Mi a múlt az írónak, ha nem az a forrás, amelybõl erõt meríthet a mondandójához? A történelem tényei képezik azt a nyersanyagot, amit magában mûvé érlel. A múlt le-hetõség annak a szeretetnek a kifejezésére, amit az alkotó hazája iránt érez.
A hazaszeretet igazában sohasem ünnepélyes, álpatetikus megnyilatkozásokban, nem a hangzatos semmitmondásokban fejezõdik ki, sokkal inkább abban, hogy tesszük a dolgunkat. Ki-ki a maga módján és a ma-ga eszközeivel. A termelõ a munkahelyén, az értelmiségi a szellem õrhelyén, a honvéd azáltal, hogy vigyázó sze-mét a végeken tartja, és felkészül arra a feladatra, amivel megbízták, s amire felesküdött, hogy akár az élete árán is megteszi: a haza védelmére. Az író hazaszeretete pedig abban ölt testet, amivel megajándékozza nemzetét: az életmûvel.
Az írók között sajátos helyet foglalnak el azok az alko-tók, akik a nemzet múltjához különösen vonzódnak, tör-ténelmét becserkészik, hogy az emlékezetre érdemes ese-mények és nagy személyiségek felidézésével számunkra és a jövõ nemzedékek számára követendõ példaképeket állítsanak. Hisz a múltnak mindig különös varázsa van. A nemzet történelmének nagy pillanatai, a lélek megannyi örömünnepe. Olyan vonzerõ, amely képes maga köré gyûjteni és megfelelõ irányba tájolni a mindenkori polgá-rok alkotóenergiáit. Ezért is vált szállóigévé, hogy múlt nélkül nincs jövõ, legalábbis nagyon bizonytalan.
Abban a nagy történelmi menetelésben, amelyben mindnyájan részt veszünk, a mindenkori hadseregnek, így a mai honvédségnek is, alapvetõen fontos szerepe van.
Olykor döntõ erõvel szól bele a nemzet sorsának alakulá-sába. Történelmünknek legszebb, még drámaiságában vagy tragikumában is magasztos pillanatai épp a hon vé-delmével állnak összefüggésben. De a megharcolt harcok múltból jövõ üzenetét fel kell tudni fogni, ehhez pedig
ér-zékennyé kell tenni az emberek lelkét. Különösen fontos ez a feladat manapság, amikor, mint látjuk, forrong a vi-lág körülöttünk, és az elmúlt fél évszázadban a proletárin-ternacionalizmus fából vaskarikájával „helyettesítették”, mi több, ennek a légbuboréknak a nevében igyekeztek ki-lúgozni az ifjú nemzedékekbõl a tisztességes nemzeti ér-zést.
A történelem úgy hozta, hogy itt a Duna-medencében, ezen a históriai tájon, nemigen volt nyugta népünknek, a népek tengere ebben a katlanban ugyancsak háborgott és csak kivételes esetekben nyugodott meg rövid idõszakok-ra. És amikor nyugalom volt is, és rövidke szélcsend, az is jobbára a nép, a nemzet bölcs vezetõinek, azon képessége-iknek volt köszönhetõ, hogy egyensúlyt tudtak teremteni a térségben a nem éppen harmonizáló erõk között.
Legtöbbször azonban túlerõvel kellett farkasszemet néznünk. A túlerõ durva önkényének tulajdonítható egye-bek közt az is, hogy ma a nemzet egyharmada az anyaor-szág határain kívül él, nem kis erõfeszítések árán igyek-szik megõrizni magyarságát. Ezért beszélünk ma – nem alaptalanul - kisebbségi magyar irodalomról is: errõl a fájdalmas mûvészi önvallomásról, mely hitet és erõt igyekszik önteni a sorstársakba ahhoz, hogy önmaguk maradhassanak.
Vannak írók – ilyen Cseres Tibor, történelmi regények írója is -, akik arra predestináltak, hogy a nemzet nemes küzdelmeinek ihletett krónikásai legyenek. Cseres Tibor történelmi regényei – megannyi ösvény a magyar hadak útján. S ahol az író egyszer volt vagy a képzelõ erõ terem-tette hõseivel elhaladt a történelmi tájakon, ott a mûvek-kel, regényeivel maradandó emlékeket állított. Okulásul nekünk és utódainknak.
