áldozó napnak a halmos vidéken elöidézett gyö nyörü panorammját is éldelheté, s egyszersmind
a beteg minden mozdulatát szemmel tarthatá, hogy
kellő szükség esetén azonnal segítségére lehes sen. S hogy ez utolsóra a kün kinálkozó kedves szem-éldelet mellett is legfőbb gondja volt, mu tatja azon szorgosság, mellyel egy órára tekint getett, melly a szoba középtáján, gyógyszer üvegekkel rakott asztalon álla.... E férfi orvos volt, kiket a szent-irás tisztelnünk parancsol; s valóban alig érdemli meg ügyfelei közül egy-egy a tiszteletet olly mértékben, mint ő.A kórágy felöl lassu sohaj hallatszott; a be teg nő gyönge karját emelkedésre erötette, mintha barátját, ki egyedüli vigasztalója volt végórájá ban, magához inteni akarná. A gondos tudor meg elözte a kéz intését s az ágy mellett terme.
„Orvos ur" nyögdelé a nö gyönge hangon,
„nem ? nem jött még el?"
„Nem," felelt az orvos, s a leverő benyo mást, mellyet e szó a nöre gyakorla, kitelhető leg iparkodott vigasztaló szavaival enyhítni. „Nyu
godjék meg kegyed," ugymond, „és legyen csön
desen; a levél szerint, mellyet előre külde, bátyjának még ma meg kell érkeznie."
A nö kis ideig hallgatott e szavakra s magába merülten látszott gondolkozni; de a nyugodtan maradás zajgó szivének küzdelmi közt, hasztalan javasoltatott neki, mert általok nagyobb mérték ben kínoztaték, mint testi fájdalmai által. Csakha mar szivrázó mély keserüséggel fohászkodott fel, s kezeit összekulcsolva emelte ég felé: „Oh, ha későn jöne!... Istenem! ne engedd, hogy későn érkezzék!" S egy pár nehéz könycsep fakadt sze
meiböl.
Az orvos csillapitni akará az aggodalomtul kínzottat, de más tárgyakra térő szavai semmi figyelmet nem látszottak az elmélyedtben ébresz
teni.
9 *
„Oh, gyermekem! egyetlen gyermekem!" ki álta fel a nő erején felüli hangon, s esdekelve
néze az orvosra.
E pillanatban ajtó nyilt, s egy belépő nőcse léd mintegy három éves kis fiut vezetett be.
S mint ad erőt, mint önt életet az anyai sze retet sír szélén is a nőkebelbe! Mintha véletlen új erő szállt volna tagjaiba, egyszerre ülőhelyzetbe emelkedett a nő, szemébe a legforróbb szeretet örömszikrája lövelt s kezeit terjeszté a feléje vi dám arczczal lépdelő kisded felé.
Az orvos felfogá a gyermeket s az ágyra he lyezte anyja mellé, ki hálás tekintettel monda neki köszönetet a szolgálatért. Azután mellére szoritá a kisdedet, olly ünnepélylyel, olly hosz szasan, olly forrón, mintha szerelme teljében magával akarná öt ragadni a túlvilágba, vagy in kább mintha a csep életet is, melly még ereiben lankadozott, gyönge tagjaiba akarná fuvallani, hogy a gyermek életét gyarapitsa, boldogítsa ál tala. A bensőség, mellyel az anyai szivhez kul csoltatott, meghatá a csekély öntudatu gyerme ket is: szelid kék szemeiből nagy könycsepek kezdtek aláperegni, ajkai reszkettek, mintha édes hangján szivérzelmiröl akarna rebegni; kis ded karjait fölemelte, s forró odaolvadással for radt anyja fendobogó keblére... S a ki látta így e
két lényt, a fejlő bimbót a fonnyadt törzsökön, az életteljes gyermeket a haldokló anya szerető kebelén, akaratlanul eszébe jutának azon szívhez szóló föstvények, mellyeken annyi nagy festő hal hatlanitá müvészi nevét, – mert itt is, e nőben, a szelid vonásokkal, és e gyermekben, az ártat lan édes felmosolygással, egy madonna volt lát
ható szerelmetes kisdedével.
Kocsizörej hallatszott a ház előtt, s kevés percz mulva útiköntösben lépett be egy férfiu s gyors léptekkel közeledett az ágy felé... Valday Andor hosszas távullét után először álla szem-,
közt növérével.
„Andor! kedves bátyám! oh, hogy láthatlak annyi év után!" felsikolta örömmel a nő, s előre hajlott, hogy az üdvezlő jobbot elfogadhassa.
