vesednek halála volna! oh! hiszen a miket most
szenvedek, keserübbek, kinzóbbak a halálnál!
ez megszüntetheti szerelmem égető fájdalmait;
de ha megcsalnál – borzasztó! – ha most, így, a mint vagyok, megcsalnál, a szennyet becsü letemröl halálom sem moshatná le! Andor! légy irgalmas! légy könyörülő! Nővéred menyegzö jét üli... oh, mennyi kín van rám nézve e gon dolatban! Isten látja, nekünk ezt rég meg kell vala ünnepelni.... Napok óta nem jösz már felém, s én szívkínok közt töltöm napjaimat, keserü sí rással éjeimet.... Hogy mi voltál nekem Isten színe előtt, rövid időn tudni fogja a világ.... S te folyvást elmaradsz! Jer, jer, Andorom, vi gasztalni bús szívemet; jer, hadd szünjék meg kebleden kétségbeesésem! Oh, ne hadd e sorai mat is érzéketlenül elhangzani füleidben... Szé gyenem napját túl nem élendem! ...
Átok, –
nem, nem! te nem hagysz kétségbeesés marta lékául engem, s bízom szavaidban, bízom sze
relmedben, hogy nem késel vigasztalni – örök hűségü Tekládat."
Nem találkozott egyén e társaságban, ki a felolvasott levél szomoru értelmét felfogja, ki a megcsalatott leány iránt némi részvéttel viselte tett volna; a gaz tettben, mellyet Andor annyi számolással, eszélyes ravaszsággal vezetett és vitt véghez, mindnyájan elmés tréfát, s a csábitó ifjuban egy irigylendő sorsu Endymiont láttak;–
elfajult szívvel tréfát űztek belőle, tréfát a sze rencsétlen leányból, miknek hallásától maga An dor is iszonyodott.... Szerelmet mindenki más módon érez, azon szívtehetségek különbözései szerint, mellyek az emberekben kisebb nagyobb mértékben, nemesebb vagy alacsonyabb irány ban vannak kifejlődve; Andor is a maga módja szerint e leányt nagyon megszereté, söt érezte, hogy elvesztésével némi, tán pótolhatlan ür ma radna szivében... De házasságról még csak gon dolni is! kinek jutna eszébe illyesmi e különböző sorsviszonyok közt? S épen azért kerülte ő már jó ideje Tekla társaságát, mert a leány esdeklé sei, folytonos emlékeztetései adott igéretére, miket állapota szorongatósága kénytelenségevé tett, nagyon terhelék lelkét.
- Folyvást tartott, egyre vidámabb lön a mulatság a fényes kivilágitásu termekben; egész
éjfélig mindnyájan igen jól érezék magukat...
Andor volt egyedül, kinek arczát baráti szó és hölgymosoly egyiránt haszta' , 1l iparkodtak fel vidítani; nem birta száműzni agyából a szomoritó eszméket; ágyán is álmatlanul hevert; de egy nagylelkü határozatot tett föl magában, gondo lata szerint igen nagylelküt: más nap reggel elmenni Teklához, megmondani neki, hogy öt most is hévvel szereti s fogja szeretni folytono san; hogy nála nélkül nem élhet, hogy – nöül ugyan nem veheti, de jövendőjéről gondoskodni
fog... És e határozatra
nyugodtan tudott elalunni!
----- Van némelly vétek az emberben, melly nem az emberé: a sorsé az, a viszonyoké, a
társas előitéleteké.
XII.