Idõnként nem árt figyelmeztetni arra az alapigazságra, hogy az írónak mindig népben-nemzetben kell gondol-koznia. Hogy veszélyes útra téved az, aki eltávolodik at-tól a közösségtõl, amelybõl vétetett, amelyet a magáénak vall.
Ezekkel a gondolatokkal kerestem fel Cseres Tibort, a neves írót, remélve, hogy a legjobb diagnosztához fordu-lok:
- Olvasom a Tokaji Írótábor idei kiadványában Radnó-ti Sándornak azt a megjegyzését, hogy az írónak nem nép-ben-nemzetben, hanem alanyban és állítmányban kell gondolkoznia. Ezt elõször Márai Sándor jelentette ki, tõ-le vette át Esterházy Péter.
Márai ezt emigrációs magányában bizonyosan Illyés Gyulának és Veres Péternek címezte, nem Németh Lász-ló ellen írta, mert hiszen Németh LászLász-ló, Márai szerint is, egyszerre gondolkozott népben-nemzetben és alanyban-állítmányban.
Mondom, ezt elõször Márai írta le, noha Márainak tud-nia kellett, hogy Illyés is ismerte a magyar grammatikát és a magyar stílust, és azt is, hogy az író saját mûvének az alanya, az állítmánya pedig a magyar sors. Szenvedve at-tól a magányat-tól, ami az emigrációban sújtotta, Márai er-rõl megfeledkezhetett.
Én Márait nagyon kedvelem, de azt meg kell monda-nom, hogy az emigrációban írott mûvei, regényei – a Napló kivételével – roppant nehezen olvashatók és elég-gé érdektelenek. Ezzel csupán azt akarom jelezni, hogy õ nem tudott népben-nemzetben gondolkozni, mert elsza-kadt attól a néptõl, amelyet nagyon szeretett.
A második világháború utáni közel fél évszázad ma-gyar irodalmát vizsgálva, Radnóti Sándor ugyanott hiá-nyolja az enciklopédikus magyar mû megjelenését. Pedig hát Veres Péter a Szegények szerelmébenés néhány kisre-gényében a magyar parasztság alsó rétegének az életérõl és a háború utáni helyzetrõl enciklopédikusan írt, és talán éppen ez az oka annak, hogy ma már kevesen olvassák.
Az írói alkotás, különösen a regény, elsõsorban esztéti-kai ismérvek alapján szenvedi az olvasó figyelmét, de az esztétikai értékelés nem az egyetlen motívum az értékíté-letben. Az esztétikai mellett más tényezõ is szerepet ját-szik az irodalom befogadásában, én a magam írói mun-kásságában ehhez tartom magam.
- Sok egyéb mellett a történelmi széljárások is bizonyít-ják, hogy egy nép, egy nemzet, de még az egyén is csak múltjával együtt lehet egész és egészséges. Gyökerek nél-kül nincs lomb, a múlt ismerete nélnél-kül bizonytalan a jövõ.
- Ahhoz, hogy a magyar olvasó (meg)tudja, hogy az or-szág mostani helyzete, sorsa miért alakult úgy, ahogy
ala-kult, ismernie kell, legalább százötven évre visszamenõ-leg, a magyar nép történelmét. Én az azonosságunk tuda-tában észlelhetõ ilyen hiányosságokat igyekeztem pótolni regényeimben, amiket nevezhetünk történelmi regények-nek is, bár én azokat a munkáimat, amelyek a múlt szá-zadból a huszadik századba hajlanak át és ebben a század-ban folytatódnak, társadalmi regényeknek szántam. Igaz viszont, hogy mondandómat olyan módon fogalmaztam meg, hogy még a legutóbbi évtizedekrõl szóló mû is tör-ténelmi regénynek minõsüljön.
- A véletlen hozta úgy, vagy tudatosan fordult a törté-nelem felé?
- Ez írói cél volt nálam, amit tudatosan alakítottam ki magamban, és ezt mint egy lehetséges írói pálya megva-lósulását képzeltem el. Regényeim többnyire Erdély kö-rül forognak, de ami nem erdélyi, az Magyarországot épí-ti be az anyagába.
