O TT KELL SEGÍTENI , AHOL LEGNAGYOBB A SZÜKSÉG

Merész, ám annál nagyobb erkölcsi hozadékkal kecseg-tetõ vállalkozásba fogott a nagyváradi Kiss Stúdió. Ma-dách Imre: Az ember tragédiája címû klasszikus mûvé-nek újszerû színrevitelével kívánja köszönteni a második évezredet. Mindössze nyolc színész játssza majd olyan rendezésben, hogy „házalhassanak” tájolhassanak vele.

A szükség törvényt bont igazságát véljük felismerni ebben a megoldásban. Varga Vilmos színmûvész, rende-zõ, a stúdió mûvészeti vezetõje nem a manapság oly diva-tos sokkoló szándékkal választotta a mû színrevitelének ezt a módját, formáját. Döntése merõben gyakorlati indít-tatású volt: szeretné bejárni vele azt a hatvan-nyolcvan városkát, települést Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján, a mai Magyarország peremvidékén, ahol ritkán hangzik el míves magyar szó, ahova a Kossuth Rádió hangja is alig ér el; ahol - ha nem tûnik túl patetikusnak - hajszálereiben porlad a magyar. Elsõsorban azokat a vidékeket, településeket szándékszik felkeresni kisded csapatával, ahol -Adyval szólva - „Éhe kenyérnek, éhe a Szónak,/ Éhe a Szépnek...” hajtja azt a kevés magyart a templomba, aki még - római vagy görög katolikusként, reformátusként, unitáriusként - magyarnak vallja magát a többségi román, szerb, szlovák…tengerben.

De miért éppen Madáchcsal? Alig néhány hónap van még hátra, s az Idõ végtelenén újabb cezúrát von az em-beri értelem: kezdetét veszi a harmadik évezred. Nem kell ahhoz különösebben fogékonynak lenni a misztikum iránt, hogy e borzongató pillanat közeledtével, magába szállva, ki-ki leltárt készítsen, ítéletet mondjon tettei és oblomovi mulasztásai fölött, valamiféle „megszámlál-tattál...”-szerû mérleget vonjon világba dobott porszem-nyi önmagáról. És valahányszor ezt tesszük, váratlanul szembe találjuk magunkat az Ismeretlennel. Teljesít-ményre ítélten - legföljebb ideig-óráig csillapítható - idült hiányérzetben szenvedünk. Hiánylény vagyunk - ez egyik legfõbb meghatározottságunk. Az ember teljességre

tö-rekszik, noha tudja, hogy a tökélyt nem ér(het)i el. Mert a tökéletesség maga Isten. Az ember pedig nem lehet Isten.

Végessége tudatában és a személyes beteljesületlenségek okán az egyén tragikusan fogja fel a életet, még inkább annak végsõ mozzanatát. Nemcsak a magáét, hanem az emberi nem létét is. Ám az a körülmény, hogy bár tudja, hogy féltve õrzött minden értékétõl megfosztva örökre tá-voznia kell, mégis farkasszemet mer nézni a nemléttel, és sziszifuszi elszántsággal képes újra és újra kezdeni az „ár-tó kezek által” romba döntött saját életmûvét, itt-léte ér-telmét, nos ez nemcsak heroikussá varázsolja, hanem széppé is teszi az ember földi életét. Ez a nemes dac bizo-nyosan azokban is munkál és hat, akik sohasem jutnak el ennek az alapkérdésnek a fogalmi tisztázásáig, akiknek csupán a zsigereikben bizsereg az a bizonyos csak azért is.

Nincs abban semmi érthetetlen, hogy a század- és ez-redvég közeledtével több színház és rendezõ is Madách hihetetlenül nagy összefüggéseket felvillantó, végsõ kér-déseket feszegetõ halhatatlan mûvéhez fordult.

Varga Vilmos azonban szállítható „kisszínházat” álmo-dik. Mert úgy gondolja, hogy ott, kinn a végeken, a pere-men uralkodó nem éppen atyafiságos viszonyok között csak így tud segíteni azoknak, akiknek körében hosszú évtizedek óta hiánycikk az igazi mûvészi produkció s a szép magyar beszéd.

Mivel pénz híján Erdélyben az utóbbi tíz évben a nagy-színházak nemigen látogatták a vidéket, a szórványt pedig még kevésbé, az élõ színház fogalma lassan kihull az ot-tani magyarság tudatából.

Idült baj, fekélyesedõ seb ez a (kisebbségi) magyarság testén.

Felismerve a feladat súlyát, Szabó József (Hodzsa) -akkor még nagyváradi rendezõ - harmincöt színésszel és tizenöt mûszakival vitte el a Székelyföldre Az ember tra-gédiáját. Évtizedekkel késõbb Varga Vilmos nyolc szí-nésszel és négy mûszakival kíséreli meg a bravúrt.

A rendezõ tudja - hisz magányos versmondóként sok-szor megfordult közöttük -, hogy a szórványmagyarság helyzete mára oda súlyosbodott, hogy jószerével csak a templomba jár el édes anyanyelvét hallgatni. Ezért

gon-dolta úgy, olyan Tragédiát csinál, hogy a templomokban is játszható legyen.

