgálatom nélkül el nem távo-zott.”

Nevéhez fûzõdik a bukaresti református kõtemplom és iskola felépítése és a magyar nyelvû oktatás megszerve-zése. Lelkészi és tanítói munkáját - akárcsak elõdje, a szintén erdélyi Sükei Imre tiszteletes - missziós tevékeny-séggel társította. Szekérrel beutazta Havasalföldet és Moldvát, felkereste a csángó falvakat, feljegyezte az egy-házi szertartások nyelveit, figyelmét nem kerülte el az is-kolák állapota, nyelve sem. Úti élményeirõl a Bécsben megjelenõ Honcímû lapban számolt be rendszeresen. Ki-váló szervezõ volt. Dalegyletet hozott létre, könyvtárakat alapított, olvasóegyletet hívott életre, Hunnia néven ka-szinót nyitott, elindította a bukaresti tanoncok magyar nyelvû oktatását, egyszóval közösséget kovácsolt.

Koós Ferenc tiszteletesnek azonban nemcsak a szerve-zõ munka során felbukkanó akadályokkal kellett

megküz-denie, hanem egyik pályatársa, a Losoncról Bukarestbe telepedett Czelder Márton ellen is dicstelen harcot kellett folytatni. Aki elõbb Koós papi szószékére pályázott, majd meg akarta magát választatni a romániai magyarok refor-mátus püspökének. Beke György kellõ teret szentel ennek a konfliktusnak, mert úgy látja, hogy a Koós kimozdításá-ra tett kísérlet igazi tétje nem a romániai önálló reformá-tus egyházkerület létrehozása volt, hanem a bukaresti és havasalföldi hívek elszakítása az erdélyi egyházkerület-tõl, Magyarországtól.

Kétes erõk segédletével Czeldert sebtében püspökké választották ugyan, de az Erdélyi Református Konzisztó-rium megsemmisítette a választást, és törölte Czelder püs-pökségét. Ezért a karrierista paptárs beadványok soroza-tával vádolta meg Koóst a belügyminiszternél és a rális miniszternél. Magához rendelve, C.R. Rosetti kultu-rális miniszter felajánlotta Koósnak, hogy legyen õ a ro-mániai református egyház püspöke. A tiszta lelkû pap azonban - felismerve a csapdát - határozottan visszautasí-totta az ajánlatot, mire a miniszter - elszólva magát - így reagált a tiszteletes szavaira: „Uraságod, nem tagadom, jó magyar hazafi, de tudnia kellene, hogy nekünk ez nem áll érdekünkben...” Vagyis mi nem állt a román kormány érdekében? A bukaresti magyarok egyházi függése Er-délytõl. Koós jól ismerte Románia függését a nagyhatal-maktól, ezért panaszt emelt a kormány és a kulturális mi-niszter ellen. A tiltakozások hatására a kormány vissza-vonta döntését, Rosetti kénytelen volt távozni miniszteri székébõl. De Koós Ferenc is kénytelen volt távozni Buka-restbõl a sorozatos támadások miatt.

A bukaresti emlékírók jeles képviselõje volt Veress Sándor mérnök is. Szabadságharcosként alkalma nyílt ar-ra, hogy megtapasztalja a román politikusok és az ortodox pópák káros szerepét a más nemzetek fiai elleni érzület, gyûlölködés, nacionalizmus szításában. A magyar emig-ráció tagjaként Törökországban érte az elsõ nagy csaló-dás: ott döbbent rá, mi is készül tulajdonképpen a román politika boszorkánykonyhájában, mit sulykolnak a politi-kusok, a pópák és a tanítók a lelkekbe: ”... ezek dákoro-mánok, kik nyíltan vallják, hogy céljuk Erdélyt és az egész Tiszántúlt tõlünk elvenni, Bukovinával, Törökországban

meg az egy részecskében oláhoktól lakott Dobrudzsával és a kutzovlahok földjével együtt, szóval: ahol egy mokán valaha megfordult, vagy megtelepedett, az a föld az övék.