- A Ceausescu féle fasisztoid diktatúra utolsó éveiben az erdélyi magyarságnak ugyancsak módjában állt meg-tudni, milyen fontos egy nemzet számára saját múltjának ismerete, milyen fontosak az élõ hagyományok. Jelzett években ugyanis az írók és általában az értelmiségiek va-lósággal belemenekültek a magyar múltba. Az eleink által létrehozott hiteles szellemi és anyagi értékek jelentették számukra azt a lelki archimédeszi pontot, azt a szellemi és érzelmi mentsvárat, ahol biztonságban érezték magukat.
Valóban ilyen megtartó erõ a nemzeti értékek beépülése, szervesülésük a tudatban?
-A múlt ismerete nélkül nem tudjuk helyretenni mind-azt, ami velünk történt vagy történik. Amikor a jelenkori témák taglalása az író számára tilalmassá válik, nemcsak azért fordul a múlthoz, mert ott megtalálja a jelen magya-rázatát, hanem azért is, mert az írói út folytatásának az egyetlen lehetõségévé válik. Magyarországon is hasonló volt a helyzet, mint Erdélyben Ceausescu korában, persze korántsem annyira súlyos.
- Származása szerepet játszott-e abban, hogy oly meg-gyõzõsen ábrázolta regényeiben az erdélyi magyarság sorsát?
- Természetesen belejátszott, hogy az én szülõhelyem Gyergyóremete. Az onnan hozott szülõi hagyaték, az
ot-tani hagyományok, a nyelv sajátos íze, mind-mind befo-lyásolta elhatározásaimat.
- A történelmi regények írói elõszeretettel fordulnak a nagy történelmi események és kiemelkedõ személyiségek felé. Azzal a céllal teszik ezt, hogy példaértékû magatar-tásformákat és követendõ tetteket, példákat ábrázolja-nak?
- Az, hogy az író a kiemelkedõ eseményeket, a nagy fordulatokat írja meg, lehet az írói becsvágy része. Én a szabadságharcot és a múlt századot Kossuth személyében érzékeltem és interpretáltam. AVízaknai csaták címû re-gényem egyik fõ vonulata a Székely Hadosztály küzdel-meit tükrözi Erdélyben a román betörés idején. Az ábrá-zoltakból a olvasónak azt kell kiéreznie, megtudnia, hogy voltak emberek, néhány ezren, akik szembeszálltak az olyan területfoglalással, amely egy ezeréves múltat igye-kezett eltörölni. Azt is érzékeltettem, hogy ha a harcosok több segítséget kaptak volna, a történelem egészen más-képp alakult volna Erdélyben.
- Fiatal nemzedékbeliekkel beszélgetve nem egyszer ta-pasztaltam, hogy valami nagyon nincs rendben az azonosságtudatukkal…
- Az identitástudatban észlelhetõ zavarok okait keres-ve, a negyvenes évek közepéig kell visszanyúlnunk. Az akkori és a késõbbi évtizedek fiataljainak tanulmányai-ból ugyanis teljességgel hiányoznak azok az ismeretek, melyek a teljes igazságot közvetítették volna az ifjú nem-zedékek felé. Tilos volt magyarul gondolkozni, az isko-lákban a megszálló népek „dicsõséges” történelmeként mutatták be saját történelmüket. Az elsõ világháború ese-ményeit csak érintõlegesen ismertették. Az ifjúság, a ta-nulóifjúság semmilyen ismeretet nem szerezhetett arról, hogy Erdéllyel mi történt, miért alakultak úgy a dolgok, ahogy végül is alakultak. Arról is hallgattak, hogy Er-délyben magyarok is laknak. Ezekrõl szinte semmit sem tanulhattak. Csoda, hogy csonka a helyzettudatuk? Rá-adásul az iskolákban a két világháború közti Magyaror-szágot mint irredenta-fasiszta államot kezelték. Így hát igazában csak a 60, 70 évesek - a szülõk és a nagyszülõk – ismerik a magyarsággal összefüggõ akkori valós ese-ményeket. Ha az író reménykedhet abban, hogy
munká-jának gyümölcse lesz, úgy bennem az a remény él, hogy azok a regényeim, amelyek húsz-, harmincezer példány-ban megjelentek, ha másutt nem, legalább a pedagógu-sok közében terjesztik azt, hogy mit kell gondolni törté-nelmünk másfél századáról és az elmúlt évtizedek való-ságáról.