Bár nincs formai (jogi) akadálya, hogy a szórványban élõ nemzettestvérünk részt vegyen akár az összes helyi magyar kulturális és politikai megnyilvánuláson - ha len-nének ilyenek! -, elvégre „szabad neki”, mégsem expo-nálja magát. Azért tartózkodik a részvételtõl, mert azt ta-pasztalja, hogy „nem válik elõnyére”, ha túl gyakran lát-ják magyar összejöveteleken. A bõrén érzi, hogy az ilyes-mi neki potenciális hátrányt, veszélyt jelent. Hasonló meggondolásból járatja gyermekét román, szlovák, szerb, ukrán... iskolába. (Amikor egy alkalommal megkérdez-tem egy fiatalasszonyt, miért nem magyar iskolába járat-ja gyermekét, ha van a faluban, ezt válaszolta: „Amilyen a világ, olyan kell legyünk benne mi is, ha boldogulni akarunk.” Nem tudhatom, hogy a megkérdezett tisztában volt-e azzal, hogy a minden áron való hasonulás mimikri-je már csak féllépésnyire van az önfeladástól, de az köz-tudott, hogy az ilyen szülõi „gondoskodásnak” rendsze-rint tragikus a végkifejlete. Mert azoknak a gyermekek-nek a lelkében, akiket a többségi propaganda csapdájába esett szülõk akár segítõ szándékkal, akár számításból -megfosztanak alapvetõ jogaiktól, az anyanyelvi mûvelõ-dés szántását, vetését késõbb már senki sem fogja elvé-gezni. Se hús, se hal felemásságukban pedig könnyû pré-dává válnak, és elõbb-utóbb elvesznek a magyarság szá-mára.)

Néhányan az érintettek közül meghökkentek a rende-zõi ötlet merészségén, hogy tudniillik Varga Vilmos vidé-ki templomok ódon boltívei közé vinné be a Tragédiát.

Pedig a templom tiszta és szent hely, alkalmas a lelkek mûvelésére, megmentésére.

A rendezõi döntésbe minden bizonnyal belejátszott az a sejtés is, hogy kisebbségi körülmények között merõben más (lesz) a fogadókészség a papság részérõl, mint a kul-túrházi igazgatók körében. Felmérve a terepet, a feltevés indokoltnak bizonyult. Mindazáltal nem egy pap elámult a kérés hallatán. Voltak, akik gyanakodni kezdtek, nincs-e nincs-ebbnincs-en valami csnincs-el, fifika, ördöngösség? És akadt nincs- egy-kettõ olyan is, aki hevesen tiltakozott ellene:„Márpedig

ide be nem jönnek! A templom az templom, a színházzal menjenek a színházba!”

Szórványban magyar színházba?! Ugyan melyikbe!?...

Pedig a templomi színjátszás Erdélyben nem példa nél-kül való az egyházak történetében. Elég ha a középkori misztériumjátékokra, a csíksomlyói passiójátékokra, a protestánsok vallásos tárgyú gazdag diákszínjátszására gondolunk. Igaz, hogy ez már nagyon régen volt, és csak a tájékozottabbaknak lehet tudomásuk róla.

Csak felvilágosult papokkal lehet együttmûködni! -mondta ki a rendezõ a kritikus szentenciát.

Játszanának õk szívesen a mûvelõdési otthonokban is, ha a kultúrházak Erdélyben elfogadható állapotban volná-nak; ha a termeket, a padokat nem lepné vastagon a por, nem éktelenítené a sok pókháló, ha nem a legutóbbi eskü-võnek, bálnak a szemete, étel-rohadéka fogadná a lélek-építõ „vándorkomédiásokat”, még olyan helyen is, mint Medgyes.

Csoda, ha Thália szolgálói ilyen körülmények között a templomok tiszta falai közé vágynak, ahol valóban igehir-detéssé magasodhat a madáchi gondolat?

Említettük már, hogy a millennium közeledtével több színház is mûsorára tûzte Az ember tragédiáját.Kérdés, persze, hogy ki hogy értelmezi a szöveget…, ki mit emel ki, mit szorít vissza, és mit „felejt ki” belõle. Miután templomokban játszanák, érthetõ, hogy a nagyváradi Kiss Stúdió értelmezésében erõteljesebb hangsúlyt kapnak a biblikus képek.

- Lehet okoskodni a tudományban, millió lehetõség adódhat az életben az önmegvalósításra, de végül csak odakanyarodunk vissza, amire Madách is konkludált. A hit óriási támasz az életben - érvelt a stúdió mûvészeti ve-zetõje.

Újszerû rendezésével Varga Vilmos mindenekelõtt a Trianon óta kisebbségi sorban élõ magyarokhoz kíván szólni. Vajon van-eAz ember tragédiájánaknekik is szó-ló üzenete?

Már az is komoly nyereség, hogy a kisebbségi (szór-vány) magyar megismerheti ennek a zseninek a világ- és életszemléletét. Hogyne értené meg, miért ne érezné át, elvégre Madách is azt írta meg, ami áthullámzott rajta az

eltiport szabadságharc fájdalmával a szívében. Remélhe-tõ, sõt bizonyosra veheRemélhe-tõ, hogy kisebbségi sorban, a sok-szor céltalannak, értelmetlennek látszó küzdelmek köze-pette más visszhangot kap majd a végsõ szózatban rejlõ bíztatás: „Mondottam, ember: küzdj, és bízva bízzál!”

Hisz a jövõ ígérete rejlik benne. Csak az érzi át igazán az Úr szavában rejlõ felszabadító erõt, aki állandó fenyege-tettségben él, akinek minden lehetséges eszközzel a ma-gyarságára törnek. A madáchi ige mintegy beleinjektálja a kisebbségi ember léttudatába a megmaradás imperatívu-szát. Ha nem kap is konkrét választ gyötrõ kérdéseire, hi-hetõen megvilágosodik elõtte a küzdés, az élet értelme.

1999