Más nap, midőn a harangozót lakától távul lenni tudta, föltétele szerint megjelent Andor Teklanál; szíve némileg szorongó vala, s e szo rongás még inkább növekedett, midőn az egy kor viritó leány halvány arczát, s a szemtüzek nek, mellyek azelőtt kevély-vidámon szikráztak szerte, méla bús lángjait meglátá; – ez alak élő szobor volt, büntető szemrehányásul a csá
bitó ifjura. Iparkodott melegen üdvözelni őt, enyelgő szavaival kedvet, vidámságot idézni fel a bús arczulaton; azt vélte, szép szavak, csók és ölelés visszaadandják az eltünt derültséget e homlokra s a kebelben a rég nem érzett nyugal mat helyre fogják állítani; de Tekla ajkain csak egy szó, egy kérelem, egy esdeklés lön ismé telve szünetlenül, mellyre az ifju sokáig nem tudott feleletet adni, mig végre, önmaga elött pirulva, kimondá, hogy a leány táplált remé nyei hasztalanok, hogy öt úri állása illynemü összeköttetéstöl tiltja, melly azonban neki most is egyetlen ohajtása, legföbb boldogsága volna, s minthogy ezt viszonyainál fogva soha el nem érheti, ez üdvben csak azon fokig akar legalább részesülni, meddig az társas viszonyinkban le hetséges, (!) és – évpénzzel kinálta meg a le
ányt, az egyedül boldogitót, a forrón szerettet,
kiért – ezt állitá most is – életét kész áldozni!
... Tekla iszonyu sikoltással ájulva rogyott a
pamlagra.
-– Őszi évszak volt. E napon egy egyszerü
öltözetü ifju érkezett a városba, kifejlett férfiasalakkal, mellyet azonban némi lankadság és idő
elötti aszottság tett lézengövé; sápadt és beesett arcza felett némi rémletes fényt öntött el a fel ötlöleg tiszta világu, egyenes szilárd tekintetü s*
mégis önmagábani bizalmatlanságot eláruló szem pár ... György az ácslegény volt ez. – Azt hitte ő, Tekla idegensége iránta valamelly rög tön jött és mulandó szeszély következménye;
hitte, hogy mig ez tart, tolakodásával a leányt végkép elidegeníthetné, s így darab idöre a tel jes visszavonulást legczélszerübbnek tartá; e föl tételében állhatatos maradt, bárha szivének forró szerelme, folytonos epedése, az egymást váltó remény és kétség, lelkét ez idő alatt rendkívül elkínozák. – Első menete Teklához volt, e hosszu küzdelem után megtudni töle a valót, melly rá várakozik.
Félve, remegő kézzel, csöndesen nyitott ajtót. A mellékszobából hangokat hallott; az ő hangjai voltak, szive imádottjáé, s reszketve fojtá el lélekzetét ... Férfi-hangok üték meg aztán füleit; lábai nem birták s erőtlenül hanyat lott egy székre az ajtó mellett... Szép remény nyel érkezett ide, s legelső, a mit hallott, a be szélgetés volt Andor és Tekla közt, melly böl kedvese egész állapotját megértette! A hely zet rá nézve iszonyu volt; tagjain a vér mint hangyasereg járása zsibongott végig;
néhány
pillanatra rendkivüli lankadság fogta el. Utóbb szivét fájdalmas hasgatás jártakeresztül, s mintha forró érczolvadék öntetett volna testébe, egy
szerre hevülni, lángolni, égődni érzé minden tetemeit; lelkében a tétlen bús elkeseredés el tökélt gyülölségnek adott helyet, boszu s düh szállta meg keblét, s kezei görcsösen vonultak össze; ugy érzé, hogy a gaz csábitót, ki földi mennyét végkép feldulta, megfojtani támad kedv
keblében.
E pillanatban érinté füleit a kétségbe eső sikoltás a szomszéd szobából ; bero hant, s ájultan látta Teklát Andor karjaiban.
Iszonyubb látvány rá nem várhatott; magán ki vül, bőszülten rohant az ifjura s erővel emelte őt el a leány mellől s terité végig a padozaton:
térdét mellére feszité, kezei torkán ragadtak, s az uracs egész alakja hosszas ideig gyönge nö vénykint reszketett a rázó karok alatt. Tán nem szabadult volna élve e karokbul , ha e perczben a harangozó meg nem jelen, ki álmélkodva látta e meglepő jelenetet, s csak nagy nehezen tudta a dühében reszkető ácslegény kezeiböl a holtra kékült ifjut megszabaditani.