-A médiákban gyakran hallható, rosszalló felhanggal, persze, hogy Magyarországon erõsödõben van a naciona-lizmus. Mi a véleménye errõl?
- A nemzeti érzés erõsödését sokan igen könnyen mi-nõsítik nacionalizmusnak, holott a körülöttünk lévõ né-pek tudatában a nacionalizmus sokszorosan erõsebb, mint nálunk.
- Illyés Gyula szerint nemzeti az, aki jogot véd, nacio-nalista az, aki jogot sért. Miért minõsülne hát nacionaliz-musnak, ha én a magam magyarságát, a szlovák meg a maga szlovákságát vallja és méltósággal viseli, feltéve, hogy az nem irányul más nemzetek, kisebbségek ellen?
Azt hiszem azonban, hogy a finomabb árnyalatokra nem igen reagál az emberek nagytöbbsége…
- Valóban nem. Egyébiránt a magyarországi részlege-sen csökött nemzettudat szemben áll a szomszédos népek erõs, valóban nacionalista nemzettudatával. Ezért én úgy gondolom, hogy a szomszédos vagy a körülöttünk élõ né-pek fejlettségét, demokratizmusát végül is toleranciájuk dönti el, vagyis az, hogy milyen érzülettel vannak a ma-gyarok iránt, hogyan viselkednek velünk szemben. Én azt tapasztalom, hogy, sajnos, nagyon is csekély a demokra-tikus érzés a magyarság megítélésében. Többek nemzet-tudata pedig egyenesen fasisztoid.
- Mint a nemzet iránt különösen érzékeny írótól kérde-zem, hol a helye a határainkon túli magyar irodalmaknak.
Indokolt-e különbséget tenni magyar irodalom és kisebb-ségi magyar irodalmak között?
- Én a határokon kívül rekedt magyarság irodalmát egészében és teljes mértékben a magyar irodalomba tarto-zónak ismerem el és úgy is kezelem. A nehéz körülmé-nyek ellenére is jelentõs írói alkotások születnek mind Er-délyben, mind a Vajdaságban, mind Szlovákiában, mind másutt. Ezek az irodalmak a magyar irodalom tört része-ként a magyar irodalom teljességébe tartoznak.
- Vagyis ha földrajzilag nem tehetjük is, szellemileg, tu-datban, érzésben egy hazában élünk…
- A huszadik század második felének „zsidósága” a magyarság, amelynek ideig-óráig való szétszórtságában is fenn kell tudnia tartani magát. Sajnos, a vallási kovász, amely a zsidóságnál megvan, a magyar diaszpórából hi-ányzik, és mindig lehet tartani attól, hogy a nem magyar közösségekben élõ magyarok házasság, együttélés révén a második, harmadik generációban feladják magyarságu-kat, és csak mint emlék él majd bennük magyarságuk tu-data. Ez a veszély az erdélyi, a vajdasági és a szlovákiai magyarok közt is fennáll. A születések számának csökke-nése, az asszimiláció, a disszimiláció mind-mind csök-kenti a magyarság duna-völgyi létszámát. Az összetarto-zás tudatának erõsítésében azonban – az írói tevékenysé-gen kívül – nagy segítség lehet az elektronikus sajtó, mely meglehetõs támogatást, gyámolítást jelent azoknak, akik már-már elveszítették az anyanyelvükbe, a magyarságuk-ba vetett bizalmukat, hitüket.
Tokaj, 1990.
R
ENDÜLETLENÜLDomokos Pál Péter (Csíksomlyó, 1901. június 28.) nép-zene és-néprajzkutató. Tanulmányait Csíksomlyón, Deb-recenben és Budapesten végezte. Csíkkarcfalván és Vul-kánban volt tanító, Csíkszeredán tanár, Kézdivásárhelyen és Kolozsvárott Tanítóképzõ Intézet-i igazgató. Cikkeit, tanulmányait a Csíki Lapok, Csíki Néplap, Ellenzék, Er-dély, Erdélyi Múzeum, Hitel, Magyar Kisebbség, Pásztor-tûz és a magyarországi néprajzi és irodalomtörténeti szak-lapok közölték. Ezerkilencszázharmincegyben õ alapítot-ta a Csíki Néplapot.