Adjuk nekik, úgymond, Erdélyt, akkor baráti jobbot nyújtanak (...) Ha nem adjuk, hát õk némettel, orosszal szövetkeznek s kiirtanak bennünket. Ez az oláh liberális demokraták politikai hitvallása”.

A magyar és a román történetírás máig egyik neuralgi-kus pontja 1848-1849, jelesül: a nemzetiségi kérdés. A ro-mán politikusok és nacionalista történészek Kossuthot ma is változatlanul a nemzetiségi kérdés elhanyagolása miatt marasztalják el. De Kossuthban már akkor a dunai konfö-deráció eszméje érlelõdött, amikor a magukat liberális demokratáknak nevezõ román nacionalisták célkitûzése Erdély elszakítása volt Magyarországtól.

A bukaresti emigránsok önszervezõdésében fontos sze-repet játszott az 1860. május 15-én megjelent Bukuresti Magyar Közlöny.A lap igen nagy fontosságot tulajdoní-tott a kulturális életnek, az iskolának, felfigyelt az akkori-ban megindult zsidó emancipálódásra, az anyanyelvû ok-tatás kapcsán pedig a csángómagyarok helyzetére. A pes-ti Magyar Újság 1860. május 29-i lapszáma szerint a Bukuresti Magyar Közlöny „közvetítõ kapocsul szolgál Erdély és Magyarország és a román tartományokban szétszórt magyarság között. Nem meglepõ tehát, hogy a Habsburg-birodalom rendõri és cenzori apparátusa fél évvel a megjelenés után betiltotta a ’felforgató szellemi-ségû lapot.’”

A bukaresti magyar emlékiratok jelentõségét és fõbb erényeit Beke György a következõkben summázza: a sa-ját szabadságharcos élmények, a bukaresti magyarság kö-rében felgyûlt tapasztalatok rögzítése, a 48-as eszmények igazába vetett hit, a remény és a megmaradás hirdetése, az asszimiláció fékezése, a szétszóratásban élõk tapaszta-latainak tudatosítása a történelmi Magyarország szétdara-bolása elõtt.

Erdélyben a figyelem Trianon után fordult a bukaresti magyar emlékírók felé, mivel bennük fedezték fel a ki-sebbségi életvitel elsõ érvényes gyakorlatát, mondja ki a fájdalmas igazságot Beke. Ámde az, amit Koósék százöt-ven évvel azelõtt a kisebbségi sorban élõ romániai

ma-gyaroknak ajánlottak - lojalitás a román állammal szem-ben, érzelmi-tudati azonosulás a nemzettel, az anyanyelv megõrzése - a XX. század végén már kevés a megmara-dáshoz. Ma már csakis a területi önigazgatás és a teljes önrendelkezés szavatolhatja az elszakított nemzetrészek megmaradását. Mert a XX. századi Romániában az erõ-szakos beolvasztás lett a bevett gyakorlat. Iskolák, egye-sületek, kulturális intézmények alapítása, olvasóegyletek, lapok, könyvtárak létesítése és mûködtetése, gazdasági önállóság mind megannyi követelmény, amelyek mit sem veszítettek idõszerûségükbõl. De ne feledjük: mind közül az iskola a legfontosabb. Mert a kisebbségi élet szellemi összefogója az anyanyelvû iskolahálózat, csúcsa pedig az értelmiség utánpótlását biztosító egyetem. Végül is az anyanyelvû oktatás jövõjétõl függ az erdélyi magyarság -a mindenhonn-ani m-agy-ar kisebbség - fennm-ar-adás-a. A magyarság érdekképviseleti szervének engedékeny politi-kája miatt Erdélyben a magyar iskolaügy - a román naci-onalizmus szorításában - rákszerû mozgást végez. Ez nem sehova, hanem a mélybe vezet. Ezzel a gyakorlattal, az esetleges súlyos konfliktusok, botrányok árán is haladék-talanul szakítani kell.

1998