Szoborkint állott a három férfi egymással szemközt; Bojtora csudálkozva nézett egyikre és másikra, s szemei a megfejtés kulcsát látszot tak keresni; azután az ájult leányt meglátván,
fájdalmas felkiáltással rohant feléje, fölegyene
sité, ápolni, éleszteni kezdé ... és mennykőcsapásul hatott rá a felfödözés, melly Teklán sze
mébe ötlött.
Andor néhány perczig lélekzetért küzdött, s midön legyökerzett lábait mozdithatá, a közös
zavart távozásrahasználta.
György a szoba közepén állott, szemeit két kezével elboritva, mintha eszméletét iparkodnék
összeszedni; midőn e kezeket arczáról leemelte,
első pillanata a harangozóra esett, ki e perczben szemeit rémletesen kimeresztve ugrott fel leánya mellől, mintha életölő kigyót látott volna tagjai ról maga felé tekergözni; teste hátra görnyedt s a fő a csudálkozva kimeredt szemekkel, a szóra nyilt ajkakkal előre hajlott; a kezek szertenyiló ujjaikkal elháritólag tévedeztek előre, s a lábak a meggörnyedt térdekkel, egyike elő, másika hátra – segitni s futni – vonzódtak. Perczekig állt e helyzetben, s belőle csak György felkiál tása rázta fel, ki jajgatva veté magát a haran gozó keblére: „Atyám, atyám!" ugymond, „lásd, mivé lett leányod – mivé lettek éltem remé
nyei!"
„Ki volt itt?" kérdé Bojtora tompa hangon, s durván taszitá félre az ifjut; szemei rémletesen
forogtak.
„Ember! térj magadhoz," válaszolt az ácsle gény; „tekinteted irtóztató, leányodnak segé
lyedre van szüksége." S a szegény ifju nem tudta, hogy fájdalom és kétségbeesés az ö arczán is szintolly irtóztatólag tükrözi magát.
„Ki volt itt?" ismételé kérdését a harangozó s parancsoló kifejezéssel látszott feleletre várni.
„Andor," válaszolt az ácslegény.
„Andor, a gazdag úrszülött? Nem hiában volt tehát irthatlan gyűlölség lelkem fenekén ez úri viperafajok iránt!" szólt fogcsikorgatva a ha rangozó, s arczának kifejezése nyomban megvál tozott; némi jelensége az álnyugalomnak tünt fel vonásain; leányához lépett, ki folyvást mozdu latlanul feküdt a pamlagon, bal kezét vállára il leszté s jobbját ég felé emelve, ünnepélyesen szólalt fel: „Boszu! éltem egyedüli czélja boszu, melly ez emberre nézve kínosabb legyen a halál nál! Rémárnyakint üldözendem őt; fölkeresem örömeinek legrejtettebb kútforrásait, hogy mér get szivárogtassak beléjök, melly életét pokol kinná tegye. Kétségbeesés üldözze őt! átok kel jen nyomdokaiban!... Boszum az egész nemzet ségre ... örökös, kikeresett, engesztelhetlen boszu! boszu!"... Azután karán ragadá az ács legényt, ki a dult lelkü atya szörnyü esküjén némi kéjes örömet érzett, s a leány mellé von
szolá öt. „Esküdjél velem!" szólt hozzá paran
csoló hangon, „esküdjél boszut!"nem! én nem esküszöm, nem tudom, mit fogok tenni. Oh, én rendkívül roszul vagyok... de nem esküszöm! ... Átkom kövesse őt!"
„Gyáva!" szólt a harangozó megvető hang nyomattal. – „Csak sírni tudsz! ... S én nem