Könyvtári és levéltári kutatásait egybevetve a helyszí-ni tapasztalatokkal, lejegyezte a csángók dalait és szoká-sait. „Valóságos vándorapostol módjára járta be a moldvai falvakat, és gyûjtötte az ottan élõ magyarságra vonatkozó társadalmi és néprajzi anyagot.” (Szabó T. Attila)
Bartók és Kodály munkásságának lelkes híve, népsze-rûsítõje, népdalgyûjtõ tevékenységüknek egyik folytatója.
Kodály példája serkenti a magyar zenei emlékek felkuta-tásában és közzétételében. A zenei anyanyelv ápolására feldolgozta a régi énekeskönyvet (Zsemlényi János kéz-iratos Énekeskönyve, XVII. század). Újabb munkáiban méltó helyet foglal el a csángó népzene s a székely tánc-dallam. Gazdag dokumentációval kiadta Kájoni János Cantionale Catholicumés Petrás Incze János Tudósítások címû munkáit az „…édes Hazámnak akartam szolgálni…” címû kötetben, Bp., 1979.) Ezerkilencszáz-negyvennégy óta Budapesten él.
Az elmúlt napokban Budapesten barátainak és tisztelõ-inek kis köre köszöntötte a Széchenyi-díjas világhírû csángókutatót. Katona Szabó István író, egykori tanítvá-nya méltatta az ünnepeltet:
- Ha kutatom emlékezetem mélyén, ki adott indíttatást magyarságom tudatos felismerésére és az ebbõl követke-zõ és követendõ feladatokra, az elsõk között Domokos Pál Péter van. Még gyermekkoromban Kézdivásárhelyen jelent meg ez a nagyszerû ember. A székely-magyarokkal:
Tompa Lászlóval, Nagy Imrével, Tamási Áronnal és Nyirõ Józseffel egyenlõ rangú szellem. Hatása és súlya az
erdélyi magyarság életében talán még náluk is nagyobb volt, mert nemcsak mûveivel, hanem személyes példájá-val, közügyi tevékenységével és életsorsápéldájá-val, megalkuvás nélküli kiállásával a magyarsággal és különösen annak legmostohább sorsú ágazatával, a csángókkal való közös-ségvállalásával példázta azt a ma is egyre hangsúlyozot-tabban érvényesülõ igazságot, hogy a magyarsághoz való tartozás sorsvállalás is. Domokos Pál Péter pályája szinte jelképesen példázza az erdélyi magyar sorsot, az erdélyi magyar alkotó Európában egyedülálló mostoha sorsát. De azt a legyõzhetetlen erõt és akaratot is, melynek ezen a tá-jon minden magyarban – aki tenni akar valamit a magyar-ságért – meg kell lennie, különben elsikkad, tehetsége semmivé foszlik.
Domokos Pál Péter egész élete szüntelen küzdelem. Az elnyomó román hatalom eltávolítja nevelõi munkájából, eltiltja a tanítástól. A magyarországi diktatúra ugyancsak megfosztja a nevelõi munka lehetõségétõl, eltávolítja Bu-dapestrõl. Mûveit nem adják ki évtizedeken keresztül, nagy áldozatokkal megjelent mûveit elhallgatják. Székely szekeresként járta be a Székelyföldet a harmincas évek-ben. Felfedezte a magyarságnak egy olyan törzsét, mely-rõl jóformán teljesen megfeledkezett a magyar közvéle-mény. Egy olyan világot fedezett fel a magyarság és Eu-rópa számára, mely egy egész kor kultúráját õrizte meg, egy olyan kultúrát és életmódot, mely századokkal ezelõtt általános volt Európában és Magyarországon. De ez nem-csak népmûvészeti kuriózum. Harc folyik nemzeti kultú-ránk egyik sajátos színû, nyelvében, dalaiban és mûvésze-tében még mindig magyar és értékteremtõ népcsoport lé-téért, megmaradásáért.