„Köszönöm, bátyám, hogy halálos ágyamhoz eljövél," kezdé a nő nem várt nyugalommal és
folyékonysággal a beszédet, mert ez órára végső
erejét szedte össze. „Tudod leveleimből, minő volt életem, mik voltak szenvedéseim a férfi ol dala mellett, kinek ... én végórámban szivemből megbocsátok. Isten látja lelkemet, mint fáj, hogy a végső kérést, szívem utolsó érzetét, ohajtását, melly síromba kisér, nem lehet neki előadnom,kit legközelebb illetne.... Bátyám!" fohászko
dott a nő s hévvel ragadta meg és kulcsolta felkönyörgö kezei közé a jövevény jobbját, „min dent, a mi kedvest e földön hátrahagyok, a mi miatt különben nyugodtan váló lelkem félve s ag godalom közt borzad vissza a sirtól, minden kin csemet, boldogságomat, szívüdvömet szerető testvéri kezeidre bizom, – légy védje , légy
gondviselője s atyja gyermekemnek!"
A jövevény erőteljes hangon válaszolt: „Nö vérem, atyja leszek gyermekednek! Igen, sze retett Eszterem," s itt jobbját kivonta a nő ke zeiböl és ünnepélyesen emelte ég felé, míg bal jával a gyermek homlokát áldólag érintette.
„Legyen szíved nyugodt és költözzél békével jobb világba, atyja leszek e fiunak a legszentebb ér
telemben."
Mennyei mosoly derité a nő arczát; még egy szer nyult a testvéri kéz után, hogy hálaját a vi gasztaló igéretért, mit szava már nem vala tenni képes, egy szoritásban fejezze ki neki; még egy szer karolá szívéhez a gyermeket, és tekintett olly való-édesen szemeibe;... még egy lehelés, – mellyel tán utolsó csókját akará a kisded ajka ira küldeni, – s a megtört szivü nő nem élt többé!
+ 3# +
Mig ezek a lak nyugati részén történtek, a tágas épület másik szárnyában kelet felé egészen
ellenkező jelenés játszatott a tarka életdramá
ból.
Itt egy tágas terem vonja magára figyelmün ket a nagy lárma s zaj által, melly falai közül messze hangzik. Ablakai kettején nem volt füg göny, s keresztül rajtok egy kerek asztal körül a szoba közepén számos férfiakat látunk boros kancsók mellett kártyázással mulatozni, míg egy másik asztalt egyik szögletben kisebb csoport környezett, melly mivel kártyával nem foglalkozék, – szenvedély hiánya okozá-e azt, vagy tán mivel pénzök már kifogyott, nem akarjuk meghatá rozni, – e lekötö mulatság hiányában annál
hősiebben barátkozott az öblös kancsók tartalmá
val, melly habár nectár-édü nem volt is, de az erös és kábitó italokhoz szokottaknak annál in
kább látszott izleni. Míg ama nagyobb kör a kártyaasztal körül mélyen el volt a nyereség és veszteség számolgatásiba merülve , s minden egyesnek látó eszköze a bankjegyeken és talléro kon kivül alig látszott más iránt fogékonysággal birni: addig e kisebb csoport a szögletasztal körül egyre éljenezve s dalolva iddogált s felizgatott agyának nem látszott más foglalatosságot adni tudni, mint új meg új neveknek – közel és távul ismertek közül – kigondolását, mellyek megéljen zésére meg meg egy fris áldomáspoharat lehessen
üriteni, szokott magyar szó-lelkességgel a haza sem hagyatván ki ezen megbecsültek sorából, mellynek virágzására sok lármás pohár üríttetett már a cselekvésben leglomhábbak által... S az em bernek önkint eszébe jut a nagy költő kedélyes
keserü dalszaka:
Nagyot iszik a hazáért s felsivít.
... Bárcsak egyszer tenne is már valamit.
„Na s torkotok száradt-e ki, vagy nyeldek lötök tagadta meg szolgálatát, hogy elnémulta tok, mint a hal?" felszólalt egyik a borozók kö zül. „Mit álltok itt mélázkodva, mint Bachus uta sitástalan követei, minden szó nélkül?... Nincs e több ember, élő vagy halott e világon, kit él
tetnünk lehessen?"
„Hah, idején ébresztél fel," válaszolt rekedt hangon egy zömök férfi e biztatásra, kinek mé lyen fekvő szemei a fél perczig uralkodott csön det kis édes szendergésre akarák használni; most azonban bal öklével pislogó szemeit dörzsölve s a közben iszonyut ásitva, mintha nemcsak bort, de poharakat, kancsókat és asztalt akarna nyelni, jobbjával egy öblös pohárba markolt, melly izlé ses tapintás által észrevevén, hogy annak csak ugyan megvan illő nedvtartalma, fölemelé az italt, s hangosan sivíta:
„Éljen, ha mondom, és pedig sokáig éljen
kedves házi asszonyunk, a mi jó házigazdánk