Domokos Pál Péter impozáns történészi munkával kutat hazai és külföldi levéltárakban a moldvai magyar települé-sek eredete után. A római pápai levéltárban nagy nehézsé-gek leküzdése árán felkutatta a katolikus csángó közössé-gek legrégebbi adatait, az elsõ templomépítésektõl, az elsõ papoktól. Feltárta a kun püspökség létesítésének kezdetét, s benne a magyar királyok szerepét. A XIII. századtól nap-jainkig terjedõen gyûjti össze a csángóságra vonatkozó adatokat, falvak múltját, egyházközségek sorsának alakulá-sát, tényeket a történeti valóságnak megfelelõen.
Ezzel párhuzamosan rendkívül gazdag zenei anyagot gyûjtött össze a csángó vidékrõl, olyan népköltészeti anyaggal együtt, mely addig teljesen ismeretlen volt a magyar folklórkutatásban. A magyar egyházi zene értéke-it is föltárja, ismeretlen kottaanyagot, nyelvemlékeket, énekeskönyveket, mindezt feldolgozza, értékeli. Méltán nevezik Bartók és Kodály népzenekutatásának kiegészíté-seként.
Szinte könyvtárnyi munkásságának csak töredéke je-lent meg eddig. Gazdag anyaggyûjtése sokáig ad majd munkát az eljövendõ idõk kutatóinak. S ezt a hatalmas méretû munkásságot nem intézményesített, államilag do-tált kutatóként, hanem magántudósként végezte. Mekko-ra lelkierõ, milyen magas fokú elhivatottság kellett mind-ehhez? Különösen egy olyan korban, amikor szervezett nemzetellenes erõk dolgoztak azon, hogy magyarságtuda-tunkat, nemzeti önismeretünket nemcsak hamis teóriák erõszakolásával, hanem minden hatalmi eszközt felhasz-nálva elfojtsák.
Domokos Pál Péter:
- Testvéreim! Mérhetetlen hálával és a legegyszerûbb székely köszönéssel – Isten fizesse! – köszönöm meg Ma-gyarország elsõ emberének nagy adományát, amit Szé-chenyi-díjnak neveznek. Nem érdemlem, mert semmivel sem tettem többet, mint amit minden becsületes magyar embernek tennie kell, aki szereti a hazáját…
- Tizenkét éves gyermek voltam. Felnõtt kemény legé-nyekkel beszéltem, akik odavoltak az erejükkel: ki tud nagyobb fát átölelni, megmozdítani, felemelni, szekérre tenni. Mint gyermek, valósággal irigyeltem õket és bos-szankodtam, hogy ezek az erejükkel hogy játszadoznak.
Azt mondtam, akármilyen nehéz az a fa, én is megcsiná-lok mindent, amit ti, legények. Az egyik legény figyel-meztetett: vigyázz, Péter mit beszélsz! Amit felnõtt meg-tesz, én azt mind utána csinálom, mondtam. S erre a nagybajuszú legény tûhegyesre pödöri a bajszát. Nos, hát csináld meg, Péter. Nem tudom, mondtam, mert nincs bajszom…
Drága testvéreim, hosszan folytathatnám a példákat.
Mindezekbõl mélységes tanulság vonható le: Omnia tempus habet; Mindennek megvan a maga ideje.
(…) A közelnapokban történtek a nagy változások. Sok kortesbeszédet hallottam. Gyenge hallásom és rossz látá-som miatt nehéz volt ezeket felfognom, de annyit kivet-tem, hogy eléggé nem emlegetik ezt a szót: Erdély. Még kevésbé: Moldva. Pedig a világon élõ tizenötmilliónyi magyarnak nem közömbös, hogy a szomszédjában élõ 200 ezer moldvai csángó magyar marad-e vagy nem.
Gondolkozni kell ezen. Minden emigráns a homlokára vésse föl, hogy õ a magyar nemzet diplomatájaként éli kint az életét, és öntudatára ébreszti a külföldet, hogy a magyar semmivel sem rosszabb, hitványabb és elviselhe-tetlenebb, mint más nép. Éppen olyan és éppen annyi jo-ga kell hogy legyen, mint minden földre született ember-nek.
Budapest, 1991